Krisztián este füles kapott egy gyilkosságról, amit Tornswall számlájára írnak, ezért egész éjszaka a rendőrök nyomában kujtorgott, információkra vadászott, de nem tudott meg többet, mint amit már a legelején tudott. Közismert maffiózó, akit holtan találtak egy éjszakai szórakozóhelyen. Tornswall találkozott vele, és szerződést írt vele. Így végre bizonyíték volt arra, hogy Tornswall létezik, amire Krisztián roppant büszke volt. A szerződést persze nem látta, bizonyítékként lefoglalták. Az biztos, hogy 10 milliót fizetett neki az áldozat valamiért. Vajon zsarolta valamivel? De akkor miért ölte meg, ha fizetett? Mindig is kétséges volt, hogy Tornswall jó ember-e, de most egészen mély meggyőződéssel a szívében fogadta a napfelkeltét: Tornswall gonosz bűnöző, akit le kell fülelni.
Felhívta az apját még a rendőrség elől, mivel nem volt szokása szó nélkül eltűnni, így azt várta, hogy aggódnak majd érte, de az apja szavaitól életében először azt érezte, hogy megváltoztak a dolgok, csak ő nem volt hajlandó tudomásul venni: „Örülök, hogy jól vagy! De felnőtt férfi vagy, nem kell minden lépésedről beszámolni, ha nem akarsz.” Az őt oly szigorúan nevelő apa még sosem mondott neki ilyet. Még élénken élnek benne a kamaszkori megtorlások, büntetések, mert apja a legkisebb ellenszegülést is keményen számon kérte rajta. Mikor változott ez meg? Most, hogy belegondol, évek óta úgy él, hogy ne adhasson okot az apjának a bosszúságra. Fel sem tűnt neki, hogy ennyire megváltozott a kapcsolatuk.
Viszont a leginkább az járt a fejében, hogy mennyire bántotta meg Anitát azzal, hogy az első igazán kettejüknek szentelt éjszakát ő egy szélhámos – sőt mostmár gyilkos- után futva töltötte. Ezt helyre kell hoznia. Nyakába vette hát a várost, hogy lássa, mi lett tettének a következménye, és hogyan hozhatja helyre. Az este, amikor nála járt, még minden rendben volt, míg a telefonja meg nem csörrent. Aztán amikor elmondta neki, hogy mennie kell, mert Tornswall gyilkolt, úgy csuklott össze, mint egy rongybábú. Még szerencse, hogy pont a kanapé előtt állt. Úgy lefehéredett, hogy már komolyan elgondolkodott azon Krisz, hogy maradnia kéne. De nem állhat senki ő és Tornswall közé, így lépnie kellett.
Miközben a liftet várta, még azon töprengett, vajon mire kell számítania, de arra nem számított, hogy amikor kinyílt a liftajtó Anita szomorú tekintetével találta magát szemben. Azonnal látta, hogy a lány sírt. Öltözete nem megszokott volt, nagyon nem.
– Szia! Hova készülsz ilyen ruhában? Úgy nézel ki, mint az öreganyám! – Anita keserűen hunyorgott rá.
– Sokkal szerényebben Pajzs Úr! – és tekintetét levéve a férfiről elviharzott mellette. Krisztián utána fordult. – Azt reméltem, tudunk beszélni! – Anita nem állt meg.
– Hát beszélj! – A mondat után bezárult mögötte a lépcsőház bejárati ajtaja. Krisztián bosszúsan vette tudomásul: „Ezt megkaptam!” Mérsékelten sebes tempóban elindult a lány után. Elég sietős volt a lánynak, és Krisztián nem volt hajlandó futni utána, ezért távolról kezdte el mondani a magáét!
– Ne haragudj, hogy elmentem. Tudom, hogy ez neked sokat jelentett volna…
– Nekem? – Anita nem állt meg, nem is lassított, és nem fordult hátra. – Nekem nem kell megfelelned! Nem vagyok tinilány, aki a pasijára akaszkodik. Én már felnőttem, tudom, hogy aki melletted akar lenni, az melletted van, és kész. – Aki meg el akar menni, azt jobb nem visszatartani!
– Szóval a pasid vagyok!
– Hogyne… Beálltál a sorba, mint a többi kétszáz hozzád hasonló. Ami kell elveszed, és angolosan távozol.
– Kétszáz? Ugye most csak viccelsz?!
– Miért koslatsz utánam? Majd gyere vissza később, most nincs kedvem baszni!
– Persze, hangosabban! Nyugodtan égess le!
– Nem akarlak leégetni, mindössze olyan módon közöltem veled, hogy most nem nedves a puncim, hogy te is megértsd, de úgy látszik, neked még jobban le kell egyszerűsítenem. Újságíró létedre sokkal értelmesebbnek véltelek!
– Roppant szellemes! Mit gondolsz, hogyan beszélsz te velem! Elvárom, hogy tisztelj engem, és ne beszélj úgy velem, mint egy kutyával! Hallod! – Krisztián mérgében felgyorsította a lépteit, és erősen megragadta Anita felkarját, hogy megállítsa. Maga felé rántotta, mire Anita acélpenge hidegségű tekintette hasított belé.
– Így kell kiérdemelni a tiszteletet! Pontosan! Mostmár tisztellek! … Fenséges ÚR!
– Te ne merj velem így beszélni! Mit gondolsz ki vagy te? Csak egy ócska kurva vagy, aki fenn hordja az orrát, semmi több! – Anita tekintete nem változott, viszont nem szólt semmit sem. Krisztián a szavak kimondása után azonnal le is higgadt, és egy tizedmásodperccel később meg is bánta, amit mondott. Lekurvázta, megint. Anita megmondta, hogy ezt többet nem tűri. Nem akarja elveszíteni a lányt, csak nem bírja, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy ő akarja. Elengedte Anita karját, és stílust váltva folytatta. – Ne haragudj, nem gondolkodtam tisztán. Csak pár szót szerettem váltani veled, és felbosszantott, hogy nem hallgatsz meg. – Anita hallgatott mozdulatlanul. – Elnézést, hogy annak neveztelek, aminek te nem szereted.
– Miről akartál velem beszélni? – Krisztián zavarban volt, a tekintet úgy hatott rá, mint apja egykor. Rossz gyereknek érezte magát, aki hibázott, és most büntetés vár rá.
– Arról, hogy ne haragudj azért, amiért elbaltáztam a tegnap estét.
– Nem haragszom. – mondta Anita gépiesen, ám egy kicsit könyörület vagy enyhülés nem mutatkozott a hangjában vagy a tekintetében. Nem messze tőlük felzendült egy haragszó. Megpróbált megszólalni, de a normál hangerejét elnyomta a harangszó.
– Mennek kell! – Emelte fel a hangját Anita, hogy hallja Krisz, azzal elviharzott. De nem ment messze. Egyenesen a hang forrásához ment, a templomba.
Krisztián akkor lépett a templomba, amikor a hívek felálltak, hogy köszöntsék a papot és a ministránsokat. Nem látta meg azonnal Anitát, csak amikor már mindenki helyet foglalt. Egy félreeső rozoga padon ült, ami jóval szerényebb volt a díszes padsoroknál, és jórészt a gyóntatószék takarta az oltár felől. Krisztián leült mellé, és érezte, hogy a rozoga pad megcsuklik, alig tartja valami össze, úgyhogy óvatosan találta meg az egyensúlyát rajta, és erősen támasztania kellett a lábával, hogy ne roskadjon össze kettejük súlya alatt.
– Templom? Ez most komoly?
– És a te lelkeddel! – felelte Anita a tömeggel együtt a papnak, de Krisztiánnak egy pillantással sem válaszolt. Krisztián egészen a glória énekig csendbe figyelte Anitát, aki pontosan tudja a liturgia minden mozzanatát. De amint felhangzott a pap éneke: „Dicsőség a magasságban istennek…”, majd a hívek folytatták orgonaszóra: „… és a földön békesség a jóakaratú embereknek…” Akkor nem bírta tovább, és kihasználta a tömeg keltette zajt, hogy beszélhessen.
– Miért itt hátul ülsz? Hiszen vannak üres sorok elől.
– Ezt a helyet választottam magamnak. – Szakította meg az énekét egy mondat erejéig, majd a mondat után újra becsatlakozott az éneklésbe.
– Akkor itt az ideje, hogy változtass ezen! Hülyeség, amit csinálsz! Miért ül valaki egy leharcolt padon elbujdosva a többi ember elől?
– Istenhez jöttem, nem a többi emberhez. Ezt a helyet választottam, a kényelmetlen padot, és a takarást, mert Isten ezt a helyet jelölte ki számomra. Ide senki sem ül. És én olyan padon akarok ülni, ami senkinek sem kell. Itt sötétebb van ugyan, de Isten szava ide is elér.
– Te totál dilis vagy! – Ezzel a mondattal véget is ért az ének. Újra csendben maradt, mogorván bámulta Anitát az olvasmány, a szentlecke, és az evangélium alatt, és bár ő maga egy szót sem fogott fel belőle, a lányon látszott, hogy érti és érzi a szavak súlyát. Aztán a Credo vége felé újból kibukott belőle egy kérdés, mikor a hívek morajlása elnyomta a hangját: „Hiszek egy Istenben, mindenható atyában, mennynek és földnek teremtőjében…”
– Hogy hihetsz ebben? – Anita először nem válaszolt, majd suttogva visszakérdezett.
– Te hogy lehetsz hitetlen?- Majd folytatta a közös imát. – „… a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását, és az örök életet. Ámen.”
– Én ezt nem értem. Hogy fér össze ez azzal, amit művelsz? – Válasz nem érkezett, csak a hívekkel közösen, egy idős asszony monológjai után azt kántálták többször:
– „Kérünk téged, hallgass meg minket!”
A térdhajtás ennél a rozoga padnál egyet jelentett a hideg kőre térdepeléssel, míg a többi padnál mindenhol akadt egy fából készült léc erre a célra.
– Ezt nem mondod! – nyafogott és a széken maradt.
– Neked nem kell letérdelni! Neked nem kell itt lenni! Neked nem kell hinni! Neked nem kell vállalni a nehézségeket, és küzdeni értük! Sétálj ki és kész! Majd később beszélünk!
– Meddig tart még ez?
– Sokáig!
– Kibírom! – Majd letérdelt ő is.
– Nem kell kibírnod!
– Elzavarsz?
– Nem neked való ez a hely. Te nem érted ezt!
– Magyarázd el! – Anita egy szentképet vett elő az imakönyvéből. – Mi ez?
– Olvasd el! Ha megérted csak egy kis részét is, akkor maradj, de ha nem, akkor inkább menj el! – Krisztián sóhajtva olvasni kezdett:

„Ima az élethivatásért

Istenünk, mi Atyánk, csodálatos amit alkottál. Minden teremtmény a Te kezedből származik. Engem is te hívtál életre, és az élettel feladatot is adtál nekem, egy feladatot melyet más nem tud teljesíteni. Nekem van egy élethivatásom. Lehet, hogy ezt a hivatást a Földön nem ismerem fel eléggé- de egyszer majd világos lesz számomra. Nem mint haszontalan vagy értéktelen hívattam létre, hanem mint egy hosszú lánc egyik szeme, mint híd emberek és nemzedékek között.
Uram, Istenem, feladatom, hogy helyesen cselekedjem: a Te művedet teljesebbé tegyem, békét hordozzak, jót tegyek, az igazságot szolgáljam, szavadat életre váltsam mindig ott, ahol vagyok, mindig ott, ahol éppen leszek.

– Nem mondanám, hogy teljesen világos. Szóval küldetésed van, értem. Nem Istenben hiszel, hanem magadban. – Anita alig érthetően suttogta a választ, Krisztiánnak nagyon figyelnie kellett a szavaira.

– Ki vagyok én? Ki Isten? Tudod Isten azt mondta, hogy romboljátok le a templomot és én három nap alatt újraépítem, mikor 46 év alatt húztak fel egy templomot. Ő a testéről beszélt: megölték, de három nap múlva feltámadt. A test egy templom, az ő teste, a mi testünk. A templom Isten háza, vagyis nem kövekben lakik Isten, és harangszóra jelenik meg, hanem bennünk van, és mi vagyunk az otthona. Mindünkben ott lakik, benned is. Érzed a jelenlétét és szereted őt anélkül, hogy tudnál róla. A különbség köztünk a tudatosságban van, hogy én merek ezzel szembesülni. Ez a hit. Megragadom és élek azzal, ami bennem van. Mindenkinek ezt kéne tenni, de van, akinek ez nem megy, vagy több idő kell, hogy erre rájöjjön. Te lenézel engem, mert hiszek, mert önmagam vagyok, mert megélem az életemet, nem tékozlom el, pedig én nézhetnélek le azért, amiért ezt nem teszed. Túl hangos vagy, hogy meghalld a lelked csendjét, de ha egyszer elhalkulsz, akkor majd te is épp olyan leszel majd, mint én.
– Gyogyós?- Anita elfordult Krisztől, aki jót mosolygott a pimaszságán.
Az áldozás kezdetén a hívek elszavalták a „Mi atyánkot”, amit ő is ismert nagymamájától, és felidézte, mint egy verset. Aztán egy ponton a hívek abba hagyták a mondókát, ami nagyon frusztrálta, hiszen volt még egy sor az ő általa tanult versben. Csak a pap beszélt:
– Szabadíts meg kérünk, Urunk, minden gonosztól! Adj kegyesen békét napjainkban, hogy irgalmadból mindenkor bűn és baj nélkül éljünk… – Krisztián arra gondolt, hogy jó lenne, ha tényleg bűn és baj nélkül élhetnénk. Végül megjött a várva várt sor is: „Mert tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség mindörökké. Ámen.” A pap tovább folytatta: „Urunk, Jézus Krisztus, te azt mondottad az apostolaidnak: Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek…” – Krisz elgondolkodott: Vajon tényleg lehetségek a békés boldog élet, csak hinni kell? Valami rosszul csinál, hogy neki ez a békés boldogság nem adatik meg az életében? A pap tényleg azt mondta most, hogy nem a bűnök számítanak, hanem a hit? Persze ez sok filozófiai kérdést vet fel, de valahol ígéret is. Egy megnyugtató hazugság, amiben mindenki hinni akar.
– Ostobaság azt hinni, hogy elég a hit ahhoz, hogy boldogok és békések legyünk! – bökte ki végül.
– Mert nem elég! A boldogság bennünk van és a hit által nyerjük, de nem elég hinni, cselekedni is kell. A hit ahhoz kell, hogy jó ügyért küzdjünk a megfelelő csatában. De ha nem küzdünk, csak hiszünk, az kevés. Járni kell azon az úton, amire a hit vezet, és biztos lehetsz benne, hogy nem lesz könnyű, sőt ez a legnehezebb út, ami az életben adatik, de ha végigmész az utadon, annak meglesz a maga spirituális jutalma: a lelki béke.
– Nem értem, hogyan sikerül ezt összeegyeztetni „azzal”?
– Amikor kérdeztem Istent, hogy hogyan tovább, akkor azt a jelzést adta, hogy „az” az én utam. Békességet adott nekem, boldogságot, szeretet, és innen tudtam, hogy a kiválasztott utamat járom. Nehéz, igen. Sok gyötrelemmel jár, de tudom, hogy jót teszek. A test egy templom, és ahhoz, hogy felfedezd az Istenséget magadban a testnek és a léleknek egyaránt nyitottnak kell lennie rá. Pontosítok: a lélek nyitottsága teszi a testet nyitottá.
– És ebben mi a te feladatod?
– Épp olyan vagyok, mint egy pap. Segítek megtalálni és megőrizni Istent annak, akinek szüksége és igénye van rá. Jobb életet élni.
– Egy papnő? Egy szexpapnő? – Gúnyosan prüszkölt egyet. – Bolond vagy! – Anita sóhajtott, és a Hozsannában keresgélni kezdte, hol tartanak az énekben, amit az áldozás alatt énekeltek. Megtalálta, de nem énekelt, csak keserűen bámult a lapokra. Majd teljesen higgadtan és csendben megkérdezte:
– Ki vagy te, hogy megkérdőjelezd a hitem? Kinek képzeled magad, hogy mérlegre tedd az érzéseimet, vagy a döntéseimet? Nem tiszted és nem jogod felettem ítélkezni! Ha van valakinek joga hozzá, az én magam vagyok, és Isten, akiben hiszek. Neked két dologhoz van jogod: elfogadni, vagy távozni. Nem kértelek meg, hogy dolgozz velem, nem erőszakoltam rád, hogy nézz meg egy filmemet is, nem könyörögtem, hogy legyél velem, és legfőképpen nem kérdeztem, hogy mit gondolsz rólam.
– Csak nem értelek! Próbállak megérteni, de hülyeség amit mondasz, teszel és gondolsz.
– Próbálsz megérteni, amikor már eleve van egy véleményed? Jó vicc! Győzz meg a te hitedről, gyerünk! Miben kellene hinnem? Nincs Isten, nincs cél, nincs ok? Nincs más csak a véletlen, a céltalanság és a tudomány, ami mindezt a semmit kutatja. Nem tudok ebben hinni, épp annyira értelmetlen a semmiben hinni, mint a valamiben. Ez erőt ad, és átsegít. Ez feltölt ahhoz, hogy innen kilépve tudjam folytatni az utamat és a küldetésemet. Az egésznek az a lényege, hogy elgondolkozz és feltöltődj. Mindegy miért imádkozunk, mindegy mit éneklünk, vagy milyen szöveget mormolunk, sőt, felőlem Shivához vagy Allahhoz is imádkozhatunk.
– Ez nem képmutatás?
– De! Legalább annyira, mint kijelenteni, hogy nincs Isten! Vagy kijelenteni, hogy semminek semmilyen célja nincs! – Hogy a látható és mérhető dolgokon kívül más nem létezik!
– Én ezekre nem szoktam gondolni. Minek? Mit érsz el vele? Fölösleges!
– Ezt mondod te. Én meg arra mondom, hogy fölösleges, hogy céltalanul éljünk, és ne töltsük meg a nekünk szentelt időt élettel, csak lébecoljunk. Én így nem tudok élni.
– Ha nincs célod, minek élni?
– Mert jobb élni, mint halottnak lenni.
– Mitől?
– Vannak jó dolgok.
– Mik? A szerelem? Te vagy nekem, én meg neked a legjobb ajánlat, amit kaphattunk a sorstól, de ha nem lenne bennem hit, akkor azt gondolnám, hogy két érzelmi fogyatékos, dilinyós találkozott. Vagy a munkád? Csak egy képet kergetsz a fejedben. Ez talán nem vak hit? Honnan ered, a tudományból? A család? Nekem nincs, és a tiédről inkább nem nyilatkozok. Vagy az anyagi javak a jók benne? Esetleg a bűnös dolgok?
– Attól, hogy te nem látod ezeket a dolgokat szépnek és jónak, attól még azok.
– De annak látom. Az élet szép. – Anita felállt a hívekkel együtt, és Krisztián követte a példáját. – Isten azt kéri, hogy higgyünk benne, és ő majd irányt mutat. Kipróbáltam és bejött. Lehetőséget adott nekem, sikert, elismerést, anyagi jólétet, de én tudom, hogy ez csak melléktermék. Amíg van miért küzdenem, addig küzdök, és addig mindenem meg lesz. Ha feladom, mindent elveszítek.
– El is vette a családodat, a gyerekkorodat, a jövődet.
– Valóban. De ha ezt nem teszi, sosem térek erre az útra. Sosem fordulok hozzá. Talán akkor nem tanulok meg küzdeni, és tűrni az élet nehézségeit. Talán egy felszínes, tartalmatlan, unalmas életben vergődnék, ahol látszólag minden rendben lenne, de boldogtalan lennék, mint a többi ember.
– Én nem vagyok boldogtalan.
– Ühüm…
– Igaz, hogy boldog sem, de boldogtalan sem.
– Értem.
– Nem kellenek bálványok, hogy megtaláljam a lelki békémet.
– Rendben!
– És nem kell egy agyatlan tömeghez csatlakoznom woodoozni, hogy sikeres és elégedett legyek.
– Igen, tudom. Nincs meg benned ehhez a kellő alázat. Márpedig alázat nélkül nem tudsz egy ügyet sem szolgálni.
– Nem akarok ügyeket szolgálni. Nekem legyen jó, a többi embert leszarom.
– Akkor miért kell neked Tornswall? Csak azért, hogy sikeres legyél?
– Igen! Ő egy nagy fogás. Remek lehetőség.
– Nem lesz a tiéd, amíg nem tudsz adni magadnak egy olyan célt, ami túlmutat rajtad. Erről szól az egész, ettől lesz jobb a világ. Tedd meg ami jó neked, úgy, hogy az másnak is jó legyen. Akkor bármit megkapsz. Ez igaz „arra” is. Ha önmagad örömére teszel, de másnak nem nyújtasz belőle, sokkal kevésbé jó, mintha a saját örömödből másnak is adsz.
– Önzetlenség?! Ó édes Istenem, hogy akadtam össze egy ilyen sült bolond nővel?
– Bolondnak nézel a hitemért, majd imádkozol? Ez eléggé ironikus!
– Templomban vagyunk, nem? Én nem imádkozhatok? Az csak az ilyen mélyen hívőknek szabad, mint te vagy?
Nem. És valahol el kell kezdeni! – A hívek megint felálltak. A pap hosszú beszéde után az utolsó mondatára…
– A szentmise véget ért. Küldetéstek van, ne felejtsétek! Menjetek békével! – a hívek így feleltek
Istennek legyen hála!
– Óh máris vége van? Csak egy óra volt! Mi ez egy vasárnap reggelen éhgyomorra? Menjünk még egy kört!
– Látom, kezdesz megtérni! Csak így tovább! – A tömeg még énekelt, de Anita távozott. Kint Krisztián kérdőre vonta.
– Miért menekülsz?
– Én így csinálom. Utolsónak érkezem, külön ülök, és elsőnek távozom. Nem mindenki jó keresztény, képzeld, ítélkeznek. A hívek között pedig többen látták a filmjeimet, mint ahányan tudják a Mi atyánkot.
– És a pap?
– Többet tud rólam, mint bárki más. Több bűnömet ismeri, mint te.
– Nem mondod, hogy gyónsz neki!?
– Miért ne?
– Mert egy pap!
– Egy ember!
– Egy pap!
– Aki közvetlenül a pappá szentelése előtt velem töltötte az estéjét, és nekem mondta el a kétségeit. Ha én nem vagyok, akkor most nem itt lenne, mert inába száll a bátorsága. Én hitet adtam neki, lendületet, bátorságot.
– Szóval leszoptad… – Anita elmosolyodott.
– Megígértem neki, hogy minden miséjén itt leszek, amin csak tudok, és rendíthetetlen tagja leszek a nyájának. – Tartott némi hatásszünetet, majd elhadarta: – Nem én voltam neki az első, ha ez érdekel, de menjünk, mert jönnek ki. – Gyors léptekkel elindult, Krisztián felvette vele a ritmust.
– Lefeküdtél vele?
– A cölibátus hülyeség! Isten szándékai ellen való!
– Azta kurva… – Krisztián egy ideig hüledezett, majd Anitára nézett, aki savanyú pillantásokat vetett rá. – Nem téged kurváztalak le, hé!
– Aha… te olyat nem tennél sosem… És akkor még nem volt felszentelt pap… Ráadásul piszok helyes volt… Kár érte…
– Nem hiszlek el! Nem vagy gyenge!
– Ezt bóknak veszem!

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés