A csend ott ül közöttünk.
Az út egyre fogy előttünk
Az idő túl nagy már mögöttünk
S nincs már, mit szerettünk.

A csend most simít el minket
Elmesélt már rég mindent
hogy mivé váltunk itt bent
S hogy nem lépünk több szintet

A csend, ami már nem mond semmit
Nem kínoz és nem hagy kósza cetlit
Nincs gondolat, nincs várakozás
Nincs több szánalmas vágyakozás

Csak a csend van… semmi más

kemencében lobogó tűz

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés