A szakítás szar! Nagyon szar! Még akkor is, ha mind a ketten tudjátok, hogy a lezárás elkerülhetetlen, mert az élet minden területén elválnak útjaitok és az érzelmek tűzijátéka is a korábbi színpompás, eget rengető durrogással ellentétben már csak fekete sártenger: vége a csillogásnak, leégett az utolsó rakéta is és a parazsat is elverte már az eső.

És jaj, mennyi eső… A könnyeim állandóan potyognak, ha egy percre is a gondolataimra figyelek. Felvillannak a régi szép emlékek és a pillanatok, amikor ez a férfi igazán boldoggá tett. Amikor két méterrel a felszín felett jártam, és amikor még a nap is szebben sütött. Olyan nagyon szerelmesnek éreztem magam, és ez olyan… meleg érzés volt. Amikor igazán szeret valaki, akkor egy kicsit magadat is jobban szereted általa. Nem érdekeltek a problémáim, a munkahelyem küszöbét átlépve már csak ő létezett. De ő egyre kevesebbszer “volt ott”…Valami megváltozott benne, és onnantól már nem volt visszaút. Próbálom visszaidézni a milyen volt a kapcsolat alatt, de az emlékeimből nem tudok olyan képet előhívni, amikor olyan nagyon boldogtalan lett volna mellettem. http://angyalilecke.blog.hu/assets/admin/js/tiny_mce_20120904/themes/advanced/img/trans.gifNem áll össze a kép. Mintha egyszerre ott lett volna az életemben minden, aztán meg a nagy semmi váltotta volna fel. Az emlékeim csalnak meg, vagy már ott hibáztam, hogy nem vettem észre azt sem, amikor elkezdődött a baj, csak azt, amikor már jobb döntés volt feladni, mint küzdeni. Mit tehettem volna másképp, hol lehetett volna még helyre hozni, és miért ért engem ez a mélypont olyan váratlanul? Csak néhány kérdés, ami azóta is folyamatosan a fejemben jár.

Minden elmúlt! A történteken pedig már nem változtathatok. Itt maradtam egyedül, hatalmas űrrel a lelkemben. Félre ne értse senki, nem ő hagyott el. Igaz, nem is én őt. Közös döntés volt, aminek a vége az volt, hogy jobb lesz, ha ő megy a maga útján. Mondhatni elengedtem, mert úgy tartja a mondás, ha visszajön, akkor volt a tiéd igazán. Elengedtem, és ő ment, gondolkodás és igazi búcsú nélkül. Mint egy megsebzett vadállat, akit befogadsz, hogy meggyógyuljon, és amikor szabadon engeded vissza sem tekint rád. És most már legalább tudom, hogy nem volt az enyém. Amikor összejöttünk elveszett volt és szeretetéhes. Dühös a világra és mindig mindenben csak a támadást látta. Nem voltak igazi barátai, nem volt biztos pont az életében. Soha nem volt előttem tartós kapcsolata, otthona. Mellettem mindezt megtalálta, együtt megoldottuk. Hányszor mondta el, hogy én vagyok a legjobb dolog az életében, meg hogy az életénél is jobban szeret. Talán soha nem szeretett annyira, mint amennyire én gondoltam, talán csak én láttam úgy, hogy boldog. Vagy magát is becsapta ez ügyben. De ez már sosem derül ki.

Megkérdezték már tőlem, hogy miért nem mentem vele, ha annyira szerettem. De úgy éreztem, hogy ezt már nem kérheti tőlem. Mindent megtettem neki, feleség voltam, pedig el sem vett, cseléd, pedig fel nem vett. Együtt küzdöttünk a zsarnok apja ellen, együtt vészeltük át a vesebetegségét, együtt építettünk az albérletünkből otthont, együtt vettünk részletre autót. Elviseltem a munkája miatti hisztiket, a túlórákat, soha nem kértem, hogy éljen máshogy, hogy szánjon rám több időt, hogy segítsen az otthoni dolgokban. Az ő élete a munkája volt, és mindent ennek rendelt alá. Tudtam már a kapcsolatunk közben is, hogy én is csak második vagyok a rangsorban. Vártam az eljegyzésre, vártam a házasságra, a gyerekre, vagy egy-egy közös nyaralásra, vagy bármire, amiben megtérül az, amit én adok neki. De ő nem adott többet, én meg belefáradtam, hogy csak én adok. Amikor elém állt azzal, hogy költözni akar, és elvárja, hogy elhagyjam miatta a munkámat, a családomat, és a barátaimat, akkor mélyen magamba nézve csak azt tudtam válaszolni: NEM! SOHA! Elég volt! A szemébe néztem, és semmit nem láttam amiért érdemes lenne tovább csinálni ezt az egészet. Csak az éreztem, hogy elég volt ebből. Nem uralhatja ő az életemet és nem követhetem vakon. És ezen a ponton bárki állíthatná, hogy miattam dolgozott, hogy eltartott, vagy ilyesmi. Erről szó sem volt. Az én fizetésem legalább 50%-ban része volt az életünknek, a nagy bevásárlásokat, a tankolást leszámítva, mert az természetes volt, hogy ez én dolgom. Ő szórta a pénzét, még kölcsön is adott olyan embereknek, akiktől nem látta azt soha viszont, ezekben a hónapokban az én fizetésem volt ez egyetlen támasz. Mégis volt bennem egy lelki béke, a tudat, hogy velem van, hogy nem vagyok egyedül a világban. Annyi lelki erőm volt mellette, hogy azt a mostani állapotomban fel sem fogom. Mégis beláttam: nem szívhatja tovább a vérem. Ha nem értékeli azt, ami én vagyok neki, akkor nincs szüksége rám. Persze, ha megkérte volna a kezem… Akkor lett volna rá ésszerű okom. De nem! A költözés már eleve igazságtalan volt, de amikor megtudtam, hogy gyűlölöm a várost, ahova menni akar, akkor már biztos voltam benne, hogy ezt nem fogom megtenni. Veszprém maga a mély utálat számomra. Nem tudom megmagyarázni miért. Egyszerűen csak rosszuk érzem magam abban a városban. A szelek városa… Hogy nem tűnt fel a város építőinek, hogy ott mindig fúj a szél? Egy szélcsendes napon, ami elég ritka arrafelé, felépítettek mindent? Érthetetlen számomra. De ha megkérte volna a kezem, bizony bevallom megtettem volna. Ott élnék, ott alapítanék családot, ott öregednék meg és temetnének a földbe. De képes lettem volna boldognak lenni vele, ezzel az őrült nagy kompromisszummal? Ki tudja. Megtettem volna, tudom, és valószínűleg boldogtalanul tengettem volna az életem.

Ilyenkor mindig eszembe jut Marika néni. Az egyetlen “öreg” ember, akivel kijövök, valószínűleg azért, mert még öregen is jó fej. Ő fiatal lányként férjhez ment, olyan 17 éves kora körül és a férje szülőházába költöztek. A néni minden beszélgetésünknél bevallja, hogy ő úgy gyűlöl ott lakni. Utálja az épületeket, az embereket, a közösséget, a papot, a vezetőket, a hivatalokat, a szomszédokat, mindent. Pedig ott nevelte fel a két gyönyörű és sikeres fiát, van már 5 unokája is, ráadásul a férje is meghalt már évtizedekkel ezelőtt. Ő mégis maradt. Amikor megkérdezem, hogy miért csak megrántja a vállát, és azt mondja: Már mindegy! Volt lehetősége elköltözni. Magától is megtehette volna és a gyerekei is felajánlották neki, hogy segítenek, ő mégis maradt. Sosem értettem meg. És abba belegondolni, hogy minden, ami körülvesz, mély gyűlölettel tölt el, és úgy éled le minden napodat, ami megadatott a földön, elég hátborzongató jövőkép. Így belegondolva, nem lennék rá képes.

Ahogy telt az idő egyre ostobábbnak éreztem magam a szakítás miatt, pedig akkor büszke voltam magamra, hogy meg mertem tenni magamért. Egykor sokszor bolondoztunk, de voltak közöttünk bőven mosolyszünetek is. Persze egymás családját egyáltalán nem bírtuk, de elviseltük, és kölcsönösen lenyeltük a másik féltől érkező negatív impulzusokat. Mind a ketten láttuk a másikban a hibát, amik az idő múlásával felerősödtek, sőt újak is a felszínre kerültek, de ezekkel a hibákkal együtt tiszteltük a másik személyiségét, függetlenséghez való jogát. Megtaláltuk az egyensúlyt a ragaszkodás és a szabadtéradás között, pedig talán minden kapcsolatnak ez a legkritikusabb pontja. Mégsem lett belőle holtomiglan, holtodiglan. Vajon miért nem? Túl tökéletes volt? Nem volt, ami életben tartsa az érdeklődést, a küzdeni akarást és a bizonyítani vágyást? Visszafojtottuk az érzelmeinket a másik kényelme, és lelki békéje érdekében, ami azt eredményezte, hogy kioltottuk magunkban a tüzet a másik iránt. Ha jobban meggondolom, túl megértőek, túl elnézően voltunk, és túl nagy szabad teret adtunk a másiknak, sőt általában egymás nélkül szerveztük meg az életünket, és  sokszor annyiban kimerült a kapcsolatunk, hogy tájékoztattuk a másikat, hol és kivel vagyunk éppen. Utólag visszagondolva alig voltunk igazán együtt. A szex az jó volt, mert elviselte és elfogadta, amit szeretek, és amit nem. De olyan dolog, ami közös volt bennünk nem akadt, semmit sem csináltunk együtt. Már annyira felhergeltem magam, hogy meggyűlöltem őt az engem ért sérelmek miatt, és még gondolatban is csak “Veszprémnek” hívtam. Amennyire boldoggá, elégedetté tette az életemet amikor együtt voltunk, annyira boldogtalan lettem, mióta elváltunk egymástól.

A szakítás után a munkahelyem volt a biztos pont az életemben. Egy kis boltban dolgoztam napi 12 órában, de persze csak 4 órára voltam bejelentve. Nem számított, mert ha a boltnak haszna volt, a főnököm nekem is adott egy kis jattot. Még az sem zavart, hogy a kevés fizetésem mellett a válság beköszöntével kétszer csökkentette a fizetésemet és többet dolgoztatott. Rendes ember volt, nekem meg belső kényszerem volt segíteni neki. Aztán átrendezték az adóhatárokat, ezért még több adót vontak le tőlem, a fizetésem tovább csökkent. Pedig minden attól volt hangos, hogy nem lehet senkinek hátránya a döntésből, kompenzálnak mindenkit. Talán papíron így is volt, de az én pénztárcámban ez nem így látszott. A terveimtől, hogy hamarosan újra önálló életet kezdek és a megspórolt pénzemből saját lakást bérelek, egyre távolabb kerültem. A mindennapi életre költöttem a pénzt, a számlák befizetésére, néhány nem várt javításra a házon, majd egy elromlott mosógép végleg lenullázta a tartalékaimat. Fizetésről fizetésre éltem, és ami maradt, az nem volt elég semmire. Még egy nyalókát sem tudtam volna belőle venni a kisboltban. Persze nem éheztem, de ha a kenyéren kívül mást nem tudsz megvenni, nem ehetsz egy csokit, vagy nem mehetsz el a barátaiddal beülni nagy ritkán, akkor az olyan keserédes győzelem a mindennapok felett. Elfogadtam, hogy nekem ez a sorsom, és tudtam, hogy valakinek ennyi sem jut, úgyhogy örültem még ennek is.

A szakítás után büszke voltam arra, hogy jól döntöttem. Aztán egyre inkább rájöttem, hogy mennyire más volt az élet mellette, általa, mert amikor hazaköltöztem az anyámhoz, a dolgok rossz irányt vettek. 25 évesen újra gyerek voltam, aki nem ura az életének. Az anyám évek óta egyedül él, és régen is csak én szabtam neki gátat, de szófogadó voltam, könnyű volt engem parancsokat osztogatva leszerelni. De ma már nehezen tűröm, hogy  úgy kezeljenek, és hogy egy kialakult aggleány élet miatt zavaró körülménye vagyok. Anya nem tudott mihez kezdeni anyai érzéseivel, amikor belülről tombol, hogy valakivel osztoznia kell a kis birodalmán. Persze, mint lakótárstól elvárta, hogy ne változtassak semmin, de mint anya azt kikérte magának, hogy én itt ne érezzem magam otthon. Felnőttként elvárta, hogy minden nap rendet rakjak, főzzek, és beszálljak a rezsibe, meg vegyek egy két dolgot, bútort, ha kell. Persze dolgozni járjak el, de ha kellek legyek otthon, és mire ő hazaér végezzek el mindent, hiszen én nem fáradok el a munkába, “csak egy eladó vagyok”. Pakolgatok, meg nyomogatom a pénztárgépet. Meg hát én fiatal vagyok, én napi 28 órát kell, hogy bírjak, mert bezzeg ő az én koromban…

Bosszantó helyzet, főleg, hogy az anyámról van szó. Próbálom némán tűrni a parancsolgatást, hiszen mégiscsak a gyereke vagyok. A „kapcsold le a villanyt”, meg a „ne használj annyi vizet a Wc lehúzásához” és a „mindent kidobsz, az a leves nem rossz, a lejárati dátum azért van rajta, mert valamit rá kell írniuk” mondatokat gyerekként is nehezen viseltem, de most… Nem tudok élni az anyám árnyékában! Tudom, hogy szeret, de nehezen alkalmazkodik az új helyzetekhez, én meg nehezen tudom kivárni, hogy helyre tegye magában a dolgokat. Amikor a szobámba menekülve előle fortyogok a saját levemben, mindig eszembe jut, hogy sokkal jobb volt Veszprémmel együtt lakni. Persze sokat vitáztunk, sőt néha kifejezetten veszekedtünk a „ki, és mikor mosta le” témakörben, meg a „ki, mikor, mit vett” témában is elejtettünk néhány hangos szót, de alapvetően kényelmes és biztonságos volt. Itthon más: fizikailag meg van mindenem, csak azt nem érzem, hogy önmagam vagyok. A kényelem, a nyugalom, a meghittség érzése egyre távolabb kerül tőlem, és a feszültség, a kényelmetlenség miatti mogorvaság vette át a helyét. Mégis ott volt a munkám,  a remény, hogy egyszer majd újra a saját életem ura lehetek, csak ki kell tartanom.

 

2013 február 6.-án, a névnapomon, vártam a főnök (ilyenkor szokásos) bonbonját, és fülhúzogatását. De amikor belépett az ajtón, sem egy mosoly, sem bonbon nem volt nála. Szomorú arccal közölte, hogy nem tudja tovább fizetni a járulékaimat, olyan sok lett az évek alatt. Ezért fel kell vennie egy fiatalabb, gyakorlatlan munkaerőt, akihez jár adókedvezmény. Ebben a pillanatban összeomlott bennem a világ. “Nincs munkám? …De hiszen ma névnapom van….! 25 évesen túl öreg lennék?” Nem tudtam szólni egy szót sem, csak álltam előtte. és csak arra tudtam gondolni érdekes módon, hogy miért nem vett legalább egy szál virágot búcsúzóul? Ennyit sem jelentettem neki? Nekem fontos volt, hogy menjen ez a bolt és ezért mindent megtettem, olyat is, amit nem kértek tőlem. És most csak így kidob?

Az órámra néztem és láttam, hogy még két óra lett volna a munkaidőmből. Ekkor szó nélkül levettem a köpenyemet, kisétáltam a pultból és odanyújtottam. Ő erre elkezdte hadarni zavartan, hogy a könyvelője elküldi a papírjaimat az otthoni címemre, de nem vette el a köpenyt. Eszembe jutott, hogy a kávéfőzőt és a vízforralót, ja meg a mikrót is én vettem ide, még az első évben, hogy legyen hol ellátnom magam, ha már egész nap ott vagyok.. Persze ebédszünetem nem volt, vagy ilyesmi, de ha épp nem volt vendég hátrafuthattam bekapni valamit. Hátul bedobtam a köpenyt a sarokba és a mikrót, meg a vízforralót kihúztam. Felöltöztem, megfogtam a váltás cipőmet, és a két géppel egyensúlyozva elindultam kifelé. Gondoltam a kávéfőzőt megtarthatja, úgyis rossz már a szűrője, és többe kerülne a javítás, mint egy új. Nem szólt semmit, amikor kisétáltam az ajtón, pedig már gyűjtöttem a válogatott sértéseket. Egy szó nélkül ott hagytam az eddigi életemet. Nem volt már munkám sem! Eddig csak azért keseregtem, mert nem tudok félrerakni, de most mi lesz? Nem tudok majd élni! A dög nehéz gépeket a következő sarokig cipeltem el és ott letettem a járdaszélre. Felhívtam a legjobb barátnőmet, Olíviát, hogyha tud, jöjjön értem kocsival, mert ezt nem tudom egyedül elcipelni. Majd egy órát álltam rá várva, a hidegben.

A hó olvadozott és mindenhol latyak volt, mintha az életemet látnám az olvadó vízben szétfolyni. Szívesen mentem volna vissza dühöngeni egy kicsit, de nem az én stílusom az ilyesmi. Az emberek úgy mentek el mellettem, mintha közveszélyes lennék, pedig engem kedvelni szoktak az emberek. Semmi nem a régi, tudtam, hogy itt valami nagyon rossz irányba tart az életemben, ami ellen nem tehetek semmit.

A barátnőm hosszasan vigasztalt hazafelé, de én még sírni sem akartam előtte. Minden véget ért, amiért küzdöttem. Nem akartam kiszállni a kocsiból, ő meg csak arról beszélt, hogy szedjem össze magam. Azt mondta, hogy ennyire nem voltam összezuhanva a szakítás után sem, pedig akkor sokkal többet vesztettem. Nem értette meg, hogy most elvesztettem önmagamat. A saját magam feletti uralmat. A reményt.

Végül bejött velem, és anyám a hír hallatán még az ő jelenlétében is kiakadt, majd közölte, hogy neki is anyagi gondjai vannak, és ha nem találok megoldást a pénzügyi gondjaimra, akkor kirak, mert nem tudja az én általam használt áramot, vizet, gázt, és szemétdíjat is kifizetni. Hosszasan ecsetelte mi mennyibe kerül, a fűtés milyen sokba volt, vagy a karácsonyi ajándékok milyen drágák voltak, pedig ez volt az eddigi legszegényebb karácsonyunk, amióta csak az eszemet tudom. Igaza volt! Egyedül vagyok és az egész világgal szembe kell néznem. És nem vagyok rá képes. Nem értett meg senki. Nincs már semmim. Olívia és Bódog esküvőjére költöttem az utolsó „felesleges” pénzemet két hónapja. Olívia nem érti, mit érzek, és nem is kell neki. Ő most boldog és elégedett az életével. Ő neki most boldognak és elégedettnek kell lennie friss házasként. Hamarosan kapnak állami támogatást is, hogy vehessenek maguknak egy lakást, ahova jönnek a gyerekek. Nem kér a fájdalmamból és jobb is így, nem is akarok neki adni. A férje hívásánál felderül az arca és közli, hogy mennie kell. Megértően kiengedem a kapun és megköszönöm, hogy segített nekem.

Az ágyba dőlve azon gondolkodom, hogy mi is volt az, ami miatt nem mentem el Veszprémbe? A családom… az anyám, aki ki akar dobni, mert nem látok a sötétben, és nem tudok víz nélkül takarítani, és fürödni, vagy gáz nélkül főzni? A sötétet talán meg tudnám szokni, de a koszt már nem annyira. Ha pedig kint rakok tüzet az udvaron, hogy főzzek, akkor az lesz a baj, hogy fogy a tűzifát pazarlom. Élni kell valahogyan, még most is… Aztán a második érv a barátnőm volt, aki hamarosan még a városból is elköltözik, és a családja lesz az első, nem én. Már régóta akar kisbabát, és a férje szerint, ha megvan az új lakás, nincs akadálya egy tökéletes kislánynak, mert neki csakis lány kell. Aztán a munkám… amíg volt, addig fontosabb volt talán mindegyiknél, és nem érintett ilyen mélyen a többi dolog hiánya. Most már azom sincs. Fáradt vagyok, és tehetetlen. Be kell jelentkeznem a munkaügybe és keresnem kell új munkát. Nem vagyok rá képes, erőtlen és kifacsart vagyok! Bedőlök az ágyba és inkább sírok.

Amikor kiderült, hogy a munkaügy mindössze három hónapig a bérem alig felét adja és utána semmi, akkor még jobban összeszorult a gyomrom. Vége a világnak! Sok papírmunkába és rohangálásba telt ez is. Ha ezt az időt és energiát is a munkakeresésre fordíthatom, akkor talán már jutok valahova, bár a mostani helyzet munkakeresés szempontjából katasztrofális. Végig kellett ülnöm egy oktatást, milyen előnyökkel jár vállalkozónak lenni. Elmondták, hogy csak ennyi meg annyi pénz kell hozzá, meg erőn felüli munka, és akkor sem biztos az, hogy az ember nem köt ki egy szempillantás alatt a híd alatt. Hát azon kívül, hogy semmihez nem értek és semmire nem vagyok alkalmas, minden pénzemet elköltöttem már, így nyugodt szívvel kijelenthettem, hogy semmilyen megtakarított pénzzel nem rendelkezem ahhoz, hogy vállalkozást indítsak.

Önéletrajz kellett a munkakereséshez, hozzá fénykép, de nem volt pénzem profi fotósra. Úgy néztem ki a képen, mint egy ittas betörő és ilyen ábrázattal nem vettem volna fel magam. Nem sejtettem, hogy a szöveg rész a legnehezebb. Mi kerüljön bele és mi ne? Kaptam ezer féle tanácsot, mind más volt, úgyhogy teljesen össze voltam zavarodva. Nem tükrözte azt, aki vagyok ez az egy oldalas cetli. Ez alapján nem vettem volna fel magamat sehova.

Név: Szabó Ajándék

Szül.: 1987. 10.20.

Állampolgárság: magyar

Végzettség: Bolti eladó, Érettségi

Egyéb ismeretek: B kategóriás jogosítvány

Szakmai tapasztalat: Szopni a fasz egy öreg embernél éhbérért

Előnyös tulajdonságaim: Mazohista vagyok, Belém lehet törölni a cipőket, és rendkívűl jól tűröm, ha évek után bárki szó nélkül eldob, mint egy elkopott felmosórongyot.

Családi állapot: Az anyámmal élek kettecskén nagy idillben.

Jó, nem ezt írtam, de akkor is! Ez vagyok én? Adathalmazt? Egy személytelen jellemzés? Hogy lehet meggyőzni valakit arról, hogy én vagyok az embere, ha még én sem hiszem

Persze segítséget kértem, és megírtam a lehető legtökéletesebb önéletrajzot, amit csak lehetett. Az első héten csak a meghirdetett állásokra jelentkeztem, de aztán már kétségbeesésemben szó szerint munkáért koldultam. Boltról boltra jártam és mindenhol hagytam egy önéletrajzot, bár volt, ahol még ezt sem hagyták.

A harmadik hét végén sem hívtak vissza sehonnan. Nem adtam fel a reményt. Csak az anyám sürgetett: “Menj, csináld!” De őszintén szólva minden elutasítás vagy közöny után egyre kevesebb lelki erőt éreztem magamban ehhez az egészhez. A hónap végén odaadtam minden pénzt anyámnak, amit kaptam, de még erre is csak fintorgott. Nem tudok adni, ha nincs! Egyedül éreztem magam, a helyzetem reménytelen és kilátástalan volt. Nincs megoldás erre a problémára. Csak a csodában bízhatok!

A csoda két hónappal később sem jött. Az április hozta magával a jó időt, de az én hangulatom nem változott. Nem kaptam még egy nemet sem, sehonnan. Pontosan 235 helyre adtam be a pályázatomat abban a körzetben, ahol még napi ingázással meg tudnám oldani a bejárást. Közben az utolsó havi pénzemet feléltem. Sok volt a nyomtatás, az erkölcsi igazolvány kikérése, aztán ennem is kellett, a sok utazgatás elvitt minden pénzt. Anyámnak nem tudtam már mit adni. Ő pedig hosszan ecsetelte, hogy nem tud és nem is akar támogatni 25 évesen. Hol sírt, hogy kiabált, hol szentimentális volt, hol majd szétrobbant a dühtől, hol aggódott értem, hol megállapította, hogy megérdemlem, hogy kidob, hiszen a saját lábamra kell állnom. Azt hajtogatta, hogy ő ennyi idősen feleség, és anya volt. Ezzel mélyen beletalált a legfájóbb pontba, hiszen ha tudná, hogy én is szívesen lennék már mindkettő… Azt mondta ad időt május végéig, hogy kitaláljam hova megyek, mert ő nem akar szívtelen lenni, de nem élhetek az ő nyakán.

Olívia elhívott egyet inni. Meghívott, hisz fizetni nem tudom még a saját fogyasztásom sem. Megalázó, de még mindig jobb, mint otthon lenni. A pia hatására újra feltörtek bennem a szakítás emlékei. A szakítás nagyon szar, még mindig, pedig már annyi idő telt el. A barátnőm megnyugodott, hogy mégis van szívem, csak nem hagytam, hogy a világ gyengének lásson. Minél több pohár ürült ki, és annál jobban belemerültem, hogy vége van mindennek, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy el kellett volna vele mennem Veszprémbe. Tűrnöm kellett volna, amit az öreg néni tűrt egész életében, hogy mindent gyűlöl maga körül, a férfinak kellett volna irányítani az életemet, még akkor is, ha már nem szeret, hiszen a szerelem mindig elmúlik, az élet meg nem egy szeszély. Egyszer nevettem, egyszer zokogtam. Mikor már menni sem nagyon tudtam a barátnőm ragaszkodott hozzá, hogy hozzá menjek aludni. Nem ellenkezdtem, már ahhoz sem volt erőm.

Amikor felébredtünk reggel akkor “mellékesen”felajánlotta, hogy költözzek hozzájuk, amíg el nem tudják adni a lakásukat és beköltözni az új házba. Persze sokáig kérettem magam, ahogy illik, de mindennél jobban örültem a felajánlásnak és át is költöztem. Nem voltam anyám nyakán, megszabadultam minden nyűgtől. A baj csak az volt, hogy nem volt egy fillérem sem. Munkanélkülit nem kaptam már, és várnom kellett május végéig, hogy jelentkezhessek tartós munkanélküli támogatásra. Az is idő, mire elbírálják, és addig sem kapok semmit. Nem volt szó szerint egy fillérem sem. Már azon gondolkodtam, miközben korgott a gyomrom már két napja, hogy fel kéne vennem egy személyi hitelt. Akkor tudnék venni ezt-azt. A barátnőm, amikor megtudta, hogy nem ettem, mérges lett. Belém tukmált némi ételt, megszidott, hogy hogy gondolhatok ilyen butaságokra, és hogy miért esik olyan nehezemre segítséget kérni.

Május végén elutasították a kérelmemet, mondván, hogy nem vagyok rászoruló. Nem? Hajléktalan vagyok, akit a barátnője tart el. Ekkor mérges lettem. Gyűlöltem mindent, az egész életemet. Nem vigasztalt, hogy hányan vannak még hasonló cipőben, nem érdekelt. A névnapom óta összeomlott a teljes életem. Vagyis… nem! A szakítás óta összeomlott a teljes életem…. A szakítás szar, és még hónapokkal később is tart ez a szar érzés. Miért pont én? Miért nem tudtam összeszorított fogakkal vele maradni és elköltözni. Fel kéne hívnom, hátha még helyrehozható.

Egy labilis pillanatomban végül megnyomtam a hívás gombot és felkészültem arra, hogy hogyan fogom vele újra felvenni a kapcsolatot, de akkor megszólalt három emelkedő hangmagasságú hangocska és egy női hang közölte velem: Ezen a számon előfizető nem kapcsolható. Nem nyugodtam bele. Naponta többször megpróbáltam és mindig ugyanaz volt a válasz. Végül több tucat sms-t is küldtem neki, de egyik sem ért célba.

Szóval nem tudom visszacsinálni a dolgot. Vissza akarom csinálni? Vagy csak annyira kétségbe vagyok esve, hogy elfogadnék mindent a kényelem érdekében, ami nem én vagyok. Tudnék egy olyan férfivel élni, aki nem szeret? Hát, ha egyáltalán együtt akar velem élni egy olyan ember, aki nem szeret. De én együtt tudnék élni a tudattal? Az csak érdekkapcsolat, gyávaság, kényelem, képmutatás! Olyan, mint azért papnak lenni, hogy szolgálati lakása, kocsija és bejárónője legyen az embernek. Gyomorforgató, visszataszító. Az élet nem akarja, hogy visszafelé táncoljak. De akkor mit akar tőlem?

Mindig is hittem benne, hogy az életünknek célja, értelme, és a világegyetem egészére hatása van. Minden embernek fontos, hogy kik veszik körül, és ez hat arra, hogy milyen ember lesz belőle. Persze az események is fontosak, amik az ember életében bekövetkeznek. Ezeket próbatételeknek lehet nevezni, aminek a végeredményei akár sikeresek, akár sikertelenek, hozzájárulnak a személyiségünkhöz és befolyásolják a döntéseinket. Minden akadály, akár siker, akár kudarc lett a vége, egész életünkben kísért minket, ott van a tudatunkban, vagy a tudatalattinkban, és folyamatosan nyomást gyakorol ránk. A túl sok sikert is épp olyan károsnak tartom, mint a túl sok kudarcot. Mindegyik önértékelési zavarokat, torz énképet okoz.

Én eddig a saját életemmel eddig ki voltam békülve. Szerettem azt, amit csinálok, aki vagyok. Nem voltam, vagyis vagyok rossz nő, és ezt személyes sikerek is megerősítik. Nem féltem a változásoktól, az öregedéstől, a nehézségektől. Én sokakkal ellentétben boldogan elfogadtam, hogy nem vagyok, és soha nem is leszek tökéletes, és soha nem is törekedtem erre. Ehelyett arra fordítottam az energiámat, hogy soha ne legyek olyan nő, aki saját magától szorong. Ügyesnek, talpraesettnek, magabiztosnak éreztem magam.

Az életem most viszont minden ponton megkérdőjeleződött. Minden valaha hozott döntésemet újrabíráltam, és minden lehetőséget végigvettem az életemben, ahol más irányt vehetett volna.

Erre a legjobb példa volt, hogy megtaláltam a kék szerszámosládámat, amiben a barkácscuccaim voltak, kiskalapács, drótok, csipeszek, damil, fonalak, szögek, kapcsok, mini fűrész és hasonló barkácskellékek. Már kőkeménnyé száradt a benne lévő ragasztó. Nehéz pillanat volt ez számomra. Még Veszprém előtt az volt a hobbym, hogy a szemétből kimentettem mindent, amit úgy gondoltam, hogy fel tudok használni, gyűjtögettem, és amint megtelt a rejtekhelyem, leültem, és nekiálltam alkotni. Mindenféle lakásdíszeket készítettem, meg ajándék és dísztárgyakat, vagy csak feldobtam egy régi holmit. Imádtam csinálni. Aztán jött Veszprém, aki közölte, hogy bogaras vagyok és szakít velem, hogyha ezt a gyerekes hülyeséget abba nem hagyom. Zokszó nélkül elraktam a készletet. Még kétszer háromszor megpróbáltam ugyan szemeteket bogarászni, de Veszprém azonnal ugrott rá és kidobta. És mindezt miért? Azért, hogy megfeleljek az ő elvárásainak, aztán elhanyagoljon, ne törődjön velem, a kapcsolatunkat elbagatellizálja? Én meg azért mentem bele, hogy megkapjam őt, és megkaptam? Nem! Legtöbbször azt sem tudtam, hogy merre van, mit csinál. Némán tűrtem, hogy megváltoztasson, lerántson rólam minden sallangot, ami emberré, érdekessé tesz, aztán mivel már így őt sem érdekeltem, egyre többet hanyagolt. Ostoba voltam! Üres lettem! Ezzel szembe kell néznem, meg kell birkóznom és újra építenem önmagam. De most nem áldozhatok időt és energiát hobbykra. Most a túlélés felülír mindent.

A munkanélküliség az egyik legrosszabb állapot, ami létezik. Rengeteg időd van gondolkodni az életeden, de nincs lehetőséged javítani rajta, mert a következő hónap elejére nem jön meg a fizetésed, amiből elindulhatnál. Életemben először voltam igazán, tartósan lehangolt. A fejem felett összecsaptak a hullámok, és úgy éreztem fuldoklom. Mintha egy vízbe dobott ládába zártak volna, ahonnan nem tudok kijutni, és a víz folyik be az apró réseken. Félek, és az időm egyre fogy. Küzdeni és kijutni akarok, de egyedül nem tudok. Csapdába estem, és nem találom a kiutat. Csak görcsbe rándult gyomorral várok arra, hogy hátha lesz, aki megmutatja, hogy van remény.

Pár hétig laktam náluk és a szállásért cserébe mindent én csináltam, amíg ők dolgoztak. Takarítottam, főztem, mostam. Nem sok, de nekik a munka mellett jó volt, hogy nem kellett ezzel törődniük.

Közben vártam a megfelelő lehetőségre, de összesen egy telefon jött anyámtól, hogy egy levélben elutasították a pályázatomat az egyik meghirdetett állásra. Morgott egy sort és letette. Megértettem, én is mérges és csalódott vagyok. Szakmailag megfelelő az önéletrajzom, minden állásra, amire jelentkeztem elég volt a végzettségem, és a gyakorlatom is. Mégsem kellettem.

Egy nap Olívia ujjongva közölte velem, hogy végre megkapták a szociális támogatást és megvehetik azt a lakást, ami kinéztek maguknak. Számomra ez egyet jelentett azzal, hogy hajléktalan leszek. Elkezdtem felkészülni, végiggondolni, hogy mi lesz velem. Visszakönyörögjem magam anyámhoz, aki nem lát szívesen? Megtehetném. Ha visszafogad, nála akkor sem maradhatok sokáig. És én sem akarok maradni. Talán jelentkezhetek egy hajléktalan szállón, ahol meghúzhatom magam éjszakára. Úgyis jön a jó idő, majd napközben el leszek valahol. Ehhez minél kevésebb holmi kell , úgyhogy arra gondoltam, hogy még az elhozott cuccaimnak is a nagy részét visszaviszem anyámhoz. Csak egy váltásruhát, tisztálkodási szereket és a legfontosabb dolgokat viszem magammal. Szóval elméletben felkészültem a rám váró borzalmakra. Nyugtattam magam, hogy nem lesz olyan borzasztó, de persze rettegtem. Biztos lehettem benne, hogy rövid időn belül apránként megszabadítanak a holmijaimtól éjszakánként. És az apránként volt a remény a mondatban. A testi épségemről nem is beszélve.

Egy este, vacsora előtt, szokásomhoz hívem munka után néztem a neten, és kivételesen nem a szokásos helyeken, hanem német nyelvterületen kerestem munkalehetőséget, hiszen mindig németet tanultam az iskolában. Igaz, megszólalni nem tudnék, de ezen a nyelven legalább néhány szót ismerek. Olívia meglátta, hogy mit nézegetek, és csodálkozva megkérdezte: “nem lenne gond, ha külföldre mennél dolgozni?” Igaza volt, hiszen egy másik magyar városba sem voltam hajlandó elköltözni, inkább otthagytam egy 5 éves kapcsolatot. Ebből a szemszögből még nem is néztem a dolgokat, és ekkor belém nyilallt a felismerés. Büntetés lenne a pökhendiségem miatt a sorstól a sorstalanság?

Aztán elmondtam, hogy jobb valahol máshol lenni, mint sehol, így el kell fogadnom, ha ebből a gödörből a kiút, külföld. Nem akarom elhagyni az országot és ha lenne munkám, soha nem is gondolnék arra, hogy elhagyjam, de hova mehetnék, ahol előre léphetek, nem pedig hátra. Még ha munkát találok is, a kevés fizetés miatt csak egy helyben toporgok. Olívia hosszan elgondolkodott, majd vett egy nagy levegőt, megfordult, és kiment telefonálni. Én kikapcsoltam a gépet, közben pedig arra gondoltam, hogy mikor fogok legközelebb gép közelbe kerülni. Aztán eszembe jutott, hogy a telefonomat is el kellene adni, mielőtt elveszik tőlem. Okostelefon. Még Tőle kaptam születésnapomra. Az egyetlen vagyontárgyam. Talán kapok érte egy kis pénzt, bár nem hiszem, hogy sokat érne, hiszen lassan egy éves, az meg a mai világban már elavultnak számít!

Vacsora közben ilyenekről beszélgettem velük, hogy nekem szállás után kell néznem, és hogy már csak este, és kora reggel fázik az ember, de nappal kellemes az időjárás. Erre ők szinte együtt felelték nevetve, “nem gondolhatom komolyan, hogy hagynak engem az utcán kóborolni” Én mosolyogtam és csak szabadkoztam, hogy nem kell értem aggódniuk. Ekkor jöttem rá, hogy úgy hangzott, mintha sajnáltatnám magam, pedig nem ez volt a célom, így elszégyelltem magam. Már így is belerondítottam az életüknek ebbe a fontos szakaszába, az hiányzik még, hogy további gondot okozzak nekik. A zavart, kínos sóhajtozásomat a barátnőm megzavarta meg a kérdéseivel:

– Melyik a kedvenc országod? – Én elmeséltem neki, hogy imádom Olaszországot, vonz Franciaország is, de kedvelem Hollandiát, Svájcot és a kis államok többsége is szimpatikus. Tovább faggatott az arcomat pásztázva: csak Európa vonz? Én erre azt feleltem, hogy egy másik kultúrában nem érezném jól magam és ha tehetem, akkor inkább jóléti államot választok egy utazás céljául, Ázsia, vagy Afrika nem az a hely. Nem szeretem se a túl meleget, se a túl hideget. Igaz itthon mindkettő van, de ezt jobban szeretem. Legalább tudjuk, hogy nem tart örökké egyik szélsőséges időjárás sem.

– És mi a véleményem Amerikáról? – Kicsit félve kérdezte meg, mert már kapott egy kis ízelítőt az Amerikai Egyesült Államokkal kapcsolatos véleményemről, még évekkel ezelőtt. Éreztem, hogy egy hasonlóan indulatos monológ nem tenne jót az étvágyunknak, ezért naivitást színlelve elmondtam neki, hogy a dél- amerikai országok, bár szépnek tűnnek, de nem tartoznak a jóléti országok közé, véleményem szerint. Kanada jó helynek tűnik, szimpatikus, bár nem mindegy melyik része, mert van, ahol túl hideg van már az én ízlésemnek. Összehúzta a szemöldökét és szigorú arccal megkérdezte:

– Az Államokban tudnál dolgozni? – Erre azonnal felhúztam gúnyosan a szemöldökömet. Bódog, a vőlegénye is lesújtó pillantást vetett rám, elszégyelltem magam. Mégis hosszas csevejbe kezdtünk a politikáról, a háborúkról, a gazdasági helyzetről, a bankokról és a hazánkra gyakorolt nyomásról, ami miatt előnytelen helyzetben vagyunk velük szemben. A hazánkba tóduló amerikai kultúrát is említettük, ami miatt nekik hatalmas bevételeik, nekünk meg kulturális csorbulásunk van. Ők úgy fejlődtek ilyen naggyá, hogy körbezárták magukat és nem engedtek be semmit. Mi inkább visszafelé fejlődünk attól, hogy az amerikai piacot tárt karokkal várjuk. És igazságtalan, hogy ők ide minden előzetes kérés és engedélykérés nélkül idejöhetnek, nekünk pedig hosszas várakozás után, mindenféle kínos egyeztetés után lehet csak belépni az országukba. A beszélgetés lefárasztott, nem akartam tovább vitatkozni velük, bár sejtettem, mire vonatkozott a kérdés, már hallani akartam tőle, hogy miért kérdezte. Annyit kérdezett vissza, hogy tudnék-e ott élni és dolgozni. Én automatikusan bólintottam és utána esett le, hogy nem jól válaszoltam a kérdésre. Dehogy tudnék egy pökhendi, „hurrá optimizmustól” csöpögő, sikerorientált, pénzközpontú, kicsinyes és uralkodni vágyó országban élni. Felháborít a gondolat is. Gyűlölöm az amerikai focit és a pankrációt. Nem tudnék sikítva rohanni egy sztár után, aki éppen a hatodik örökbefogadott gyerekével sétálgat nyolc testőrrel az oldalán, akiknek a kezében fejenként két bevásárlószatyor pihen. Repülővel utazni…isten ments! A fene se tenné ki magát a tolakodó határőröknek, akik még a havi ciklusomat is tudni akarják.  Meg még fizessek is azért, hogy oda menjek? Ez jellemző Amerikára. Beképzelten feltételezi, hogy a világon mindenki oda akar menni. És még ebből is hasznot akar húzni…! Más normális ország örül, ha meglátogatják a turisták és ezért mindent megtesz. Máshol abból van pénz, ha a turista ott költekezik, ezek meg már belépődíjat is kérnek. A hátam borsózik az undortól, hogy egy ilyen országhoz közöm legyen.

Végül a vita azzal zárult, hogy Olívia a laptopján behozott egy oldalt, és az orrom alá tolta, azzal az utasítással, hogy alaposan gondoljam át ezt a kérdést reggelig. Vonakodva olvastam az oldalakat, amik Kalifornia államról szóltak. Amíg ők aludni indultak, én vonakodva olvasni kezdtem:

Kalifornia Nyugat- Amerikában van, egy medve a címere. (Nem túl biztató). A legnépesebb, a harmadik legnagyobb területű állam. Több mint 37 millióan élnek ott, (az 3 Magyarországnyi ember). Területe 420 ezer négyzetkilométer, (ami négy Magyarországnak is megfelelne). A Csendes óceán miatt éghajlata mediterrán, de állítólag kellemes. A tél enyhe és csapadékos, a nyár meleg és száraz. Lombhullató erdők, mérsékelt övi esőerdők egyaránt jellemzik. Délen sivatagok és félsivatagok is vannak, ahol az 57 fokos hőmérséklettel is lehet számolni, egész Amerikában itt mérték a legmelegebbet. 1542-ben „fedezték fel” a spanyolok, majd a ferencesek tették magukévá a területet. 1846-ban vált el Mexikótól. Ezután (a mi 1848-as szabadságharcunk idején ők) az aranyláz ellen harcoltak. 1850-ben csatlakozott végül a terültet az Egyesült Államokhoz. Gyorsan növekszik a népesség, főleg Mexikói letelepedők miatt, de az Államok egészéről szívesen költöznek ide az emberek. A legnépesebb városa Los Angeles, 4 millió lakossal. Utána San Diego és csak a negyedik helyen áll San Francisco 800 ezer lakossal, (pedig erről hallottam a legtöbbet). Meglepődve olvastam, hogy a nemzeti össztermék 13%- át Los Angeles adja. Itt található a Szilícium- völgy, jelentős az elektronika ipar és a gépgyártás, még közlekedési járműveket is gyártanak. De a legjelentősebb persze a Los Angelesben található Hollywood, ami a világ minden pontjára importál filmeket és ezzel amerikai kultúrát. Ásványkincsekben is gazdag, mint pl: arany, platina, higanyérc, kőolaj és a kálisó, (ami nem tudom mire jó, de nekik biztos jó, hogy sok van belőle). Ki gondolta volna, hogy fejlett a mezőgazdasága is, hiszen hatalmas hegyláncok, sivatagok és erdők övezik. Ennek ellenére, jól képzett farmerek munkája következtében, minden évben nagy mennyiségű élelmiszert, nagyrészt déli gyümölcsöt és zöldségeket, szőlőt és borokat szállítanak más államokba is. Lovakkal és szarvasmarhákkal is foglalkoznak. Kétkedve olvastam, hogy még a kellemetlen vízum mizéria ellenére is, állítólag, évente 10 millióan látogatnak Kaliforniába. Jó, ebbe benne vannak maguk az Amerikaiak is, de akkor is… Évente egy Magyarországnyi ember megy oda? Minek? Érthetetlen! A nagy bevándorlási hullám miatt, ezért etnikailag sokszínű a terület. Itt volt a világon először jelentős Szub-urbanizáció, (vagyis a gyors területnövekedés és a csökkenő népsűrűség egymás mellett, egyszerűbben mondva, meguntak egymás szájában élni, ezért sokan költöztek a város peremére, így gyorsan nőtt a város területe). Sok kerületre oszlik, többségük azokból a falvakból áll, amit bekebelezett a város. Nyáron 30 foknál is melegebb van, ilyenkor nagy gondot okoz a szmog. Júliusban egyáltalán nem esik csapadék, a legmelegebb pedig Augusztusban van, a minimum hőmérséklet is majdnem 19 fok. Télen viszont nincs hidegebb 8 foknál. Összesen háromszor esett itt a hó, utoljára 1949-ben. A környezetszennyezés óriási méreteket ölt, mind a levegő minősége, mind a vizek szennyezettsége kétségbeejtő. Ráadásul a Szent- András törésvonal miatt állandó földrengések vannak itt. 1994-ben volt utoljára jelentős rengés, a többség alig észrevehető. (Ettől megnyugodtam, de hogy miért is? Már döntöttem?) Itt él elméletileg a legtöbb kivándorolt magyar. Ha őszintén a szívem mélyére nézek, akkor be kell vallanom, hogy megértem őket. Jó idő, sok napsütés, sok erdő, mező és meseszép hegyvidék. Talán az egyetlen hely Amerikában, ami nem minden annyira “amerikai”. Vagy talán pont ez a mintapéldája az amerikai álomnak? Nem tudom… mi is az Amerikai álom?

Amerika egy olyan hely, ami ellentmond a morális értékeimnek, és nem felelnék meg az önmagamról alkotott képemnek, ha a pénzért odamennék. De ugyanakkor a hajléktalanság sem felel meg a saját magamról alkotott képnek és a hálátlanság, meg a bepofátlankodás friss házasok életébe sem. Nehéz döntés, de egyértelmű. Minden épeszű ember ujjongna egy ilyen lehetőségtől. A legtöbb ember még úgy is nekivág, hogy nincsenek ismerősök, és csak úgy saját magától kell boldogulnia. Itthon pedig, most nincs arra lehetőség, hogy az ifjúság kibontakozzon, és a közeljövőben sajnos nem is lesz. (Ez történik egy kifosztott és százszor meggyalázott országgal, akinek a gazdasága ennyire függ az Államoktól. Akkor könnyű valakit vakon követni, ha tudja, merre megy, de amikor a vezetőnk vakul meg, akkor baj van. Elengedi a kezünket és próbál magának utat találni. Én is ezt csinálnám, ezért nem hibáztatom. Csak a mi hibánk az, hogy nem próbáltunk meg már az elején botorkálni a kis fehér botunkkal, hátha lassan belejövünk. Most rá vagyunk kényszerülve arra, hogy megtanuljunk egyedül élni a mindennapi életünket. A rest kétszer fárad, szól a mondás. Igen… lusták voltunk egyszer viselni a terheket, inkább a könnyebb utat választottuk akkor, amikor ennek ideje volt, ráadásul az sem volt jó mindenkinek. Most megint nehéz helyzetbe kerültünk, és azt a lustaságot most duplán megszenvedjük. Ezért kár háborogni, inkább szégyelljük el magunkat és szorítsuk össze a fogainkat. Meg fogunk szakadni a teher alatt, az biztos. De ami nem öl meg, az megerősít, ezt nem szabad elfelejtenünk!)

Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat, félretettem minden büszkeségemet, és elmondtam a barátnőmnek, hogy köszönöm a segítséget, és ha úgy gondolja, ez kiút, akkor elfogadom ezt a segítséget. Persze kínos mosollyal megígértem azt is, hogy amint lesz miből, megadom neki azt a pénzt kamatostul, amivel most segít. Viszont abban nem bíztam, hogy a közeljövőben olyan jól fogok keresni, hogy egyhamar meg tudjam hálálni a szívességet, és ezzel ő is teljes mértékben tisztában volt.

A segítség Bódog nagynénje személyében öltött testet, aki kint él 25 éve, már állampolgár. Segítene nekem szállást, munkát találni, ha megkapnám a vízumot. Ő kint férjhez ment, és egy vállalkozást vezet, de a pénzügyekre nincs gondja, a férjének is bejött az élet. Három gyerekük van, akik már nagyok, önállóak.  Olívia még sohasem látta őket, csak fényképeken, mégis szívességet kér tőle, miattam.  Ők is kimentek volna a Bódoggal, ha a férje nem kapott volna egy jól fizető állást a szakmájában. De most épp nincs rá szükségük. Nekem viszont van, nem is kevés.

Meg volt a véleményem azokról is, akik elhagyták Magyarországot. Főleg a fiatalokról, akik ezekben a nehéz időkben, inkább gyáván elmenekültek, minthogy összeszorított fogakkal tűrték volna ők is a megpróbáltatásokat és itthon próbálták volna meg jobbá tenni a világot. Viszont most, hogy ebben a helyzetben voltam én is, már kevésbé lángoló a gyűlöletem irántuk. Ez az állapot olyan rossz, reménytelen, kétségbeejtő, gyomorszorító és keserű, hogy annak a tizedét sem lehet elképzelni, addig, amíg hasonló helyzetbe nem kerül az ember. És amikor meghallom azt, hogy lenne munka, csak a fiatalok lusták dolgozni, akkor olyan düh kerít hatalmába, ami józan ésszel már nem fogható fel. Erőn felül önzetlenül, nyafogás nélkül dolgoztam, pedig nehezen tanultam és szoktam bele a kemény munkába, és most sem tennék mást, ha esélyt kapnék. És, hogy mi történik, ha itthon mégis felhív valaki, hogy munkát kaptam? Ebbe belegondolni is fájdalmasan, hiszen ha elkezdem a drága procedúrát, amit Olíviáék fizetnek, akkor nem lesz az a zsíros állás, ami megálljt parancsoljon a folyamatnak. Be kell vallanom, hogy a fizetéseink nem képesek felvenni a versenyt még egy utcaseprővel sem odakinn.

Kitöltöttem a vízum kérelmet Olíviáék segítségével, amihez már kellett egy repülőjegy is. (Bár ha elutasítanak, akkor gondolom, nem adják vissza a jegy árát.) Igyekeztem lelkesnek látszani, de annyira rossz érzés volt, belül sikítottam, ordítottam, toporzékoltam, hogy én ezt nem akarom. A legolcsóbb jegy 173 ezer forint volt a KLM, és az Air France járatával, vagyis Párizsban át kell szállni. Ez már önmagában kész vagyon volt, két- három havi fizetés. Aztán útlevél, ügyintézés, várakozás, mindenféle igazolások, drágább mulatság ez a túra, mint gondoltam. Amikor ezt elintéztem, akkor jött a neheze: a nagykövetség meggyőzése. A vízumért is több lépésben fizetni kellett, (a kérelmezésnél is pár ezret, és az engedély megérkezéskor is pár ezret.) Persze minden lépésnél ott volt a kockázat, hogy azt mondja valami seggfej, hogy nem mehetek sehova. Mivel egy szót sem beszélek angolul, (pláne nem azon a nyelven, amit az amerikaiak angolnak mernek nevezni), ezért szinte mindent a barátnőm intézett. Ekkor tudtam meg, hogy mindezt a nászútra félretett pénzükből fizették. Szégyelltem magam, de már nem tudtam mit tenni. Vagy elfogadok mindent, és igyekszem hálásnak mutatkozni, vagy vérig sértem őket, és azt főleg ezek után nem tehetem meg.

A nem-bevándorló vízum elég körülményes dolog, be kell bizonyítani, hogy nem akarsz letelepedni az országban, a látogatásod alatt nem fogsz tartós munkát vállalni, és mély kötődésed a hazádhoz nem engedi, hogy ott maradj végleg. Természetesen mindenkiről azt feltételezik, hogy ott akar letelepedni, és ezt akarják bebizonyítani minden áron. Segítségünkre volt az Amerikai rokon, Maria. Elmondta, hogy kéne egy munkáltatói igazolás a sikerhez, amit Maria adott nekünk, de rögtön jelezte, hogy ő nem tud nekem fizetni, így más munkát kell majd néznem. Szóval a hátáron átjutás után még mindig nem volt konkrét terv a megélhetésemet illetően. Olíviával ekkor elszaladt a ló, és folyton azt hangsúlyozta, hogy Adam, Bódog unokatestvére, jó parti lenne: amerikai állampolgár, magyar, és a fényképeken úgy látta, hogy elég helyes, és persze gazdag, így minden meg lenne oldva. Bódog is leállította, mert szerinte elég zűrös fickó, és én is elmondtam neki, hogy nem akarok szerelembe bonyolódni, vagy nemzetközi konfliktust teremteni a hálószobámban. A kapcsolatok egyébként is bonyolultak, nincs szükségem még a politikai befolyásolásra, sőt családi belháborúkra sem, ahogy nemzetek, kultúrák és országok közötti csatározásra sem.

A interjú a nagykövetségen borzalom volt. Olíviával ketten mentünk fel Budapestre, és nyögve nyelősen meg is találtuk az épületet. A kapu előtt sorban állás fogadott, aztán sokban kellett állni a megfelelő ajtónál, és mikor már az ember azt hitte fellélegezhet, akkor jött a sor fémdetektoroknál, és még csak utána lehetett csak sorszámot húzni az automatából. Az interjú rövid volt, de kínos, a magánéletemről, a karrierterveimről szóltak. Én elmondtam a betanult válaszokat, amik talán azért hangzottak hihetően, mert valóban nem akartam túl sokat abban az országban maradni. Hazudnom így is kellett, bár nem vagyok jó színész, de ezt most jól összehoztam. Olyan, mintha bűnöző lennék, pedig csak élni akarok, túlélni.Aztán persze már meg sem kottyant a további sorban állás, hogy odajussak az ablakhoz. És ez csak a vízumkérvényezés…

Olívia hazafelé rábeszélt, hogy írjak egy útikönyvet a kalandokról, mert tudni akart mindenről. Végül azzal győzött meg, hogy nekem is jó lesz majd visszatekinteni erre az időszakra, ha már egyenesbe jövök. Így hát belekezdtem a gépelésbe.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Következő bejegyzés