Elindult ma a nagy kaland. Igyekszem mindent olyan részletesen leírni, ahogy kérted, Olívia. (Bár nagy valószínűséggel senki nem fogja elolvasni rajtad kívül, és a delete funkció áldozata lesz minden sor, de megígértem.)

Ferihegyi repülőtérről indultam, mint azt tudod, hiszen Bódoggal ti vittetek fel Budapestre. Sosem ismernéd el, de te jobban izgultál, mint én. Én inkább tompán éreztem magam, félelemmel, bizonytalansággal teli és rettegtem a kudarctól, főleg attól, hogy csalódást okozok mindenkinek, aki segít most nekem. Főleg neked.

A legjobb dolog ebben az írásosdiban, hogy megkaptam tőletek a notebookotokat, ami nektek már feleslegessé vált, így ezt bármikor elő tudom venni internetezni is, meg mindenféle unaloműző dolgot művelni vele. Minden programot felraktatok rá, msn, skype, amivel tarthatjuk a kapcsolatot, és abban biztos vagyok, hogy időeltolódás ide vagy oda, én minden nap foglak keresni, ha fele annyit alszom csak.

Az azért vicces volt, hogy ezért a gépért késtem le majdnem a gépet. Valld be, te sem gondoltad volna, hogy ilyen macerás szereznünk egy aljzat átalakítót, ami majd minden jelentősebb elektronikai boltba kapható. De hogy mi mégis sikeresen besétáltunk egy olyan boltba, ahol egy nyugdíj előtt álló férfi volt az eladó, aki hosszú mesébe kezdett a világon létező 8 féle dugó minden tulajdonságáról, az kész volt. De mostmár legalább te is tudod, hogy Magyarországon a legelterjedtebb szabvány az F típus, de az E típus is használatos nálunk. Ez mindenképpen hasznos információ  az élethez, nem? A C típusú csatlakozó is örök emlék marad szerintem. Én majdnem elsüllyedtem, amikor hangosan mocskos kommunistázni kezdett, mert hogy a Szovjetunióban volt elterjedt ez a csatlakozó. Ez a tudás már aranyat ér, gyakran kérdezik is az embereket a Legyen Ön is Milliomosban az ilyesmiről, de hogy ezen felindulásból felidézze a gyerekkora emlékeit is… ezt a tudást nem tudom, hogy hol használom fel. Amikor Bódog megkérdezte, hogy akkor milyen aljzatot is használnak Amerikában, akkor azt hittem leütöm. Te nem így voltál vele? Már majdnem vett egy levegőt a bácsi, ahol elhadarhattuk volna, hogy “kösz, nem kell, viszlát”  Újabb fél órába tellett, hogy kiderüljön, A, vagy B típusú aljzatot használnak, és a kettő közül melyik éri meg jobban. Aztán teljesen feleslegesen elkezdte hosszasan ecsetelni, hogy a magyar dugó 230 V és 50 Hz, míg Amerikában 110-170 V és 60 Hz. Órákat töltöttünk ott. Amikor végre beütötte az árat, villámgyorsan adtam oda a pénzt és miközben ő megígértette velem, hogy nem gyújtom fel magam, kínosan mosolyogva kimenekültünk. Még el sem kezdődött ez az út, máris tele van hihetetlen és infantilis történetekkel. Nem tagadom, ezek után félek a folytatástól. Olyan volt, mint Alice Csodaországban, ahol ő a kalapos.

A repülő úton is túl vagyok, és voltak igazán meleg helyzeteim. Rettegtem tőle, bár ezt nem kérdezted, de gondolom sejtetted egy kicsit, hiszen párszor megkérdezted, hogy jól vagyok-e. Hát most már bevallhatom, hogy nem voltam. Hajtogattam én már papírrepülőt, ami szépen és sokáig repült, de aztán úgy csapódott a földbe, mintha ólommá vált volna. Kérdezted, hogy félek-e a repüléstől, amire nekem eddig nem volt a válaszom. Most rájöttem, hogy a repüléstől tényleg nem félek. (Maximum attól, hogy szétszakad a dobhártyám) Én a landolástól félek! Bár kétségtelenül jó pár problémám megoldódott volna, ha lezuhant volna a gépem, de valahogy mégsem akaródzott ilyen csúfosan eltávozni a világból. A gyomrom görcsben volt, folyamatosan Wc-re járkáltam és szó szerint be voltam tojva. Persze nem csak a repülő miatt, hanem a rám váró események miatt is.

Azt tudtad ugye, hogy életben nem voltam repülőtéren, csak a filmekben láttam milyen ez? A valóságban kevésbé izgalmas és sokkal inkább félelmetes és átláthatatlan. Amikor megérkeztünk Ferihegy kettes termináljára, jött a laza három órás várakozás, ami nem dobott fel. Végül megváltott a varázsmondat: Elkezdhetik az utasok a beszállást. Bár a búcsú nehéz volt tőletek, tudtam, hogy még a lelkierőm javát tartogatnom kell. Mondtam is hogy menjetek nyugodtan, de ti még megvártátok, hogy nem e szállítok drogot, vagy bombát a gépre. A kapunál a csomagomat egy szalagra raktam és mindent kipakoltam a zsebemből. Mindentől meg kellett szabadulnom, amiben fém van, levettem az ékszereimet, a fülbevalómat, az órámat és még szerencse, hogy nem abba az egybe részes ruhába mentem, amit ajánlgattál, mert abban középen egy fémcsat van.  Azt esélyes, hogy levettették volna velem, és állhattam volna egy szál bugyiban ott. Így csak a topánkámat kellett levenni, hogy gond nélkül átmehessek a kapun.

A gépen oda ülhettem, ahova akartam és én úgy döntöttem, hogy a szárny mellé ülök, ott legalább semmit nem látok és nem fogok félni. Súlyosan tévedtem. Párizsig 134 szívrohamom volt…úgy mozgott a szárny… minden pillanatban azt hittem leesik a helyéről.  A gépen elvileg hideg volt, hoztak is egy takarót, hogy ne fázzak, de rólam folyt a víz, úgyhogy nem igazán használtam.

Ahhoz, hogy a 2E- től a 2F terminálig átsétáljak, arra több mint egy órám volt Franciaországban, ami soknak tűnhet. De már azt hittem, az egy óra sem lesz elég, hogy a helyes irányba keveredjek. A repülőtéren nem értettem semmilyen nyelvet, amit ők ott használni próbáltak, az én felvilágosításomra. Hála égnek a csomagom nem volt 7 kiló sem, így kézi poggyászként vihettem magammal. Meghaltam volna, ha itt elhagyom ebben a káoszban.

Újabb hosszú sorban állás a fémkapu előtt, de legalább itt két kapu volt egymás mellett, nem csak egy. Vetkőzés, leékszerelkedés és amikor már olyan nagy magabiztossággal mentem volna át a fémkapun, mintha már ezerszer csináltam volna ilyet, becsippant… én annyira betojtam, hogy ijedtemben ugrottam egyet. Halálfélelemmel a tekintetemben néztem a biztonságiőrrel, aki nem sok sikerrel leplezte, hogy kiröhög. Megnyugodtam, amikor láttam, hogy a mellettem lévő sorban rángatnak ki valakit a sorból és kézi detektorral vizsgálgatták. Amikor visszakaptam a cuccaimat, akkor a rémült srác is visszakapta cipőjét, a tárcáját, az óráját és a nadrágja övét, szóval nem tudom mi lehetett a gond.

Amikor felszálltam a gépre igyekeztem olyan helyet választani, ahol nem is látom a szárnyat, mert akkorra már elegem volt a gondolatból, hogy meghalunk. De már csak ablak melletti helyek voltak szabadok. Így végignézhettem, hogy hipp- hopp eltávolodunk a kontinenstől és alattunk a végtelen óceán morajlik, arra várva, hogy szépen belehuppanjunk és ő végleg elnyeljen minket, úgy, hogy hírünk sem maradjon. Az Air France gépe más volt, mint a KLM gépe. Kifinomultabb, nyugodtabb a légkörű, bár lehet, hogy csak a szárny látványának elkerülése és a már másodszori repülés nyugtatott meg. És legnagyobb meglepetésemre nem nők, hanem férfiak rohangáltak a fedélzetén. Méghozzá elég helyes, meglett férfiak. A férfi légi utaskísérő fogalma számomra eléggé bizarr volt. De aztán rájöttem, hogy én csak amolyan mítoszokat hallottam eddig a repülésről, így nem tudhattam mi lesz valójában. Szóval, nem értettem, min is lepődök meg végső soros.

A repülőút 14 óra és 25 perc volt és azt akarod nekem bemesélni, hogy ez  még jó időnek számít? Tudod, hogy ennyi idő alatt a repülőszerencsétlenségek lehetséges okainak hány módozatát tudod lejátszani magadban? Hát nem tudd meg! Már a végén az az opció is teljesen reálisnak tűnt, hogy a vízen lebegő hajótest maradékát a Godzilla tépi darabokra. Mindenem fáj már, olyan kitekert pózokban voltam, és annyit voltam egy helyben. Még most is olyan, mintha vér helyett ólom folyna az ereimben. Az időeltolódás 9 óra, vagyis itt kilenc órával korábban van. Még elképzelni is furcsa, hogy amíg ott már mindenki reggel indul a munkába, mi akkor fogunk nagyjából lefeküdni aludni, előző nap este. Baromi hosszú egy ilyen repülőút, már nem tudtam magammal mit kezdeni. Megint kaptam takarót, hogy ne fázzak és megpróbáltam aludni is egyet, de nem ment. Amerikai kontinens fölé érve továbbra sem láttam belőle semmit, mert mindenhol vastag felhőtakaró felett repültünk. Így ez a földrész továbbra is rejtve maradt előttem, nem akarta megmutatni magát továbbra sem, az idegeimet csigázva a végtelenségig.

Amikor elkezdtünk landolni megbántam, hogy valaha is gépre ültem, de még azt is, hogy megszülettem. Akkorákat rázkódott a gép, hogy többször is felsikkantottam. Erre persze mindenki rám nézett és a szemüket forgatták, hogy „már megint egy kezdő”. Szégyelltem magam, amiért féltem, de emiatt nem múlt el a félelmem.

lax-pylons.jpg

Végül megérkeztünk a LAX nemzetközi repülőtérre, ahol én a remegő elgémberedett lábaimra csak hosszú küzdelem után tudtam ráállni. Az egész testem görcsbe húzódott, így csak tétova léptekkel mentem, ami nem is volt hátrány, mert így volt időm körülnézni, hátha meglátok valamit, ami megmutatja egyértelműen, hogy merre kell mennem. De persze ilyen jelzés nem volt, pedig most örültem volna, egy „Hülye magyaroknak erre tessék!” feliratnak.

Végül egy nagy terembe érkeztem, ahol rengeteg ember járkált minden irányba, siettek, magabiztosan mentek egyik, vagy másik irányba. Voltak pár rosszarcú ember táblákkal, mint a filmekben, de egyiken sem az én nevem volt. 16 óra 54 perc volt az ottani óra szerint, azért beállítottam erre az időpontra minden órámat. Otthon már majdnem hajnali két óra van, furcsa belegondolni. Egy időutazó vagyok… Nem tudtam mit tegyek, hiszen nem várt engem senki. Bekapcsoltam hát a telefonomat és hívtalak. Lassan talált hálózatot a telefonom, de jött 134 sms, amiben nagyjából az állt, hogy üdvözöljük, a mit tudom én milyen szolgáltatónál. Nem értettem melyik szó a cégnév. Hülye nyelv ez az angol!

Tárcsáztam a számod, de csak valami angol géphang szólt a telefonomba, amit persze nem értettem. Így kinek szóljak, hogy nem találok senkit, aki haza szeretne vinni? Végül megjelent egy 50 körüli, de csinos nő nekem integetve a tömegben.

–          Szervusz, szervusz aranyom! Ne haragudj, de dugóba keveredtem. Sajnos itt ez mindennapos dolog! – magyar volt, mégis furcsán ejtette a szavakat, olyan amerikaiasan… Én mosolyogtam és a kezemet nyújtottam, hogy bemutatkozzam.

–          Szabó Ajándék!

–          Maria Richardson. – adott két puszit is, majd elindultunk. – Milyen különleges név! Érdekes! A szüleid találták ki ezt a nevet? – elmosolyodtam. Nem először hallom a kérdést.

–          Nem! Ez egy Árpádkori név, ami régen elterjedt volt, de manapság egy épeszű ember sem adja ezt a nevet a gyerekének, csak az anyám. A férfi párja az Ajándok, az tetszett meg neki, de nem fiú lettem.

–          Értem! De szép gondolat, hogy valakit ajándéknak nevezzenek. – Kezdett kínos irányba haladni a beszélgetés, inkább eltereltem innen a szót.

–          Hallottam van három gyermeke. Ők még magával élnek?

–          Csak Évi, vagyis „Ívi”! – Furcsa hangsúllyal mondta és forgatta a szemét. A két nagyfiú már külön él, a nagyobbiknak már saját családja van, négy gyereke és egy tüneményes felesége. – Ismét hallgatás. Mit kérdezzek?

–          És Évi hány éves?

–          Még csak 19! 7 évvel később jött, mint a bátyjai. Most éppen eladóként dolgozik, amire kezdetben azt hittem nyári munka. Főiskolára kellene mennie, de azt mondogatja, hogy ahhoz ő még túl fiatal. Pedig lassan már el kellene kezdenie komolyan gondolkodni. A legidősebb fiam is sokat szenvedett, mire lediplomázott, de most nagyon szép karrier vár rá ügyvédként. Egy nagy cégnél van, igaz, még sokat kell tanulnia, de szépen helyt áll.

–          Akkor a középső gyerek a benzinkutas, Adam? – Igen, gondoltam rád is. Te beszélted tele a fejemet ezzel a pasival. Közben beszálltunk a hatalmas családi autóba és elindultunk.

–        Te mindent tudsz már rólunk? – gügyögött, mintha egy gyerekkel beszélne. – Igen, ő a család fekete báránya mondhatni, csak a baj az, hogy Ívi is az ő példáját tekinti követendőnek. Lázadó gyerek volt, olyan “tetoválást csináltatok és nem tanulok azért sem” típus. Elhatározta, hogy színész lesz, ezért elszökött itthonról. A színész karrier helyett 18 éves korában megismerkedett egy nála idősebb lánnyal, akit elcsábított és csinált neki egy kisgyereket. Hiába mondtuk, hogy ha már van gyerek és még a lányt is szereti, akkor el kell vennie és gondoskodnia róluk, ő mégis elhagyta őket. A színészkedéshez még lenne is tehetsége, csak azt nem vette számításba, hogy rajta kívül még vagy 1 millióan laknak itt azért, hogy egyszer valaki felfedezze őket és befussanak. Folyton meghallgatásokra jár és egy ügynököt is pénzel, aki semmi értelmeset nem csinál. Nem tudjuk erről a hóbortjáról lebeszélni, vagy normális mederbe terelni. – Na látod, ez a pasi gázos, igaza volt Bódognak! Azért nem kell zöldkártya, hogy egyedül neveljem a gyerekemet!

–          Ezért nem veszi el a gyerek anyját?

–          Tessék?

–          Ezért nem házasodik meg?

–          Igen, igen! Azt hiszi, hogy túlságosan lekötnék őt a gyerekkel. Meg azt hiszi, hogy hátránnyal indulna, ha megtudnák, hogy apuka, meg férj.

–          Értem! – bólogattam kedvesen. És te ezt a pasit akartad nekem…

–          És milyen munkát szeretnél itt csinálni?

–          Teljesen mindegy! Otthon semmit nem találtam, tehát bármit elvállalok, amiért pénzt adnak.

–          Nehéz otthon, ugye?

–          Nem panaszkodtam soha. De lehetetlen helyzetbe kerültem. A munkaügyi központban sem tudtak segíteni, mert tanfolyamok nem indulnak, vagy ha mégis, eleve nehéz rájuk bekerülni. Azok a tanfolyamok, amik értek volna valamit, az ma már nem úgy működik, hogy meghirdetik, aztán lehet rá jelentkezni, hanem ők válogatják, ki mehet egy adott tanfolyamra és a kiválasztottal majd ők felhívják.

–          Mi a szakmád?

–          Bolti eladó.

–          És mihez értesz? Számítógép?

–          Értek ahhoz is. De nem lenne gond, ha egy szállodában takarítanék, vagy konyhán kisegítenék. Olyan kell, amihez nem kell nyelvtudás.

–          Miért? Egyáltalán nem beszélsz angolul?

–          Nem! Németet tanultam, de még azon a nyelven sem biztos, hogy meg tudok szólalni.

–          Pedig Olívia nekem azt mondta, hogy nagyjából érted.

–          Hát nem tudom! Szerintem nem! – motyogtam. Miért hazudtál? Tudod, hogy egy szót sem beszélek!

–     Én régen takarítottam, mondhatni modernkori cseléd voltam. Ott tanultam meg, hogy van, akinek a megélhetéshez, van akinek mások sanyargatásához kell a pénz. De aztán megismertem a férjemet. – Nézett rám sokat mondóan. Szóval átkerült a második kategóriába, értem – Két évig jó a vízumod, de nem maradhatsz 90 napnál tovább. Vagyis háromhavonta, jelen esetben nyár végén, haza kell menned. Olyan munka kell, ahol ez nem gond. Majd megnézzük egy- két helyen.

–          Tényleg sok magyar lakik itt? – kérdeztem váratlanul. Kuncogni kezdett.

–       Nem tudom! Jól leplezik! Itt sok ember él, pár magyar elveszik benne. Egész nap csak dolgoznak, ritkán járnak el. De ha mégis összefutsz egyel, nem tudod, mert te is angolul beszélsz, meg ők is. Ha nem keveredsz velük beszélgetésbe, akkor biztosan sosem tudod meg, hogy magyarral találkoztál.

–          A férje nem is beszél magyarul?

–      Nem! Minek beszélne? Pár szót ért persze, de csak azokat, amiket a gyerekek mondanak neki. Ők túl jól beszélnek magyarul! Főleg sok csúnya szót. Én is voltam velük otthon és otthoniak is voltak itt egyszer- kétszer látogatóba. A gyerekek élvezik, hogy itt akárhol vannak, nem értik őket, ha magyarul kezdenek el beszélni egymás között, otthon meg az angollal vannak így. Főleg, ha ezt a városi semmirevaló szlenget kezdik el használni, nincs, aki megérti őket.

Útközben persze nem kerülte el a figyelmemet a rengeteg autó. Négysávos autópályaszerűségen mentünk, de így is néha lépésben haladtunk. Rájöttem, hogy itt mindenki most megy haza a munkából.

A nyugati 6. utcán (W 6 th Street) bekanyarodtunk, a „Szent Lukács” (S Lukas Ave) utcába és onnan a Maryland Streetre. Megérkeztünk egy olyan házhoz, ami leginkább a panel és a családi ház keveredése volt. Sok ház volt egymásra építve, de mindegyik más irányba nézett. Volt egy közös udvara lent, sok zölddel. Volt mindenkinek saját garázsa és minden lakáshoz tartozott egy nagy terasz is. Amikor felértünk modern, stílusos, ízléses lakás fogadott. Senki nem volt otthon, mert a férj üzleti úton volt, a lánya meg bulizott a barátnőivel. A vacsorát a teraszon ettük meg, valami zöldséges nyavalya volt, sajttal, meg tésztával. Érződött, hogy előrecsomagolt kaja. Megnyugtatott, hogy itt mindenki ezt eszi és senkinek sem ízlik. A zacskós étel itt a hétköznapi étel, ő is csak akkor főz, ha sok ideje van. Viszont még a hétköznapokon is gyakran járnak éttermekbe. Végülis megtehetik.

Utána keresgéltünk egy kicsit a neten és ő is telefonált párat, hátha valaki tud valami állást ajánlani. Aztán elhatározta, hogy megtanít angolul és elém rakott egy füzetet meg egy tollat. A köszönés volt az első: Good Morning! Elköszönés: By, vagy Later. Én furcsállottam ezt a gyerekként kezelést, de inkább csendben jegyzeteltem. Aztán udvariasság: Thank you a köszönöm, Please a kérem. Ezek nekem is rémlettek, de nem szóltam közbe. Aztán megtanított számolni. Eszembe jutott a Van tyúk víz forr, de türelmesen tanulgattam a számolást a nevetést magamba fojtva.

Végül megmutatta a szobámat. Egy kis szoba volt, teli fiús cuccokkal. A középső gyerek, Adam szobája. Meg vagy elégedve? Már a srác szobájában vagyok. Amiikor magamra hagyott, bekapcsoltam a Laptopot is az új B-s dugóval semmi nem füstölt el. Még jó, hogy ilyen alaposan választottuk ki ezt az aljzatot. Este 10 óra volt, otthon már reggel 7. Te már az új munkahelyedre tartottál, ezért nem tudtalak elérni. Írtam hát egy e-mailt neked, amiben biztosítottalak róla, hogy írom ezt a naplót, majd neki is láttam. Nagyon fáradt vagyok, olyan kimerült értelemben. Megpróbálok aludni.

free themes? 24x7themes is #1 for the best free wordpress themes
Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés