(Hazugság)

Olyan furcsa volt már éjszaka a megszokott időben aludni, ráadásul, hogy szabadnapom van megint. Annyira szokatlan volt ez a felállás a szervezetemnek, hogy folyton felébredtem és az órámat néztem, hogy nem kések-e el a munkából, de mindig megállapítom, hogy itt és most jó helyen vagyok, nem kell dolgozni mennem.

Kicsit olyan érzésem van, mintha tennem kéne valamit, mintha elfelejtettem volna valamit elintézni, mintha „ott hagytam volna a gyereket az oviban”. Nem tudom mi lehet az a dolog, de nem érdekel. Aludni akarok, lógatni a lábam és regenerálódni. Reggelinél a családdal közösen kitaláltuk, hogy elmegyünk ma sétálni a belvárosba, megnézzük a városházát, az üzleteket, fagyizunk egyet, akkor még nem sejtettem, hogy többen leszünk a kelleténél. Méghozzá kettővel többen: Ívi áthívta a pasiját és egyúttal be is mutatta a szüleinek, aki hozta magával Byront is, mint egy levakarhatatlan kullancsot. Amikor meglátták Ívi szülei, hogy Byron odasétál hozzám a fürdőajtóba és szájon csókol, elcsodálkoztak… és maximálisan megértettem őket, nagyon kínos pillanat volt ez. Nemrég még halálosan szerelmes voltam Joshba, most meg Ívi egyik barátjával kavarok… meg lehetett rólam a véleményük. Olyan kár, hogy az ember ilyenkor nem állíthatja meg az időt, tekerheti vissza és változtathatja meg a körülményeket. Mondjuk jó lett volna, ha a szülők pont most mentek volna a konyhába, vagy le az utcára. De már mindegy! Lebuktam és ezt nagyon égőnek érzem.

Amikor elindultunk a városba, persze Byron rögtön belém kapaszkodott, mintha elvesznék egyébként és kicsit lemaradtam vele Mariaéktól és Ívi meg a pasija mögé álltunk.

–          Nem mondtad, hogy ők is jönnek! Ez szemétség volt!

–          Most mi bajod van? Nem jó vele?

–          Ívi te ezt nem érted! Szerinted mit szólnak ehhez a szüleid? Ő csak 18! Egyértelmű, hogy csak szórakozunk egymással.

–          Ő nem szórakozik veled!

–          Most lehet, hogy ezt hiszi, de hidd el, hogy a pasik mind egyformák! Főleg ebben a korban! Előbb utóbb ő is mást akar majd!

–          Tudnád mennyire szenvedett, hogy nem kap meg… akkor nem mondanál ilyesmit!

–          Csak azért vágyott rám, mert azt hitte nem kap meg. – Most a szívembe hasított a fájdalom, de olyan erővel, hogy meg kellett egy pillanatra állnom. Byron nagyon meglepődött a hirtelen fékezésen és amikor Ívinek is feltűnt, hogy nem vagyok ott, ők is aggódva álltak oda elém és próbálták kitalálni, hogy mi a baj.

–          Rosszul vagy? – bökte ki végül Ívi.

–          Igen… – sóhajtottam egyet és a mellkasomra tettem a kezem. – Csak addig vágysz valakire, amíg meg nem kapod! Utána elindul egy időzített stopperóra és minden nap egyre kevésbé érdekel, akivel vagy.

–          Hogy lehet egy ilyen fiatal lányban ennyi keserűség? Hogy lehetsz ilyen pesszimista? – Ívi szülei is észrevették, hogy megálltunk, úgyhogy összeszedtem magam.

–       Menjünk! A szüleid már így is hülyének néznek, nem kell még jobban leírnom magam előttük. – És elindultunk.

–          Nem értelek!

–          Nem baj! – mondtam keserűen!

–          Most akkor nem vagy boldog? – a kérdés után rám nézett hosszan, majd miután nem válaszoltam egy pillantást vetett Byronra, aki viszonozta a pillantást, de aztán Ívi újra előre fordult. Nem akartam erre a kérdésre válaszolni, mert nem mondhatom azt, hogy boldogtalan vagyok… mi is a boldogság…

Még egy saroknyira sem értünk el ettől a gondolattól megszólalt a telefonom. Nem hittem a fülemnek, Ívin kívül senki nem hív ezen… ismeretlen szám. Megijedtem és Ívi kezébe nyomtam a telefonomat. Akárki az kis valószínűséggel nem magyar, én meg nem akarok beégni. Ívi előkotort egy papírt a táskájából és felírt valamit. Sűrűn helyeselt, megköszönt valamit széles mosollyal és letette. Várakozva álltam, hogy beszámoljon, de ő csak a kezembe nyomta a telefont, elrakta a cetlit és ment tovább.

–          Ívi! Ki volt az?

–          Titok!

–          Ne szívass!

–          Mondom titok! Nem érdemled meg, hogy megtudd, amíg így állsz hozzá Byronhoz.

–          Hogy állok hozzá?

–          Rosszul! Nem ezt érdemli! Tessék tisztelni és megbecsülni!

–          Én tisztelem és megbecsülöm!

–          Hazugság! – mondta unottan.

–          Hogy bizonyítsam ezt be?

–          Majd meglátom, hogy elhiszem-e! Ha elhiszem, akkor megkapod az üzenetet.

–          Szóval ő volt az! – jegyeztem meg keserédesen, de nem akartam kimondani a nevét Byron előtt, nehogy rosszul essen neki.

–          Akkor mondom meg, ha elismered, hogy Byron hozzád való!

–     Byron hozzám való! – Már sokadszorra hallotta a nevét és most meg is kérdezte, hogy róla van-e szó. Elhallgattunk mind a ketten egy pillanatra, de folytattam. – Hozzám való, de attól még nem ő a nagy ő. Ő neki sem én vagyok. Csak együtt vagyunk, amíg nem jön jobb. Ezzel ő is így van!

–          Ez hülyeség!

–          Byron! – fordultam oda hozzá – You fall in love with me? (Te belém szerettél?)

–          I… (Én…) I don’t know! (Én nem tudom!) – Ívire pillantott kérdőn.

–          It’s okay! Look at me! (Nincs gond! Nézz rám!) – megálltam és megfogtam mind a két kezét vele szembe fordulva és lágy hangon, nyugodtan megkérdeztem tőle – You love me? (Szeretsz engem?)

–          I don’t know! (Nem tudom!) – mondta teljesen őszintén, sajnálkozó tekintettel – Maybe! (Talán!)

–          Talán! Hallod! – fordultam Ívihez – nem érezzük olyan nagyon másképpen a dolgokat. Nem vagyok szemét vele! Ennyire vagyok én is biztos a dolgomban, hogy talán. De az üzenet hagyójával azonnal éreztem, hogy valami több van, még akkor is, amikor totál őrültségnek tűnt. Nem bántam meg, hogy közel engedtem ezt az édes kisfiút magamhoz, de pont az előbbi jelző miatt nem tudok és nem is akarok vele komoly terveket szőni. Legyen ez mindkettőnkben amennyire lehet jó emlék, és a legkisebb fájdalommal mondhassuk azt, hogy viszlát. Ha ez ellen dolgozol mindkettőnknek ártasz. Rendben?

Ívi csalódott arcot vágott, tovább indultunk és nem beszéltünk többet erről. A belváros nagyon szép volt, sok zöld, volt egy szép park is, rengeteg üzlet, az ember nem tudja, miben gyönyörködjön előbb. Jól meg volt tervezve a város ezen része, sok érdekes és tartalmas látnivaló van mindenhol amerre az ember néz. Kicsit néha túlzsúfolt a látvány, de nagyvároshoz képest tűrhető. Annyira nem nyomasztó, mint Budapest, nem olyan koszos és tömény. Tudom, hogy még fel kell dolgoznom a látványt.

Pár órával később megálltunk kajálni és mikor befejeztük az ebédet épp megrendeltük a fagyit, amikor Ívi a táskájában matatva megszólalt.

– Akkor megkapod, amit ígértem.

– Mit? – kérdeztem közönnyel, miközben a táskájában kutakodott.

– Tudom, hogy meg akarod kérdezni Josht, hogy miért volt ilyen szemét veled, hogy miért változott meg ennyire és miért választotta a drogokat helyetted. Amíg ezt nem tudod lezárni, nem lehetsz boldog.

– Szóval nem ő üzent? Akkor nem akarom őt többet látni! Azok után, hogy azt mondta az orvos, hogy ő sem akart látni engem… Nem érdekel!

– Komolyan? – kérdezte sokat tudó szemöldökfelhúzással. – Szóval, tényleg nem akarod tőle megkérdezni, hogy miért nem volt olyan jó veled, mint a droggal? A fenébe!

– Nem merem megkérdezni! Félek a választól!

– Vele mennyivel könnyebb lenne, ugye…?

– Nem leszek itt annyi ideig, hogy erőlködnöm kéne a kapcsolatunkon vele. Ezt te is tudod! És a nagybetegünk sem fontos már. Elmúlt, és kész. Jobb így, mint azon gondolkodni, hogy magammal vigyem-e vagy maradjak.

– Én ezt nem tudom, abban viszont biztos vagyok, hogyha beszélnél Joshal sokkal könnyebb lenne neked! Nem csak Byronról van szó, mert az életben nem fogsz tudni tovább lépni, ha most nem adod meg magadnak a lehetőséget!

– A múltkor is ezzel a dumával csábítottál el és lásd mi lett a vége!

– Jó! Barátok vagyunk! Úgyhogy, ha szerinted nem ezt kéne tennem, akkor hagyjuk! – elmosolyodott és én bár nem akartam igazán, visszamosolyogtam. Aztán elővette a cetlit és széttépésre készen várt.

– De ez maradjon köztünk! – mondtam hunyorogva, mire ő visszatette a cetlit.

– Ennyi őrültség belefér! – biztatott a nyereségén örömködve.

– Ez a szabadság… az én szabadságom. Keserédes útja a szabadságnak: tudni, hogy miért!

Elindultunk haza, leráztunk mindenkit, ott én lezuhanyoztam, átöltöztem és elindultunk kocsival a kórházba. Azt hiszem, nehezen viselem, hogy nem én vezetek, főleg, hogy a sofőr nálam fiatalabb, ezért már az elején hátra ültem és mindent megtettem, hogy ne az utat nézzem, mert halálfélelmem van akkor. Nem azért, mert nem jól vezet, nem is azért, mert nem bírom benne, pusztán a kiszolgáltatottságom feszélyez.

A kórház előtt megdöbbentően nagy tömeg volt és köztük megszámlálhatatlan újságíró. A bejárathoz is úgy kellett odatolakodnunk és ott Ívi átvette az irányítást. Nem tudom mit és kivel intézett el, de szó nélkül felkísért bennünket az egyik őr Josh szobájáig. Ott bekopogott az ajtón és akkor úgy éreztem, hogy nagyon rossz ötlet volt idejönni, mert most is biztos őrizgeti valaki. Az őr bement a benti hang utasítására és tudtam, hogy az a hang Josh volt.

–          Hogy jutottunk be igáig? Főleg a múltkori után?– böktem ki a kérdésemet. Odanyújtotta a cetlit és olvasni kezdtem:

–          8 pm. Look for emergency exit. Ki telefonált? – néztem rá kérdőn, mert már semmit nem értettem.

–          A doki! Szerinte valamit neked is hallanod kell és személyesen tőle! De csak így tud vele összehozni.

Elmentünk hátra és – sajnos- megtaláltuk a hátsó bejáratot. Nem sokkal később ki is nyílt és egy kék ruhába öltözött dolgozó nyitotta ki az ajtót. Intett, hogy menjünk vele. Rengeteg lépcső tárult a szemünk elé és mi a negyedikre baktattunk csak fel, meg sem kottyant… Szóval miután majd kileheltük a tüdőnket megérkeztünk az adott emeletre, de mielőtt beléptünk volna az emelethez vezető ajtón a kék ruhás elkezdett tapizni. Mindent elvett, ami nálunk volt, még a tartalék útlevelemet is és a pótvízumomat, amit a tűz után kaptam ideiglenesen, amíg nem postázzák az újakat. Ezt a tapizást megtehette volna emeletmászás előtt is, vagy félúton, hogy pihenhessünk. Aztán mondott valamit Ívinek, aki háborogni kezdett és kinyitotta az ajtót, majd mutatta, hogy legyünk csöndben. A sötét folyosón beléptem, de mivel senki nem követett kérdőn hátrafordultam.

–          Én nem mehetek veled, menj csak! – suttogta Ívi.

–          Miért nem?

–          Mert csak te mehetsz oda szerinte – bólintott hátra a fejével – Én a túsz vagyok, ha valami balul sülne el. Szóval, ha nem jössz vissza mondjuk egy óra múlva, akkor gondolom én leszek a bűnbak! De ne aggódj értem, ha gond van, leütöm a csávót és megkereslek. – Felé nevettem némán és ő biztatva mosolygott.

–          Remélem nem tart sokáig! Már most unom itt a kommandózást. – búcsúztam el tőle, bár be kell vallanom eléggé be voltam tojva. Mégis merre menjek? Most még csak egy fele lehet menni, de mit csinálok, ha eltévedek?

Ekkor kinyílt az ajtó és Josh állt ott egy fehér pizsama szerűségben, beesett, szomorú, meggyötört és döbbent arccal. Elindultam Josh felé és ő csak ott állt és várt rám türelmetlenül. Aztán egy ponton mutatta, hogy nézzek lefelé és el is gondolkodtam, hogy miért tegyek ilyesmit, de olyan jó ez a betörés egy kórházba játék, hogy végülis miért ne. A cipőm orrát néztem végig, amíg egy karnyújtásnyira nem kerültem Joshhoz. Amikor odaértem hozzá megfogta a vállamat és magához húzott. Én értetlenül ránéztem, ő még egy halvány mosolyt is eleresztett, aztán a hátam mögé felmutatott. Követtem az ujját és megláttam, hogy egy kamera volt ami előtt elkommandóztam. Jobb vagyok, mint James Bond…

–          Why are you here? (Miért vagy itt?) – kérdőn ránéztem. Miért is vagyok itt? Az arcát pásztáztam és be kell vallanom most nagyon nem volt az a szépfiú, akibe belezúgtam. Mégsem akartam szenvedni látni, ez nekem is szenvedés. Szenvedjen egyedül. Nem hogy örülne, még azt kérdezi miért vagyok itt. Nevetséges. Ez nem az én Joshom, aki alig várta már, hogy hazajöjjön! Kizárt! Olyan réginek tűnt a kép, amikor a kertben voltunk és mindketten boldogok és elégedettek voltunk egy pillanatra.

–          Are you better? (Jobban vagy?) – kérdeztem üveges tekintettel. Ő rám nézett egy pillanatra dühös arccal, de a következő pillanatban már összeszorította az ajkait és az egyik karját az arca elé emelte, hogy ne látszódjon, hogy sír. De a hangot nem tudta kikapcsolni. Aztán hátat fordított és törölgetni kezdte az arcát nem sok sikerrel, mert a sírást nem tudta elcsitítani. Tudtam, mert átéltem, nem is olyan régen. Meg akartam vigasztalni. –  It’s okay! (Jól van!) I just wanted to know what happened to you! (Csak tudni akartam mi történt veled!)

–          Really? (Tényleg?) – kérdezte még mindig nekem háttal és sírva, de keményen. Erre én sem bírtam tovább és átöleltem.

–          Really! (Tényleg.) – jelentettem ki bizonytalanul, mert nem értettem mi van itt most. Csak annyit tudtam, hogy jó őt átölelni, jó vele, még egy kicsit.

Megint megtörölgette az arcát és nagyot sóhajtott, majd megfordult és magához szorított.

–          You want to know everything? (Tudni akarsz mindent?) – kérdezte lágyan, mintha egy gyerekhez beszélne. – The truth about me? (Az igazságot rólam?)

–          Yes! – suttogtam félhangosan.

–          Why? – kérdezte fájdalmasan. Gondolkodás nélkül rávágtam.

–          Because I love you! (Mert szeretlek!) You owe me with the truth. (Tartozol nekem az igazsággal.) – Elgondolkodott.

–          Yes… you have right to this. (Igen… jogod van ehhez.)

–          Then… tell me…! (Akkor…mondd el…!) – Fel voltam készülve mindenre, arra, hogy visszautasít, arra, hogy elküld, arra, hogy itt a folyosón taglalni kezdi a történteket, de erre nem.

–          Come! (Gyere!) – és a kezemnél fogva húzni kezdett.

–          What? (Mi?) – engedtem el ijedtemben. Most ez szórakozik velem? Menjen akkor a sunyiba! Hihetetlen! Hátra léptem és elgondolkodón néztem rá egy pár pillanatig. Ő nem állt meg, kinyitott egy ajtót, ami legnagyobb megdöbbenésemre egy takarítószer tároló helység volt, nagyjából akkora, mint egy Wc fülke, nem a rokkant, hanem a sima. Nem volt benne hely sem és Josh mégis betessékelt és behúzta az ajtót maga mögött. Teljesen sötét volt benn, csak az ajtó résein világított be a halvány folyosóvilágítás. Megfogta a kezemet és lehúzott a földre. Ott egymással szemben ültünk le, persze semmit sem látva a másikból és Josh elkezdte.

–          So… (Szóval…) Are you curious about everything. (Kíváncsi vagy mindenre.)

–          Yes! – mondta sóhajtva és ekkor annyira megszokta már a szemem a sötétet, hogy lássam Josh körvonalát legalább.

–          Okay! I begin at the very beginning! (Oké! Kezdem a legeslegelején.) My brother was twenthy, when he died. (A bátyám 20 éves volt, amikor meghalt.) I was five. (Én öt voltam.) Simon had with my mother a contract. (Simonnak az anyámmal volt egy szerződése. ) I was glad that after my brother I become also an actor. (Örültem, hogy a bátyám után én is színész lehetek.) I adored it! (Imádtam!) Later I wanted more, and more. (Később többet és többet akartam.) When I have the first kiss in a movie… I became insatiable. (Amikor megvolt az első csókom a filmben… telhetetlenné váltam.) I wanted a main role. (Főszerepet akartam.)

–          You have time, please tell me more slowly, I love sitting in the dark! (Van időd, kérlek mondd lassabban, szeretek itt ülni a sötétben!) – gúnyolódtam.

–          What I say is important to understand me! (Amit mondok, fontos, hogy megérts!) So… I was fifteen. (15 éves voltam.) I got a chance to a main role. (Esélyt kaptam egy főszerepre.) I was afraid that I don’t get it! (Féltem, hogy nem kapom meg!) And… Simon made me an offer. (És… Simon tett egy ajánlatot.) – elhallgatott. Én ekkor már szinte teljesen hozzászoktam a kevés fényhez. Már láttam, ahogy mozog a szeme, amikor pislog, gyakorlatilag majdnem láttam, csak nem tudtam kivenni semmit. Idegesített, hogy nem látom az arcát. Talán így leplezi, hogy hazudik? Nem folytatta, csak hallgatott, ami kezdett idegesíteni.

–          I’m listening! (Figyelek!) – noszogattam egy kicsit. Nagy levegőt vett és megfogta a kezem. A keze izzadt volt és remegett.

–           I told it never, just yesterday for my psychologist! (Soha nem mondtam el ezt, csak tegnap a pszichológusomnak.) – nagyon sóhajtott-  I trust in you! (Bízom benned!) I do it well? (Jól teszem?)

–          Don’t worry! (Ne aggódj!) I will not tell anyone! (Nem mondom el senkinek!) – iszonyatosan remegett és el is vette a tenyerét, hogy megtörölje, aztán újra visszatette. Mélyeket sóhajtott és végül neki állt.

–          He promised me… (Azt ígérte nekem…) I get all role… (minden szerepet megkapok…) – nyelt egyet, jó hangosan és a keze remegése is elérte a tetőfokát – …if I would be…hers (ha az övé leszek.) – Ismét elhallgatott. Az övé? Hát már volt szerződésük, nem? Vagy most mi van? Miért olyan nehéz ezt elmondani neki?

–          You become main roles…that’s a fact! (Főszerepeket kaptál, ez tény.) – elvette az egyik kezét és az arcához nyúlt vele.

–          I thought I can hold out! (Azt hittem kibírom!) I endured it for a month. (Egy hónapig elviseltem.) – mi van? Mit bírt ki? A másik kezét is elvette és láttam ahogy összegörnyedve remeg a sziluettje, aztán halk szipogást is hallatott. Sír. Megint. Ajánlat… milyen ajánlat?

–          Don’t cry!- kértem lágyan. Nem sokat használt, ezért megpróbáltam a sötétben azon a kis helyen valahogy átölelni, de ő kibújt az ölelésemből, ezért nem próbálkoztam.

–          I told him I did not want to do this anymore. (Megmondtam neki, hogy nem akarom többet ezt csinálni.) From there…everything was much worse. ( Onnantól… minden sokkal rosszabb lett.) He forced me. (Kényszerített.)

–          What? (Mi?) – kezdett leesni végre, hogy mit próbál elmondani. Ó, te jó ég! Mi a szar!

–          He spared me… to pain…with a pill. (Ő megkímélt engem… a fájdalomtól… egy tablettával.) It was my first drug. (Ez volt az első drogom.)

–          You’re not relatives? (Ti nem rokonok vagytok?)

–          Therefore don’t believe me my mother! (Ezért nem hitt nekem az anyám!)

–          This is disgusting! (Ez undorító!) – keltem ki magamból, de még most sem mertem hangosan beszélni. Tuti hazudik, ilyen nincs! Egy 15 éves fiút nem erőszakol meg a saját rokona, főleg nem ad érte drogot. A drogos beszél belőle! Hazudik! Méghozzá elképesztő, hogy hogy lehet ilyet hazudni. Megfagyott a levegő kettőnk között. Szó szerint nyomasztóan tapintható volt a feszültség és egy hajszál választott el attól, hogy elküldjem a picsába. De, ha én nem segítek neki, nem biztos, hogy más tud. Egye-fene belemegyek a játékba, hátha javul az állapota, ha elmondhatja valakinek a hülyeségeit. Ha meg nem, akkor legalább én megpróbáltam. Fogtam magam, feltérdeltem és átkaroltam. Némán hagyta ezt és éreztem, hogy levegőt is alig mer venni.

–          Do you believe me? (Hiszel nekem?)– kérdezte kétkedve. Naná, hogy kétkedik, mert nem igaz és azt hiszi velem sikerül megetetni.

–          Of corse! (Hát persze!) – színészkedtem megértően. A sötétben könnyebb, hiszen csak a hangodra kell figyelni. Aztán egyszer csak megkönnyebbülten átölelt. Olyan őszinte és hálás volt az az ölelés… Túl jó színész! Elengedett pár perc után és folytatta.

–          I was twenty-one years old… (21 éves voltam) it was the last. (az volt az utolsó.) He paid me for a hooker. (Fizetett nekem egy kurvát.) Then I did the first time with a woman! (Akkor csináltam először nővel!) Like that it would have been taken care of. (Mintha ezzel el lett volna minden intézve.)- mondta keserűen és egy kicsit megint hallgatott. – I was a junkie. (Drogos voltam.) I did stupid things. (Csináltam ostoba dolgokat.) I came to court. (Bíróságra jutottam.) He became my guardian. (Ő lett a gyámom.) Each house belongs to him. (Minden ház az ő tulajdona.) He handle my money. (Ő kezeli a pénzem.) He destroyd me! (Tönkre tett!)– nevette el magát kínjába.

–          And now? (És most?)- kérdeztem hitetlenkedve, de most már kíváncsi voltam a befejezésre.

–          I an poor. (Szegény vagyok.) I am a prisoner! (Fogoly vagyok!) The best… – megint felnevetett halkan, de keserűen csengett a kacaja. – I don’t use drugs. (A legjobb… Én nem drogozok.) – Jézusom! Hallja magát? Ez már klinikai eset. Nem kéne ezt tovább hallgatnom.

–          Why are you here? (Miért vagy itt?) – na erre a kérdésre mit válaszol…

–          If I wanted something other as Simon, (Ha valamit máshogy akarok, mint Simon) somehow, always get to my body some drug. (Valahogy, mindig kerül a szervezetembe valamilyen drog.) – Milyen érdekes… Rejtélyes módon bekerül a szervezetedbe a drog. Hát ez egyre fantasztikusabb!

–          Why don’t you do something? (Miért nem csinálsz valamit?)

–          I don’t will be made public my secret. (Nem fogom nyilvánosságra hozni a titkomat.) I don’t wanna feeling sorry for someone. (Nem akarom érezni, hogy sajnál valaki.) I’m not gay, and it was not my fault. (Nem vagyok buzi és ez nem az én hibám volt.) I wanna freedom! (Szabadságot szeretnék!)

–          I don’t understand you! (Nem értelek!) Instead suffer you forever? (Helyette örökké szenvedsz?) And the many girls who fucked? (És a sok lány, akit dugtál?)

–          I wanted to feel that I’m a man. (Érezni akartam, hogy férfi vagyok.) And a… good lover. (És… jó szerető.)

–          So you keep silenc, and torelate it? (Szóval csendben maradsz és tűröd ezt?)

–          I can’t do anything else! (Nem tudok mást tenni!)

–          I help you! (Segítek!) Together sue her! (Együtt bepereljük!)

–          There is no proof! (Nincs bizonyíték!)

–          I understand that you’re scared! (Értem, hogy félsz!) But you can not go this way forever! (De nem mehet ez így örökké.) Let’s do something! (Tegyünk valamit!) – Kínosan nyökögött. Hát mégsem hiszed el, hogy igazat mondasz? Érdekes!

–        I pulled the short straw! (Én húznám a rövidebbet!) I be a gay… (Meleg lennék…)

–          Or a defendant in an ugly case. (Vagy alperes egy csúnya ügyben.)

–          If I do it… you stay with me? (Ha megcsinálom… velem maradsz?)

–          I don’t know… (Nem tudom…) őhm. – Támogatnom kell! Ha most ebben az őrületben hagyom, sosem fog kiláballni belőle. – Yes! (Igen!)

–          You are my gift of the sky! (Te vagy az ajándékom az égből!)

Aztán megcsókolt. Szenvedélyes és érzelemmel teli volt. Jó lenne, ha végre elmehetnék innen, kényelmetlen és fáj a lábam is, ahogy rajta támaszkodok, meg a szívem is, hogy ekkorát csalódtam valakibe. Ez teljesen bolond! Menekülni kéne… minél messzebbre. Még mielőtt kisétáltam volna a takarítószekrényből, a kezembe nyomott egy cetlit. Egy e-mail cím volt rajta! Egy kamuemailcím josh0214 azonosítóval. Erre írjak? Milyen kurva romantikus! Úgy jöttem el, hogy vissza sem néztem egy pillanatra sem, pedig éreztem a tekintetét a hátamban.

Hazafelé mindent elmeséltem Ívinek, csak nyaggatott volna ha nem teszem. Ezt hallgatni nem sok kedvem volt és amúgy is csak egy hazugság volt, minek tartsam titokban. Nincs semmi jelentősége. Csak hazugság… egy drogos beteg agyszüleménye… A valóságban ilyen nincs…főleg, hogy ne derüljön ki évekig…

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés