Új hónap kezdődött, a nyár, és egyben az utazásom utolsó hónapja. Napokban mérhető a hazautazásom napja, és ez frusztrált. Már az is megfogalmazódott, hogy felesleges napokról beszélni, mert nem akkor élek, amikor a nap kezdődik, és nem akkor alszom, amikor vége van.

Nem gondoltam volna, de megvisel. Ez az érzés… mintha csak munkából meg alvásból állna az életem. Előre tudom, hogy mire megszokom a délelőttös műszakot, akkor jön megint az éjszakás. A szervezetem sem az egyikhez, sem a másikhoz nem képes ennyi idő alatt alkalmazkodni. Nem tudok pihentetően aludni, csak vegetálok. Szörnyű. Még ki sem nyitottam a szemem, már az utcán sétáltam a munkahelyemre. Ez így nem élet! Aki azt mondja, hogy ez a vételen robot egy életen át csinálható szünet nélkül, akkor azt megnézem milyen őszinte a mosolya 50 év után.

Persze nem nyafogni akarok, és bírom is még erővel. Csak azt mondom, hogy azért élni, hogy dolgozzunk annyira lealacsonyítja a létünket. Nincs időnk, és energiánk elkölteni a pénzt, még ha nagyon jól keresünk akkor sem. Pláne, ha mindezt a létminimum körül tesszük. Nyílván, hálás lehetek, mert legalább van munkahelyem, és van pénzem, végre. Nem fogok belőle költeni, mert túl sok a tartozásom. Csak a múlt keserves perceinek a hordalékait nyögöm, előrébb úgy sem jutok belőle, de legalább arra esélyem van, hogy ne hátra felé haladjak, hanem végre egyenesbe jöjjek. Talán, ha marad, miután hazajutottam. O…ne… a repülőjegy… az a házban maradt. Gondoltam elrakom biztonságos helyre, hogy ne veszítsem el. Ezt nem hiszem el… Nincs igazság!

Szinte éreztem, ahogy beléptem a kútra, és megláttam Nolan elcsigázott tekintetét, hogy nem akarok ma itt lenni. Rossz érzésem volt, menekülhetnékem. De itt kell lennem, ha minden idegsejtem tiltakozik is ellene, mert ez a munkahelyem, és most munkaidőm van. Nolannal elbeszélgettünk, már amennyire megértettük egymást ezen. Elmondta, hogy ő mennyire vágyik arra, hogy csak egyetlen egyszer játszhasson egy filmben. Reklámokban már volt statiszta, de ő egy filmben szeretne végre szerepelni.  Értettem, hogy mit akar ezzel mondani, hiszen olyan sokan akarnak maradandót alkotni az életükben. Olyat, ami nyomot hagy, a létezésünk nyomát. Letűnt korok, életek nyomát. Azt hiszem én nem törekszem erre, legalábbis egyelőre nem érzek erre kényszert. Vagyis nem ilyen módon. Mások érzéseiben szeretnék tovább élni, másokban szeretnék nyomot hagyni. Azt hiszem ezzel eléggé meg tudom változtatni a világot! Mint a pillangó szárnycsapása… egy jócselekedet= egy jobbá tett élet valahol a világban.

Az óra valahogy megállt aznap délelőtt, akárhányszor a mutatóra néztem, mindig ugyanott volt. Nem szenvedtem még ennyire soha életemben a semmitől. Megállt minden, megállt a föld is. A gondolataimmal maradtam, és ezt akartam elkerülni azzal, hogy bejöttem dolgozni. A mellkasomban lévő vákuum visszatért, és annyira fájt minden ott bent, hogy sírni és ordítani támadt kedvem. De erős vagyok! Nem fogok ilyet tenni. Az érzések és a tudatmorzsák percről percre harcba szálltak egymással, és mintha végső párbajba indultak volna az igazukért estek el lassan mind egy szálig. Érdekes érzés az, amikor egyre kevesebb érzésed marad, amikor érzed ahogy megdermed a szíved, és egyre lassabban, egyre kevésbé dobog.

Amikor már azt hittem, hogy semmi nem fog történni soha többet a kúton velem, odajött hozzám egy olyan tipikus filmekben mutogatott „gettonövendék”, színes fejkendővel, meg tetoválásokkal. Sosem láttam még ilyen közelről ilyen embert. Hasonlít otthon a motorosokra, de amíg a motorosok pont, hogy élvezik az életet, az ő szemében ennek az ellenkezőjét láttam, ő inkább meghalna, ha egy mód van rá. Izgatottan topogott, amíg vásárolt, és sűrűn nézett az ajtó irányába. A biztonsági őrt nézte, vagy várt valakit a kút elé, nem tudom. Lassan vásárolt, és sok kérdése volt. Tudtam, hogy valami nem oké, de nem csináltam semmit. Nem éreztem félelmet csak a szemébe néztem mélyen, és megpróbáltam lelátni egyenesen a lelkébe, és ott megsimogatni, hogy nincs gond, az élet szép. Ő ezt a tekintetet még idegesebb rángással viszonozta. Aztán, amikor már mindent megkérdezett, akkor törölte le a verejtéket a homlokáról, pedig ment a légkondi, és az ajtó felé bámulva feladta, amire várt, és az ajtó felé sétált. A pánikgomb, ami a pult alatt egy olyan lehetetlen helyen volt, hogy észrevétlenül meg sem lehetne nyomni, úgyhogy éles helyzetben mit sem ér, ha veled szembe állnak, érdekes pont ebben a történetben. Ha megnyomom, idejönnek a zsaruk, elkapják a rosszarcokat, de igazoltatnak, és rájönnek viszonylag hamar, hogy nem idénymunkán vagyok itt a benzinkúton, és jól megbüntetik a főnökömet is. Ha nem nyomom meg, akkor nincs esély sem arra, hogy amit elvisznek, meglegyen, és a tetteseket lehűtsék pár év fegyházzal. Bár határozott véleményem, hogy a bűnözők többségének inkább valami sokkal mélyebbre lenne szükségük, de aki nem engedi, hogy szeressék, és törődjenek vele, azt ugye nem lehet erőltetni.  Szóval hiába szeretném megölelni ez ilyen embert, hogy nincs baj, van más megoldás, de mások nem így működnek, mint ahogy én azt elképzelem. Azt hiszem ez volt az utolsó érzés, amit éreztem, ez a tiszta szeretet eziránt az ember iránt. Éreztem, ahogy az utolsót veri a szívem, és aztán megáll. Semmi! Megszűnt a vákuum is legalább, fellélegezhettem. Nincs több fájdalom, de öröm sem. Nincs több félelem, vagy szeretet. Elmúlt! Győzött a tudat egy utolsó katonával, akit már nem maradt ki megöljön. Ennek az utolsó tudatkatonának köszönhetem, hogy tompán odacsúszott a kezem a pánikgombra, és abban a pillanatban, ahogy a srác eldobta, amit vett, és előkapta a fegyverét, én már megnyomtam. Mivel a biztonsági őrre célzott, még volt időm telefonálni is. Utoljára Ívivel beszéltem, sőt ezzel a telefonnal csak Ívivel beszéltem. Mire felvette, és már a pult alá tettem a telefont, mert jött még három ember. Ők fekete bőrszínűek is voltak, eltakarták az arcukat a kendővel, csak a szemük látszott, és a fegyverüket rám fogva ordítottak.

Valamit nagyon magyaráztak nekem, de nem értettem. Csak bámultam rá, és nem éreztem semmit. Biztosan félnek kellett volna tőle, vagy kétségbeesnem, vagy akár megpróbálnom megérteni, de én csak néztem. Mintha egy filmet bámulnék, és az a film nem érdekelne túlságosan, mert nem köt le a sztori, csak bámulom, mert messze van a távkapcsoló. Még akkor sem tudtam magam kimozdítani ebből az érzelemmentes, tompa állapotból, amikor a biztonsági őr tüzelni kezdett, és tüzet nyitottak rá, majd összeesett. Talán a halálfélelem újra indíthatott volna egy érzelmeimet, de nekem csak egy csöves gyerek magyarázott. Ilyen minden nap előfordul otthon, minek zaklassam magam.

Ennek a nyugodt sokkos állapotnak köszönhető talán, hogy az támadók nem bántottak. Az egyik odajött mellém, és a hely szűke miatt hozzám préselődve ürítette ki a kasszát. Semmi félelmet nem éreztem, pedig amíg ő dolgozott ketten fogták rám a fegyvert, hogy ne csináljak semmit. Akkor jutott eszembe, hogy még a kezemet sem tettem fel. Ezt mondták volna az előbb? Lehet… most már nem fárasztom magam, ha így is jó. Azt ugyan nem tudom miért, de csak bámultam őket. Mintha a film lelassult volna, hogy minden részletet alaposan megnézhessek. Az egyiknek olyan szép, és kifejező tekintete volt azok közül, akik rám fogták a fegyvert, hogy szinte hipnotizált állapotban vesztem el a tekintetében. Amikor végzett a srác a kassza kiürítésével, véletlenül lesett a kendője. Nagyon megijedt, de én lehajoltam a kendőért, ami olyan lassúnak tűnt, mintha ezer évig tartott volna, majd felállva odanyújtottam neki. Pontosan láttam a szemében, hogy azon gondolkodik, hogy megöl, és még fel is emelte a fegyverét, és pár centire odatartotta a halántékomhoz. Nem féltem, olyan nyugodt voltam, mintha egy kád forró vízben relaxáltam volna épp. Valószínűleg nem vagyok már épelméjű, mert amíg ő azon gondolkodott, hogy meghúzza e a ravaszt, én az arcát bámultam. Milyen szépnek, sőt tökéletesnek tűnik a bőre. Korom fekete, de ahogy a fény megcsillan rajta… vágyat éreztem arra, hogy megérintsem… felemeltem a kezem, és lassan odaemeltem  tenyerem, majd elveszve a látványban végigsimítottam. Milyen sima, még a borosta is alig érződik rajta.

Megszólalt odakint a sziréna, és ő menekülőre fogták. Még az ajtóból is visszanéztek mind, hogy amúgy mennyire vagyok gyogyós. Persze ez sem tudott érdekelni. Nem éreztem semmit sem, tényleg. Furcsa dolog a semmi. Üres, és hideg.

Felvettem a telefont, ahol még mindig vonalban volt Ívi.

–          Itt vagy? – kérdeztem nyugodtan.

–          Te jó ég! Te jó szentséges ég! Téged most komolyan megtámadtak? Úr isten Aji!

–          Nyugi, nincs semmi baj. Azt hiszem a biztonsági őrnek segítség kell, de egyébként nincs gond. Már itt vannak a zsaruk!

–          Figyelj! Beszéltem a főnököddel, azt mondta, hogy azonnal tűnj el onnan, egy perc és ott lesz.

–          Hogyan tűnjek el?

–          Hátul a raktáron keresztül fog bejönni, te meg ott mész majd ki!

–          És lecsuknak, hogy menekülök? Köszi!

–          Csak csináld! Igyekezz!

–          Bazd meg!

Letettem a telefont, és elindultam hátra felé. Ezt nem hiszem el, hogy el kell tűnnöm, mint egy bűnözőnek. Besétáltam a raktárba, és vártam. Ha most éreznék valamit, valószínűleg félnék, és kétségbe lennék esve. De én olyan nyugodtam álltam ott, mintha a buszt várnám. Nem sokkal később nyílt is az ajtó, és berontott rajta a főnököm csatakokban folyt róla a víz, és szinte kilökött az ajtón, hogy tűnjek el. Elkezdtem sétálni hazafelé teljes nyugalomban. Valószínűleg ez a nyugalom sokadszorra mentette meg ma az irhámat, mert egy rendőr épp arra kommandózott fegyverrel, és még rá is néztem, de ő ment tovább. Hm…

Ívi, és a srácok velem szembe jöttek, és mindegyiken aggodalom, és félelem látszott.

–          Aji! De jó, hogy nincs semmi bajod! – odafutott hozzám, és megölelt. Visszaöleltem, de nem váltott ki belőlem ez az ölelés semmi érzést.

–          Nincs semmi baj, mondtam. – elengedett.

–          Megint csinálod ezt az agybesüléses dolgot? – aggódva méregetett.

–          Nem tudom, mit csinálok, de ez most így jó! Nem fáj semmi, nem félek, és ez nekem bőven elég. – hátranézett a pasijára, aki unottan csóválta a fejét. Csak Byront érdekelte a dolog, és beszélni kezdett Ívihez. Engem ez nem kötött le, ezért fogtam magam, és elsétáltam egy padig, majd leültem.

–          Mi lenne, ha elmennénk egy kicsit kimozdulni. Úgy véljük rád fér!

–          Mindegy!

–          Jó, akkor menjünk!

Nem volt kedvem, de nem akartam ellenkezni sem. Elvittek egy közeli kávéházba. Én végig csöndben, közömbösen, és kedvtelenül ültem ott, és akárhogyan nyaggatott nem tudtam ebből az érzelemmentes lelkiállapotból kikeveredni. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, akkor azt mondtam volna, hogy meghaltam, elvégre éreztem, ahogy megáll a szívem. Meg akartam győződni erről, ezért a nyaki ütőeremet vizsgálgattam, éreztem a lüktetését. A csuklómon is kevés keresgélés után kitapintottam a pulzusom, majd a szívem felé tettem a kezem.

–          Te amúgy mit csinálsz? – kérdezte Ívi.

–          Megnézem, hogy biztosan ver-e a szívem. Nézd meg te is!

–          Fogjam meg a melled? Kizárt!

–          Légyszi! – Azt hiszem bármit meg tett volna, hogy végre reagáljak a külvilágra, azért igyekezett úgy odafúrni az ujját a szívem felé, hogy az ne taperászásnak tűnjön.

–          Ver! – kapta el a kezét, és ezzel egyidőben gúnyosan válaszolt is a fiúk tekintetére.

–          Köszi! Ezek szerint élek!

–          Már miért ne élnél?

–          Nem tudom! Olyan volt, mintha már nem élnék! Azt hittem!

–          Ajna, megijesztesz! Ne mondj ilyeneket! – könyörgött.

–          Legalább tudnám, hogy hol van, és meglátogathatnám.

–          Megértelek, de azok közül, amit Josh adott egyik szám sem vette fel, akit hívtam, csak…

–          Csak?

–          Csak Simon! De amint bemutatkoztam rám vágta a telefont.

–          Valahogy sejtettem! – Byron ekkor nem figyelt már Ívi pasijára, inkább engem nézett.

–          Who is her? Your boyfrend? (Ki ő? A barátod?) – próbálta megérteni, hogy miért vagok ilyen. Ívi próbálta menteni a helyzetet, de én nem akartam tovább rejtőzni.

–          Yes! My love! (Igen! A szerelmem!)

–          What happend? (Mi történt?)- nagyon nyeltem. Nem akarom, hogy Ívi lebukjon. zt mondtam, ami először eszembe jutott.

–          He killed himself! (Megölte magát!) – Végülis sok szempontból tette ezt. És talán a végén tényleg belehal, hiszen nem tudjuk, hogy él-e még.

–          Ugye tudod, hogy még él!- kérdezte felmérve az elmeállapotomat Ívi.

–          Te biztos vagy benne, hogy még él? – elgondolkozott.

–          Nem! – Byron savanyú képpel nézett rám.

–          I’m sorry! (Sajnálom!) – egy „nincs miért” vállrándítással feleltem.

–          Ugye nem fogsz bemártani? – nézett rám aggódva Ívi.

–          Hogy elmondom-e a pasidnak, hogy a semmiért dug téged? Ha ez téged boldoggá tesz, felőlem… Nem akarlak bemártani!

–          Ha tudnád milyen régóta vártam erre, hogy ennyire oda legyen értem! Ha egy kicsit idősebb lennék, akkor elköltöznék vele, és egész nap csak feküdnénk az ágyon, és simogatnánk, meg ölelnénk egymást.

–          Sajnálom, hogy miattam nem tudod élvezni.

–          Nincs erről szó! Mindig van olyan az életben, ami elválaszt minket, amiért fel kell kelni, és el kell engedni a másikat egyszer. Egyszer az ő családja baszogat minket, egyszer a haverok. Aztán anyuék is hazajönnek, és akkor nálunk sem lehetünk többet. Apu kinyírná! Még azt sem mertük neki elmondani, hogy már nem vagyok szűz.

–          Hány éves voltál?

–          16! Te?

–          18.

–          Én milyen volt?

–          Elment! Csalódás volt, mint azóta is minden pasi!

–          Az enyém is! – mosolygott. – Most vagyok először oda egy pasiért úgy igazán!

–          És amikor sikítozol, akkor az azt jelenti, hogy olyan sűrűn kielégít? – kérdeztem sejtve a választ.

–          Hát még nem tudott kielégíteni… De ő azt hiszi persze!

–          Én nem mered megmondani neki, hogy neked nem sikerült, fogadjunk.

–          Olyan elégedett magával, és nem akarom azt sem, hogy azt higgye, hogy én vagy ő béna. Végülis jó érzés, amikor csinálja, nem is fáj szinte soha, de még csak a közelébe sem kerültem annak, hogy elmenjek.

–          Akkor miért sikítozol? – inkább neki tettem fel a kérdést, hisz pontosan tudom, hogy mit miért csinál, mert én is átéltem ugyanezt.

–          Hogy ő minél jobban élvezze, és úgy érezze, hogy jól csinálja.

–          Nem akarok beleszólni, de lehet, hogyha nem akarnád annyira az, hogy neki minél jobb legyen, akkor neki is lenne ideje neked örömet okozni.

–          Tudom, de olyan jó tudni, hogy élvezi, és miattam.

–          Azt hiszem, hogy inkább attól félsz, hogy elhagy, ha nem élvezi eléggé veled!

–          Talán…

–          Még a végén kiderül, hogy jobban látom a kapcsolatotokat, mint te magad.

–          Nem tudom! És te mit tennél?

–          Én hosszú évek alatt jöttem rá, hogy muszáj egy kicsit önzőnek lennünk, mert könnyen beleesünk abba a hibába, hogy csak a pasinak akarunk örömet okozni, és magunkra nem figyelünk. Elkezdtem figyelni magamra, és igen, előfordult, hogy emiatt elhagytak, ami fájt, de tudtam, hogy nem érdemel meg az, aki nem ért meg. Persze arra is rájöttem, hogy a pasik ezt nem is érthetik. Mi nők az érzelmi oldalán, odaadás, és odafigyelés terén vagyunk otthon, azt csináljuk ösztönösen, és a fizikai reakciókat kell megtanulnunk, a srácok meg fordítva, a fizikai reakciók terén mindenre ösztönösen ráéreznek, de az odafigyelést, és a törődést tanulniuk kell. Szóval megéri próbálkozni, és elveszíteni azokat, akik nem érdemelnek meg minket.

–          Sok pasival voltál?

–          Nézőpont kérdése! Elég sokkal ahhoz képest, hogy mindig arra vágytam, hogy egy pasi szeressen nagyon, vegyen el feleségül, és csináljon nekem egy tucatnyi gyereket. Az összes pasiba, akivel voltam ezt kerestem. Nem találtam meg, de helyette mindig tanultam valamit az életről, magamról. Valójában a pasikon keresztül sokkal inkább magamat ismertem meg. Tudom, milyen tudok lenni, a szélsőségeimet.

–          Igen, ezt ismerem. Az az igazi, aki mellett önmagad tudsz lenni!

–          Talán. De szerintem mindig önmagad vagy, hiszen te vagy… Na mindegy! Én azt hiszem inkább úgy fogalmaznám meg ezt, hogy azt a pasit érdemes megtartani, aki mellett a legjobb tulajdonságaidat tudod megélni. És ezt csak akkor tudod megélni, ha szeretnek, és törődnek veled. Aki mellett szeretni tudod magad, szépnek látni, és értékesnek.

–          És Josh ilyen? – nagyot sóhajtottam

–          Sajnos igen! Eddig mellette éreztem ezt a leginkább. Mellette fontosnak érzem magam, szeretem azt érezni, hogy azért születtem, hogy őt boldoggá tegyem, és ő is ezért jött világra, hogy helyre tegye a lelkemet.

–          Akkor ő az igazi?

–          Azt nem tudom! Van, amikor biztos vagyok benne, de előfordul, hogy azt gondolom, hogy túl szép, hogy igaz legyen. És most azt gondolom, hogy ő egy csapda volt az élettől, amibe belesétáltam. Vak voltam, és ostoba.

–          A drog a probléma? – bólogattam.

–          Az a probléma vele, hogy tudom, hogy nem tudom szeretni, ha a szereket használja, de ha nem használja a szereket ő nem boldog. Nem ketten vagyunk ebben a kapcsolatban, hanem hárman. Ő, én, és a drog! És mint minden szerelmi háromszögben előbb utóbb választani kell. Ő a drogot választotta, amint azt a példa mutatja.

–          Nem fér a fejembe, hogy lehet valaki öngyilkos, amikor pár nappal előtte megkéri egy nő kezét.

–          Hát látod! Ezt nem értem én sem! Nem voltam elég jó neki ahhoz, hogy a velem való életet válassza, inkább a halálba menekült volna!

–          Én akkor is azt érzem, hogy itt valami nem stimmel! – hunyorgott, mintha a szemébe sütne a nap.

–          Az az érzésem, hogy mi ezt sosem fogjuk megtudni…

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés