Hát csak nem börtönben töltöm hátra lévő életemet, de elég közel voltam hozzá. Kijutottunk, feltételesen ugyan, de nem kell abban a cellában maradni fél életemre. Kezdem inkább az elején.

Miután az össze holminkat elvették tőlünk, lefényképeztek, megmotoztak, ujjlenyomatot vettek, bekerültünk Ívivel együtt egy lyuknyi cellába, ahol még egymás mellett sem fértünk el. Egy emeletes ágy volt benne és egy nagyon koszos Wc az ágyak némi takarásában. Hát ez nagyon undorító volt és kínos. A baj ott kezdődik, hogy meleg van és ezért sok vizet iszol, hogy ki ne száradj, levegő is alig van. Aztán a nagyobb baj, hogy a kaja, az valami förtelem, amitől szinte azonnal gyomorrontást kapsz. Úgyhogy mindketten eljutottunk Ívivel arra a pontra, hogy egyszerűen muszáj volt nem csak kis, hanem nagy dolgot is végeznünk. Kitaláltuk, hogy az egyik lepedőt használjuk erre a célra, hogy legalább egy kis takarás legyen, de az őrök szinte azonnal ránk szóltak, hogy ne viselkedjünk így, mert nem lesz jó vége. Irtó kínos, megalázó dolog ez, amit senkinek nem kívánok, hogy átéljen. Az az egy szerencsénk volt, hogy nem kerültünk valakivel egy cellába, mert akkor lehet még kínosabb lett volna.

Telefonálhattunk egyet, de nekem nem volt kit felhívni. Ívi hívta fel a szüleit, az én időmet is neki adtam. Mondtam neki, hogy nyugodtan jelentse ki, hogy az én hibámból kerültünk ide és az óvadékot az én pénzemből fizessék ki. Pechünkre az anyuka azt mondta, hogy az apai nagymamája beteg lett, kórházba került, ezért pár órája elutaztak. Hagyott neki jó pár üzenetet, de mivel a telefonunkat is elvették, nem kaptuk meg, ők meg azt hitték, hogy a szokásos tivornyázáson van. Ívi apja állítólag amúgy is betegesen aggódott az anyjáért és minden csip- csup ügyért képes átutazni a fél országot. Sajnos még kevesebb esélyünk lett a mihamarabbi szabadulásra, mert ha már a beszélgetés alatt a gépen ülnének hazafelé, akkor is legalább 4-5 óra ide az út, ez meg este 5kor volt. Mire 9-10 órára ideérnek, addigra már nem adnak ki minket. Megegyeztek abban, hogy Ívi anyja még ma megpróbál hazafelé jegyet szerezni és jön, ahogy csak tud. Persze az apa dühöngött, úgyhogy jobb is, ha nem jön még haza egy kicsit.

Mindenképpen ott kellett éjszakázni. Az ágyak kemények voltak, az ágyneműn mindenféle színű és mintájú foltok voltak, eléggé büdös is volt, amit a Wc bűze csak tovább rontott. Nem örültem neki, még leülni sem akartam az ágyra, de hulla fáradt voltam és a kitartásom is egyre fogyott. Ívi ragaszkodott a felső ágyhoz, amit meg tudok érteni. Undorító volt, tényleg, már attól majdnem rákos lettem, hogy hozzáértem. De túljutottam az undoromon, még jó, hogy meleg volt, takaró nem kellett és a kezemre feküdtem, nem a párnára. Olyan szinten kimerültem mire rászántam magam, hogy belefeküdjek az ágyba, hogy amint lehunytam a szemem, már aludtam is.

Nem aludtam sokat, hajnalban ébredtem fel és utána már nem tudtam visszaaludni, újra indult a testemben a harc az undor és a fáradság között. Ívi is nyöszörögve aludt, ő is érezte, hogy rossz helyen van. Álmomban még így is jobban elviselhető volt a hely, mint így ébren. Az egész cellában vak sötétség volt, mély és ijesztő. Még távolabbról sem szűrődött be fény, az egyetlen dolog fénylett csak, a cellabejáratánál láb magasságban volt egy kis készülék, aminek egy kék led világított az alján. Ez nyithatta a rácsot. Ez a gombostűfejnyi halvány fény volt egy egyetlen világosság közel s távol és útjában a körülményekhez képest meglepően erősnek tűnő fénycsíkot húzott. Azokba a sarkokba, ahova nem sütött be, síri csendben remegett a sötétség, mintha fél volna attól az aprócska fénytől. A plafonra nézve arra lettem figyelmes, hogy a fény, ami odáig eljut egészen furcsa alakot ölt. Először nem tudtam mit, de aztán megláttam benne: olyan alakot ölt, mint egy angyal sziluettje. Az angyal alak a fényforrástól való roppant távolsága miatt duzzadt hatalmasra. Érdekes, hogy pont úgy takarják ki az árnyak a fényt, hogy mire a plafonra ér pont azt a formát ragyogja be…

Olyan biztonságot adott az a kis fénycsóva ott a plafonon, amit már rég nem éreztem. Elképzeltem, hogy tényleg egy angyal jött ide vigyázni ránk. Furcsa, hogy egy ilyen kis jelentéktelen fényforrás hogy tud így uralkodni a körülötte zúgolódó feketeségen. Azt hiszem, annyi minden történt velünk az elmúlt időben, hogy kezdek megbuggyanni, azért vannak ilyen ostoba gondolataim , ez talán egy kicsit sem meglepő. Azon kezdtem merengeni, hogy az a kis fény hogy nem fél egyedül tündökölni a sötétben? Miből meríti a bátorságot? Hiszen olyan kicsi és halvány? Jelentéktelen lenne, már akkor is, ha egy gyufát meggyújtanék. Ő még is töretlenül világít akkor is, amikor elveszik a többi fény között és akkor is, amikor minden fény kialszik, mert nem tartja fontosnak, hogy küzdjön a sötétség ellen. Ő miért teszi ezt, ha kell egyedül is? Hiszen a világon senki nem értékeli, sőt tudomást sem vesz a létezéséről. Csak az ilyen szerencsétlenek veszik észre, hogy a világon van, mint például én. Olyanok, akik bajban vannak és akiknek úgy tűnik, hogy számukra nincs jövő, hogy a sötétség győzött felettük. De az ilyen szerencsétlenek, mint én nemcsak, hogy a létezését tartják számon, hanem többre értékelik itt és most ezt a kis pontot, mint mások úgy egyébként magát a napot. Ez a kis fény nekünk a remény apró szikrája, ami attól tudja megmutatni, hogy milyen erősen tud ragyogni, hogy körülötte mindenhol csak a mély, néma sötét uralkodik. Odanyúltam a fény és a fal útjába, a kezem által kitakart részbe diadalmasan nyert teret a megdöbbentő sötétség. El is vettem a kezemet, hogy had ragyogjon a fény tovább és meneküljön a gyáva sötétség onnan. Meghatottan bámultam az én kis hősömet a plafonon.

Érdekes, hogy az embertől el lehet venni az ég adta világon mindenét: a szerelmét, a szeretteit, a munkáját, az otthonát, a pénzét, az iratait, a jókedvét… a szabadságát. Még talán a reményét is… bár azt nehezen, bevallom. Mert ha a testünk egy kis cellában is van lezárva, bármit megtehetnek vele, bárhogy próbálják meg uralni, az elménk szabad marad. A gondolatainkat nem tudja elvenni senki. Ha elképzelem, hogy megint a kertben vagyok Joshhal és boldogok vagyunk mind a ketten, akkor az a kép valósággá válik itt és most, a fejemben. Még el tudom képzelni azt is, hogyan ölel át mosolyogva, játékosan, kacéran, hogy szinte felgyullad körülöttünk a levegő, olyan nagy boldogságot sugárzunk magunkból. És bevallom nehéz elhinni, hogy nincs több remény, amikor az elménk mutat nekünk egy olyan helyet, ahol boldogok vagyunk.

Nem ezt a cellát nehéz elhagyni! Nem! Azt az érzést nehéz elhagyni, ami a cellában van, az itteni sötétséget nehéz elhagyni. De ha el hisszük, hogy bárhova sodor minket az élet, minden cellában van egy ilyen aprócska fénysugár, ami ragyog nekünk egész éjszaka, akkor nem kell félnünk soha többet a sötétségtől, mert elmenekül és reszket magában. Megfogadom ezennel ünnepélyesen ennek a kis fénysugárnak, aki van olyan bátor, hogy szembe szálljon a kedvemért ezzel a kegyetlen sötéttel, hogy soha, de soha, egy pillanatig sem nem fogok kételkedni már abban, hogy a sötétséget le lehet győzni! Hinni fogok benne mostantól, hogy valami akármilyen gyenge, erőtlen, kicsi és akármilyen halványnak tűnik, tudjam, hogy ha rá van szükségünk, akkor erőssé, rettenthetetlenné és legyőzhetetlenné válik. Nem azért mert mi erre kérjük, hanem azért, mert erre rendeltetett.

Ahogy reggeledett, végignéztem, ahogy a fény szinte megsemmisültnek tűnik a nagy fényáradatban, ami valójában még mindig csak a hajnal első beszűrődése volt. De attól, hogy nem látom többet a fényt, attól még tudom, hogy ott van, nem felejthetem el a létezését. És tudom azt is, hogyha újra sötét lesz, ismét megmutatja magát. A fényben nincs is rá szükség igazán, csak a sötétben, de akkor nagyon. Ő itt marad és várja, mikor kell segítenie.

Amikor Ívi felébredt, én akkor álmosodtam volna el újra, de most inkább felráztam magam és elkezdtünk beszélgetni arról, hogy vajon ki lehet az, akit Simonnak hittünk? Tibi lenne? Nem tudom! Nem bízom benne és az is biztos, hogy megvan rá az okom is. Nem vagyok neki méltó ellenfél? Csak ez a mondat kavarog a fejemben. Miért lennék ellenfél? Mert én is magyar vagyok, itt ő akar egyedül magyar lenni? Nevetnem kellett a gondolatra. Hát akkor miért? Miben akar vetélkedni, miben kell ellenfélnek lennem? Nem áll össze a kép? Vagy csak tényleg nem vagyok elég okos, hogy összerakjam. Ívi szerint biztosan ő az, de én percről percre jobban kételkedem ebben. Talán átvert minket Simon. Nem kizárt ez a lehetőség sem.

Aztán egyszer csak halottunk egy zajt, ami azt jelentette, hogy kinyílt egy zár és a lépteket feszült csendben hallgattunk. Két őr állt a cellánk elé és kinyitották a zárat, félelem bizonytalanság: Most mi lesz? Hova visznek? Mi vár ránk? Kettejük között kivezettek minket és betereltek minket abba a szobába, ahol rabosítottak. Leültettek minket a székre és az asztalom lévő iratok között kotorásztak, ránk sem bagózva. Egyszer csak megakadt a szemünk két ismerős arcon, akik az ajtón kívül beszélgettek egy rendőrrel. Az egyik Josh volt, a másik pedig a legnagyobb megdöbbenésünkre Tibi. Teljesen tanácstalanul néztünk rájuk és egymásra, amíg elintézték a papírmunkát.

–          Mit keres ez itt? – fintorgott Ívi

–          Ha tudnám… Én már semmit nem értek! De ha megpróbálom megérteni, akkor most már biztos beleörülök, annyit meg nem ér!

–          A két srác elégedettnek tűnik magával.

–          Engem nem érdekelnek. Alig várom, hogy végre szabad legyek és legfeljebb ezért leszek nekik hálás. A többi nem érdekel! Ne gondolják, hogy ezért életünk végéig hálásak leszünk nekik.

–          Én meg azt várom, hogy kint legyünk és végre Tibinek essek. Ő miatta vagyunk itt, én mondom neked! – morgolódott Ívi. Igaza lehet, de én nem éreztem gyűlöletet, haragot. Ki akarok innen jutni és meg sem állni csak futni.

Nem szóltak sem ők hozzánk, sem mi hozzájuk. Még a tekintetüket is kerültem, igyekeztem arra koncentrálni, hogy ne kelljen nekik hálálkodnom. Amikor kiértünk a rendőrség elé, megáll, odafordult hozzám Tibi és mosolyogva odanyújtotta a papírjaimat. Értetlenül néztem rá.

–          Mi a fene ez? Mit jelent ez, hogy most csak így ide adod ezeket nekem? – fakadtam ki és nem voltam hajlandó elfogadni. Azt hiszem most azért mégis csak feltört belőlem némi harag.

–          Csak vedd el! – Nem kell úgy, hogy nem tudom mi ennek az ára.

–          De miért vetted el?

–          Nem én vettem el! Csak láttam, hogy ki és mikor veszi el. De nem mondhatok ennél többet.

–          Akkor azt is tudod kivel emaileztem! Ívi szerint csak te lehettél.

–          Nem, nem én emaileztem veled! De leszakad a kezem, vedd már el! – mosolygott önelégülten. Én mélyen a szemébe néztem és keserűen potyogtak ki a számból önkénytelenül a szavak.

–          Tudni akarom, hogy ki volt az! Ha nem te, akkor ki? – elkomorodott és végre megértette, hogy mennyi fájdalom van bennem. Együtt érző hangsúllyal rázott le.

–          Nem mondhatom el ki volt! Inkább örülj a szabadságodnak. Még van pár napotok együtt Josh-sal. Addig békén hagy! Személyesen kezeskedem róla!

–          How annoying, I don’t understand what you’re talking about. (Milyen idegesítő, hogy nem értem miről beszéltek.) – Vágott közbe Josh tehetetlenül.

–          About you! What else? (Rólad! Mi másról?) – jegyezte meg egyből Ívi és nevetni kezdett. Josh és Tibi is csatlakoztunk a nevetéshez, aztán én is eleresztettem egy megadó mosolyt és elvettem a papírokat. Ívi kotyogni kezdett velük és közben tovább indultunk az autó felé. Jó volt, hogy ő itt van és elmond mindent, nem nekem kell nyökögni. Még mindig irtó idegesítő, hogy semmit sem értek és semmit nem tudok elmondani. Talán ez az érzés sosem múlik el, ha az ember idegen nyelven beszél. Nehéz így élni!

Kocsiba szálltunk és Josh mindenképpen hátra akart ülni hozzám. Féltem, hogy mondani fog valamit, vagy megérint, mert menekülni akartam előle, de valahogy ugyanúgy vágytam azt is, hogy tegye meg ezeket. Furcsa dolog ez, értelem és érzelem harcol szüntelenül… és olyan nehéz elnyomni bármelyiket is. Hála égnek Ívi csacsogása lefoglalta őt is és a gondolatait is.

A kocsival Íviékhez mentünk. Nagyot néztem, amikor Josh is feljött velünk, Tibi pedig elhajtott. Akármi is a terve, én keresztül fogom húzni. Ne gondolja már, hogy ő bármit megtehet. Felérve Ívi ahelyett, hogy mondott volna nekünk valamit, telefonálgatni kezdett, többek az anyjáéknak, akik közölték, hogy még mindig nem tudtak jegyet szerezni, de ha más kiszabadulnak, nem is próbálkoznak. Amit nem értettem, hogy a barátjának is telefonált és kérte, hogy jöjjön át hozzá. Én nem értettem mire vár Josh, ahogy azt sem minek jön fel, de azt még kevésbé értem, hogy miért állok mellette, mint egy szobor. Úgyhogy bementem a szobámba és előkészültem egy alapos zuhanyra. Josh ugyanúgy állt a bejárattól két méterre, nem szólt semmit. Vártam mikor mondja, hogy akkor ő most megy, de nem történt semmi. Elkezdtem pakolászni, hogy mégse hagyjam ott addig, amíg el nem határozza magát, elkezdtem pakolászni. Ívi abbahagyta a telefonálást és bevonult a szobájába. Ne már! Most mi van, miért van itt? Az volt a csak gond, hogy már nem tudtam mit pakolni, úgyhogy kénytelen voltam elmenni közte és a kanapé között, hogy a fürdőbe meneküljek. Ő nem volt hajlandó megmozdulni, én meg anélkül, hogy ránéztem volna, megpróbáltam kipréselni magam mellette. A másik oldalon még kevesebb hely volt a pakolós asztaltól. Egy darabig nézte, hogyan szenvedek, szerintem még mosolygott is rajtam, de aztán átkarolt hátulról és nekem simult. Fájdalmasan becsuktam a szemem, hogy lekapott. Jól esett az érintése, felizzott bennem az a sok jó érzés, amit bennem hagyott, de a keserűség bennem szándékosan mérget fecskendezett belém, nem gyengülhetek el, nem lehetek ostoba. Olyan büdösnek és koszosnak érzem magam, szennyesnek, amit eldobtak, papírnak, amit teleírtam édes szavakkal, majd összegyűrve a sarokba dobtak. Menekülni akartam és tiszta lenni újra.

–          I’ve missed you! (Hiányoztál!) – vallotta meg a hátamnak.

–          How I will miss you for a lifetime! (Hogy fogok hiányozni neked egy életen át!)- mondtam neki keserves közönnyel.

–          We still have a few long day! (Még mindig van egy pár hosszú napunk!) I want to be with you! (Szeretnék veled lenni!) Allow me! (Engedd meg!)

–          We don’t make it needlessly! (Ne csináljuk ezt feleslegesen!) Do we have to move on! (Muszáj tovább lépnünk!)

–          You already did! (Te már megtetted!) – szóval elolvasta az email. Ez megkönnyebbülés. Nem kell úgy éreznem, hogy titkolózom, vagy becsapom.

–          You will marry Jessica! (Te el fogod venni Jessicát!)

–          Not now! We have more a few days to Happy! (Nem most! Még van egy pár napunk a Boldogságra!)

–          Unnecessary! (Felesleges!) – fakadtam ki, próbáltam kiszabadulni a karjai közül.

–          Please! Come with me back to the beach house! (Kérlek! Gyere velem vissza a parti házba!)

–          I can’t! (Nem tudok!) – hagytam abba a kapálózást és mondtam mérhetetlen mély fájdalommal a hangomban és attól féltem, hogy az újra dobogó szívem most ismét cserben hagy. – I could not bear it if I should lose you again! (Nem tudnám elviselni, hogy még egyszer elveszítselek!) If I do it, I will die! (Ha megteszem, meghalok!) – lassan elengedett.

–          I’m too dying, because we can be together, and we do not! (Én haldoklom, mert együtt lehetnénk, de nem tesszük!)  – Most már mehettem volna, de nem tudtam.

–          I thought it was worth fighting for love! (Azt hittem, érdemes harcolni a szerelemért!) But this pain is not worth it! (De ez a fájdalom nem éri meg!) I have only one desire! (Csak egy kívánságom van!) Don’t torment me more! (Ne kínozz tovább!) – már majdnem megengedtem magamnak egy könnycseppet, de magamra parancsoltam, remegő, kiszáradt ajkakkal: Ne légy ostoba!

–          I want to love you, do not torture you! (Szeretni akarlak, nem kínozni!)

–          Than love me forever! (Akkor szeress örökre!)

–          Okay! – felkaptam a fejem és a szemébe néztem, ami biztatóan csillogott. Mindkettőnkben ott volt valami kimondatlan, valami, amit még csak gondolni sem mertünk kettőnkkel kapcsolatban, de ott volt bennünk. Amit már párszor kimondtam magamnak régebben, de most olyan, mintha csak magunkat csaptuk volna be azzal, hogy egymásba szerettünk ennek ellenére: Nem lennénk együtt boldogok…

–          I will love you, but I will not be next to you. (Szeretni foglak, de nem leszek veled.) – a mondat végén a számhoz tettem a kezem, mintha még én is szégyellném, hogy ezt kimondtam, vagy a szívem is darabokban kipotyogna a számon, ha nem állítanám meg a kezemmel.

–          That’s not enough! (Ez nem elég!) – térdre rogyott és úgy könyörgött. – Give me a little more time for me! (Adj még egy kis időt nekem.) There will be your whole life to forget me! (Ott lesz az egész életed, hogy elfelejts engem.) – Nem tudtam erre mit mondani. Elmenekültem inkább a fürdőszobába.

Fürdés közben hallottam, hogy csengetnek és azt is, hogy valaki bejön. Nyílván Ívi pasija. Felöltöztem, kiléptem és az a látvány fogadott, hogy Ívi pasija veszekszik Ívivel és Josh felé mutogat. Josh értetlenül néz rájuk. Ahogy közelebb mentem hozzájuk észrevettem az ajtóban még valakit. Byron állt ott megszeppenve. Ívi hozzám fordult segítségért.

–          Most mit csináljak? Azt hiszi, miattam van itt?

–          Hát… akkor mondd meg, hogy nem miattad van itt!

–          Már Josh mondta, de azt hiszi, hogy mindketten hazudunk.

–          Josh is here because of me! Came to me! (Josh miattam van itt! Hozzám jött!) – Ránéztem Byronra, aki egyelőre csak emésztette az elhangzottakat. Meg kell tudnia az igazságot? Én leszek, aki azt a sok jót besötétítem a lelkében? Visszafordultam Ívi pasijához – They never been lovers! (Ők sosem voltak szeretők!) I encouraged her to lie. (Én bíztattam őt a hazuságra.) – Ki kell mondanom! Kérlek, istenem segíts, hogy a szavaim ne romboljanak! – I was his lover. (Én voltam az ő szeretője.)

Ránéztem Byronra, akinek kezdtek befelé fordulni a gondolatai. Szomorú lettem tőle. Hát mégis megbántom! Csodás! Mi már lezártuk, a lehető legszebben, ahogy kapcsolatot le lehet. És most mindent elrontok. Most már inkább visszaszívtam volna a mondatot, de késő. A gondolataimban merengve háttérzajként hallottam, ahogy Ívi pasija kérdezősködni kezdett, hogy miért hazudtunk és Ívi próbált válaszolni, de én foglalkoztam velük, nem tudtam levenni a szemem Byronról. Úgy oda mentem volna és megöleltem volna, megvigasztaltam volnaés visszaragasztottam volna rá a derűs mosolyt. Kérlek, ne miattam vessz el, nem érek annyit! Ívi pasija már üvöltött, de én még mindig az összes energiámmal azon voltam, hogy visszaadjam a kis szöszimnek a sok jót, amit adott nekem. Byron végre rám nézett, észrevette, hogy nézem, ő is gondolkodva bámulni kezdett az arcomat fürkészte. Le is olvasta róla a vigasztaló gondolatokat és a gondterhelt arckifejezés minden pillanatban enyhült egy kicsit. Aztán elmosolyodott és én meghatottan visszamosolyogtam rá. Ez az, sikerült, állapítottam meg meghatottan. Feltűnt, hogy Josh minket bámul és nem tudja, hogy mit mondjon, de nem néztem rá. Nem érdekelt, most csak az a fontos, hogy tudjam, hogy Byron jól van. Josh szenvedhet még, megérdemli. De Byron nem!

–          Are you right? (Jól vagy?) – érdeklődtem

–          Of corse! I understand her, you are great lover! (Persze! Megértem őt, remek szerető vagy!) – szégyellősen elmosolyodtam és hozzátettem.

–          This I know to say about you! ( Ezt én is el tudom mondani rólad!) – mindketten sokat mondóan elmosolyodtunk az emlékképeink hatására.

Ekkor hirtelen mindketten Ívi pasijára néztünk, aki kikelve magából ordította, hogy It’s over! Vagyis, hogy vége! Ívi zokogott és nem akarta hagyni, hogy elmenjen a srác. A srác teljesen meg volt őrülve. Sajnos ezt én már akkor sejtettem, amikor az összejövetelük apropóját megteremtettem ezzel a hazugsággal. Elég furcsa srác az, aki azért jön össze egy csajjal, mert összehempergett valakivel és dobja akkor, amikor kiderül, hogy ez mégsem igaz. Ívi eltűnt a sráccal a folyosón és úgy érezte Byron is, hogy mennie kell, úgyhogy egy mosollyal és egy intéssel elbúcsúzott, majd miután viszonoztam mindkettőt, becsukta az ajtót. Üresség maradt bennem, a hiányában. Én vagyok a leggonoszabb ember a világon, aki elveszi egy gyerektől a nyalókáját, aki nem képes megsimogatni egy kiskutyát, aki csak legyint a szivárványra az égen, aki követ dob egy békés tóba, aki megpillantja a napot és ahelyett, hogy élvezné a melegét és a fényét, azonnal egy árnyákos, hideg helyre menekül.

–          It was your lover? (Ez volt a szeretőd?) – kérdezte Josh hitetlenkedve. Igen, tudom, mire gondol. Nem mondaná meg róla az ember, hogy mi lakozik benne, sőt épp az ellenkezőjére tippelne. Talán, ha az ember a szemébe néz, ott fel lehet fedezni azt a tüzet, ami benne van, de azt is csak nagyon közelről. Jól rejtegeti a kincset, amivel rendelkezik. Csak a kiválasztottaknak adatik meg a megtiszteltetés, mint például én. És még nincs 20 éves sem… mi lesz később. Nevetni kezdtem magamban. Odafordultam Joshhoz. Josh mondott volna valamit meg nem is, mérges is volt, meg nem is. Nem értett az elmúlt perc eseményeiből túl sok mindent, ez nem is baj.

–          He a very good lover! (Ő egy nagyon jó szerető!) – jegyeztem meg, meghúztam a vállamat, hogy nincs mit tenni, ez van.

–          Better like me? (Jobb, mint és?) – kérdezte és kissé hunyorított a szemével. Fogalma sem lehet az érzelmek végtelen skálájáról, amit adott nekem, de ezt én sem tudom neki elmondani. A mérhetetlen figyelem, remény, türelem, jóság és szeretet, amit adott nekem. Persze Joshtól is kaptam ilyesmit, de az még olyan régen volt, eltörölték a fájdalmak. A fény, a meleg, a lágyság, a kellemes érzések hosszú sora, a hit és a töménytelen szeretet, amit áraszt magából és én a pólusaimon keresztül magamba szívhattam ebből. Nem kell neki erről tudni! Egyszerűbb volt ezt mondani:

–          Ummmm… YES! (Ööööö… IGEN!) – Tetszett, hogy nem esett jól neki, amit mondok. Nagyon élénken él bennem a sok szenvedés, amit okozott és bár ő csak egy „áldozat” volt, nem értem például, hogy miért nem akart látni a kórházban, vagy miért nem tett valamit még akkor, amikor még nem fordultak ilyen rosszra a dolgok. Szörnyű volt ezt az egészet végigcsinálni és nem értem, hogy ő hogy képes ilyen könnyen túllépni ezeken. Ráadásul szegény Nolan… megszakad érte a szívem. A mi hibánk volt, hogy bemocskolódott. Ha én nem lettem volna kíváncsi, akkor még most is boldogan élne, vágyakozna egy nagy kitörési lehetőségre és soha nem élt volna át semmi hasonló szörnyűséget.

–          I understand why you don’t want to be with me! (Már értem, miért nem akarsz velem lenni!)

Nem mondtam neki erre semmit, nem számít, mit gondol, hanem nekiálltam inkább kaját csinálni, mert nagyon éhes voltam és gondolom Ívi is az. Azt reméltem, ha nem foglalkozom vele, egyszer csak fogja magát és kisétál az ajtón, főleg ilyen információk után. Menjen csak el és hagyjon engem békén. Eleget tettem érte azért cserébe, ami köztünk volt, nem tartozom neki semmivel! Mit akar még tőlem? Megdugni? Azt most inkább kihagyom! Elkezdett mászkálni a lakásban, bement a szobámba is és csak azért nem akadtam ki, mert láttam, hogy csak az ágyamon üldögél. Aztán kijött újra a nappaliba és lassan néha egyet- egyet sóhajtva járkált. Engem egyre inkább idegesített, egyre inkább elfutott a méreg. Addig húzza az időt, amíg én magam nem rakom ki innen! Csak nem gondolja komolyan, hogy azért mert ő az, aki, attól minden úgy történik, ahogy ő akarja! Megfogom és kilökdösöm azon az ajtón, nem érdekel, hogy mit szól hozzá. Menjen már el! Amikor még közelebb is jött hozzám, hogy megnézze, mit csinálok, akkor minden idegszálam felkészült a támadásra. Épp a szeleteltem a paradicsomot, ahogy közeledett egyre idegesebb lennem. Annyira elfutott a méreg, hogy arra gondoltam, ha csak még egy lépést közelebb lép, akkor bele állítom ezt a kést! Hát közelebb jött és én úgy bele vágtam a kést… a saját ujjamba. Eldobtam a kést és keserűen felordítottam a fájdalomtól. Mire kinyitottam a szemem már egy óriási vértócsa volt az ujjam alatt a pulton, a vágódeszkán, a paradicsomon. Josh kapkodva letépett egy nagy halom papírtörlőt és a kezembe nyomta, majd az egész vágódeszkát bepakolta a mosogatóba és elkezdte lemosni jó alaposan. Mérges lettem volna a kotnyeleskedésére, ha nem fájt volna olyan nagyon az a vágás. Óvatosan megnéztem és valami eszméletlen mély volt a seb. Nem hiszem el! Odabotorkáltam a kanapéhoz és leültem rá. Próbáltam rászorítani a nagy köteg papírt, de a fájdalom élesen nyilallt belém. Kétségbe esésemben letekertem még egy köteget a papírból bementem a szobámba és magamra csuktam az ajtót. Elegem volt!

Amikor végre feljött Ívi, zokogva, akkor ki akartam menni, de hallottam, hogy beszélget Joshhal és bár nem értettem pontosan mit mond, de azt hallottam a hangsúlyból, hogy vigasztalja. Úgyhogy nem mentem sehova, csak várakozva ültem ott és lassan elkezdtek potyogni a könnyeim. Itt most nem lát senki, itt most szabad! Nem tudom mire vártam odabenn, de nem voltam képes kimenni még akkor sem, amikor végig gondoltam, hogy biztosan jól esne Ívinek az én együttérzésem is. Hiszen jól esik a fájdalmat elpanaszolni, abból kicsit másoknak is adni, hogy kevesebbet kelljen elviselnünk belőle egyszerre. Sajnos tapasztalatból tudom.

Talán egy órát is gubbasztottam odabent, amikor Ívi bekopogott. Gyorsan letörölgettem a könnyeimet, aztán mondtam, hogy jöjjön be. Először ő kérdezte meg mi van velem, amire én rávágtam, hogy semmi, utána meg én, hogy mi van ővele. Elmondta, hogy szükséges volt ez a szakítás, mert nem bírták volna a távkapcsolatot és ő amúgy is bulizni, meg élni akar még. Josh viszont rábeszélte őt, hogy a Sunset Beachen könnyebben lehet bút felejteni és azért jött be, hogy meggyőzzön, ugyanis nélkülem nem mennek. Aljas! Okos, de nagyon gerinctelen húzás! Tudja, hogy így nem tudok nemet mondani, hiszen nem rólam van szó, hanem Íviről. Dühösen felálltam és kimentem a nappaliba, ahol Josh a kezeit tördelve dőlt neki a kanapé karfájának.

–          I will not fuck with you! (Nem fogok dugni veled!)

–          You don’t need! (Nem kell!) – vágta rá értetlenül.

–          No convergence, no romance, no pleasant chat…  (Nincs közeledés, romantika, kellemes csevej…)- folytattam volna még, de közbe vágott.

–          Just allow me that I be a littlebit more with you! (Csak engedd meg, hogy még egy kicsit veled legyek!- milyen nyálas! Lenyelt egy komplett Back Street Boyst? Visszafordultam Ívihez.

–          Mondd meg neki, hogy hívja Nolant is!- mondtam megadóan

–          Akkor csomagolj fel néhány bugyit! – viccelődött boldogan.

–          Nem Ívi! Most összepakolunk a haza útra is! Majd azután megyünk, ha minden kész van, hogy ne kelljen az utolsó pillanatban kapkodni. Neked is össze kell szedned minden fontosat, mert amit itthon hagysz, azt legalább karácsonyig nélkülöznöd kell. Nem szeretnék azon aggódni, hogy mi mindent ne hagyjak itt! És te?

–          Oké! Akkor mondjam, meg hogy jöjjön vissza egy óra múlva.

–          Nem! Mondd meg, hogy majd holnap hívjuk, ha kész vagyunk!- csalódottan nézett rám, de aztán belátta, hogy igazam van és nem lenne jó, ha a repülő indulása előtt kapkodnánk. Előbb a kötelesség, aztán a szórakozás, úgyhogy megtette. Josh ugyanolyan csalódottan vette tudomásul, mint Ívi az információt.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés