Habár a lábunk meglehetősen fáj, a világ súlya van a vállunkon,

Sohasem törünk meg, mert mi tele vagyunk csodával

Mivel a gép felszállásakor nálunk otthon már augusztus 28.-a volt, hajnali 4 óra, ezért átutaztunk mondhatni a jövőbe.

Az utazás közben fel lehetett állni, de én csak kétszer mentem oda Ívihez, aki épp könyvet olvasott. Aztán aludtunk is egyet, elég rossz gépen aludni, legalább annyira, mint a távolsági Ikarusz buszon. Csak ez még tovább is tart egy „kicsivel”.

Még jó, hogy nálam van a telefonom és a Tabom, meg hogy van rajtuk repülőgépes mód, mert különben megőrülnék az unalomtól. Volt időm bővel gondolkodni és elmélázni azon, hogy mi történt velem az elmúlt hónapokban. Befejeztem egy utazást, leírtam egy kört. Meghódítottam egy új kontinenst és most hazatérek. Szerelembe estem, ezen kívül voltam kétszer is „szerető”. Megismertem a férfiak egy új, gyengéd, kellemes arcát, ami eddig hiányzott az életemből. Gyakorlatilag majdnem minden szexuális szorongásomtól megszabadultam és minden korlátomat áttörtem. Jó ezért még vannak. De azt megtanultam, hogy a szex nem szerelem függő, viszont az biztos, hogy nem azt számít, hogy mit csinálnak a testeddel, hanem hogy az érzelmeidre hogyan hatnak. Nem az a fontos, hogy mit csinálnak az emberrel, hanem hogy ki csinálja. Egy olyan társ kell hozzá, aki valamiért fontos neked és akinek fontos vagy, ha csak arra a pár percre, amíg tart, akkor is. Különben is ki mondja meg mi a szerelem, hiszen Byront is épp annyira a szívembe zártam, csak nem úgy, mint Josht. Attól még, hogy a skála tetején Josh áll, még nem jelenti azt, hogy senki más nem kap helyet a skálán. Aztán megtanultam, hogy igazán szerelmesen nem tudsz „dugni”, csak szeretkezni, mert ott minden, amit csinálsz, érzésből fakad és ettől lesz valami elképesztően jó. Érdekes, mert Byronnál sem éreztem úgy, mintha dugnánk, pedig az inkább volt dugás. Viszont Joshhal is változatos és különleges pózokban lettünk egymáséi, mégis annyira csöpögött belőlük az érzelem, hogy még ha kívülről dugásnak is tűnt volna, belülről szeretkezés volt. Persze, mint minden ez is viszonyítás kérdése és valóban ne kell vallanom, hogy eddig a két srác nyomába sem értek a pasik, akikhez közöm volt. Még Byron is messze a többi felett volt és ennek elsősorban ki merem jelenteni, hogy érzelmi okai vannak. Csodáltam, még akkor is, amikor ezt nem ismertem be, amikor még nem láttam miért különleges, akkor is éreztem, hogy valami benne más, valamit már akkor is megmozgatott a mellkasomban. Elismerem, hogy befolyásolt az első benyomás, ítélkeztem felette az alapján, amit megtudtam róla, ezért utasítottam el folyamatosan.

Byron sok fejtörést okoz nekem még most is, főleg azért, mert amíg én Josh után epekedtem és szenvedtem, hogy nem lehet velem, ő addig ugyanazt élte át, mint én, csak ő azért szenvedett, mert én nem lehettem az övé. Tehát igaz a mondás: Mindenki vágyik valakire és mindenkire vágyik valaki. Ez ritkábban találkozik, mint azt az ember gondolná. A legtöbb szerelem beteljesületlen, csak vágy, távoli imádat. A szerelem egyébként is egy érzés, amit nehéz kifejezni. Az érzésekkel az ember nem tud mit kezdeni a „valóságban”. Meg kell ragadni a pillanatot, amikor utat tör magának, vagy elfojtani, ha lehetséges, de mást nem tudunk vele tenni. Az érzés lehet gondolatok, cselekedetek kiinduló pontja, lehet motiváció, vagy jel, lehet ok és cél, de még akkor is, ha kiplakátolom valahova, vagy lerajzolom egy pólóra és azzal járok, akkor sem tudom átadni másoknak. Bennünk létezik csak, gyötör minket vagy feltüzel, a mellkasunkon ül termetes súlyával, vagy pillangó könnyedséggel szárnyakat ad, könnyeket facsar a szemünkből vagy mosolyt hív elő, akkor is csak az enyémek. Itt ülök több tíz ember között, de senki nem tudja rólam, hogy éppen most hagytam el életem szerelmét és hányan gondolnák, hogy jól tettem? Talán egy… A többség azt mondaná, hogy ostoba vagyok és csak legyintene, talán akadna pár ember, aki dühös lenne rám, valaki bíztatna, hogy az első géppel toljam vissza a seggem hozzá és el ne engedjem soha, valaki pedig még fel is akarna pofozni, hogy egy ilyen lehetőset, egy ekkora szerelmet, egy ilyen értékes embert elszalasztottam. De kinek lenne igaza? Senkinek! Csak egyfajta út létezik, az én utam. Csak én érezhetem úgy, hogy helyesen vagy helytelenül cselekedtem és csak magamat hibáztathatom, ha egyszer rájövök, hogy hibát követtem el. Az egyetlen, ami vezethet minket az az érzés… Úgy érzem, hogy… Ebben az egyben bízhatok és ez az egyetlen, ami motivál.

Érzem azt is, azon kívül, hogy most nem tudjuk egymást boldoggá tenni, hogy ő az, akivel együtt szeretnék élni, ő vele szeretnék családot alapítani, vele szeretnék megöregedni. Talán csak annyi a baj, hogy nem jókor találkoztunk. Persze a nem jókor találkozás nem jelenti azt, hogy nem kellett találkoznunk. Talán a sors megmutatta, hogy mire kell várni, mire érdemes várni. Betekintést engedett abba, ami van annyira értékes és gyönyörű, hogy reményt adjon sok sok sötét órában. Talán egyszer, csak egyetlen egyszer egy pillanatra leszünk egymáséi, de akkor is megéri. Érdemes! És hogy mi van akkor, ha soha többet nem látom? Persze beleszakad majd a szívem, de legalább szerelemből fogok eltávozni a halálos ágyamon. Az az egy biztos, hogy a szívemben él majd ő is. Ahogy mindenki. Ahogy a legelső szerelmem, aki óvodában éreztem közel magamhoz, az, aki csúnyán átvágott, mint pl. Veszprém és Josh, aki megmutatta a szeretet erejét és hatalmát mindenek felett.

A kezembe vettem a nyakláncot és kinyitottam. Benne volt a gyűrű… elmosolyodtam: „Egy gyűrű mind felett.” Az szeretet mind felett…

Most jutottam el odáig, hogy szívkicsavarodás nélkül jutott eszembe az, hogy jól döntöttem. A szeretet nem lehet önző. Az igaz szeretet semmiképp. Ha szeretsz valakit, boldognak szeretnéd látni, olyan áron is, hogy nem te teszed boldoggá. Talán egy másik nő, egy munka, vagy egy más élet, mint amit te tudsz neki adni, teljesen mindegy. Engedned kell szabadon. Igen, fáj, na bumm. De nem vagyunk birtokolható dolgok, mind szabadok vagyunk, mind saját magunké vagyunk és ezt felejtjük el figyelembe venni, amikor valakivel együtt vagyunk. Mindenkinek önálló akarata van, önálló személyisége, saját álmai és vágyai. Nincs két egyforma ember a földön. Hasonló van, talán túl hasonló is, de egyforma nincs. Senki nem lehet a társad folyamatosan, mindig vannak és lesznek egy emberi kapcsolatban közeli és távoli pillanatok. Mi olyan közel engedtük egymást Joshhal, amit nehéz megtenni és pont ezért veszélyes is. Az inga minél inkább kileng az egyik irányba, annál jobban ki fog a másik irányba is. Ha van az életnek és a természetnek alaptörvénye, amivel senki a világon nem tud vitatkozni az az, hogy mindig egyensúlyra törekszik. A jó és a rossz a szép és a csúf dolgok egyensúlyára. Ha valahol történik egy csoda, kell történnie egy katasztrófának is, ha valakire rátalálsz, akkor valakit elveszítesz, ha szerelmes vagy szenvedned kell. Ez persze nem zárja ki a karmát vagy a természet többi törvényét, ha jót cselekszel jó dolog fog veled történni, ha rosszat teszel, akkor megbűnhődsz érte. Az egész túl összetett ahhoz hogy átlássuk, de szeleteket attól még érezhetünk belőle. Tudom, hogy jól tettem, hogy elengedtem Josht és az élet megjutalmaz ezért az önzetlen cselekedetemért. Nem biztos, hogy most, nem biztos, hogy nem 60 év múlva, de egyszer meg fog. Tudom!

Amikor idejöttem senkinek éreztem magam, aki nem fontos. Aztán mi lett velem? Voltam takarítónő, benzinkúton pénztáros, munkanélküli, ja majdnem meghaltam… háromszor… egyszer a tűzben, egyszer a benzinkúton a viharban és egyszer amikor az óceánban szeretkeztünk. Szerintem már percekre voltunk csak egy cápatámadástól. Jó persze ez vicc, de azért durva volt… Voltam Los Angeles több kerületében, voltam a városházánál, az állatkertben, a kórházban és a börtönben is. Ez megváltoztatott? Igen, megérte kockáztatni! Megtanultam hinni magamban, bízni a sorsban, mert rájöttem, hogy a sors az nem akar rosszat nekem, csak nem mindig jó és egyszerű, amin keresztül vezet. Ki kell várni az út végét és minden értelmet nyer előbb utóbb. Megtanultam szeretni a hazámat, megértettem azokat, akik elhagyják és azokat is akik sosem voltak igazán otthon benne, mégis szeretik és képesek lennének bármire érte. Megjártam Amerikát, megismertem és kellemes perceket töltöttem el a földjén. Sok dolgot máshogy látok, mégsem lettem más ember, nem fordultak ki önmagamból, nem szippantott be semmilyen behatás és erre is büszke vagyok. Nem tanultam meg perfektül angolul, nem értettem meg jobban a világban zajló eseményeket és ami a legfontosabb, hogy összességében még mindig nem szeretem jobban Amerikát. Kedvelem és jól elvoltam vele, máshogy látom, tény, sőt az hogy el kell tőle válnom, az némi nosztalgiával tölt el, de nem szeretnék örökre vele lenni. Nem vagyunk egymáshoz valók. Kicsit Byronnal való kapcsolatomra emlékeztet, mindent megadott nekem, nagyszerűnek tartom, de nem kellene örökbe. Néha belekóstol az ember, hogy mit tud nyújtani, de valami űr marad az ember lelkében utána. Nem mondom, hogy nem tudtam volna Byronnal, vagy Amerikával még egy kicsit eljátszadozni, még egy kicsit jobban belemerülni, még egy kicsit megismerni, vagy nem mondom azt sem, hogy nem vagyok rá kíváncsi pár év múlva, de nem ő az igazi. A szívem másért dobog, a legjobban Magyarország földjét szeretem.

A legfontosabb dolog mégis, amit megtanultam az út során, hogy ne bánjunk meg soha semmit! Lehet, hogy nem mindig az a jövőnk, amit magunk elé tudunk képzelni. Lehet, hogy hoz számunkra az élet pár meglepő fordulatot. De soha nem adhatjuk fel a hitet abban, hogy ott ahol vagyunk, ott jó helyen vagyunk, hogy kell ott lennünk. Azokat a dolgokat meg kell élnünk, azokat az embereket meg kell ismernünk, szeretnünk, vagy utálnunk kell, el kell vesztenünk az eszünket, vagy épp rátalálni. Akármi is vesztettünk el, akármi is történt velünk, akárhány féle képen vagyunk bemocskolódva, vagy megtisztulva, az szükséges ahhoz, hogy a végén eljussunk valahova. És a végén mindig világossá válik minden ok, minden áldozat, szenvedés, öröm, bánat, boldogság, siker és kudarc.

Arra is rájöttem, hogy Magyarország nem a legjobb hely a világon és megmondták nekünk, hogy el lehet innen menni és mégis úgy érzem, hogy nem nekünk kell innen elmenni, hanem azoknak, akik nem szeretik kellően ahhoz, hogy a legjobbat hozzák ki belőle. Én mindent megtennék érte. Nincs a világon sehol sem jó hely, nincs tökéletes paradicsom, nincs Kánaán ezen a földön, de mind meg tudjuk teremteni azt a helyet, ott ahol vagyunk, arra, hogy a legtökéletesebb hely legyen az számunkra, csak azt kell tudnunk mire vágyunk pontosan.

Én már tudom, hogy mire vágyom: Életre! Mire gondolok? Munkára, ahol érzem, hogy fontos vagyok. Otthonra, ahogy jól érzem magam. Célra, amiért élhetek. Országra, amire büszke lehetek. Szeretetre, ami hiszem, hogy rám talál, ha eléggé szeretek én is. Gyermekre, akinek ezt a szeretetet és hitet továbbadhatom. Magamra, mert csak én érhetem el ezeket, senki más rajtam kívül.

Arra is rájöttem talán, hogy ki vagyok. „Egy ember vagyok fájó szívvel – ez egy vak hit, egy kegyetlen hulladék, egy keserű íz. Ezért tudom, hogy kell nekem ez az édes érzés.” Nem vagyok boldog vagy boldogtalan, mind a kettő vagyok egy kicsit, de igazán egyik sem. És ez így a jó.

Ez egy utazás története volt, sok mindenről szólt annak aki látni akart és semmiről annak, aki inkább becsukta a szemét. Nem egy Rómeó és Júlia elismerem, bár mi sem lettünk egymáséi nem öltük meg magunkat. Nem is egy Kate és Leopold, ami sziporkázó érzelmek között örökké tartó boldog szerelmet hozott. Ha vajon azok a történetek hamisak, vagy ez? Mesélhettem volna talán többet a régi kapcsolataimról, hogy kitűnjön a kontraszt, mennyivel másabb volt a nagy szerelem. De a múlton rágódni nem érdemes, menni kell tovább emelt fővel, akkor is, ha közben egyre több rajtunk a súly. A történetek általában kezdődnek és végződnek valahol, de mi is a kezdet? Hiszen minden világban történő dolog hat ránk és a születésünkkel vagy a halálunkkal nem kezdünk és zárunk le mindent benne. Az egy más kérdés, hogy mi csak ezt ismerjük és a mi történetünk ott kezdődik, amikor először gondoltak ránk és ott végződik, amikor az utolsó ember is meghal, aki szeretett minket. Minden már csak egy szelete ennek a történetnek, csak állomás. Az út nem ér véget addig, amíg be nem végezzük, csak néha megtorpanunk, máskor meg száguldunk, hogy még mi is belerettenünk. Kezdhettem volna a történetemet jóval előrébb és befejezhettem volna valami boldog pillanatnál, mondjuk, amikor egymásra találtunk, vagy amikor megkérte a kezem, vagy amikor rátaláltam Byronra. De tragédiát is csinálhattam volna belőle, ha ott zárom le soraimat, hogy leégett a kisház, vagy amikor azt hittem elveszítettem Josht, esetleg a börtönbe jutásomkor. De az sem lett volna kerek történet. Így is felmerül a kérdés, mi lett ezzel, azzal, amazzal, de mégis mit mondhatnék, hiszen én legalább annyira kíváncsi vagyok, hogy mi lesz velük. Ilyen az élet… csak a jelenben élhetünk, nem ismerhetjük a jövőt, legfeljebb tippünk lehet, hogyan folytatódik és úgy értelmezzük a múltat, ahogy szájízünknek megfelelő, vagy a hangulatunknak tetszik. Mindannyian ismertük már fel, hogy a múltunk egy rossz pillanata vezetett valahova, pedig nem hittük volna, miket tanulunk belőle. Én sem hittem volna, hogy egy szakítás vezet majd ezekhez a hihetetlen dolgokhoz, ami átéltem.

Ahogy átszálltunk Párizsban és Ívi izgatottan locsogott, hogy mennyire várja, hogy megérkezzünk elmosolyodtam, hiszen tudom, hogy egy út most véget ér és egy új kezdődik. És nem cserélném el ezt az utat semmiért, még Joshért sem, bármennyire szeretem. Sok minden vár még rám, fájdalmak és csodák, szenvedni fogok és sírni, mosolyogni és szeretni, segíteni és ártani. De nem az a fontos, hogy mi vár minket az út végén, hanem az, hogy mit éreztünk közben. Ettől élünk, ez határoz meg minket.

Az biztos, hogy az elsők dolgaim között lesz újra beizzítani a kék szerszámosládámat. Bogaras dolog, igen. De a bogarasság tesz minket emberré, azt jelenti, hogy nem adtam fel, kész vagyok alkotni, érezni, kifejezni önmagam, kiszállni a mókuskerékből. És persze, senki kedvéért soha többet nem fogom abbahagyni, ha én nem akarom. Erre a felismerésre ez a naplóírás ébresztett rá: az embernek kell valami, ami őrület, amitől képes megőrizni a józan eszét.

Na, jó, már fáradt vagyok, éhes és most kivételesen fázom is. És mivel az utazásom eddig tartott, órák kérdése és leszáll a gépem. Úgy érzem eleget koptattam a szavakat, elég ostoba gondolatot vetettem már papírra, amit talán évek múlva nevetve olvasok majd vissza, de mindenképpen megérte megörökíteni minden érzést és pillanatot, de jó lesz most már egy kicsit megpihenni. Ezért az útinaplót ezennel hivatalosan is lezárom.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés