Már az ébresztő előtt álmatlanul forgolódtam, úgyhogy nem volt nehéz felkelnem. Furcsa volt munkába menet, ezen a kis rövid úton. Most legszívesebben tovább sétáltam volna, ameddig csak bírja a lábam. Fülembe tömnék egy fülhallgatót, és elvesznék a gondolataimban. De megérkeztem a kútra, amint ezt végiggondoltam.

Nolan fáradt arca fogadott, látszott rajta, hogy lassan, de biztosan ő is belesavanyodik ebbe az életbe. Olyan szívesen mondanám azt, hogy már nem kell sokáig itt lennie, kap egy filmes szerepet a jövő héten, de ez hazugság lenne. Talán itt robotolja az egész életét. Annyira mérges vagyok erre a felfogásra. Csak dolgozunk egész életünkben, főleg fiatal korunkban dolgozzuk ki a lelkünket is. Nem azt mondom, hogy nem kell lelkesednünk egy munkáért, és rendszeresen elvégezni, meg dolgoznunk, ahogy bírunk, hiszen a munka felszabadít. Csak azt mondom, hogy úgy élünk, hogy mindent a legfiatalabbak nyakába varrunk, aztán ahogy öregszünk, úgy kapunk egyre nagyobb mozgásteret, amíg végül nyugdíjba nem vonulunk, és akkor pedig semmit nem csinálunk. Az emberek többsége nyugdíjas korában semmit nem akar csinálni, csak a karosszékben üldögélni, meg a fák között sétálni, valami földben kapirgálni talán, unokázni, ha van unoka. Pedig mi sem áll távolabb a valóságtól, mint ez a hozzáállás. Egész életünkben azért küzdünk, hogy pár évig életünk végén ne kelljen csinálni semmit. Hol ebben a logika?

A nagypapám egész életében mondogatta, hogy majd, ha nyugdíjba megy, akkor hátradől, de addig semmit. Három munkahelyen dolgozott, és nem azért, mert nem bírt volna leülni egy kicsit, hanem hogy mindent megadjon a családjának. Két héttel a nyugdíja előtt kapott szívinfarktust. Túlhajtotta magát, mint egy egér a „mókuskeréken”. Tudom, mert volt egy egerem, akinél azt hittem, hogy milyen jót teszek vele, hogy egész nap futhat, és három hétig bírta majdnem megállás nélkül. De aztán egy nap a kerék mellett találtam, a lábai égnek meredtek. Nem úgy tűnt, mintha szép halála lett volna. Persze a nagypapámat nem ismertem, kicsi voltam, nem emlékeszem rá. Nem volt ott a családi összejöveteleken, és nem játszott velem. A nagymamám a másik véglet, ő is már gyerekkorától fogva dolgozott, és szerette is régen, azt mondta. „Hálás vagyok, hogy nyugdíjba mentem, mielőtt beköszöntött volna ez a lelketlen munkagyár.” Persze mutatta a kezeit, minden egyes ér, és ideg meg van rajta dagadva, dolgozott ahogy, és amennyit csak bírt. De nem a munkáért van az ember, hanem a munka van az emberért. Ma már ez nem így van szerinte. Hozzáteszem, ő is elhitte a nagypapám elméletét, és készült a világ körüli útra. Amikor meghalt a férje, először azért nem élvezte, mert egyedül volt, nem volt kivel megosztani az élményeket. Aztán már azért nem élvezte, mert a meleg víz a szívének, a hideg víz a derekának nem tesz jót, a kirándulást nem bírta, a semmit tevést még úgy se, ezért egy idő után letett róla, és ugyanúgy maradt otthon. A lelkemre kötötte, hogy én nem várok addig az élményekkel, amíg késő nem lesz. Erre tessék itt vagyok 25 évesen, és életembe ez az első nyaralásom, ahol viszont dolgozom.

Volt egy szomszéd bácsi, aki eléggé negatív összképet adott nekem az idősekről, mert amikor cseperedtem, főleg tini koromban folyton „terrorizált”. Ezt két dolog miatt kell szó szerint érteni, egyrészt, mert akkor jöttem rá, hogy vén kecske is megnyalja, amikor mindenféle undorító megjegyzéseket tett rám, amikor senki nem hallotta. Sosem felejtem el, amikor 13 évesen kint játszottam az udvaron, egy bugyi volt rajtam, és egy egybe ruha, mert meleg volt. Már nem emlékszem, hogy hogyan, de rávett valahogy arra, hogy húzzam fel a szoknyámat, hogy megnézhesse a bugyim, majd a még egyáltalán nem látszó mellem. Igazából féltem tőle, és ha nem lett volna a két hát között kerítés, gyanítom nem állt volna meg a szóbeli dolgoknál. Nagyon megviseltek ezek a dolgok, sokszor nagyon rosszul éreztem magam miattuk. Még, ami nagyon megmaradt, hogy a mamával fejtettük a babot, és én hátra vittem a kerítés tövébe kiönteni a vizet. Nyár volt, otthon voltam, nem voltak még túl nagy melleim, és nem is érdekelt senki mást, hogy egy olyan top van rajtam, amiben átlátszik a mellbimbóm, csak a szomszéd kecskét. Volt ott minden, hetyke melltől, a jaj de bekapnám- ig. Én szégyenemben bemenekültem a házba, és annyira szégyelltem magam, hogy nem mondtam el senkinek, csak csendben szenvedtem. A másik amiért terrorizált, hogy folyton kioktatott, amikor volt valaki a közelben. Mindenkinek rólam beszélt, aki szóba állt vele, hogy én folyton fiúzom, meg a buszmegállóban csókolózom, mint egy kurva. Meg, hogy az ő idejükben máshogy volt, a nők nem voltak ilyenek. Persze, mert nem voltak még a férfiak sem emberszámba véve, nem hogy a nők. Meg órák hosszat azzal fárasztott, hogy amikor ő elvette a feleségét 18 évesen jó volt nekik az anyja szobakonyhás háza, ott is jöttek a gyerekek, és nem panaszkodtak. Bezzeg a mai fiatalok! Nekik már saját ház kell, meg menekülnek a szüleiktől minél messzebb. Nagymamám sem értett vele egyet! Azt mondta, hogy ilyen emberek mindig lesznek, akik a saját nyomorult életüket veszik alapul. Egyszer ki is osztotta: „Bezzeg az asszonyt divat volt-e csalni, meg verni abban az időben? Hallod e szomszéd pajtás? Hát hol az az asszony? Minden nap szenvedett a zsarnok anyád mellett! Úgy itt hagyott, mint a sicc, amikor kirepültek a gyerekek! Pedig abban az időben ez nagy szégyen volt, nemde? Neked persze hogy jó volt, alig voltál itthon. Anyád, meg a feleséged mindent megcsinált helyetted, még az állatokat is. A sok gyerek, akit felneveltél vajon miért nem jönnek feléd sem? Mert azt sem tudják ki vagy! Életükben tán, ha egy tucatszor látták a pofázatodat. Hát fel sem ismernének, ha akarnának sem! Egész életedben bolond voltál, vénségedre még bolondabb lettél. Erre az életre nem lennék olyan büszke!”

Tudom, nem csak a húsz éveseké a világ, de én inkább élek egy rövidebb, de tartalmas életet, minthogy egy hosszú életet végigszenvedjek. Ha most ilyen fájdalmaim vannak, mert vannak ám, szépszerével sérülések munkaközben, akkor mi lesz 50 év múlva. Sosem gyógyult meg például a hátam, amit 19 évesen húztam meg, amikor a kisboltba rendes nagy zsákokba érkezett liszt, és nekem azt kellett húzogatni először a raktárba, aztán a polcra, ott kimérni. A raktárból akartam egy zsákot előre vinni, amikor úgy megnyekkent a hátam, hogy két hétig nem is bírtam járni. Ezeket mikor heveri, piheni ki az ember? Akkor, amikor már a szövődmények szövődményét kell kezelni 60 évesen?

Ha én egyszer király leszek, biztosan ki fogok erre találni valamit. Sosem voltam az a fajta, aki letűnt korokat dicsér, és oda vágyik, de azért nem véletlenül volt meg minden korban, és uralom alatt annyi kötelező munkaszünet, és ünnep. Mindig is tudták az emberek, hogy van ideje a munkának, és van a pihenésnek, és ha egyiknek vagy a másiknak nincs meg a megfelelő helye, akkor még a legjobb munka is rémálommá, kötelességgé, robottá válik.  Nehéz dolgok ezek, tudom, de ez van! Meg kéne ezt a problémát oldani, ahogy az egész munkaproblémát úgy cakli pakli. Hiszen mit követelt már Róma is? Kenyeret és cirkuszt! Megélhetési lehetőséget, és kikapcsolódást. Ma kimerül a szórakozás a munka után teljesen agyhalott emberek butító műsorain. Sajnos még fellázadni sincs erőnk és időnk. De legalább itt, megfizetik. Otthon még azt sem.

De minden társadalomra jellemző, hogy akik a legtöbbet kapják a közösből, azok dolgoznak a legkevesebbet érte. Nekik jár a legtöbb szabadidő, és mégis nekik jár a legnagyobb megbecsülés. Ez soha nem változik, és mindig lesz rá indok, hogy miért van ez így. A lényeg, hogy azok, akik dolgoznak nem kérnek sokat, csak tisztességes megélhetést. Azok, akik nem dolgoznak, mindig egyre többet és többet akarnak. Zavaros ez a világ, de a világ sosem változik. Mindig ez volt, és ez van ma is.

Azt a mondatot is utálom hallani, hogy „változik a világ, változzunk mi is” A világ nem megy sehova, nem lép szintet, nem lesz kisebb nagyobb, úgyhogy a világ nem változik. Az emberiség sem változik, mindig jelen volt a kicsinyesség, és a nagyság is benne. Az idő telik, ok okozati összefüggések vannak, akadályok, amit túl kell lépni, tűzpróbák, amiken túl kell esni, és megpróbáltatások, amiket túl kell élni. Fejlődik a technika? Hát egyszer feltalálták a tüzet is, milyen ugrásszerűen megnőhetett a fejlődés. Főtt étel, meleg, védekezés, látás. Aztán a kereket is feltalálták, milyen modern társadalom lehetett az, aki mindenféle díszes kerékkel közlekedett, vagy húzta magát, vagy tolt valamit. Aztán meg mire vagyunk úgy oda, amikor sorra derül ki, hogy az ókorban is legalább annyira fejlett kütyük léteztek, mint manapság. Arra, hogy képesek vagyunk holdra szállni? Hát akkor hogy van az, hogy a „Tízedik bolygót” mi még csak most „feltételezzük”, hogy létezik, az Egyiptomiak meg mindig is tudtak a létezéséről? Hogy a bolygókról isteneket neveztek el, mikor mi még fel sem fedeztük őket, mint pl.: a Plútó, amit 1930-ban fedeztek fel, mégis római alvilág isten volt. Persze, magyarázat lenne, hogy utólag kapták ezt a nevet, csak az a vicces, hogy nem csak a nevükben, de tulajdonságaikban is megegyeznek ezek az istenek az általuk viselt istenség személyiségével. És persze sok mindent nem is értünk még, amit a nálunk „primitívebbnek” gondolt társadalmak nem csak sejtettek, hanem egyenesen tudtak. Mérnöki pontosságunk lenne az előnyünk? Hiszen az is létezett anno is. Más a küllem, a kütyük, és az élet értéke, de a világ mindig ugyanolyan. Sosem változik, mindig minden jelen van, és mindig minden ismételgeti önmagát.

Dolgozni itt, ahol alig egy napja még fegyvert fogtak rám… nem tudom mit kéne éreznem, de azt hiszem, erre más nem lenne képes, csak egy ilyen szívmegállásban szenvedő ember, mint én. Most még csak biztonsági őr sincs. Bár sokra mentünk vele, csak meglőtték, és kórházba került, de megvédeni nem tudott. Munka közben jött egy sms-em, Ívi volt a feladó.

„Ma jönnek haza a „mádörék”, úgyhogy ha végeztél siess haza. Rendelek kaját, és kitakarítunk, ok?”

Hát persze! Te bulizol, és én meg takarítok. Mindegy, nem panaszkodom, mert nem tehetem meg… Vagy már nem is tudnék? Nem tudom… érezzek már valamit, azon kívül, hogy „jaj, ne má!” Nem válaszoltam az üzenetre semmit! Nem örültem, hogy jönnek haza a szülők… össze kell szednem magam, nem gondolhatják rólam, hogy szerencsétlen, bunkó, és hálátlan vagyok. Főleg, ha még akarok lakni valahol. Nem fog örülni a jelenlétemnek, mert ő csak átmeneti gyámságot vállalt felettem, nem örökbefogadást.

Hazaérve egy doboz kihűlt kínai kaja fogadott, ráadásul csípős, amit utálok. De éhes ember nem válogat, még akkor sem, ha tudja, hogy ez kétszer fog csípni. Ívi semmit nem csinált szinte semmit. Ostoba apróságokon ragadt le, amikkel hosszú ideig elszöszmötölt, de én tudtam, hogy erre nincs idő. Persze se a pasija, se Byron nem volt sehol. Érdekes, hogy most, amikor szükség van rájuk eltűnnek. A lakás olyan szagú volt, mint egy sikátor, hányás, alkohol, és kanszag mindenhol. Nem igazán emlékeztetett arra a kellemes otthonra, amit itt hagyott az anyja. A kaját még nyugodtan megeszegettem egy liter tejjel, hogy ne csípjem olyan istentelenül, aztán nekiálltam pakolni.

Mire végig nyaltam minden négyzetcentimétert a házon fél 7 volt. Most már kezdett hasonlítani egy otthonra, de a szagot a rengeteg szagtalanító spray sem enyhítette meggyőzően, amit szétpermeteztem. Ide takarítógép kellene, és legalább egy hét. Ívi szobájának is nekiálltam végül, ami mindenen túltett a lakásban. Mindenhol zsepibe csomagolt koton, meg piásüveg, meg koszos ruha volt. Az ágynemű volt az első, amit undorodva lehúztam, mert olyan szaga volt, mint egy állatkertnek. Még egy óra volt, mire ezt rendbe hoztam, és amikor én már hulla fáradtan leültem a kanapéra fél 8- kor, akkor ő még porszívózott, de olyan szerencsétlenül, hogy biztosan tudhatom, nem volt sokat a kezébe ilyen.

Aztán feladta Ívi is a harcot, levágódott mellém a kanapéra, és most kivételesen nem próbált gatyába rázni, csendesen pihegett Tv nézés közben. Én azon kaptam magam, hogy nem a Tv-t nézem, hanem a falat a Tv fölött. Nem érdekel senki és semmi, és ez szörnyű dolog. Nem akartam tovább ebben az állapotban maradni! Miért nem tudok kilépni belőle? Csak bámultam a semmibe. Álmos voltam, de nem tudtam volna aludni. Azt hiszem, ez jelzi legjobban a lelki állapotomat: Sem aludni, sem ébren lenni nem tudtam igazán. Legalább sírni lenne okom miért, akkor könnyebb lenne talán. De nincs!  Semmi olyan nem történt, amit ne lehetett volna előre megjósolni. Hallgattam, hogy ne bolonduljak Joshba, mert megégetem magam, és tessék. Josh mondta, hogy ne dolgozzak kúton, mert itt az számít a legveszélyesebb munkahelyek egyikének, és hallgattam rá? Nem! Tudtam, hogy a drog probléma lesz köztünk, de érdekelt? Naná, hogy nem! Most itt vagyok, és „élvezhetem” mindezen meg nem hallgatott intelem következményét! Bezárult körülöttem a világ, nincsenek se hangok, se jelek, se szagok, se tapintások. Csak én vagyok itt, egyedül vagyok, hideg, és sötét vesz körül. Nem számít, hogy odakint majd 40 fok van, és az sem, hogy verőfényes napsütés, én nem érzem, nem látom!

Amikor jött a telefon, hogy mindjárt itthon vannak, akkor fogtam magam,és levittem az utolsó óriási adag szemetet, majd amikor megjött a  család, akinek a házát „bitorlom”, és segítettem nekik felcipelni a csomagokat. Ívi szélesen mosolygott mögöttük, és a legkönnyebb szatyrot hozta csak fel, és izgatottan nézte őket, amikor beléptek a lakásba. Azonnal megjegyezték, hogy szép rend van, de egyből megjegyzést tettek a furcsa szagokra. Legalább már azt nem lehetet pontosan megmondani milyen szagok ezek, hála az én taktikámnak, hogy mindent fújjunk be mindennel.

Tudtak a Josh ügyről, és vigasztaltak, hogy biztosan felépül, aztán Ívi elmesélte a benzinkút kirablását, hogy ő végighallgatta az egészet, amire még jobban sajnálni kezdtek. A sajnálat rossz dolog, mert szánalomból ered, és gyengének, elesettnek mutatja az embert, pedig én erős vagyok. Megnyugtattak, hogy maradhatok náluk, ameddig csak muszáj.

A kötelező körök után végre lazább téma jött. Maria mindenféle ételeket hozott nekünk kóstolóba, és közben elkezdte a kimerítő élménybeszámolóját az útról. Az apuka nem értett semmit, ezért tüntetően bevonult a szobájukba. Már 11 óra volt, amikor végre sikerült jeleznem, hogy én holnap hajnalban megyek dolgozni, ezért holnap hallgatom meg a történet végét.

Azt hittem, hogy ilyen fáradtan sokkal könnyebben elalszom majd, de nem. Sokáig forgolódtam, és sóhajtoztam, mire elnyomott az álom.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés