Az ébredés nagyon korán ért a hosszú álmatlan hánykolódás után, még aludtam volna egy kicsit. Többször nekilódultam, hogy felkeljek, de mindig az ágy győzött. Aztán már csak futólépésben értem be éppen időben a kútra.

Nolan jó kedvűen fogadott, és megmutatta az új kamerahálózatot, aminek az volt a lényege, hogy egy monitoron négy kamerakép jelent meg egyszerre. Az első a töltőállomáson, a második a mosdónál, a harmadik közvetlenül a bejáratra néz, és a negyedik a kassza előtti területet veszi, gondosan úgy beállítva, hogy még véletlenül sem látszik ki áll a kassza mögött. Nolan szerint a kamerák csak megfigyelésre szolgálnak, és nem rögzítenek. Én meg erre csak azt tudom mondani, hogy azt meg ki ellenőrzi. Szerinte a kamerák képét óránként fájlokba rendezi, és minden fájlt töröl 24 órán belül, szóval, ha nem másolják le a fájlokat, törlődnek. Én erre jót nevettem, mert ennyi erővel minden nap lemásolhatja őket a főnök, ha akarja. Meg a rendőrség is. És én azon az ajtón besétáltam, és ki is fogok sétálni a műszak végén. Úgyhogy ebből nagy bukta lesz, ha itt megint valami történik.

Nolan azzal búcsúzott el, hogy lezárták a nyomozást, megvannak a tettesek, és gyorsított eljárásban kerülnek bíróság elé, mert visszaesők. Nem voltam róla meggyőzve, hogy ez az ügy lezárását jelenti, hiszen valamiért rács mögé kell kergetni őket.

A gondolataimba merülve ültem a kassza előtt, aztán csak azt vettem észre, hogy egy vevő áll előttem, és szólítgat: elaludtam, méghozzá ülve. Nem a pultra dőlve, nem ráfeküdve, a széken rendesen ülve! Az idő ekkor volt 7:10 perc. Nem tudom, hogy mióta alszom, de ezt nem szabad csinálnom, mert nagyon gyorsan megint munkanélküliként találom magam. Elnézést kértem a vevőtől, és mosolyogva kiszolgáltam. „Remélem, nem fogsz panaszkodni rám” gondolatok közepette. Persze, megérdemelném, hogy beköpjenek. Aláírom! Viszont örülnék neki, ha ez mégsem történne meg. Durva lenne megint elveszíteni a munkámat. Akkor már havonta egy melónál tartanék.Rossz áltag lenne.

Aztán pontosan 10: 57 perckor végleg felébredtem, amikor a biztonsági kamerák képeit nézegettem unaloműzésként, és hirtelen ismerős alakot pillantottam meg rajta. Azonnal a bejárati ajtó felé néztem, és valóban belépett rajta, az ismerős alak: Elsa. Döbbenten néztem rá, és el sem tudtam képzelni, hogy mit keres itt. Most meneküljek, vagy örüljek, mert ennyire hiányoztam neki, persze ez kizárt. Szó nélkül megállt a pultnál, és letett egy papír fecnit rá. Megfogalmazhatatlan tekintettel rám bámult, amiben sem haragot, sem fenyegetést nem láttam, de nem tudtam kivenni belőle semmi konkrétat. Próbálkoztam, egy ijedt „Hi”- al, amire ő rázni kezdte a fejét, és azt felelte: „I was not here!” (Nem voltam itt!) Aztán sarkon fordult, és kisétált. Én döbbenten néztem rá, és követtem, amíg eltűnik a látóteremből, aztán még a kamerára is rápillantottam, de nem láttam merre ment. Mi a manó?  Most ez mi volt?

Aztán a cetlire vetettem magam, egy letépett sarok volt, egy fehér írólapból. Egy cím volt rajta: „Cedars- Sinai; 8700 Beverly Boulevard  West Hollywood, CA 90048.” A meló végén azonnal rohantam haza, hogy megérdeklődjem, mit jelenthet ez. Nem volt otthon Ívi, csak a szülők, úgyhogy Mariához fordultam.

–          Meg tudja mondani, hogy mi ez?

–          All right! (Rendben!) Had nézzem! – hunyorított a cetlire.

–          Ez egy cím, ugye?- fel voltam pörögve. Sosem láttam még amcsi címzést, de benne volt a Hollywood szó, ami nyílván nem egy mosópormárka.

–          Cedars- Sinai? Hát az a celebek kórháza. – töprengett hangosan, majd rám nézett.

–          Kórház?

–          Egy non profit kórház a gazdagoknak. Napi 3 ezer dollár ott gyógyulgatni. Jobb, mint egy ötcsillagos szálloda.

–          Ott van Josh?

–          Nem kizárt! Miből gondolod?

–          Az egyik alkalmazottja adta oda ezt nekem!

–          És mit mondott mi ez?

–          Nem mondott semmit. – mondtam elkenődve. Most mit kezdjek ezzel az információval. Tuti itt van Josh, különben miért adta volna nekem.

–          Na, várj csak!… Dady…- kiáltott a levegőbe, és bement a szobájukba. Én egy darabig vártam, aztán inkább csináltam magamnak egy teát. Már az utolsó kortynál tartottam, amikor kijött az öreg Richardson felöltözve. – Drágám, kapd össze magad. Apa beszélt egy orvossal a kórházból. Nagyon jó ismerősök, ezért ma fogadnak bennünket. Azt mondta rémlik neki, hogy ott fekszik ez a Josh gyerek, megkeresi pontosan hol, mire odaérünk.

Azonnal a mosogató vágtam a teámat, és összekapkodtam a személyes cuccaimat, a telefont, iratokat, vízumot a kistáskámba, és már kinn is voltam. Maria akkor vette a cipőjét, de az apuka már a nyitott ajtóban állt hasi tasival, és kocsi kulccsal a kezében. Szinte azonnal indultunk is. Ehhez a szívességhez képest eltörpül a szállás adás, a sok segítség, minden, ami már eddig is tettek értem. Hogy a fszba fogom ezt meghálálni nekik már? Nem sokkal tartozom, hanem lassan már a szolgájuk lehetek fél életemre, hogy ezt jóvá tegyem nekik.

A kórház nem kis távolságra volt tőlük, még jó, hogy nem próbáltam meg egyedül odatalálni, ahogy kezdetben akartam. Amikor odaértünk, akkor az apuka ment előre intézkedni. Várnunk kellett az ismerősére egy kicsit, ezért leültünk egy váróba, ami legalább olyan volt, mintha egy nappali lett volna. Kényelmes, otthonos, világos, nyugalmat árasztó. A falon két méregdrágának tűnő kép lógott, a kanapé egyébként bőr volt, és a bútorok fából voltak, de nem csak deszkákból voltak összedobálva. Olyan agyon csicsázott, faragott, és vastag fabútor.

Amikor megjelent az orvos, már ott voltunk egy jó fél órája. Az apuka kedvesen köszöntötte, és angolul társalogni kezdtek. Az orvos is leült közénk, és valamit nagyon magyarázott. Ha tippelnek kellett volna, azt mondta, el, hogy miért nem tudhatunk, hogy ott van –e Josh. Naná, ez elit kórház, és gondolom itt mindent a legnagyobb titokban csinálnak. Nem véletlenül van teljes hírzárlat.

Végül felállt mindenki, ezért gondoltam én is követem a példájukat. Beszélgetés közben lassan elindultak kifelé a váróból. Sokáig bolyongtunk a szállodát idéző, mégis nyomaiban kórházra emlékeztető intézményben. Aztán megálltak egy dupla ajtó előtt, és megint hosszú percekig csak elmélyülten csépelték a szavakat. Türelmetlenkedtem, de aztán most először végig gondoltam, mit is fogok én bent csinálni? Az orvos bement az ajtón, de Maria, és a férje kinn maradtak. Én is érdeklődve álltam mellettük, és próbáltam kitalálni mi zajlik itt.

Aztán kinyílt az ajtó, és az orvos szólt, hogy mehetünk be. Ismét egy otthonos nappaliban találtuk magunkat, de itt nem álltunk meg, még beljebbi ajtóhoz mentünk, és azon is benyitottunk. Egy olyan szoba tárult elém, ahol szintén minden faragott fából volt, rendes szekrények, és kisasztal, meg székek, egy karosszék, és mellette is egy szekrény olvasólámpával. Hosszú, virágos függönyök, nagy ablakok, egy fehér ajtó, ami nyitva állt, és ott tovább folytatódott ugyanez a hangulatú, és stílusú berendezés. Egyáltalán nem emlékeztetett kórházra. A belső helyiségben viszont volt egy ágy, nagy sötét, robosztus, fából készült ágy, vastag ágybetéttel, de az alja a fémszerkezetes állítható, kerekes kórházi ágy. Érdekes kompozíció volt, a funkció győzött az esztétika felett. Az ágyban fehér takaró alatt, feküdt valaki. Az ágy fölötti beépített fabútorból kiálló kampón lógott egy infúzió, ami a fekvő ember karjába csatlakozott.

Közelebb mentünk végre, és én a többiek mögött araszoltam bizonytalanul. Amikor elég közel értünk, hogy látni lehessen az arcát, meggyőződhettem, hogy az itt fekvő ember Josh. Rendben, és most hogyan tovább? Olyan szürreális volt látni a szürke, beesett arcát. Csak ott feküdt, mintha már nem is élne. Belém mart a lelkiismeret-furdalás, hogy ezt gondolom! Nem gondolhatok ilyesmire, mert valóra válik. A rossz gondolatok bevonzzák a bajt. Jól van, jól lesz…

Aztán Maria fordult hozzám: „Egy kicsit kimegyünk az előtérbe, hogy beszélgessünk a doktorral, régi cimborák voltak. Te nyugodtan maradjak egy kicsit itt vele. Jól az eredményei, de még altatásban tartják, nehogy károsodjon valamije. Ne aggódj, rendbe fog jönni!” Nem reagáltam a mondatára, még csak nem is bólintottam, nem tudtam, hogy akarok-e vele itt maradni, de úgy vették, mintha azt mondtam volna, persze menjenek csak, és ott hagytak vele egyedül. Milyen könnyen itt hagynak valakit, és méregdrága pácienssel. Akár rossz ember is lehetnék, és bántani is akarhatnám. Furcsa, hogy így megbíznak bennem. Bár gondolom ez csak kivételes eset.

Lassan leültem mellé a karosszékre, ami fehér alapon halvány virágos mintájú volt, a lába, és a karfája ugyanabból a fából, mint a többi bútor. Olyan furcsa érzés volt ott ülni mellette. Nem akartam soha többet látni. Most még is itt vagyok, és nézem az ernyedt testét, ahogy itt fekszik. Nem tudtam mit tegyek vagy mondjak. Nem hall engem úgy sem. Aztán a Tabomhoz nyúltam, és piszkálni kezdtem. Sírni lett volna kedvem, de nem fogok sírni! Komolyan! Egy drogos miatt nem fogok sírni! Ahogy pötyögtem mindent össze vissza céltalanul, megnyitottam a zenelejátszót. Remek, hallgassunk zenét! Megtaláltam szinte azonnal, ami ide illik. Janicsák Veca: Emlékezz rám. Meghallgattam egyszer, és úgy éreztem ez a szám mindent elmond helyettem. Ó te gyáva, ostoba ember! Miért tetted ezt velem? Furcsa, hogy amikor a Kék angyalt hallgattam, akkor is pont azt hallottam, a szájából, amire, akkor gondoltam. De akkor másfajta érzéseim voltak. Most is pont ezeket gondolom én is, de én nem tudom kimondani. Nekem jobb lesz egyedül! Igen, úgy van! Ha neked ez jobban kellett, hogy itt feküdj ilyen állapotban, mint én, akkor tessék, itt hagylak, és kész! Mit várhatnék ezek után tőled! Légy boldog, ahogy tudsz.

 

Mondd, mire vársz, mikor ég, visz a láz.

Veled őrült szerelem az út.

Hogyha megváltást vársz, hazug álmot találsz a félelmek fantomhídján.

 

Gondolj rám, ha fáj!

Emlékezz, miről álmodtál!

Egy átkozott napon, ráébredsz tudom, az úton miért megyek magam tovább.

 

Fuss, menekülj!

Nekem jobb lesz egyedül.

Az ígéret nem ad erőt.

Még a könnyem sem hull, nézlek vigasztalanul.

Milyen gyáván dobod el a jövőt.

 

De ha búcsúzni kell, vár egy távoli hely.

Szívem szigetén tombol most a tél, de menni kell, mert vár egy új remény.

 

Menj tovább!

Mire vársz? Ha túl őszintének látsz, ez egy hazugságból összefont világ!

De ha búcsúzni kell, vár egy távoli hely.

Szívem szigetén tombol most a tél, de menni kell, mert vár egy új remény.

 

Hazudtál nekem, minden szavaddal, érintéseddel, tekinteteddel. Azt hittem engem szeretsz, de te inkább elmenekültél előlem! Jobb neked itt, mint velem az ágyban? Miért jó neked, hogy bántasz? Hát ennyi volt a tündérmesénk… elég keserű a befejezése. Amennyire jó volt veled, most olyan rossz nekem itt egyedül. Remélem te is magányos vagy odabenn. És ha felkelsz, akkor nagyon fogok neked hiányozni… Remélem neked is úgy fog fájni a szíved, mint amennyire nekem fáj. Azt akarom, hogy szenvedj! Hogy egy életen át cipeld a lelkedben ezt a terhet, hogy mennyire elrontottál egy olyan tökéletes dolgot, mint ami köztünk volt. Ebben a percben végre éreztem, legalább végre újra éreztem valamit. Egy ostoba, naiv lány vagyok, aki most megkapta az álmai miatt a méltó büntetését. Azt hiszem meghasadt a szívem, szó szerint éreztem, hogy összepréselődik, és az inak benne túllépnek a tűréshatárukon, és engednek a fizikai törvényeinek, és visszafordíthatatlanul szétválnak egymástól.

Amikor végre újból bejöttek az ajtón az orvossal, akkor örültem, hogy menekülhetek innen. Az utolsó pillantással azt kívántam neki tiszta szívemből: „Ahogy én most szenvedek, éld át te is!” Megfogtam a gyűrűt, amit kaptam tőle, és betettem az éjjeli szekrényébe. Látta az orvos, úgyhogy kevés rá az esély, hogy végleg itt hagyja. „Ég veled szerelmem!”

Gonosz vagyok, tudom, de ezt éreztem csak, olyan tisztán, olyan elnyomhatatlanul, olyan kitörölhetetlenül, olyan hevesen, hogy sem a szánalomnak, sem az kegyelemnek nem adott helyet. A folyosóig szedtem egy kicsit a lábam, és csak akkor tudtam visszanyerni a hidegvéremet igazán, amikor az ajtót is becsukták, ami Josh szobájához vezetett.

Hazafelé elmondta Maria pontosan mit mond az ismerősük:

–          Mesterséges komában tartják, nehogy valami sokkot kapjon. Agykárosodásról, máj, és veseelégtelenségről is beszélt. Sokat javult az állapota mióta bent van, de még nem ébresztik fel, amíg nem biztos, hogy stabil marad. Azt is elmondta, hogy olyan nagy dózisban találtak nála különböző szereket, hogy csoda, hogy él. Vagy öngyilkosságra készült, vagy nagyon ostoba.

–          Köszönöm, hogy elhoztak! Thank you! – az apa bólintott.

–          Búcsúlevelet nem hagyott… – mondta elgondolkodva, de nem fejezte be a gondolatot. Hát ezt érdemeltem volna? Egy öngyilkosságot, és még egy utolsó megható szót sem szólt hozzám? Milyen egy szemétláda!

–          Ezt miért mondta?

–          Az öngyilkosságot az eddigi ismereteim szerint ki lehet zárni, ha búcsúlevelet nem hagy az illető. Mi értelme öngyilkosnak lenni, ha nem tudja senki, hogy miért tette. Nem?

–          Ki lehet zárni? Mit jelentene ez?

–          Nem tudom! Szerintem véletlen volt!

–          Hát mindek drogozik, úgy kell neki!

–          Ez egy betegség! Meg kell gyógyítani! – majd meggyógyítja az anyja, vagy Jessica, ha akarja. Én nem!

Otthon Ívi izgatottan hallgatta a történetet, hogy hol voltunk, mit csináltunk. Tetszett neki, hogy be tudott juttatni az apja minket egy ilyen kórházba. Én is hálás lehetek neki ezért. Nekik, mert Marika néni nélkül, ahogy otthon neveznék, bár gyanítom, neki nem tetszene, nem mentem volna semmire. Sajnálom őket, hogy el kell viselniük még egy hónapig. Repülőjegy ugrott, úgyhogy most arra kell gyűjtenem.

Olyan nehéz túllépni ezen az egészen. Azt hittem, hogy ennyire már nem tud megbántani senki. Én mégis Josh a lelkembe taposott, mélyebben, mint eddig bárki más. Hogy lehet még ezt is túlélni? Most hogy megállt, és ketté is hasadt a szívem, nem tudom van-e visszaút! Kell lennie!

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés