Munka után, hajnalban, egymás után két filmet is megnéztem Josh munkásságából. Az eredeti célom, hogy valami felháborítót találjak, vagy cikit, már kezdett elhomályosodni. Hiányzott. A gyermeki énjének tisztasága a drogok és a hírnév ellenére nem sokat kopott és ennek a felismerése újra lelki fájdalmat okozott. Kezdtem magam egy kissé árulónak, sőt szívtelennek érezni. Az érzés, itt még elhessegethető volt.

Aludni csak tíz óra körül sikerült, de nem túl sokáig. Délben Ívi keltett fel, méghozzá egy papírral a kezében.

–          Kinyomtattam  egy cikket, amiben arról írnak, hogy Josht sikeresen felébresztették a mesterséges kómából és orvosi értelemben komolyabb károsodást nem szenvedett. Elismerte, hogy ostobaságot csinált, ami majdnem az életébe került, de soha nem akart öngyilkos lenni. Idézem: „Túlságosan szerettem volna megfelelni mindenkinek, miközben sem a saját, sem a hozzám közel álló emberek érzéseit és szükségleteit nem vettem figyelembe. Akkor akartam menekülni, amikor már a víz alatt volt a csónakom.” Ez mit jelent? A cikk szerint bent marad a kórházban, ahol biztosítják a leszokáshoz szükséges feltételeket és segítséget, mert a menyasszonya kedvéért szeretne megszabadulni káros szenvedélyétől.

–          A menyasszony miatt? Jó tudni! – Újra dühös lettem és ennek örültem. Éreztem, hogy visszanyerem az erőt adó haragot.

–          És ha rád célzott?

–          Én visszaadtam a gyűrűt neki.

–          Szerintem ez egyértelmű üzenet. Nem azt mondja, hogy Jessica… sehol nem említi a nevét. Persze az emberek úgy értik, de te tudod, hogy nem rá érti.

–          Ha annyira jól van, hogy interjúkat ad, akkor miért nem üzen nekem, hív fel, vagy valami?

–          Gondolom, azt hiszi, hogy látni sem akarod.

–          Hát ezt jól hiszi!

–          Nem lenne jó ezt neki is elmondani?

–          Nem érdekel!

–          Persze még fiatal vagyok, meg minden, de tudom, hogy egy kapcsolat végére kell a pont. Az nem lezárás, hogy ő ájultan fekszik, miközben te kiadod az útját. Nemsokára hazamész és akkor soha nem fogod megtudni, hogy mi nem volt jó, hogy miért kellett ezt tennie.

–          Nem érdekel! – mondtam gépiesen, de persze valahol mélyen legbelül elindult bennem valami. Azt állítja nem akart öngyilkos lenni, mégis annyi mérget vett magához, ami egy elefántot is megölt volna. Tényleg ennyire félreismertem?

–          Szerintem meg igen! Azon töröd a buksid, hogy: Vajon most mit csinálhat? Jessicával van? Mit érezhet? Megbánta? Leesett már neki, hogy köztetek mindennek vége? Vagy azt hiszi, hogy pár nap bujkálás után ez a dolog is megoldódik magától?

–          Sosem fogom neki ezt megbocsátani és ha ezt nem tudja, akkor nem ismer eléggé.

A fellángoló harag megvédett az érzelmekkel szemben, mert valóban számítottam arra, hogy fel fog keresni és ostromolni fog a szerelmével és a bűnbocsánatával. Ha megbocsátok neki, minden kezdődik elölről, ezért nem tehettem ki magamat ennek.

Ebédhez én is kimentem, ha már ébren vagyok, Ívi pedig megkérdezte az apját, hogy elvinne-e minket, ha meg szeretném látogatni. Ő durcás volt, de végül beleegyezett, hogy beszél az ismerősével. Úgy éreztem el kell mondanom, hogy ez felesleges.

–          Köszönöm, de tessék megmondani a férjének, hogy nem akarom látni Josht. Nem kell fáradnia emiatt.

–          Anya, ne már! Félre beszél!

–          Ha ő nem keres, akkor én nem fogom magam törni utána.

–          És ha csak nem telefonálhat? – rázta a fejét Ívi.

–          Ebben lehet valami! Úgy néz ki az a hely, mint egy hotel, de nem az. Ha elvonókúrát kért, akkor biztosan megakadályozzák, hogy visszaessen minden eszközzel. – helyeselt Maria. Ívi rákontrázott:

–          Ha tisztességesen bocsánatot kérne, akkor még megbocsátanál neki, valld be! Szereted és nagyon aggódtál érte!- Kínosan éreztem magam, mert ezt a „nem akarom soha többet” lelki állapotot gyakoroltam már napok óta. És nem Ívi szüleivel szeretném megbeszélni a szívügyeimet sem. Inkább csendbe maradtam és a sorsra bíztam a döntést.

Ebéd után Mr. Richardson felhívta a kórházi barátját, aki elmondta, hogy csütörtökönként szabadon lehet látogatni a betegeket egész nap. Azt nem tudja, hogy Josh milyen állapotban van, de azt látja, hogy egyenlőre nincs megtiltva neki a látogatók fogadása. A sajtó van kizárva egyelőre. Persze holnapig még százszor változhat a dolog, úgyhogy nem ígért semmit, de azt mondta, hogyha szeretnénk, akkor menjünk nyugodtan, ő segít, amiben tud.

Furcsa információhalmaz volt ez nekem. Találkozni vele, méghozzá már holnap… nem vagyok felkészülve erre. Nem tehet, vagy mondhat olyat, ami miatt meggondolom magam. Pedig pontosan tudom, hogy elég csak bánatosan rám néznie, én már meg is bocsátottam neki. Azon az ágyon feküdni látni, olyan élettelenül, már az is elég megrázó látvány volt, hogy legszívesebben meghatódva zokogtam volna napestig az ágya mellett, amíg fel nem ébred.

Az is lehet, hogy tényleg csak egyszerűen nem telefonálhat, de akkor is furcsa ez a nagy csend az irányából. Az egyetlen dolog, amiért örültem a lehetőségnek, hogy elmondjam neki, mennyire összetört. Még csak véletlenül se mondhassa azt, hogy én önkényesen pattintottam le őt. Éreznie kell, hogy ő volt a hibás ebben, ő volt a rossz, hogy miatta rövidült le az amúgy is rövid vakációnk és egyébként is… szenvedjen! Csak fele annyira fájjon neki, mint nekem és akkor már megnyugodhatok.

Aztán este még meló előtt aludtam egyet, hogy ne munka közben akarjak aludni és csak a munka kezdete előtt egy órával ébredtem fel, majd elmentem az éjszakás műszakomra,. Ennyi volt egy nap…szuper! Mehetek dolgozni megint. De legalább az újabb fizetés már komolyan közelebb visz a nullához. Komolyan kilátásba kerülhet az is, hogy esetleg egy kis pénzt haza is viszek.

A melóban arra koncentráltam, hogy mindent megtegyek a Josh elleni védelmem támadhatatlanságáért. Még arra is felkészültem mentálisan, hogy félálomba, vagy bódult állapotba se tudjon meglágyítani. A nap végére a védelmem fejben 100%-os volt. Felkészültem minden lehetséges szövegre, amit bevethet, sőt mindenre nagyon frappáns válaszokat is kitaláltam.

Azokat a taktikákat is erősítettem, amivel felkelthetem a bűntudatát, ha esetleg nem látnám annak a jeleit, hogy érezne ilyesmit. Márpedig a bűnbánat sokáig kell, hogy tartson, legyen ő is bizonytalan és elveszett, mint én!

Amikor a mentális felkészültségemtől elégedetten hátradőltem, elkalandoztam. Bevillant a kép, hogyan búcsúztam el tőle a kórházban. Jesszus, de fájt… A haragom alább hagyott, a hiányérzetem nőtt. Mérges voltam magamra az egyre enyhülő érzéseim miatt, nekem haragudnom kell rá, el kell utasítanom, nem csöpöghetek az érzelmektől, ha ezt tartani akarom. A saját érdekemben kell ezt tennem. Ha kicsit is szeretem, vagy tisztelem magam, akkor nagyon gyorsan törölnöm kell a gyengéd gondolatokat irányába. Mégsem 100% -os a mentális falam… akkor kezdjük elölről…!

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés