(You got lights and sound for bliss)

A gondolkodási vágyam annyira felerősödött, hogy munka után nem akartam haza menni, semmi kedvem nem volt minden nap mindent ugyanúgy csinálni. Elindultam hát sétálni a mostani otthonommal ellenkező irányba. Csak mentem és mentem az orrom után.

Nem néztem, hogy merre megyek, fogalmam sem volt hány háztömb, utca, vagy iskola mellett mentem el, csak mentem, amerre úgy éreztem, hogy mennem kell. Sokféle gondolat kavargott a fejemben, azért azt még mindig hiszem valahol a lelkem mélyén, hogy azért vagyok itt, mert a sors vezetett ide, itt dolgom van, valamit tennem, tanulnom, vagy látnom kell itt. Eddig azt tanultam meg csak, hogy Amerika semmivel sem jobb, mint mi. Talán a fizetés több, de szegények itt is ugyanúgy vannak, szemét az utcán itt is van, az emberek itt is ugyanúgy néznek ki. Amíg mi háborgunk a sötétbőrű kisebbségünk miatt és azt gondoljuk, hogy a világon csak nálunk nem 100% a vérszerinti „hazaiak” aránya és azt gondoljuk, hogy ezt más ország sem tudná kezelni, most azt látom, hogy itt százszor több sötétbőrű kisebbséggel találja az ember szembe magát az utcán, csak itt Mexikóiaknak hívják őket. Nem szentek és nem is tudnám kijelenteni, hogy mind jólszituált rendes ember, tiszta és sosem lopott még egy golyóstollat sem, de érdekes mód nem látok az utcán kopasz embereket masírozni. Persze itt is van gond bőven a rasszok, vallások között és a történelemben is csúnyán összetűztek, de ha van egy ilyen nagy országnak előnye, akkor az az, hogy mindenki elfér benne.  Furcsa dolog ez és valóban a saját szemével kell látnia az embernek, hogy itt sem jobb, vagy szebb semmi, csak más. Elmentem egy épület mellett, ahol lassan feltűnt a gyereksipákolás forrásának látványa. Az udvaron egy szőke, vagy világos bőrű gyereket sem láttam. Hm…

Az utca végén megálltam és körbe néztem, hogy merre tovább. Mindenhol bezárt üzletek voltak és sejthető volt, hogy nem tegnap zárták be őket. Ilyet otthon is látok lépten- nyomon, úgyhogy nézzük merre ígérkezik valami érdekesebb látvány. Felfelé néztem, hátha látok valamit. A lakások szépnek tűnnek. Egyik oldalt messze valami építkezés volt és nem is kicsi. Viszont kicsit arrébb megpillantottam egy nagyon magas épületet. Elhatároztam, hogy megnéztem azt a magas épületet, amit még tőlünk is látni lehet a Szent “Bixel Street”- en, hogy milyen érzés a lábánál állni. Amikor odaverekedtem magam, eléggé semmit mondó, élettelen utcákon és megálltam a lábánál, felnéztem és tényleg ijesztően magas. Mindent lerombolhatna ez az épület, ha egyszer ledőlne… Vinne mindent, mint a piros hetes. Döbbenetes látvány, nem is értem, miért építkeznek ilyen magasra. Teljesen felesleges! Persze, meghatározza a város látképét, de ha az ember az utcán sétál nem biztos, hogy feltétlenül felnéz, maximum azt veszi észre, hogy valami kitakarja a napot, inkább csak messziről látványos.

Miután elértem a rövidtávú célom, újra tanácstalanná váltam az úticélomat illetően. Végül nem sokat bóklásztam és találtam egy Starbucks kávézót, ahol bár a kávé egy kisebb vagyon, de olyan híresek, hogy kíváncsi vagyok rá. Remélem nem majom kakiból készült kávét fogok választani. Belépve is elégedetten tapasztaltam, hogy ez valahogy pont megfelelőnek helynek tűnt a gondolkodásra. Itt legalább békén hagynak. Sokáig válogattam a kávékat, aztán egy viszonylag normális árkategóriájút kiválasztottam, ami azért mégis csak különlegesnek tűnt. Leültem egy asztalhoz és csak békésen üldögéltem, lábat lógattam, a telefonomat nyomogattam és járt az agyam, amíg ki nem hozták a kávét.

Most végre van pénzem, ami már azóta hiányzott az életemből, amióta elvesztettem otthon a munkámat. Hiányzott már, hogy egyedül a saját szakállamra a saját fizetésemből valamit megengedhessek magamnak, ami teljesen felesleges az élet, vagy a túlélés szempontjából, de ettől érzi az ember, hogy szabad. Ilyen apróságok, hogy vehessek egy méreg drága kávét. Mit is jelent szabadnak lenni… én otthon is szabad vagyok jogilag, amíg nem követek el bűncselekményt, ami miatt büntetést érdemlek és valójában itt a „szabadság hazájában” nekem jóval kevesebb szabadságom van, hisz a vízumom nélkül már bűnözőnek számítok. A szabadság jelen esetben átértékelődött. Elszabadultam az otthoni nyomott közhangulattól, kilátástalanságból, meg hitevesztettségből elsősorban. Igazából még mindig büszke vagyok magamra, hogy képes voltam önként kilépni egy számomra előnytelen kapcsolatból, még mielőtt összeházasodunk és ez is egyfajta szabadságérzetet ad. Talán ezt már másodszor is elmondhatom. De most Veszprémre gondolok elsősorban. Miért? Talán azért, mert a szívem mélyén kerestem a boldogságot és tudtam, hogy azt nála nem találom meg és ennek felismerése és a kilépés maga hihetetlenül nehéz  és gyötrő feladat. Készen vagyok egy olyan kapcsolatra, ami komoly elköteleződést, sőt házasságot jelent? Igen! Találtam olyan embert, akiben megtaláltam azt a személyt, aki alkalmas az életemet megérteni, elfogadni és szeretni? Azt hiszem igen! Az egyetlen, akiért annyira odavagyok, hogy illik ebbe a képbe, az Josh volt. De ha túl szép minden vele, miért csak egy ábránd az egész? Illékony tündérmese? Ez a világ a valóság és itt nincs helye ezeknek a fogalmaknak. Otthon a reménytelenség mindent elsötétített és most itt vagyok, egy ilyen pasi után, egy ilyen országban, ahol munkám is van és most sem látom a fényt sehol. Talán a hiba az én készülékemben van.

A tündérmesékben a királyfi megharcol a királykisasszonyokért… a boldogságot nem adják ingyen, azért meg kell szenvedni, meg kell küzdeni, sok mindent ki kell bírni, hogy valóban értékelni tudja az ember. Nem akarom folyton behúzott füllel és farokkal tűrni a sorsomat. A magyar egy harcos nép és a lelkemben valahol ott pislákol bennem is az a tűz, ami törhetetlenné és legyőzhetetlenné tesz minket. Amitől a jég hátán is képesek vagyunk túlélni és kibírni a legsötétebb borzalmakat, amitől mások csak a legsötétebb rémálmaikban találkoznak és el sem tudják képzelni. A nacionalizmus feltűnésével a világon mindenki azt állította, hogy a magyaroknak annyi és eltűnnek a világ színéről. Ennek egyszerű oka van, hiszen nincs egy olyan ember sem benne, aki legalább három generáción keresztül tiszta magyar vérből származna, hiszen a Kárpát- medence minden ott élő nemzet olvasztótégelye, ahol a nemzetek közötti szerelem olyan természetes, mint levegőt venni. Mi mégis pontosan tudjuk, hogy az a hely, ahol megláttuk a napvilágot, hiába a tatár, török, arab, szlovák, horvát, lengyel, román, szlovén, ukrán, bosnyák vagy osztrák gének keveredése testünkben, ha tudjuk, hogy hova tartozunk, megfertőződtünk a magyarság vírussal, vérünkben a magyar vér tüze hevít és szívünkben a magyar összetartozás a motor és képzeletünkben a turulmadár szárnyán szárnyalunk. Magyar az, aki magyarnak érzi magát! Még az sem kell, hogy ott éljen, ott szülessen, vagy, hogy beszélje a nyelvünket. A magyar életérzés az ott van bennünk és sokszor keserédes érzés ezt érezni, amit mi érzünk, de összességében jó.

Hirtelen beszélgethetnékem támadt, úgy éreztem, hogy a gondolataimat szeretném megosztani végre mással. Megfertőzni mást is az ártalmas agykisüléseimmel és szeretném, hogy más is hasson az én elmémre. Talán megoszthatom mindezt Ívivel, ezért felhívtam és megkértem, hogy jöjjön oda. Először megijedt, de én mondtam neki, hogy ne aggódjon értem, mert én egy eredetileg vándor nép sarja vagyok. Amire elnevette magát és megígérte, hogy nemsokára ott lesz. Egyébként sem volt ötletem merre kell hazamenni és így anélkül kapok ehhez segítséget, hogy ezt a tényt fel kéne fednem.

A várakozás idejében megváltozott bennem valami. Valami, ami eddig a mélyen mellkasomban tanyázott és még otthon a lelkembe költözött, amikor a remény fogyni kezdett és állandó sötétségben tartott, hirtelen oszlani kezdett. Olyan, mintha egy nagyon régi félelemtől megszabadul az ember, vagy egy visszatérő rémálmot tudja, hogy nem álmodik soha többet. Ritka, de felszabadító érzés.  Mi történhetett, ami miatt ez bekövetkezett? Nem tudom, de minden lélegzetvétellel kevesebb nyomást éreztem és ez jól esett. Olyasmi, mint amikor füsttől fuldokoltam és kikecmeregtem végül a tiszta levegőre és minden lélegzetvétellel egyre tisztább lett a tüdőm. Nem is volt ebben a pillanatban fontos, hogy mitől van ez a felszabadulás, egyszerűen élveztem minden pillanatát. Kinéztem a kávézó ablakán és az égen virító napra pillantottam, ami olyan meghatóan terítette szét életet adó sugarait, hogy alig tudtam az érzéseimet kordában tartani. Ez a pillanat a változás pillanata, a lelki ébredésé, a szellemi beteljesülésé.

Nem leszek többé az az ember, aki kihasználnak, aki elhisz mindent. Erős vagyok és bármit elérek amit szeretnék. Tudom, hogy nem lehet enyém minden, de nem is mindenre vágyom. Egy dologra kell vágyni, de arra nagyon és megkapjuk. Hiszek ebben! Én újra boldog és felszabadult akarok most lenni, csak szépséget látni a világból és élvezni az itt töltött napokat. Ha van odafenn valaki, vagy valami, akkor tudja, hogy most erre vágyom és mutat nekem mondjuk a hétvégén egy olyan csodát, valami olyan értékeset, ártatlant és szépet, amitől újra lesz hitem az életben. Mondjuk tesztnek! Ha sikerül valamire őszintén rácsodálkoznom és újra éreznem valami jót, akkor létezik egy feljebb lévő hatalom. És onnantól kezdve soha többet nem fogom megkérdőjelezni ezt  tényt.

Amikor Ívi megérkezett kissé lihegve a hőségtől, értetlenül és kicsit ijedten nézett rám, én meg csak az elégedettséget voltam képes sugározni minden porcikámból. Leült és megkérdezte mit iszom és azt kért ő is, hátha olyan lesz, mint én. Ezen jót kacagtam. Talán tényleg a kávé van rám ilyen hatással? Vicces gondolat!

– Íví! Te minek tartod magad? Magyarnak, vagy amerikainak? – megdöbbentette a kérdés és mélyen a gondolataiba zuhant sötéten. Csak akkor válaszolt, amikor kihozták a kávéját és megkevergette.

– Azt hiszem amerikainak. De ez nem olyan dolog, hogy vagy az egyik, vagy a másik vagyok. Én itt születtem, ezt ismerem, ezt szeretem, ezt fogadom el, ebben a közegben érzem jól magam. Büszke vagyok rá, hogy amerikai lehetek, de…

– De, mi? – néztem rá olyan tekintettel, mint aki pontosan megérti, mit akar mondani.

– Magyarnak lenni… magyarul beszélni, magyar emberekkel lenni… más. Jó érzés! Alig töltöttem otthon életem során pár hónapot, talán összesen fél évet, ha mindent összeadunk, de ha arra gondolok, hogy ott vagyok, végtelen nyugalom tölt el. Ott minden olyan természetes, olyan könnyed, olyan szép. Azt hiszem attól, hogy magyar vagyok, több vagyok, mint egy átlag amerikai és amerikaiként több vagyok, mint egy átlag magyar. Egy másik életet kaptam, egy jobb jövőt, azzal, hogy itt születhettem meg, amit otthon nem érezhetnék. Mégis az a pár dolog, ami a magyarságomhoz köt, az adja meg azt az embert, aki vagyok. Nyilván így van itt mindenki ezzel, a mexikóiak, a kínaiak, meg mindenki, aki itt él, frissen bevándorolva.

– Élnél Magyarországon, ha ott is tudnál jól élni? – kérdeztem nyugodt arccal, még mindig határtalan békével a lelkemben.

– Ezt nem tudom! Kipróbálnám… talán. Hiszen oda kötnek a gyökereim.

– A gyökereid? – kérdeztem sokat sejtetően, mintha sejteném, hogy nem ezt a szót kereste.

– Valami odahúz, bevallom. Olyan jó érzés volt átrepülni gyerekként az óceánt és leszállni a pesti repülőtéren. Olyan álomszerű, mint egy magyar népmese. Otthon minden szórakoztatott, a nagyapám olyan vicces volt… félre ne érts soha nem mondott egy viccet sem, csak egy olyan ízes paraszt bácsi volt. A nagynéném pedig, a modern nő, aki minden egyes régi értékek szerinti szerepet a vállára vállalt, csakhogy élhesse egy kicsit az életét. Jó háziasszony volt, remek feleség, kitűnő anya. De ha ahhoz volt kedve, akkor a férje elengedte, hogy szórakozzon egy kicsit. Amikor meglátogattuk, útnak indultak anyuval, elfelejtették, hogy házasok és hogy van gyerekük,  és elmentek a városba, vásárolni, meg szórakozni. Annyira más lett, olyan boldog, hogy szinte ragyogott és anya szerette ilyen boldognak látni a tesóját, ahogy mindenki és ez adott neki erőt ahhoz, hogy újra hetekre meglegyen az energiája minden munkához. Ott együtt játszottam az unokatesóimmal és más utcabeli gyerekekkel és az valami mesés volt. A saját ura voltunk, nem akart senki ágyba parancsolni, vagy szabályokat alkotni nekünk, csak építettük a bunkerünket és játszottuk a kis ostoba játékainkat. Zsíros kenyeret ettünk hagymával, meg dinnyét úgy, hogy a leve a pólónkon egy nagy tócsában megállt és nem zavart minket, játszottunk tovább úgy és az édes löttyben minden por beleragadt. Amíg a nap fenn volt, addig azt csináltunk, amit akartunk, ott ahol akartunk. Csak sötétedésre kellett otthon lennünk.– A tekintetében édes nosztalgia volt, de aztán rám nézett és eszébe jutott az eredeti kérdés, ami miatt elkomorodott.

– Pedig akkor sosem volt fenékig tejföl az élet nálunk. – hümmögtem mosolyogva.

– Nem! Nagyon nem! Nagynéném férje vállalkozó volt és otthon vállalkozásba kezdeni egyenlő az öngyilkossággal. Ahogy hallottam ma sem könnyű, de akkor láttam, hogy hogyan veszíti el a házukat és az autójukat, meg minden vagyontárgyukat, pedig minden erejét megfeszítve dolgozott. Csak nem kapott állami segítséget a vállalkozása kezdetén és azért hiába lábalt ki a legnagyobb nehézségből valahogy, a tartalék tartaléka is elfogyott már. Szörnyű volt ezt látni, nem aludt, nem evett és meg akart halni. Mindenkinek volt valami „okos” ötlete, de semmi nem segített rajta. Először azt hajtogatták, hogy persze, mert lehet meggazdagodni tisztességesen ebben az országban. Amikor meg végleg tönkrement, akkor azt hallgattam, hogy a kommunizmusban ilyen nem fordulhatott volna elő… de aztán rájöttem… Igazuk volt, mert a kommunizmusban nem voltak egyéni vállalkozók. – Elnevette magát. Tényleg nem voltak? A mai értelemben vett egyéni vállalkozók biztosan nem voltak.

– Nem változik meg a világ egyik napról a másikra, tőlünk mégis ezt várták, sőt mi maguk is ezt vártuk. Ez túl gyors volt nekünk és sok ember ütötte meg a bokáját a rendszerváltás után, a szabadság előcsarnokában. Túl nagy volt a teher és túl kevés az erőtartalékunk hozzá.

– Szerettem volna egyszer maradni. – Vallotta be magának is szégyenkezve. – Olyan tíz év körüli lehettem, amikor felnőtt segítséggel ástunk egy nagy gödröt, nagyjából két méterszer három méterest. Kiöntötték nekünk betonnal és mi kis vödröcskékben teleeresztettük kútvízzel. Kellett vagy egy hét, mire a nap felmelegítette a jéghideg vizet. Az lett a medencénk! Tele voltam kék zöld folttal és nagyon csúnya horzsolásokkal és egyszer a bokám, egyszer a lábujjkörmöm ütődött be a kemény betonba, ami olyan sérülést okozott, hogy másnak egy életre elvette volna a kedvét az úszástól is, de én nem, én maradni akartam. Megtanultam ezt az egyet… nem érdemes feladni, mert akkor nem lehetsz része a csodáknak sem. Újra és újra visszamentem, olyan sebekkel mentem bele a vízbe, hogy ez valami elképesztő. Aztán annak is vége lett, mert az egyik unokatesóm belelökött és pont úgy estem, hogy a szélét még elkapta a halántékom. Két hétig voltam kórházban. Még most is érzem a helyét. Valahol itt! Érzed?

– Aha… Durva!

– Amikor kiengedtek, be volt temetve a medence földdel és a nagynéném beültette virágokkal. Majdnem meghaltam. Én mégis minden nap könyörögtem, hogy ássák ki. Aztán találtam más játékot, szalmabálákat másztunk meg és arra ugráltunk. Semmivel sem volt veszélytelenebb, hozzáteszem, sőt. Nagyon jó volt! Amikor csomagoltunk hazafelé, én könyörögtem, hogy hadd maradjak és hadd járjak ide iskolába. A nagynénémet annyira fel is lelkesítettem, hogy még arra is hajlandó volt, hogy ő neveljen és iskoláztasson a tanévben, csak hogy maradjak. De apám bedühödött és hazamentünk a legelső géppel. Utána olyan boldogtalan voltam hónapokig, minden nap elmondtam a tanáraimnak, hogy utálok ide járni.

– 10 évesen? Gondolom nem örültek!

– Hát nem! Aztán egy nap elmúlt! Újra átvedlettem Amerikaivá és jól éreztem magam megint itthon. Szóval a kérdésedre a válasz: Szeretnék megint visszaugrani a medencébe, még ha bele is halok, mert jó érzés. De ha egyszer kiugráltam már magam visszajönnék Amerikába és ha családot alapítanék, akkor én is a két ország és a két nyelv minden szépségével megismertetném a gyerekemet. Mert én nem csak magyar vagyok, hanem amerikai is. Talán itt öregednék meg, de a sírom szeretném, ha otthon lenne felállítva. Magyar amerikaiként! Amerikai magyarként!

– Nehéz lehet így élni…- mondtam sajnálkozva.

– Nem érted! Itt élni szuper! Itt hisznek az emberek a holnapban, van jövőjük és megálmodják minden nap a csodát. Otthon pedig… az a sok jó ember, az a sok szenvedés… Itt semmi nem más, csak az emberek magukba és az országukba vetett hite. Tele van itt minden élettel és szenvedéllyel, amitől érdemes élni.

– Pedig itt sem minden olyan csodás és meseszerű!

– Pontosan! Itt is vannak nehéz időszakok és itt sem mindenhol tökéletes az élet. És egy nap, talán nem mostanában, de itt is lesz majd egy olyan sorscsapás, ami megtépázza az emberek hitét. Ahogy szeptember 11 tette. Belegondoltál már abba, hogy itt 3000 áldozat volt, Magyarországon meg hány tízezer ember halt meg a különböző csapások következtében? Itt a 3000-et több mint 10 éve gyászoljuk, otthon meg nem is beszélhettetek az áldozatokról… most meg már nem is érdemes. Szörnyű ebbe belegondolni… Imádom Amerikát és én voltam a legjobban kiborulva a családban, amikor megláttam a Tv-ben mi történt… de… sosem voltam még ilyen közel ahhoz az érzéshez, amit a magyarok éreznek. Viszont úgy gondolom, hogy van ideje a gyásznak is, meg a felejtésnek is. Amerikában gyászoltunk és még mindig nem felejtettünk el semmit, a magyarok pedig nem gyászolhattak, nem volt rá idejük, sokkal fontosabb volt túlélni, de tőlük mégis elvárják, hogy felejtsenek el mindent, ami velük történt. Hogy van ez? Igazságtalanság!

– Furcsa, mert mindig is te voltál itt az egyetlen magyar, akivel el tudok beszélgetni, sokat segítettél, meg minden, de most először érezlek magamhoz igazán közel…

– Mint magyart? – érdeklődött óvatosan

– Mint barátot! – jelentettem ki mosolyogva. – Még gyerek vagy és egy amerikai, mégis végre van, aki ért valamit abból, amit én érzek.

– Barát? Hát nem is tudom… – fintorgott. Aztán a szemét forgatva rám nézett és szégyenlősen elmosolyodott. – Tudod! Ez jól esik! Amióta megjöttél a barátod próbáltam lenni. És azt hiszem… – kortyolt zavartan a kávéjába.

– Ne haragudj, ha nem voltam jó társaság. Én is kedveltelek már akkor, amikor anyukád még csak mesélt rólad. De mégis egy éretlen kamasz vagy… – elmosolyodott.

– Bevallhatok valamit?

– Persze!

– Szóval… nem biztos, hogy ez a legjobb pillanat, hogy megkérdezzem… amikor felvetődött, hogy idelátogatsz, én már akkor azon gondolkodtam, hogy de jó lenne… hazamenni veled. Amikor utazol haza, akkor magaddal vihetnél. – Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy most ezt komolyan mondja-e.

– Nekem otthon nincs hova mennem! Amit itt keresek, azt fogom otthon szállásra költeni. Ha elfogy a pénz, akkor meg… ha nem találok munkát, akkor ugyanoda kerülök, ahol eddig voltam.

– Van egy kis spórolt pénzem! Nem minden fizetésemet ittam el. – komoran rám nézett és a száját harapdálta engem szuggerálva.

– Nem tudok érted kezességet vállalni, de ha szeretnél, persze, hogy jöhetsz! És hozzánk még vízum sem kell. – mosolyodtam el savanyúan. Ívi felpattant és sikított egyet, amivel mindenki figyelmét sikerült odavonzani. Zavartan visszaült, de a lelkesedése megmaradt.

– Anyut is segítesz meggyőzni?

– Na ne! – mosolyodtam el. Persze értem én, hogy ő itt még gyerek és kell anya engedélye. Rossz lenne, ha csalódna bennem. És megértem őt is… a szülőktől kell egy bizonyos távolság, hogy megvalósítsuk önmagunkat.

– Kérlek! – nézett rám gyerekesen könyörögve. Nem vagyok az a fajta ember, aki nem tud ellenállni egy ilyen nézésnek, mert erre simán még a sarokba is küldtem volna, ha azon múlik, hogy tanuljon meg viselkedni, de most először láttam meg benne, hogy olyan, mint én: egy helyben toporog, nem tudja merre tovább és hol lehet boldog.

– Ugye felfogtad, hogy otthon már 100% -osan felnőttnek számítasz? Nem úgy, mint itt, hogy csak 21 évesen válsz igazán felnőtté. Itt még van 2 éved hibázni és arra, hogy megvédjenek anyuék, de otthon vége a gyerekkornak.

– Igen! Tudom! Én már nem vagyok gyerek! Érettebb vagyok, mint a kortársaim. – Elmosolyodtam, mert felismertem a tinédzserekre jellemző szavakat. Hát persze, hogy gyerek még és persze, hogy még sokat fog hibázni. De én már 21 is rég elmúltam, mégis sok mindenben még nem sikerült belépni a felnőttek „világába” és én is napi szinten követek el fatális tévedéseket.

– Rendben! Segítek!

– Köszi!- meghatottan áthajol az asztalon és megölelt. Majd összetört. Aztán visszadőlt a székre és folytatta a kávézást. – Eljössz velem ma bulizni? – kérdezte sokat mondó nézéssel.

– Te készülsz valamire! – hunyorogtam rá.

– Igen! Le szeretnélek itatni végre és látni, ahogy felszabadulsz!

– Ahhoz rengeteget töményet kellene innom! – vigyorogtam.

– Hát megoldható! – vigyorgott vissza rám.

– Tudod mit! Meggyőztél! – Adtam meg magam neki. – Azt csinálsz velem, amit szeretnél! Mindent le fogok tojni, megígérem!

– Na, végre! – fészkelődött izgatottan.

A kávé után hazasétáltunk, én aludtam egy pár órát, aztán elkezdtünk készülődni. Felajánlottam Ívinek, hogy mind a ruhámban, mint a sminkemben teljesen szabad kezet kap! Tudtam, hogy ő ettől boldog, nekem meg annyira mindegy, hogy hogyan nézek ki!

Elkezdett összedobálni egy nagyobb táskát is cuccokkal. Amikor kérdőre vontam, elmondta, hogy a barátjánál alszunk, mert ezen a hétvégén szabad nála a kéró.  Én is odadobtam a fogkefémet és egy váltóruhát, amiben holnap haza tudok jönni, mert tudom milyen rossz érzés a büdös, bulis, kényelmetlen göncökbe bújni és végigparádézni az éjszakai viseletben nappal a várost és ha lehet, szeretném kihagyni az élményt.

Őszintén szólva most először tényleg várom a bulit és biztosan élvezni fogom, bármilyen is lesz. Utáltam Josht és örültem, hogy fel tudtam szabadulni. Nem érdemel a dolog több hasztalan napot az életemből. Környezetváltozás, új élmények, ez kell nekem. Fiatalnak, örök életűnek, szertelennek érezni magam. Ezért és így érdemes élni!

 

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés