Éjszaka nem tudtam elaludni. Bosszantott Josh viselkedése, meg még mindig rendszeresen köhögő rohamok törtek rám, és mintha most még jobban kínozna. Már hajnal volt, 3: 13 perc, amikor úgy döntöttem, hogy leosonok a konyhába, és csinálok magamnak egy teát, hátha az segít a köhögésen legalább. A lépcső aljához értem, amikor a lépcső melletti kanapén megmozdult valaki.

Majdnem felsikítottam ijedtemben, de aztán csak ugrottam egyet. Nem lett volna jó felkelteni a ház népét. Valójában az ott alvót sem akartam, akár ki is az. Annyira nem volt sötét, de nekem sikerült a következő lépésemmel mégis felrúgni egy üveget, ami elég hangosan csörömpölve fellökött még párat. Mi van itt? Taposóaknák? Mindenhol üveg a kanapé körül… mi lehetett itt este? És én miért nem hallottam. Persze a csörömpölésre mocorogni kezdett a kanapén fekvő egyén, úgyhogy tágultam onnan, mint az univerzum.

Megfőzögettem a kis teámat, és vártam, hogy hűljön. Nem akartam felvinni a szobámba, nehogy balhé legyen belőle, ezért leültem a konyhapult mellé, és rátámaszkodva vártam, hogy ihassak. De jó lenne egy cigi… bár lehet bele is halnék. Leszoktató program… király!

Egyszer csak nyílt az ajtó, és mindkét kezében egy-egy halom üveggel, kicsit furcsa járással megjelent benne Roberto. Ó bazzeg! Hát ez mi a lótúrót csinál itt? Ő nem szokott itt aludni! Megállt, rám nézett, és én ebben a minutumban le szegtem a fejem, és erősen bámultam a padlót. Egy részeg Roberto? Most lesz nekem jaj!

–          Here is a bitch, Oh my God! (Itt egy kurva, oh istenem!) – na kezdődik… vékony hangos sipákolva folytatta, engem próbált megszemélyesíteni – „I’m not a lover type, but I want a big cock!” (Nem vagyok szerető típus, de akarok egy nagy kukit!) – ennél szebben még nem indult a napom. Menekülő útvonalak… nem nagyon van. Az egyetlen, ahol ő áll, és arra nem tanácsos menni. – Do you like to suck? (Szeretsz szopni?) – jesszusom! Ez a beszélgetés durvábban alakul, mint gondoltam. – A good lover like to suck! (Egy jó szerető szeret szopni!) Am I right? (Igazam van?) – Ledobálta az üvegeket egyesével az ajtó melletti dobozba. Hangosan csörömpöltek, de nem törtek össze. Megcsapott az izzadságszaggal keveredett wisky és sör elegy. Vonzó, mit ne mondjak! Még egy kis disznószarszag hiányzik az összképből! Ha elmegy az ajtóból úgy eltűnök innen, mint a szélvész. – Josh have big cock? (Joshnak nagy a farka?) I have large enough. (Nekem elég nagy van.) You suck me how much money? (Engem mennyi pénzért szopsz le?) – Felém fordult, és hümmögött várakozóan. Nem néztem rá, és nem voltam hajlandó szóba állni vele. – Oh honey! (Ó édesem!) You are wet, I know! (Nedves vagy, én tudom!) Do you want to I a little bit fuck you? (Szeretnéd, ha egy kicsikét megdugnálak?) Hm? Do you want a big cock? (Szeretnél egy nagy faszt?) – Nyeltem egyet, és rájöttem, hogy eléggé kiszáradt a torkom. Én ettől az embertől félek, ettől a szituációtól meg egyenesen rettegek. Hogy mászok ki ebből, te jó ég? Menj már el onnan az ajtóból, te részeg disznó! Hümmögött tovább, és egyre közelebb jött. Akaratlanul is ránéztem. Már túl közel volt. Meneküljünk innen! Felálltam, és a lehető legjobban megpróbálva kikerülni, siettem volna az ajtó felé, de elém állt, és a kezemnél fogva visszahúzott a székre. Hogy van angolul, hogy engedj el… bakker, nem jut eszembe. Remegtem, mint a kocsonya. Közel volt hozzám, nagyon közel, és próbáltam minél inkább elfordítani tőle a felsőtestem. Valaki mentsen meg! Valamit le… less… vagy had… nem az nem jó! Gondolkodj angolként. Engedj menni, ez az!

–          LET ME GO! – mondtam vékony remegő hangon, de kiabálva. Abban a pillanatban az egyik kezével maga felé húzta a kezemet, és a másikkal az arcomat simította végig.

–          Look at me! – mondta lágyan, de minden szavára összerezzentem, már csak a tömény piagőz miatt is. Hagytam, hogy maga felé fordítsa a fejem.

–          Let me… please!… (Hagyj… kérlek!…)- mondtam könyörögve. Pontosan tudtam, hogy ezt tehet velem, amit akar, és minél jobban kapálózok, annál rosszabb lesz nekem. Halálra rémültem! Kell lenni kiútnak! Ő az arcomról levette a kezét, a másikkal már szinte szorított, és a hálóingen keresztül megmarkolta a mellemet. Összerezzentem, még a szememet is becsuktam, és önkénytelenül el akartam rántani magam, amire ő csak még közelebb jött, és a testével tartott a helyemen.

–         It will be good! (Jó lesz!) – suttogta lassan, és elengedte a kezemet és a mellemet is, és mivel a testével úgyis az utamat állta, nem tudtam kihasználni ezt a kis „szabadságot”. A kezeit a combom közé csúsztatta, és még ellenállni sem volt időm, már szétnyitotta, és még közelebb jött, hogy a teste a két combom közé került. Megint megpróbáltam minél jobban elfordulni tőle. A szaga miatt is a hányinger kerülgetett. Már eléggé felizgult hangon kezdett beszélni újra. – I fuck you to heaven. (A mennyországig duglak.) You will enjoy as never before. (Úgy fogsz élvezni, mint még soha azelőtt.) Do you want it? (Szeretnéd?) Hah? – benyúlt a pizsama alsómba, és mivel fehérneműm nem volt, így nem volt több legyőzendő akadály sem. Az tenyerével dörzsölni kezdte odalent. Nem, én ezt nem akarom! Abban a pillanatban, ahogy két ujját is becsúsztatta megvilágosodtam. Fájdalmasan felszisszentem a behatolásra, de azonnal ki is tisztult az elmém, és lassított felvételként láttam a menekülési utamat. Egy jó pillanatban nyújtózkodni kezdtem, és hála égnek épp elértem a vízforralót, amiben a víz még mindig gőzölgött, és középen leöntöttem neki a „cock- ját”. Azonnal elengedett, és én már szabad is voltam. Fájdalmasan ordított, én meg csak álltam ott percekig. Reszkettem, de örültem annak is, hogy megúsztam ezt az „élményt”. Végül megfogtam a teámat, amikor már visszanyertem az uralmat a reszketés felett, és annyit mondtam.

–         Don’t touch me anymore! (Ne érints meg többet!) – hihetetlen, hogy fogtam magam, és felmentem teázni. A tea már nem nagyon volt meleg. De mégis csak azért mentem le. Jó ég… miket él át az ember!

Nem ez volt az első olyan eset, amikor a félelem dominált, nem a vágy. De most legyőztem! Megcsináltam! Megmutattam neki! Ez olyan erővel töltött fel, amit még életemben nem éreztem. Igenis képes vagyok megvédeni magam. Zokogni kezdtem, de a felszabadultságtól. A levegőt csak úgy kapkodtam, szinte légszomjam volt, annyira sírtam. Legyőztem mindenkit, aki eddig valaha bántott. A oviban azt a fiút, aki a mászóka alagútjában lehúzta a bugyimat, az osztálytársamat, ami hetedikben folyton elvette a táskámat, és megvárta, hogy mindenki elmegy, hogy fogdoshasson. Azt a srácot is, aki középiskolában mindig vágott ki nekem egy pornóújságból animál pornót, igen, nem írtam félre…undorító volt. Aztán jött az a srác, azon a fesztiválon, aki elhívott sörözni, aki olyan jó fej volt, és helyes. Semmi jele nem volt annak, hogy rosszban sántikálna, és jóhiszeműen elkísértem a sátrához a telefonjáért. Mire észbe kaptam már berántott a sátrába, és felettem feküdt. Nem akartam, de nem tudtam mit tenni ellene. Nem tettem semmit, csak némán tűrtem, mit tehettem volna… Fájt? Nem… De rosszul esett! Tárgyként kezelt, és nem adott beleszólást sem. A végén még poénkodott, és megkínált egy cigivel is, és mondta, hogy menjek vele a „mit tudom én milyen” koncertre… és én mentem! Mit tettem volna? Még sírni sem tudtam utána. Aztán jött az a buli, ahol egy olyan sráccal voltam, akivel alig 3 hónapja jártam. Egyszerűen beindult, és közölte, hogy ő most megdug. Mire kinyithattam volna a számat, már a Wc-ben térdeltem, és már volt is benne valami. Akkor fordult elő velem először, hogy sírtam szex közben, és neki fel sem tűnt. Az fájt, fizikailag is, nemcsak lelkileg. Utána közölte velem, hogy ő mennyire belém zúgott, és hogy én vagyok a legjobb nő a világon. Jártam vele még fél évig, és nem egyszer sírtam szex közben vele. Miért tettem ezt magammal? Nem tudom! Azt hittem bennem van a hiba… azt hittem, hogy egyszer majd élvezni fogom ezt a stílust, ha eleget csinálom. Nem ez történt. Persze nem ez volt az utolsó eset, hogy kínoztam magam. Hányszor volt, hogy nem akartam szexelni, és a hagyd magad, előbb szabadulsz taktikát választottam. Mire elkezdtem volna benedvesedni vége volt az aktusnak. Főleg Veszprémmel… összeszorítottam a számat, és vártam, hogy vége legyen. Még színlelnem sem kellett. Veszprém volt az egyetlen, aki ki tudott elégíteni, ha akart. De olyan sokáig tartott, és olyan körülményes volt, hogy előfordult, hogy pontosan tudta, hogy én nem élvezem, és hajtogatta, hogy gyorsan végez, ígéri. Ostoba vagyok? Igen! Csak én követem el ezeket a hibákat? Nem hiszem! Annyi helyzet van, amikor az ember kiszolgáltatottá válik, és sajnos az emberek többsége ezt kihasználja. Főleg, ha azt hiszed, hogy szereted azt, akivel vagy. Aztán a végén rájössz, hogy nem volt szerelem, mert a másik csak használt, és eldobott. Hülye érzés bizalmat adni olyannak, aki sosem adott cserébe semmit. Végül enyhült a zokogás, és még egy kicsit visszaaludtam.

Reggel az első dolgom volt megnézni az e-mailjeimet, és örömmel láttam, hogy jött Olíviától egy üzenet. Nem volt most kedvem végigolvasni a kilométer hosszú kisregényt, ezért végigpörgettem, megláttam a telefonszámot, gyorsan lementettem, és próbáltam a pizsamához képest a legjobb külsőt varázsolni magamnak. Tartottam attól, hogy a hajnalban történteknek mi lesz a következménye. Még azt is el tudtam képzelni, hogy engem küldenek el Roberto miatt.

Amikor a lépcsőhöz értem, láttam, hogy a nagy asztal van megterítve sok főre. Mi lesz itt, vendégség? Eszembe jutott a Kamikáze akcióm, hogy lebontsam a házban lévő hierarchiát, és nem tudtam megállni a merészségemet mosoly nélkül. De nyílott a konyha felöli ajtó, és Gabriel bukkant fel rajta, emiatt egyből lefagyott a mosolyom. Azonnal eszembe jutott, hogy amióta jól vagyok nem is találkoztam vele.

–          Thank you! (Köszönöm!)– mondtam mereven, zavarban voltam, olyan ijesztően karót nyelt ember.

–          Good Morning! (Jó reggelt!)- mondta oktató stílusban. Végülis igaza van a sorrendben az első helyen a köszönés van, aztán a hálálkodás.

–          Good Morning! Thank you! (Jó reggelt! Köszönöm!)

–          What? (Mit?)– állt meg egy pillanatra a terítésben, és nézett rám türelmetlenül.

–          You saved my life! ( Megmentetted az életem!)– mondtam zavartan, ő meg felkacagott idegesen.

–          I don’t saved you! Simon saved you!  I just call the doctors. (Én nem mentettelek meg. Simon mentett meg! Én csak hívtak az orvosokat.)– ezzel folytatta is a pakolást. Lezártnak tekintette a témát. De aztán egy kis idő múlva rám mordult: – Get dressed! (Öltözz fel!)

–          I have no clothes! All burned! (Nincs ruhám! Mind elégett!)

–          Put on an uniform! (Vegyél fel egy egyenruhát!)– nézett rám oktatóan, és látványosan kifejezte a mimikája, hogy ostobának tart.

Elmentem, és felvettem egyet, de ez fekete fehér volt, mint a filmekben, nem olyan barna, mint az enyém volt. Kicsit korán van még ehhez a jelmezbálhoz. És különben sem dolgozom még hivatalosan. Bár inkább nekiállok dolgozni, minthogy ezt Gabriel arcába vágjam. Olyan hátborzongató ember… Azon sem csodálkoznék, hogyha kiderülne, hogy még szurkolt is, hogy ne maradjak életben. De akkor miért mondta Josh, hogy ő talált meg? Valaki itt valakinek hazudott! De miért? De lehet, hogy csak még túl korán van. Kéne innom egy kávét, hogy felébredjek, hátha akkor nem kombinálok túl mindent. Végülis mi jelentősége van annak, hogy ki mentett meg? Élek, és virulok, csak ez a lényeg!

Visszamentem az aulába ahol már az asztalnál ült Josh, és Simon. Valamiről elég hevesen beszélgettek, de nem kiabáltak, sőt néhol szándékosan lejjebb vették a hangerőt. Josh már megint túl jól nézett ki, olyan jól, hogy az már büntetendő. Hogy csinálja ezt?

Gyorsan elhadartam egy „Good Morningot” és a konyha felé siettem, ahogy tudtam. Josh felcsattant:

–          Ájándék, what are you doing? – Mi az, hogy mit csinálok? Az én dolgom nem? Most magyarázkodjak, hogy mindenki engem hallgasson. Nem akarok magyarázkodni, sem Roberto miatt, sem az egyenruha miatt. És őszintén rettegtem attól, hogy Gabriel itt helyben leveteti velem az egyenruhát, ha kiderül, hogy még nem dolgozok! Megfordultam, és közönyös hangon odavetettem neki:

–          I’m going to breakfast. (Megyek reggelizni.)

–          Come here! – utasított gyengéden. Nekem ne utasítgasson! De a főnököm…nem játszhatom el itt mindenki előtt a sértődött nőt. Bár mindenki tudja, hogy mi van kettőnk között, de a látszatot azért mégsem viselkedhetek úgy, mint egy dáma. Felállt, és a lépcső mögé állt, hogy ne látszódjon. Utána mentem, és már elejét is akartam venni a ruhavitának.

–          I know what you’re gonna say. (Tudom, mit fogsz mondani.) But I have no clothes. (De nincs ruhám.) – A válaszomra megvilágosodott, és a homlokával gondterhelten dörzsölni kezdte az ujjait. Egy pillanatig féltem, hogy még szóba kerülhet a Robertós dolog.

–          OK! I’m sorry. We solve it! (Oké, sajnálom. Megoldjuk!) Aktually… (Tulajdonképpen) – rám mosolygott kacéran- It’s very sexi on you! (Ez nagyon szexi rajtad!)

–          You pervert! (Te perverz!) – motyogtam felháborodottan széles mosollyal! Sóhajtott egyet, majd lemondóan hozzátette:

–          Let’s go eat!- És elindult a helyére, ekkor feltűnt, hogy három teríték van. Már megint az a céda jön ide? Remélem nem! Elsétáltam az asztal mellett, és már a konyha ajtó előtt voltam pár centire, amikor újra meghallottam a nevem. Megfordultam, és Josh sietett oda hozzám.

–          What have I done now? (Most mit tettem?)- kérdeztem türelmet erőltetve magamra. Aztán megint eszembe jutott Roberto, és görcsbe rándult a gyomrom. A manóba is, nem tettem semmi rosszat, csak megvédtem magam. Nem akartam hús lenni a nyársán, ez még nem bűn!

–          You’re sitting next to me! (Te itt ülsz mellettem!) – suttogta bizalmasan. Újra megdöbbentem! Mi van? Legalább nem Roberto ügy… Huh… De mi van? Üljek mellé? Ez bolond! Visszasuttogtam neki ugyanolyan bizalmasan.

–          I’m a maid! (Szobalány vagyok!)– Felhúztam a szemöldökömet is, és úgy vártam, hogy engedjen utamra. Látszott rajta, hogy számított a válaszomra. Méregetve gondolkodott a válaszán.

–          You’re my lover! (A szeretőm vagy!) – suttogta vissza egy kis gondolkodás után. Megint összerándult a gyomrom, és kitágult a pupillám. Hogy mi vagyok? NEM! Én nem vagyok szerető típus! Bakker! Most nagyon feldühített, de mára már elég volt a szemtelen pasikból. Nem akartam leállni vele vitatkozni. Kávét akarok inni végre, olyan rég nem ittam, és olyan jól jönne most.

–          Don’t do this! (Ne tedd ezt!) – suttogtam fortyogva, de erőtlenül. Ő határozott tekintettel, de gyengéd hangon suttogott.

–          Please! – olyan meglepően, és ellentmondást nem tűrően mondta, hogy megdöbbenésemben elfelejtettem ellenkezni. Ilyen határozottnak, és karizmatikusnak csak a filmjeiben láttam, még a valóságban sosem. Tetszett, de ez meglepően új volt tőle. Miért csodálkozom, ha láttam már ilyennek, azt nem tudom. Talán azon, hogy miért velem. Mire észbe kaptam már az asztal felé visznek a lábaim, és Simon bárgyú képét próbálom elkerülni. Leültem, és csendben ültünk mind a hárman, feszülten. Idegesített a csend, ezért összeszedtem magam, és Simonhoz fordultam.

–          Thank you for saving me! (Köszönet a megmentésemért!) – mondtam erőltetett kedvességgel. Ekkor Simon ajka összeszorult, és látszott rajta, hogy erőteljesen zakatol az agya. Végül mondott valamit, de nem értettem, túl gyorsan mondta. Joshra néztem kérdőn.

–          He’s not save you! Gabriel save you! (Nem ő mentett meg!) – magyarázta, mintha szellemi fogyatékos lennék. Persze sokkal lassabban beszél mindig hozzám, és próbálja tagoltam mondani, ami eleve ilyen hatást kelt, de most a stílus is olyan volt.

–          Gabriel said me other! (Gabriel mást mondott!) – néztem rá semlegesen. Mikor kapok már kávét, így nem tudok gondolkodni. – It’s not important. (Nem fontos.) – Mondtam belenyugvón, és a terítőre helyeztem a tekintetem. Talán így nem folytatódik a beszélgetés.

–          Simon was with me in desert.(Simon velem volt a sivatagban.) – mondta oktatón Josh.  Nem értettem mi folyik itt. Nem reagáltam a mondatra, szerintem itt valami nagyon nem oké. Gabriel olyan sunyi, tuti nem mond igazat, de miben sántikálhat. Simon folytatta a társalgást, amit szintén nem értettem.

–          Wondontgotuorportickd?  – Mi van? Tanuljon már meg beszélni! Mi van ezzel az emberrel? Debil? Ennyire máshogy beszél velem Josh? Ő szépen kiejt minden szót, hallani lehet még a végződéseket is. Ennél meg még csak szavakat se hallok, csak blablázást. „Mi a fene van?” tekintettel néztem rá Joshra, aki elmosolyodott, és ő válaszolt helyettem Simonnak, úgy hogy én is értsem.

–          She don’t go home. (Nem megy haza.) She will work for me in the beach house. (Nekem fog dolgozni a parti házban.) – Simon erre a magabiztosság látszatát keltve próbált lesöpörni az ingéről egy porszemet, amit csak ő látott. Végül megszólalt, ami elárulta, hogy mégsem olyan magabiztos.

–          Don’t ruin your career. (Ne tedd tönkre a karriered!) – végre értettem valamit, amit mondott. Hihetetlen! De mit mondott? Miattam menne tönkre Josh karrierje? Kapd be, Simon!

–          I know what I’m doing! (Tudom mit teszek!) – nézett rá határozottan Josh, és szinte farkasszemet néztek, amíg ki nem hozta Gabriel a reggelit.

Nem is mertem ránézni Gabrielre, csak a terítéket bámultam, meg a dolgokat, amiket elénk hordott. Palacsinta, olyan sziruppal. Még a színe se tetszik. Hol van ez a mi finom palacsintánktól, amit én leginkább finom kakaóporral szeretek megenni, és gondosan feltekerem, majd végig arra koncentrálok, hogy ki ne szórjam, és ha sikerül, akkor nagyon ügyesnek érzem magam. A palacsintánk íze mellett ez is felejthetetlen élmény. Úgy ennék már… lehet, hogy csinálok is valahogy valahol. De most ez van. Utánoztam a fiúkat az asztalnál, és én elvettem és meglocsoltam azzal a cuccal a palacsintámat. Aztán levágtam, és megkóstoltam. Szinte azonnal elfogott az undor. Mi a frászkarika ez? Éreztem én, hogy ehetetlenül édes, de nagyon nem volt jó íze! Gyorsan leöblítettem a falatot az egyébként cukortalan, tejjel indokolatlan mértékben felhígított kávéval. A kettő együtt már majdnem, hogy legyűrhető volt, mert külön- külön nem tudtam volna letuszkolni a torkomon. A „betegágyi” koszt jobb volt, az orvosok legalább kaját adtak, nem ilyen mérgeket.

Aztán a reggeli végénél esett le, hogy mit mondott Josh. Pedig értettem minden szót, de nem gondoltam végig a jelentését a szavak összességének! Szóval elmegyek vele egy tengerparti házba? Mer mér? Ott remélem kedvesebb a személyzet, mert az itteniekkel nehéz kijönni. Simon kelt fel először az asztaltól, és én is legyűrtem, ami a tányéron volt, csak Josht vártam, mert ő úgy ette ezt a vackot, mintha legalábbis mannát kapott volna. Gabriel leszedte a két tányért, és hátra ment. Ezt kihasználva Josh beszélgetést kezdett.

–          You don’ t like my idea? (Nem tetszik az ötletem?) We will be there calmly. (Ott nyugodtan lehetnénk.) – érdeklődött a vélményemről két falat között teli szájjal.

–          I trust you myself! (Én rád bízom magam!) – mondtam megadóan. Értetlenül nézett rám.

–          I thought you did n’t like it. (Azt hittem nem tetszik az ötlet.) You make a face! – Arcot csináltál? Mi? Ja képet vágtam…grimaszoltam. Értem. Hát ezt most had ne kelljen elmondanom, pláne nem ezen a nyelven! Fárasztó, hogy nem fejezheti ki az ember a gondolatait. Olyan nehezen jönnek a szavak. Mit tudok elmondani… nézzük csak…

–          No, I don’t make a face… but… this pancake is not so… tasty. (Nem vágtam képet…de…ez a palacsinta nem olyan… finom.) – Ennél a mondatnál úgy nézett rám, mintha elárultam volna az országukat. De lassan a szája mosolyra húzódott, bár az arckifejezés maradt. Ajaj! Bajban vagyok!

–          Therefore, you deserve a spank… on your butt. (Ezért, megérdemled, hogy elfenekeljem a feneked!) – mondta bosszút esküdő arccal, persze csak színészkedett, és utána el is nevette magát.

–          Sorry, but the hungarien pancake is another. Slim, and we eat with cocoa, quark or marmalade. ( Bocsi, de a magyar palacsinta más. Vékony, és kakaóval, túróval vagy lekvárral esszük.)  – Néztem rá sajnálkozva.

–          You don’t get away with this! (Ezt nem úszod meg!) – Fenyegetőzött játékosan, miközben az utolsó falatokat is magába tuszkolta. Utána nyögött egyet, és a hasát simogatta. – You are stupid! It’s the best food on the world. (Te hülye vagy! Ez a legjobb étel a világon.)

–          I’m not stupid! – mondtam sértődötten, és elfordultam. Megsimogatta a kezemet, amire én már mosolyogva fordultam hozzá vissza. Ő is megnyugodva mosolygott, de azért elsuttogott egy „sorry”- t.

–          We must go! (Mennünk kell!) – mondta végül nagy sóhajjal, és feltápászkodott a székről.

–          Where? (Hová?) – kérdeztem a helyemen ülve, elhűlve.

–          We go to the beach house! (A parti házba megyünk!) Bring everything! (Hozz mindent!)

–          Then I ready to go. (Akkor kész vagyok az indulásra.) – mondtam mosolyogva. Josh elindult felfelé a lépcsőn. Nem értette, hogy mire mondom ezt, vagy mi? – Josh! – megállt, megfordult a lépcsőn.

–          Yes? – nézett rám türelmetlenül

–          I don’t have clodes! (Nincsenek ruháim!)

–          Oh, yeah! (Ó, tényleg!) – összehúzta a szemöldökét, és gondolkodni próbált. Megkönyörültem rajta.

–          May I have your phone? (Elkérhetem a telefonodat?) I wanna talk with Eve. (Beszélni akarok Eve-vel.)

–          Of corse! (Persze!) – mondta kedves mosollyal, és a zsebéből kihalászta a telefonját, és felém nyújtotta. Én odamentem érte, és megköszöntem. Josh folytatta a lépcsőzést, én meg telefonálni kezdtem.

Elmeséltem Evenek a tüzet, és hogy nincs ruhán, és hogy nem dolgozhatok. Jól esett magyarul beszélni, bár ő inkább beszélte idegen nyelvként a magyart, ezért nekem is lassan kellett beszélnem vele, mint Joshnak velem. Elképesztően fárasztó! Joshnak ehhez végtelen türelme van, amiért elkezdtem tisztelni. Megbeszéltem vele, hogy addig nem megyünk sehova, amíg át nem hoz pár ruhát nekem, mert neki úgyis van egy csomó, hiszen vásárlási mániában szenved, és már nem fér el tőlük. Cserébe megígértem, hogy vele töltöm a hétvégét, sétálunk a városban, bulizni megyünk, és bemutat a barátainak is. Megmutat mindent, amit Los Angelesről tudni kell feltétlenül.

Felmentem lezuhanyozni, és vártam a telefonhívását Evenek, amikor ki kell, hogy menjek a ház elé hozzá, mert egyedül még lehet le is lőnék. Persze viccelek, de nem hiszem, hogy egyedül hagynák itt mászkálni. Már végeztem, amikor megcsörrent, de a képernyőn egy név jelent meg: Jessica. Ó, te ribanc! Mit akarsz tőle? Átsiettem Joshhoz, és gyors kopogás után benyitottam hozzá, hallotta a telefonját, ezért már félúton volt felém, és gyorsan kikapta a kezemből a telefont. Összeráncolt szemöldökkel vette fel a telefont. Nem voltam hajlandó elmenni, hiszen vártam Eve-t, ő meg beszélgetés közben fel alá járkált a szobában, de olyan gyorsan beszélt, hogy a „look” „no” „understand” szavakon kívül nem tudtam kivenni semmit. Elképesztően gyors ez a beszédtempó! Mi is ilyen gyorsan beszélünk? Valószínű. Nem tűnik túl boldognak. Mit mondhat neki ez a luvnya?

Amikor lerakta nagyon sóhajtva elém állt, sápadt volt, és olyan arcot vágott, mint aki rókázni készül, és mintha színt vallott volna megint, kinyögte:

–          I must go to Jessica. (Mennem kell Jessicához.) – Tovább hadart, de nem értettem semmit, , ezért a saját Tabját elővette, és bepötyögte az előbbi szöveget.- She treatened me. (Megfenyegetett.) She wants a statement, on the local TV. (Nyilatkozatot akar a helyi Tv-ben) I must stay with her boyfriend, or she foul me. (A barátjának kell maradnom, vagy bemocskol.)– Nem értettem! A szavakat értettem, és a mondatokat is, de mégis mivel mocskolná be őt? De aztán eszembe jutott az ennél fontosabb dolog. Eve!

–          Okey! I waiting for Eve, she’ll call me if get here. (Oké! Ívire várok, felhív, ha itt van.) – Nem értette a célzást. – On your phone! (A te telefonodon!) – hangsúlyoztam ki. Erre bizonytalanul a telefonjára nézett, és gondolkodott, majd a kezembe nyomta kénytelen- kelletlen.

–          I hurry as I can. (Sietek, ahogy tudok. )

–          Ok! – adott egy lágy szájra puszit, és szorosan átölelt. Aztán elengedett, és rám sem nézve sietett ki az ajtón. Soha nem alakulhat úgy, ahogy megtervezzük?

Majd egy negyed óra is beletelt, mire csörgött a telefon. Kimentem Eve-ért, és ő egyből a kezembe is nyomott két bőröndöt, meg még ő maga is hozott kettőt. Jézusom, mire készül ez? 4 bőröndnyi ruha?

Kiderült, hogy ma azért van szabadságon, mert Július 4.-e van, az itt a legnagyobb állami ünnep. Olyan, mint nálunk augusztus 20. De én jól járok, hogy most ráér.

Kár volt kipakolni, mert úgyis viszem tovább, de ő minden egyesével megmutogatott. Két bőröndben csak a legmodernebb ruhák voltak, amik olyan divatosak, hogy szinte hordhatatlanok. Aztán egy bőrönd volt tele cipővel, és táskával. Utálom a magassarkúkat, és ezek túl kihívóak is voltak számomra, de ajándék lónak ne nézzem a fogát. A negyedik táskában egy zacskónyi ékszer, egy nagy táska smink volt, és egy komplett pipere táska is volt, mindennel, amire szükségem lehet, mint nő. Ollótól a fogkefén át a tamponig. Ezért voltam a leghálásabb. Mindenféle kenőcsöt is hozott, az egyik éjjeli, a másik nappali, a harmadik ránctalanító, a negyedik mattító, az ötödik pattanástalanító, és még ezek végtelen permutációja. Aztán a végére tartogatott egy meglepetést, amitől én is valóban olyan lelkes lennem, mint ő, persze eddig is azt mutattam, de valójában nem voltam lelkes. Elővett a farzsebéből egy pont ugyanolyan mályvaszívű, kerek, kövekkel kirakott okos telefont, mint a sajátja. Kiderült, hogy akcióban vette, és két telefont adtak egy áráért. Gondolkodott, hogy kinek adja oda, az anyjának szánta, de Mariának nem kellett, nem elég okos ehhez a telefonhoz saját bevallása szerint, és most megvan a gazdája, aminek ő is nagyon örül. Hát még én! Adott hozzá egy olyan kártyát is, amit ő nem használ, így lett egy tökéletesen működő telefonom.

Fel kellett vennem egy olyan ruhát, ami szerinte a legjobban illik a telefonhoz, egy olyan szoknya volt, aminek a szabása olyan, mintha a zsebei ki lennének fordítva. De az nem zseb, hanem maga az anyag. Furcsán nézett ki. Ragaszkodott hozzá, hogy sminkeljek is, és a hajamat is csináljam meg a mini hajvasalóval, amit a piperetáska rejtett. A hosszú tortúra után már szinte sajnáltam, hogy nem megyünk sehova, pedig így el lehetne menni akár bulizni is. A kezemben a telefonnal, és a karomon a kistáskával álltam a tükör előtt sminkben, szoknyában, ami el kellett ismerni, ahhoz képest, hogy ronda, az alakomat szinte tökéletesnek mutatja. Ekkor Eve lelkesen válogatta a megfelelő ékszereket, és közben büszkén mondta, hogy most már mondhatom, hogy kezdek Amerikaivá válni. Ezt ő jó dolognak gondolta, de engem elöntött valami keserű érzés. Én nem akarok Amerikai lenni! Én az akarok lenni, aki voltam. De abban igaza volt, hogy a tűzben nemcsak a vagyontárgyak égtek el, de minden elveszett, ami az otthonomhoz köt. Gyorsan közöltem Eve-vel, hogy el kell mennem Wc-re mielőtt legördülnének az első könnycseppek az arcomon. Még szerencse, hogy folyamatosan mondta a magáét, mert így csendesen ki tudtam magam sírni a Wc-ben, miközben őt hallgattam. Ennyi érzelmet mostanában, mintha az egész életemben lévő keserűségért, és lenyelt békáért most kéne kisírnom magam. Pedig én kifejezetten nem vagyok egy síros alkat. Sőt inkább keménynek mondanám magam.

Eve késő este ment csak haza, aminek én örültem. Pláne, hogy az a gondolat járt csak a fejemben, hogy Josh nem volt sehol. Mennyire kell a barátjának maradnia?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés