Maximális extázis

Az éjszaka olyan fülledt volt, mintha egy szaunában töltöttem volna. Mit meg adnék most egy klímáért. Josh szobájában persze az is van. Úgy döntöttem, hogy egy szál bugyiban töltöm az éjszakát, úgysem zavar senkit. Így sem volt jobb, de legalább megpróbáltam. 

Gondolkoztam, hogy sétálok egyet kint, hátha ott jobb, de a legutóbbi sétám, enyhén szólva, nem alakult túl fényesen, úgyhogy nem kísérletezek. Apropó, a reggelinél ott volt Roberto. Sajnos nem okoztam neki maradandó sérüléseket… biztos nem volt elég forró már a víz. Reggeli közben egy szót sem szólt, rám sem nézett, a többiekkel beszélgetett kedélyesen. Viszont amint elment mindenki a dolgára félrehívott.

–          Look… (Nézdd…) I was drunk… (részeg voltam…) I made a mistake, (elkövettem egy hibát,) Can you forgive me? (Meg tudsz bocsátani?) – megbocsátás… nehéz ügy.

–          You call me bitch! (Kurvának neveztél!) – állapítottam meg kedvtelenül.

–          I know, sorry! (Tudom, bocs!)

–          And you said, that I’m a lover, and I wanna always fuck. (És azt mondtam, hogy egy szerető vagyok, és mindig csak dugni akarok.)

–          It’s a fact, no? (Ez tény, nem?)

–          What?  (Mi?)

–          Josh is a … (Josh egy…) Whatever! (Mindegy!) If you wanna… do it! (Ha akarod, csináld!)

–          Josh is a…? (Josh egy…?) – Kérdeztem vissza.

–          Whatever! (Mindegy)… You deserve better! (Jobbat érdemelsz!) – nem értem mi a baja mindenkinek Joshhal!

–          Better? Josh is the better! (Jobbat? Josh a jobb!) – néztem rá türelmetlenül.

–          Hah? He is irresponsible, selfish, arrogant, unfaithful and coward (Ha? Ő felelőtlen, önző, arrogáns, megbízhatatlan és gyáva.) You are a precious girl. (Te egy értékes lány vagy.) Do not let him take advantage of you. (Ne hagyd neki, hogy kihasználjon.)

–          I’m in love with him! (Szerelmes vagyok belé!)

–          You make a big mistake! (Nagy hibát követsz el!) You see him badly. (Rosszul látod őt.) He going to hurt you. (Bántani fog.)

–          You wanted to hurt me! (Te akartál bántani!)

–          Sorry! (Bocsi!) – azon gondolkodom, hogyha megtörtént volna, akkor is ez a beszélgetés zajlana le kettőnk között.

–          It’s few! (Ez kevés!)

–          What can I do? (Mit tehetek?) – jaj istenem. Megbocsátás… Pokolba vele… Ez a bunkó mindent érdemel, csak megbocsátást nem. Ha fejre áll, sem tudok neki megbocsátani.

–          Avoid me! (Kerülj el!) As far as possible! (Amennyire csak lehetséges!)

–          Oh, jezz… (A jézus!) Don’t do this! (Ne csináld ezt!) – vakargatta a borostáját kínjában.

–          Go to Hell! (Menj a pokolba!) – tört ki belőlem keserűen. Mit képzel ez? Ezt nevezi bocsánatkérésnek? Még azt se bocsátanám meg, ha csak rálépett volna a lábamra az utcán, hogy így kéri.

–          Okay! Fuck you yourself! (Baszd meg magad!) Son of a bitch! („Kurva gyereke”… ez elég széles káromkodás, talán engem szidott, talán csak annyit mondott, hogy kurva életbe.)– kiabálta. Teljesen elborult az agya. Régen, ha ilyesmit láttam, féltem. De most hirtelen erőt éreztem magamban, és dühöt. Legszívesebben megütném. Felpofoznám, hogy mit képzel már, hogy így viselkedik. De erőt vettem magamon, és úgy döntöttem, hogy kiszállok ebből a szituációból, és egyszerűen elsétálok innen. Dühösen sétálni kezdtem az ajtó felé. De ő folytatta!

–          Stuck-up bitch! (Nagyképű kurva!) Just go! (Menj csak!) Then Josh fuck your big ass! (Majd Josh megdugja a nagy seggedet!) You like it, huh? (Szereted, mi?) Little sexmachine. (Kis szexgép.) If you wanna suck, here is my dick! (Ha szopni akarsz itt a farkam!) Camon! (Gyerünk!) Fall on your knees! (Térdelj le!) – Utánam jött, és megfogta a karom. Hú… hogy lehet valaki ennyire undorító féreg. Azért kért bocsánatot, hogy folytassa ott, ahol abbahagyta? Azt akarta, hogy forduljak vissza felé, de én ellenálltam. Menni akartam tovább, de az utamban állt. Éreztem, ahogy elönt a düh, és ha nem lennék tisztában erejével, most úgy elagyabugyáltam volna, hogy azt megemlegeti. De nőnek születtem, ez a helyzet puszta erővel nem oldható meg.

–          If Josh see us…  how sit you on my dick, (Ha Josh látna minket… hogyan ülsz a péniszemre,) What would he say? (Mit szólna?) Fuck party…

Na ezt nem értettem mire mondja! De addigra már annyira mérges lettem, hogy egy határozott rántással ki szabadítottam a karom. Ha most sem hagy békén, komolyan megbánja. Láttam, hogy Ingacio az ajtóban csinál valamit, de nem néz ránk. Roberto továbbra is hangosan szitkokat szór rám, amit nem lehet nem meghallani, ezért tuti, hogy észrevett minket. Hát igen… miért is gondoltam volna arra, hogy segít… ugyan! Kije vagyok én? Még csak a szemére sem vethetem, hiszen már védett meg Gabriellel szemben. Ennél többet én sem várhatok el tőle!

Bár továbbra is haladtam az ajtó felé, amivel egyértelműen jeleztem, hogy nem kívánok többet Robertóval foglalkozni, és már szinte ki is zártam őt az elmémből, mégis egyszer csak azt éreztem, hogy a hasamnál átkarol, és magához húz. A másik kezével megragadta a bal kezemet, és hiába próbáltam ellenállni arra  próbált kényszerítni, hogy fogjam meg odalenn. Már elővette a farkát is. Aztán amikor rájött, hogy terve nem fog sikerülni, csak dörzsölgetni kezdte a kezemhez magát. Hiába kapálóztam a szabad kezemmel, és ütögettem a kezét, amivel átfogott, nem értem el vele semmit. Még a fejét is próbáltam megütni, de elhajolt. Rugdosni kezdtem, de meg se érezte. Ignacio szó nélkül kiment az ajtón…

Azt hiszem, hogy most igazán reménytelen a helyzetem. Most már nem mondhatja, hogy részeg, vagy hogy nem gondolja komolyan. Félnem kellett volna, vagy kétségbeesnem, talán sikítanom is, de most az egyszer nem ezt éreztem. Gyűlöletet éreztem. Minden pasi, aki valaha ártott nekem, aki valaha olyat tett velem, amit én nem szerettem volna, vagy nem élveztem, itt van velem, a lelkemben, a testemben. Sosem fognak eltűnni, és soha sem fogom megtűrni őket magamban. De nem tudom kiszakítani ezeket az „élményeket” magamból. Úgy döntöttem, hogy itt az idő, hogy ezt a mélyről jövő utálatot, és keserűséget végre hasznosítsam. Megpróbáltam felidézni ezeket a pillanatokat, amikor a legjobban kiszolgáltatott voltam, amikor a legrosszabb volt, amikor a legjobban fájt, és nem is volt olyan nehéz, jött magától. A képekhez azonnal érzések társultak, összetört lélek, és a testem emlékei, pontosan éreztem, hogy hol, és hogyan fájt.

Arra gondoltam, hogy majd lesz egy olyan pillanat, amikor a legmegfelelőbb lesz rázúdítanom ezt Robertora, és agyba főbe fogom ütni verni, de egyszer csak az agyam kikapcsolt, és a tudatalattim vette át az irányítást. A tudatom jól szórakozva szemlélte lassított felvételben a történteket: Megfogtam a szabad kezemmel azt a karját, amivel a kezemet fogja, ezzel magam előtt keresztbe tettem a kezem. Így könnyedén tudtam magamon akkorát rángani, hogy a hasamon lévő szorítás ne tartson a helyemen, és elkezdtem felé pördülni. A megfelelő ponton áthelyeztem a súlypontomat a másik lábamra, ahogy fogtam a karját megtartottam magam, majd az így felszabaduló lábammal minden erőmet a térdemre összpontosítva, iszonyatos erővel tökön rúgtam. Végig néztem az arcát, ahogy a perverz kéjvigyor helyébe egy eltorzult kép, majd egy ernyedt torzó került. A térdemen szinte éreztem, hogy itt most diótörés volt, még a hangját is hallani véltem, ahogy ott lent rossz helyre kerülnek a dolgok, és ebben a pillanatban szinte meg is sajnáltam a rohadékot. A következő pillanatban Roberto elvesztette a lába alatt a talajt, és ahogy elvesztettem a támasztékomat, majdnem én is vele együtt haladtam a föld felé, de megtaláltam az egyensúlyomat, és már én próbáltam őt elkapni, hogy ne essen el. Végül annyit sikerült elérnem, hogy nem össze esett, csak térdre rogyott, és olyan mélyről jövő, velőt rázó ösztönös, véget nem érő üvöltésbe kezdett, hogy ijedtemben elengedtem, és egy lépést hátrébb léptem. Nem is a tökeit, hanem a hasának az alsó részét fogta meg, és másik kezével megtámasztva magát szinte önkívületi állapotban ordított szakadatlanul. Komolyan megijedtem, hogy ezt én tettem vele. Még aggódni is kezdtem, hogy nem esett e valami súlyos, vagy maradandó baja.

Oldalra néztem, és az ajtóban Gabriel, és Ignaicio állt döbbenten, és akkor futott be épp Elsa is, és amint meglátta Robertót döbbenten hőkölt hátra.  Hát megjöttetek? Épp időben! Ha máskor ennyire siettek, legalább azt várjátok meg, míg seggbe kúrnak… tök jó lenne, azt úgy is úgy szeretem. Odament Ignacio Robertohoz, és megpróbált segíteni neki. Persze, nehogy értem aggódjatok… én jól vagyok. Végül is csak másodszor akart megdugni, mi az nekem. Meg se kottyan nekem egy kis erőszakos közösülés, hiszen én úgyis csak egy szerető vagyok.

Robertohoz orvost hívtak, és mindenki őt pátyolgatta. Én, mint egy rossz gyerek le lettem ültetve a kanapéra, és vártam, hogy most vajon mivel fognak nekem kedveskedni. Virágokat az öltözőbe kérem. Jaj, ugyan, ez tök normális dolog, és tök mindennapos, hogy az ember ártalmatlanná tesz egy őt megtámadó személyt, nem kell a dicséret. Nyilván más is ezt tette volna a helyemben… Azt meg meg se említsük, hogy mekkora erő kell ahhoz, hogy egy olyan erős ember kezei közül, mint Roberto, kikeveredjünk, és akkora erővel tökön vágjuk, hogy egyetlen ütés után úgy essen össze, mint egy rongybaba. Ezt bárki megcsinálja… főleg ha nő… és annyi izma van, mint nekem… nagyjából semennyi. Úgyhogy szerintem is én hibáztam, és Roberto volt a szegény ártatlan fiúcska, akit ártatlanul bántottam.

Josh végre megint felbukkant, a “rosszgyerekhez” behívták az apukát az iskolába. Amikor meglátott látszott, hogy nem értett semmit, és olyan „Mi a fene folyik itt?” arccal nézett rám a bejárati ajtóból. Gabriel ott termett, és azonnal elrángatta az emeletre, abba a szobába, ahogy Roberto fekszik. Vicc az egész, komolyan. Nem mondom, hogy irigylem a csókát, de azért ennyire nem kéne sajnálni. Bőven megérdemelte ezt a rúgást. Még többet is!

Egy jó fél óra után Josh lehuppant mellém a kanapéra, és kedves, de értetlen arccal megkérdezte.

–          What happened? (Mi történt?)- megrántottam a vállam.

–          Nothing! (Semmi!) – elmosolyodott.

–          Nothing? (Semmi?) Are you sure? (Biztos vagy benne?) – egy ideig csak elgondolkodva néztem magam elé széles mosollyal, aztán elégedetten néztem rá.

–          He wanted to hurt me! (Bántani akart!) But I solved it! (De megoldottam!)

–          I see… (Látom…) – tört ki belőle a nevetés. Hosszas kacajszünet után, végül még megkérdezte: – Do you want talk about this? (Akarsz beszélni erről?) A fejemet ráztam, és mosolyogtam, hogy nem. Mosolyogva sóhajtott egyet, és magához húzott. A fülemet halmozta el apró csókokkal, és a hátamat simogatta. Jól esett! Mellette biztonságban vagyok. A tudat, hogy ő van nekem, minden akadállyal segít megbirkózni. Nagyon jó érzés.

Az a vicces, hogy most ez a pont az, amikor képes lennék Robertonak megbocsátani. Hogy miért? Mert még szívességet is tett nekem, ha úgy vesszük. Végre kiadtam magamból azt a sokévnyi felgyülemlett feszültséget. Hát tényleg nincs semmi véletlenül? Úgyhogy ezennel ünnepélyesen megbocsátok neki, itt legbelül. Szerencsétlen pasi… semmije nincs… már heréje sem nagyon. Talán így megnyugszik egy kicsit, és nem fog nőket molesztálni.

Mivel nem volt értelme tovább ülni, és Roberto koronázási ékszereiért aggódni, összecsomagoltunk, és indulhattunk a tóparti házhoz. A ház lakói ennek épp úgy örültek, mint én. Amikor a négy óriás bőröndöt be kellett préselni a sportkocsi kicsi csomagtartójába, akkor elég erőteljesen vakargatta a fejét. Vicces volt látni. Már majdnem megszántam, és mondtam, hogy itt hagyok egyet, de nem tudtam volna választani a négy bőrönd közül. Mindegyikben volt valami, amire szükségem volt… illetve lusta voltam kiválogatni, azon gondolkodni, hogy mi kell és mi nem.

Már úton voltunk, amikor felhívtam Eve-t, hogy elindultunk a parti házba, de még be sem fejeztem a mondatot, ezen Eve fennakadt, hiszen ő tudta, hogy Los Angelesnek nincs olyan partja, ahol fürdeni, vagy nyaralót venni lehet. Arra ott van Santa Monikától Laguna Beachig egy csomó üdülő övezet. Sosem gondoltam volna, hogy túl messze megyünk majd, azt hittem, hogy itt minden egy helyen van a paradicsomban. Megkérdeztem hát Josht, hogy hova megyünk pontosan, mire ő mosolyogva közölte, hogy Sunset Beachre, abba a nyaralóba, amit az anyjának vett, de sose megy le oda, mert nem szereti a sós vizet. Eve kiakadt, nem tudtam, hogy ennek mi oka van. Végül közölte, hogy Sunset Beach 43 mérföldre van, ami nekem nem sokat mondott, így hozzátette azt is, hogy majdnem 70 kilométer. Erre én is megdöbbentem, így már értettem a felháborodását. Josh nem értette, hogy mi folyik itt, csak kínosan hallgatta, amit magyarul makogok.

Eve persze kénytelen volt elnapolni a bulizást velem, ezért elég szomorú volt. Ettől rosszul éreztem magam. Joshnak a Tabom segítségével magyaráztam el később, hogy mi volt a probléma. Amikor rájött, hogy volt a baj, hogy én azt hittem, hogy Los Angelesben van a parti ház, jóízűen elnevette magát. Én is mosolyogtam ezen, hisz olyan vagyok itt, mint egy kisgyerek, nem tudok semmit, nem értek semmit. Én itt nélkülük elvesznék egy pillanat alatt. Megígérte, hogy majd még visszamegyünk Los Angelesbe, és mehetek csajos buliba, ha akarok.

Jó érzés volt Josh mellett autózni, nem nagyon érdekelte a sebességkorlátozás, és a fékezésre sem fordított sok energiát. Én nem így vezetek, és ha én is az úton vánszorognék, elküldeném a fenébe, mint a többi beképzelt suttyót, aki így eszetlenül száguldozik mellettem. De tetszett a féktelen, szabályok nélküli út. Féltem is, nem vitás, nem akartam meghalni, de úgy döntöttem, hogy bízom benne, nem tehetek mást, csak hátradőlhetek, és átadhatom az életemet a kezébe. Olyan szexi volt a volánnál, erőt, magabiztosságot, szabadságot sugározott a tekintete.  Újra beleszerettem ebben a pillanatban.

Amikor megérkeztünk, alig 43 perc alatt a házáig, akkor egyik ámulatból a másikba estem.  A vonalzóval húzott párhuzamosok és merőlegesek között szokatlan béke és csend honolt. A házak alsó része inkább csak olyan talpazat volt, gondolom, árvíz idején,… – vagy mi is? ár- apály? – … akkor ár idején… ez általában biztos víz alatt van. A South Pacific Avenue-n az 5. utcában volt a ház, ahol megálltunk. Egy vakítóan fehér kövekkel, és fehérre festett fával burkolt ház volt, érdekesen kialakítva. Eléggé szögletes volt, mégis elegáns, sok helyen megtörte valami apróság a látványt, ahol csak az egybe függő fal lett volna ezek nélkül. Gyönyörű volt, azonnal imádtam. Pont a ház mellett lehetett lemenni a tengerpartra, egy kis homokos úton, és az út zöld növényekkel volt kirakva. Ijesztően közel volt a mélykék óceán, ami szinte megbabonázott. A ház háta mögött az óceánba, a házzal szemben pedig mindenhol pálmafákba akadt a szemem. Most először volt alkalmam igazán gyönyörködni az elém táruló látványban. Hihetetlen érzés volt itt lenni. Imádtam! Őszintén szólva arra gondoltam, hogy belecsöppentem a Sims egyik városába, és bennragadtam a játékban. Annyira más itt minden, mint otthon. Ahogy itt szétnézek, talán a Stop tábla ugyanolyan, meg a rokkantparkoló jele, meg ilyen garázsajtókat is láttam már otthon a gazdag házakon, de minden más új, szokatlan, ismeretlen, félelmetes, borzongató és hihetetlennek tűnő volt. Lélegzetelállító látvány volt, nem tértem magamhoz. Az óceán felé pillantottam újra, és újra. Ez nem ugyanaz az óceán, amit átrepültem, ez a másik oldalon van. Biztos, hogy bele nem megyek, mert még a végén megesznek a cápák, vagy megcsípnek a medúzák, esetleg felfedezek valami új vízi szörnyet. Ez nem egy Balaton, ami 30 méternél nem mélyebb, így annál nagyobb szörny nem lehet benne. Itt bármi lehet, és bármekkora! Persze nem ésszerűek ezek a gondolataim, de megborzongok, és meghajolok ezelőtt a végtelen sötétkéken morajló anyagtömeg előtt, amit óceánnak nevezünk. Különben sem voltam még sosem sós vízben. Vajon milyen érzés lehet? Josh megunta a bámészkodást, és odajött mellém.

–          Wat’s up? (Mizu?) – az arcán egyértelműen lehetett látni, hogy tetszik neki, hogy tetszik nekem ez a hely, és örül, hogy megoszthatja velem. Hálás tekintettel néztem rá, hogy ide elhozott.

–          I love it! (Imádom!)- mondtam elégedetten

–          Don’t care you the house inside? (A ház nem érdekel belülről?) – kérdezte mosolyogva

–          But yes! (De igen!) – vágtam rá izgatottan.

Két bőröndöt én vonszoltam fel, kettőt ő, és az az egy kis táska, amibe az ő holmija volt, a nyakában lógott. Nem vagyok én ilyen “picsa” típus, aki a pasijával hozatja a milliónyi cuccát, de most így alakult. Jól tűri! Tetszett! Bent is minden lélegzetelállító, gyönyörű, modern, otthonos volt. Nem olyan rusztikus, mint a Los angelesi ház, ezt bárki szívesen elfogadná otthonának. Itt is központi helyen volt egy kandalló, és felfelé vezetett egy szép elkanyarodó lépcső. Eszméletlen gyönyörű volt. Ledobtuk középen a cuccokat, és Josh körbevezetett. Már az első kanyarnál nem tudtam, hogy hol vagyunk, de ha jól számoltam itt csak öt hálószoba van. A konyha hatalmas volt, és nagyon jól felszerelt. A házban benn volt egy olyan helység, ahol két mesterséges szökőkút aljában volt egy jakuzzi. A házban volt edzőterem is, bár elég kicsi. Több olyan rész is volt a házban, ahol kanapékon le lehetett telepedni, ami szép és otthonos volt, de feleslegesnek tartottam. Én legalábbis nem rendeztem volna be ennyi sarkot ugyanolyan funkcióra. Ennek ellenére egy életet le tudnék élni, egy ilyen gyönyörű házban. Elképesztő volt. A kilátásról nem is beszélek, legalábbis az a fele, ami az óceánra néz. Szinte az ablak alatt kezdődik a víz! Josh végül egy olyan szobába hordta a bőröndjeimet, ami az óceánra néz, és minő véletlen, pont az ő szobája mellett volt. Egyik oldalon egy kis folyósón tudtam hozzá eljutni, a másik oldalon pedig egy közös erkélyen tudtam volna átsettenkedni hozzá. Előre megfontolt aljas szándékom volt, hogy a két szobát egyre cseréljük. Legfeljebb egyszer én alszom nála, egyszer ő nálam.

Josh ment el bevásárolni, így hamar rájöttem, hogy itt nincs külön személyzet. Megtudtam, hogy van egy bejárónő, aki hetente egyszer megteszi, amit már nagyon muszáj. De egyébként a ház üres. Én addig kipakoltam a rengeteg holmit. Ezeknek a cuccoknak kell is ilyen nagy szoba. Végül úgy döntöttem felveszek egy merész ruhát, aminek nem volt vállrésze, és szemtelenül rövid is volt. Dobtam fel egy kicsit sminket is, és egy hosszú fülbevalót is kiválasztottam. Valamiért rám jött, hogy csinos akarok lenni. Valahogy fel akartam magam díszíteni, hogy méltó legyek ehhez a gyönyörű házhoz. Nem volt hiába, mert amikor Josh visszaért elégedetten mért végig. Valami dobozban előre elkészített tésztát hozott, gyorskaját…talán kínait, nem tudtam eldönteni, de persze hozott mindenféle mást is, de azt csak bedobálta a hűtőbe. Már nagyon éhesek voltunk, minden értelemben. Amint a doboz kiürült, felmentünk az emeletre, és egymás karjaiban feküdtünk az erkélyen az óceánt nézve.

A lemenő nap egyre inkább szürkévé változtatta a vizet. Az egész olyan megnyugtató volt, olyan furcsa volt még a levegő is. A sós vizet szinte érezni lehetett. Hátborzongatóan gyönyörű érzés volt, főleg az ő karjaiban. Josh engem nézett, végül nem bírta tovább.

–          It’s a perfect moment for me! (Ez egy tökéletes pillanat nekem.) – vallotta be kissé szégyenlősen.

–          Me to! (Nekem is!) – vallottam be én is felé fordítva az arcomat. Még gyönyörűbb volt, mint az óceán.

Az arcomat pásztázta, minden érzést próbált megélni, mindent az eszébe vésni erről a pillanatról. Azon kaptam magam, hogy én is erre törekszem. Lassan felém hajolt, és megcsókolt. Ez volt az a csók, amikor az ember gyomra nem tud a helyén maradni, és hiába feküdtem, szédültem. Bár sosem hittem, hogy léteznek a szférák zenéi, de most meg mertem volna rá esküdni, hogy kristály tisztán hallom. Még a dallamot is le tudtam volna kottázni, ha tudnék kottázni. Éhesek voltunk, mégis minden falatot ízlésesen akartunk elfogyasztani, érezni minden ízt, és megrágni alaposan minden „katonát”. Nem lesz ilyen tökéletes minden alkalom még vele sem, erre emlékezni akarok örökké.

Csókolózás közben simogatni kezdte a kezemet, amibe én annyira beleborzongtam, hogy libabőrös lettem. Én is simogatni kezdtem a karját, ami rá is hasonló hatással volt, ezért cinkosan összenevettünk. De persze neki esze ágában sem volt megállni, és a lábamat kezdte el simogatni, amiből a szoknya nem sokat takart. Mint a selyem, ha hozzásimul a bőrhöz, olyan kellemes volt minden mozdulat. A testem már most olyan mámorban úszott, mint amit orgazmus környékén szokott produkálni. A vér gyorsabb áramlásnak indult, amitől szinte pezsgett az egész testem. Próbáltam mély levegőket venni, mert attól féltem, hogy elájulok. Kinyitottam a szemem, és az ő arcát láttam magam előtt, olyan közelről, ahogy csak néhány ember láthatja. Az arca az izgalomtól kipirosodott, a szeme csukva volt, de a nyugalommal vegyes izgalom így is visszatükröződött rajta. Hozzá kellett érnem ehhez a gyönyörű bőrhöz, végig kellett simítanom a tökéletes arcát. Olyan művészi volt ez a pillanat, hogy attól féltem belehalok. Az ajka újra és újra simogatta az enyémet, az nyelve folyton mély extázisba ringatott, majd felébresztett. Egy hajszál választott el attól, hogy a meghatottságtól el ne kezdjenek potyogni a könnyeim, de próbáltam tartani magam. A gyönyör és a meghatottság elegyében úsztunk mind a ketten. Bár ruhában voltunk, és ennél többre nem is vártunk, a lelkünk mintha szeretkezett volna. Órákig nem tudtunk és nem is akartunk mással foglalkozni, csak egymással.

Már alig világított a nap utolsó pár sugara, amikor Josh meghatottan az arcomat pásztázta. Én is elvesztem a látványban. Olyan szép… nem tudom jobban mondani… tökéletesen szép az arca. A tekintete angyali, az érintése pedig természetfeletti. A lelkünk valahol nagyon messze innen, egy másik dimenzióban újra egybeforrt. De az is lehet, hogy az utóbbi egybefonódás óta nem is olvadt szét. Végigsimította a kezét ő is az én arcomon, majd újra csókolni kezdett. Ezt a pillanatot még elhúzhattuk volna a világ végéig is, de már fáradtak és éhesek voltunk. Viszont nem tudtunk egymástól szabadulni. Kellett valami, ami megoldást jelent sóvárgó lelkünknek.

A keze céltudatosan, de az útján nyomot hagyva elindult az arcomról egészen az ölemig. A levegő ebben a pillanatban ajándéknak számított, mert a testem megfeledkezett a levegővétellel járó jótékony hatásokról. Az ujja végül a szoknyám alatt elkotorta az útjában álló fehérneműt, és lassú, erőteljes munkába kezdett, gondosan előkészítette a terepet. Sok dolga nem volt, nem sokat időzött, máris behatolt arra helyre, ahol mélyebb benyomást tehet rám. Ekkor tényleg azt tett, egy pillanatra a szívem is elfelejtett verni, és az agyam is elfelejtett működni. Végül lassú ringató ritmusban nekifeszítette az ujjait a kéjesen összehúzódó izmoknak, amitől megint feltámadtam, és a testemben minden hormon, minden idegrost, minden véredény őrült táncba kezdett. Nem kellett sokáig várni ahhoz, hogy ez az őrült tánc egyetlen katartikus folyamba tornyosuljon, és az orgazmus megváltó érzésével ajándékozza meg minden porcikámat. A szemem alig mertem kinyitni, mert féltem, hogy a látványa ebben az állapotban tényleg a vég lenne.

Aztán apró csókokkal türelmesen megvárta, amíg ismét visszatérek a mennybeli utazásból a földre vagy arra a helyre, ahol Josh is van, bárhol is van az. Valójában a földre nem is tudtam visszatérni, valahogy taszított, és olyan másfél méternél közelebb nem voltam képes közelebb menni hozzá. Josh a karjával erősen tartva felállt, és magával húzott engem is a szobája felé. Hatalmas kovácsoltvas ágya volt vastag ágybetéttel. Szinte hívogatott. Nem bonyolítottuk túl, egyszerűen levettük magunkról a ruhát, és alig vártuk, hogy érezhessük egymás közelségét, azt a túlzott közelséget, amit csak ezek az alkalmak adhatnak. És itt most nem csak a fizikai távolságra utalok, amit negatívban mérhető, hanem a lelki közelségre. Olyan fájdalmasan tökéletes volt vele lenni, hogy amikor újra összeért az ajkunk ismét a meghatottságtól szorult el a torkom. Ezt fizikai képtelenség az érzékekkel érezni, ez természetfeletti, nem emberi érzés. Aztán a testemet beborította a bőre érintése, ami tele volt apró elektromos szikrákkal. Nem is tudom visszaidézni, hogyan kerültünk vízszintes helyzetbe, a következő, amire emlékszem, hogy a duzzadó férfiassága megváltja testem gyötrő feszültséggel teli hosszas várakozását. Amikor bennem volt teljesen mindketten megálltunk, és elmerültünk ebben a leírhatatlan csodában, amit csak két ennyire tökéletesen összeillő ember érezhet.

A áhítatos várakozást a vágy törte meg, lassan testével követelte az én testem beteljesülését, aminek nem tudtam ellenállni…bár nem is akartam. Minden mozdulattal egy lépéssel közelebb kerültem hozzá. És még közelebb, és még közelebb. Ekkor már nem voltam ura a lelkemnek, túlcsordultak bennem az érzelmek, és akaratom ellenére csorogni kezdtek belőlem könny formájában. Josh szinte azonnal megérezte a nedvességet a kezén, amivel a fülemet, és nyakamat simogatta. Aggódva megkérdezte, de lágyan, és szinte alig hallhatóan:

–          Are you okey? – Egy pillanatra kinyitottam a szemem, és nem tudtam neki mást mondani, csak, amit először eszembe jutott, pedig ez a pillanat volt, amikor a legkristálytisztábban éreztem, hogy mennyire szeretem őt, de ezt már nem tudtam volna egy szóval sem kifejezni. A hangom lágy, suttogó, és könyörgő volt, alig tudott kitörni belőlem az a pár szó is:

–          Don’t stop it, please!  – ő gondolkodás nélkül engedelmeskedett, és folytatta.

A könnyek szakadatlanul törtek ki belőlem. Még az is lehet, hogy Josh emiatt megijedt egy kicsit, de mivel érezte, hogy jó nekem, amit csinál, kénytelen volt elfogadni. Néha gondoskodóan törölgette, máskor meg ragaszkodóan magához szorított közben. Sírtam már szex közben, de ez nem az volt. Valójában ezek a könnyek tisztára mostak, mintha valóban a mennyország kapuján akartam volna belépni, és találkozni Istennel. Az én kék angyalom visz egyre feljebb és feljebb. Éreznie kellett Joshnak is, hogy ez most jó dolog, már csak azért is, mert ő is átadta magát ennek a gyönyör teli pillanatnak. Nem is tudtam volna megmondani, hogy hol kezdődött az orgazmus, mert az egész egy végtelen utazás volt. Egyszerűen nem mozdultunk tovább, amikor már nem bírtuk tovább, egyszerűen kézen fogva sétáltunk be a mennyország kapuján. Mind a ketten éreztük ezt a tökéletes beteljesülést. Ezt csak egy olyan ember mellett élhet át az ember, akit neki teremtettek. Ha hívő lennék, azt mondanám, hogy isten színe elé léptünk, aki megáldott minket, egy örök életre.

Az örökkévalóság után megszámlálhatatlan idővel később Josh megszólalt ismét suttogó hangon:

–          Tell me, that you too feel it!  (Mondd, hogy te is érezted!) – Már azon aggódtam, hogy te nem érezted, ugyan már. Persze, hogy éreztem.

–          What you thing, why I cry? (Mit gondolsz, mitől sírok?)- kérdeztem ironikusan nevetve. És erőtlenül törölgetve az könnyeket.– Yes, I feel it! (Igen, éreztem!) – válaszoltam lágyan, és végigsimítottam az arcát.

–          It was incredible, impossible, amazing… (Ez hihetetlen, lehetetlen, elképesztő volt)… – sorolta lelkesen, és én boldogan bólogattam.

–          I wait for you always! … (Mindig rád vártam!)… – böktem ki mélyen a szemébe nézve, amit én eddig is tudtam, de neki eddig nem mertem kimondani.

–          I know what you mean! (Tudom mire gondolsz!)– mondta meghatottan nevetve. Hiszen ő is ezt mondogatta már mióta nekem.

Később elengedtük egymást egy kicsit, amíg mindenki elintézhesse ügyes- bajos dolgait, de alig vártuk, hogy újra egymáshoz érhessünk. Egymást szorosan ölelve aludtunk el, mint akik végre egymásra találtak, és sosem akarják többet elengedni egymást.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés