Reggel amikor először megébredtem, az első dolgom az volt, hogy megnézzem válaszoltál-e a tegnapi e-mailemre. Kértem tőled, hogy írj anyukámnak valamit ismeretlen hazai telefonszámról neki egy sms-t, hiszen ma van a születésnapja.

Sms-t ugyan anyám nem szeret olvasni, és mindig szidja azokat, akik „csak” egy szép sms-t küldenek. Persze hetekkel később az sms-eket olvasgatva nosztalgiázik, hogy de sokan felköszöntötték a születésnapján.

Szóval, mint mindig, most sincs anyámban logika. De a hívás kicsukva, mert ott a köszönöm után úgyis az első kérdése az lenne hogy, hogy vagyok, hol vagyok, mit csinálok. Hazudni meg nem akarok neki. De a választól szomorú lettem, mivel kijelentetted, kedves Olívia, hogy „Nem asszisztálsz ahhoz, hogy hazudok az édesanyámnak.”  Pedig most a hallgatás az egyetlen út. Így most nekem kell küldenem neki egy sms-t. Fel fog neki tűnni az amerikai telefonszám… mit fog szólni? Tudok olyat hazudni neki, ha visszakérdez, ami egyáltalán hihető? Jaj istenem… miért kell nekem ilyeneken gondolkodnom egyáltalán. Ha nem csinálna mindenből nagy ügyet, nem lennének állandóan vele ilyen problémák. Persze nem is az a baj, hogy félek attól, hogy hogy reagál, hanem attól, hogy megbántom. Mert hát az édesanyám… szeretem! Úgyis folyton aggódik… Mindig a legrosszabbat feltételezi, és az most nagyon nem lenne jó!

Josh már arra ébredt, hogy neki háttal az ablak felé bámulva gondolkodom. Odafordult hozzám, odabújt, és átölelt hátulról. Hogy is hívják ezt… az egyik exem mondta mindig… megvan! „Kiskifli”! Mindig így akart aludni, és ebben kimerült minden romantikus tulajdonsága.

–          Good Morning, my destiny! (Jó reggelt, végzetem!)– morgott a nyakamba kedvesen. Ez a mondat angolul sokkal jobban hangzik, és sokkal könnyedebb, mint magyarra fordítva.

–          Good Morning! – feleltem semlegesen. Hiába éreztem, hogy én is úgy akarok dorombolni neki, ahogy ő nekem, nem ment.

–          Why are your eyes so sad? (Miért olyan szomorú a szemed?) – gügyögött nekem, mintha 5 éves lennék. Erre nem tudtam nem elmosolyodni. Mennyire bolond! Hihetetlen. A hátamra fordultam, hogy lássam az arcát, ő igazodva hozzám most oldalról ölelt át, és álmosan nézte az arcomat.

–          My Mother have birthday today! (Az anyámnak születésnapja van ma!)– nyögtem ki bánatosan. Felemelte a fejét, és úgy nézett rám, mint egy elárvult kiskutyára.

–          Do you get homesick? (Honvágyad van?) – megsimogatta az arcomat.

–          HM… yes… (Hm.. igen…) But not this is my problem! (Nem ez a problémám!) My mother does not know that I am in America. (Az anyám nem tudja, hogy Amerikában vagyok.) Thrown me away from home! (Kidobott otthonról!)

–          Oh!- úgy nézett rám, mintha megcsípték volna.

–          I don’t want to talk with her, especially while I’m here. (Nem akarok vele beszélni, főleg, amíg itt vagyok.)

–          She’s your Mother! You must forgive for her! (Ő az anyád! Meg kell bocsátanod neki!)

–          I don’t really mad at her. (Igazából nem haragszom rá.) Just… She worry about me. (Csak… Aggódna miattam.)

–          Therefore, don’t greet her? (Ezért nem köszöntöd fel?) – kérdezte hitetlenkedve. Nem arról van szó, hogy nem akarom felköszönteni.

–          I have just amerikan telefonnumber! If I greet her, she will know that I’m here. (Nekem csak amerikai telefonszámom van! Ha felköszöntöm, tudni fogja hol vagyok.)– próbáltam neki elmagyarázni, és nehezen, de összeállt neki a kép. Mire megértette a dilemmámat, ő sem tudta mit kéne tennem.  Miután kitárgyaltuk a semmit, utána már csak összebújva feküdtünk. Olyan jó érzés, ha átölel, és bár pokolian fűtött az amúgy is forró hőségben, még így is ez a világ legjobb érzése. Egyszer csak gondolt egyet, és benyúlt a bugyimba. Nem csinált mást, csak simogatott, nem akart izgatni. Ez is nagyon jó érzés volt, úgyhogy boldogan szuszogtam egy darabig a hátamon, hozzábújva, majd úgy döntöttem, hogy ezt neki is érezni kell, milyen jó, és oldalra fordultam, vigyázva hogy ne törjem ki helyből a karját, és elkezdtem simogatni én is őt, amint a kezemnek készségesen utat engedett. Jó ideig élveztük egymás lassú simogatását és ölelését, mikor megszólalt.

–           Okay! It’s too good… (Oké! Ez túl jó…)- és elengedett. Én is elengedtem neki odalent, de szomorú arcot vágtam. Azt a karját, amivel a nyakamat támasztotta, visszahajtotta az arcomra, ami megint olyan biztonságos „selymes kisbaba” érzés volt. Meghittem megkérdezte, hogy:

–          Are you ready for the next step in our realitionship? (Felkészültél a következő lépésre a kapcsolatunkban?) – értetlenkedve néztem rá, és azon gondolkodtam erősen, hogy vajon mire gondol? Egyáltalán van olyan, hogy „kapcsolatunk”? Várakozva nézett rám egy kis ideig, aztán elkezdett duzzogó arcot várni, hogy mi az hogy nem vagyok én erre kész? Erre elmosolyodtam, és belenyugvóan, sóhajtozás közepette közöltem:

–          Okay! I’m ready! ( Rendben! Kész vagyok!) – sunyin elmosolyodott, és befogta az orrom. Nem értettem mit akar! A következő pillanatban egy gatyaszaggató, rotyogós galambot eresztett a levegőbe elégedett mosoly kíséretében. Én meglepetésemben nem tudtam hogyan reagáljak. Elképedten mosolyogtam, miközben csak a számon tudtam levegőt venni.

–          Ohhh… it’s fine! (Ohhh… ez kellemes) – nyögött elégedett arccal – You turn! (Te jössz!)

–          What? – (Mi?) kérdeztem orrhangon.

–      Please! It’s so romantic! (Kérlek! Ez olyan romantikus!) – Bazzeg! Ez tiszta hülye. Mosolyogva forgattam a szemem. Hihhhetetlen! Nem tudtam mit mondjak erre, és hogyan.

–          I just…  stupid! (Én csak… hülye!)- Ezzel szummázva mindent, amit gondolok. Játékosan lebiggyesztette a száját.

–         Killjoy! (Azt hiszem olyasmit jelent, hogy ünneprontó!) – Bármilyen hihetetlen, emiatt nem szerettem kevésbé. SŐT! Egy ilyen kifejezetten kínos dolgot így előadni, ami általában minden kapcsolatban kritikus pont… tényleg tovább lépett ettől a kapcsolatunk, méghozzá pozitív irányba. Végül is az ember a szerelmével akar tölteni minden percet… és naponta legalább 10 szer szellent… ez összeegyeztethetetlen.

–      I love you! (Szereltek!)– mondtam orrhangon, széles mosollyal. Lehúztam a kezét az orromról, és megcsókoltam lágyan.

–          I know! (Tudom!)– mondta a csók végén. És elkezdett nevetni azon, hogy most milyen szemét volt. Mikor kikacagta magát, akkor azért hozzátette: – Me too! (Én is!)

Lementünk inkább a konyhába, reggeliért. Megint müzlit főzött, fő a változatosság. Az a baj, hogy én leginkább egy kávéra és egy cigire vágyom. Aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy még jó, hogy nem gyújtok rá, hiszen elég füst van így is a tüdőmbe, örülhetek, hogy még egyedül tudok levegőt venni. De őt sem láttam azóta egyszer sem rágyújtani, mióta együtt vagyunk. Vagy csak nem előttem dohányzik, hogy ne kínozzon? Ez rendes lenne tőle, mert nem tudnék elszívni egy cigit, hiába kívánom. Talán egy slukkba is belehalnék!

–          Do you smoke? (Dohányzol?) – érdeklődtem. Összeráncolta a homlokát.

–          For you is prohibited. (Neked tilos!)

–          And for you? (És neked?) – Megrántotta a vállát.

–       This makes it easier for you! (Ez megkönnyíti a te dolgodat!) – Elővettem a Tabomat, és megpróbáltam valahogy megfogalmazni a kérdésemet! Ez jött ki:

–          Quit because of me? (Leszoksz miattam?) – néztem rá kérdően, hogy egyáltalán érti e, amit mondok. Ő egy kis gondolkodás után megráncolta a homlokát, és meggyőzően bólogatott. Elismerő megdöbbenéssel mosolyogtam rá. Nem semmi ez a srác! De aztán nekem hátat fordítva még hozzá motyogta…

–          Not the smoke miss me the most… (Nem a cigi hiányzik a legjobban…) – Könnyen be tudom fejezni a mondatot: hanem drogok. Szóval hiányzik neki. Akkor idő kérdése csak, hogy megint droghoz nyúljon. Egy valós kapcsolatban már bedugtam volna egy elvonóra. De nem az én dolgom, nem vagyok a barátnője.

–          Always the same problems… (Mindig ugyanazok a problémák..) – morogtam, inkább csak magamnak, de nem bántam, hogy érti. Rosszallóan rázni kezdte a fejét, és láthatóan azon gondolkodott, hogy hogyan lett ennyire rossz kedvem, amikor ennyi szép dolog vesz minket körül, egy ilyen gyönyörű napon. És azon is morfondírozott, hogy mivel deríthetne jobb kedvre.

–          At home (otthon)… – kezdett bele magabiztosan, de megakadt. Zavartan a szavakat kereste. – In Hungary is it too so hot? (Magyarországon is ilyen meleg van?)

–          Sure! (Persze!) – vetettem oda neki közönyösen, de arra gondolni, hogy otthon milyen idő lehet nem esett jól. Csak erősíti a honvágyamat. – In Summer is 40 Celsius….(Nyáron 40 Celsius van…) – még meg sem várta a mondat végét, felnevetett.

–          Degrees Celsius? Oh my god… (Fok? Te jó ég!) – kuncogott jóízűen. – Tell me please in Farenheit. (Kérlek nekem Fahrenheitban mondd.) – kért meg udvariasan, de mivel a kuncogást nem tudta abbahagyni, nem sikerült eloszlatnia a lenézően durcás szemöldökfelhúzásomat. Eszem ágában sem volt megsértődni, de jelezni akartam, hogy ne sértegesse azokat, akik Celsiusban mérik a hőmérsékletet. Sokkal egyszerűbb. Persze nem sokáig tudtam tartani a morcos tekintetet, észrevétlenül megenyhült, ahogy gyönyörködött ebben az életvidám kisfiúban. Nyoma sincs elvonási tüneteknek, vagy annak, hogy drogossal beszélek. Ez nekem köszönhető vajon? Jó lenne! Elmosolyodtam magamban. Boldog vagyok vele… baszki…

Megint a Tabhoz nyúltam, és elkezdtem kutakodni, hogyan lehetne átváltani a két hőmérséklet mértékegységet egymásba. Odadugta ő is fejét kíváncsian, de én magyar oldalakra kerestem rá, így semmit nem érthetett. Egy oldalon megtaláltam az átszámolás képleteit. A fahrenheit számból ki kell vonni 30-at, és el kell osztani kettővel. A másik irányba elég bonyolult számolni, még 2 „x” is van a képletben, szóval azt nem volt kedvem megfejteni, pedig talán egy kis gondolkodás után sikerült volna. Ennél egyszerűbb mód nincs? Felsóhajtottam türelmetlenül, hogy nekem miatta itt matekoznom kell. Josh odanyúlt, és beírt valamit. És ezt kihasználtam, és adtam neki egy hatalmas cuppanós puszit. Mosolygott, de nem nézett rám. Megjelent egy táblázat mindenféle mértékegységek voltak átváltva.

–          Make it easy! (Így könnyebb!) – mondta önelégülten. Hát persze, hogy könnyebb. Megdicsértem a feje tetején lévő hajának dörzsölésével, mint egy okos kiskutyát. Valamiért nem értette, hogy ez miért vicces. Jobb, mint a puki…

–          So… In Summer is 86 – 104 Fahrenheit. (Tehát… Nyáron 30-40 fok van.) In Winter is… – megakadt a szemem, hogy a testhőmérséklet majdnem 100 Fahrenheit. Ki érti ezt? Aztán rájöttem, hogy nem tudom, hogy mondják a minuszt. Rákerestem, és ugyanúgy. Királyság! – (+10) or (-20) Fahrenheit. The record is (-31) degrees … Fahrenheit. The best in Summer: 107,06 degress Fahrenheit. (Télen (-10)(-20) fok van. A rekord (-35) fok. A nyári csúcs 41,7 fok.)

–          In Kalifornia was 134 Fahrenheit. (Kaliforniában volt 57 fok.) – Ezt tudtam, át se kellett számolnom, de nem akartam lelőni a poénját. Legalább lelkes.

–          Have you ever seen snow? (Láttál már havat?) – kérdeztem flegmán, mintha én attól, hogy túlélem valahogy a telet, keményebb lennék.

–          Yes! Twice! (Igen! Kétszer!) – nosztalgiázva bámult a semmibe. – First time was I in Montana, In North. (Először Montanában voltam, északon.) Secondly was I in New York. (Másodszor New Yorkban voltam) – Odahajolt hozzám bizalmasan, és sutyorogva folytatta- Then I got my first kiss! (Akkor kaptam az első csókomat!) – Mosolyogva néztem rá.

El sem tudom képzelni, hogy ő is volt esetlen tinédzser, és ő is küszködött a csajozás rejtelmeivel egyszer. Én is alig tudtam átvészelni azokat a zűrös éveket, de nagy nehezen sikerült. Bár nem volt zökkenőmentes, de imádtam azt az időszakot. Az ember akkor még eldöntheti, hogy egy pillanatban gyerek, vagy már felnőtt akar lenni. Persze előfordul, hogy akarata ellenére visszafokozzák gyereknek, de néha mi magunk vágyunk visszabújni a biztonságos gyereklétbe, hiszen akkor a felelősség nem rajtunk van, csak élünk gondtalanul, felelőtlenül. Szívesen visszamennék az időben, és megnézném, hogy ő milyen volt. De várjunk csak… mikor is kezdett színészkedni?

–          When filmed your first movie? (Mikor forgatták az első filmed?) – Meglepődve, de csillogó szemekkel bólogatott. Nem gondolta volna, hogy ennyire ismerem a munkásságát, és összerakom a két információt. Pedig csak halványan rémlett valami a filmből. Nosztalgiázva mesélni kezdett.

–          I was 13. (13 éves voltam.) They ask me, that I have kissed anymore, and I say: OF COSRE! (Megkérdezték, hogy csókolóztam-e már, és én azt mondtam: HÁT PERSZE!) It was not true! (Nem volt igaz!) – zavartan elmosolyodott. – My character fall in love with a 17 years old girl. (A karakterem belezúgott egy 17 éves lányba.) – sóhajtott egyet a gondolataiba meredve- In reality too I fell in love with her. (A valóságban is beleszerettem.) – Rémlik a film, de az a lány nem lett olyan befutott színésznő. Legalábbis hozzánk nem jutott el a hírneve. Szóval mégis lehetőségem van belepillantani ebbe az időszakába. hm… Kínosan mosolyogva bevallotta: – I was terrible! ( Szörnyű voltam!) – Jót nevettem rajta. Cuki lehetett… Egyébként is elég fontos, és nehéz pillanat az első csók az ember életében, nemhogy kamerák előtt.

Megint lementünk a partra, halogattam a döntést, hogy mit csináljak anyámmal. Megbeszéltük Joshal, hogy nálunk a Balaton a „Riviéra”, vagyis a tengerpart, ami nincs tejfölös sajtos lángos nélkül, sok fokhagymával, ezért elmentünk bevásárolni hozzá alapanyagokat, és kerestem egy jónak tűnő receptet, majd nekiálltam. Egész finom lett, bár Josh nem értette, hogy ebbe mi a jó, de ehetőnek titulálta, és befalta. Ezzel le volt tudva az ebéd.

9 órával korábban vagyunk itt, mint otthon a többiek, és erre délután 4kor jöttem csak, amikor már kint feküdtünk a parton, már kijöttünk a hűs vízből, és hagytuk, hogy had égessen belénk egy ki bőrrákot a nap. Amikor belém nyilallt a felismerés, hogy nálunk már másnap van, hajnali 1, akkor úgy pattantam fel, mintha megcsípett volna valami. Könnybe lábadt a szemem, és dühös voltam magamra. Hogy lehetek ilyen felelőtlen. A saját anyám… Magyarul kezdtem el irdatlanul káromkodni, és bevallom annak a tudatnak az előnyével tettem ezt, hogy itt nem érti senki. Sírva, káromkodva hagytam ott Josht, és berontottam a házba. Joshnak fogalma sem volt, hogy miért őrültem meg hirtelen, amikor békésen feküdtünk a parton, és nem is szólt hozzám. Megkerestem a mobilomat, és sms-t írtam.

„Szia anya! Ne haragudj, hogy ilyen későn írok, de elment az idő. Boldog Születésnapot, isten éltessen sokáig. Remélem jól vagy, és szeptemberben találkozunk. Hiányzol! Ajándék”

A kifogás nem jó, magyarázkodni nem akartam, és nem akartam megmondani, hogy hol vagyok. Ne egy szülinapi sms- ből derüljön ki, hogy hol, és mit csinálok. Ha érdekelné, akkor keresne, vagy megkérdezné Olíviát. Josh utánam jött szinte azonnal, de nekem legalább egy óra kellett, mire újra összeszedem magam. Nem akartam Josht bántani, de ha egy nyelven beszélnénk, sem tudnám elmagyarázni, hogy mi történik velem. A gyermeki kötelesség, a honvágy, és a dac megmagyarázhatatlan koktélja zubog bennem. Még én sem tudnám megmondani pontosan miből, mennyi van a koktélban.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés