Valami éktelen sípolásra riadtam fel hulla fáradtan. Josh, mint a bakkecske pattant oda az éjjeliszekrényéhez, és nyomta le a telefonját. Ránéztem a telefonomra, 7 órát mutatott. Na, ne szórakozzon velem, hogy hajnali kettőkor fekszünk le, akkor ne akarjon hajnali 7kor kelni?

Ez teljesen meg van bolondulva. Akkor szólt volna, hogy aludjunk. Olyan fejjel néztem rá, mintha zombi lennék. Aggódva pillantott rám, de amint észrevette magát megacélosította a tekintetét, és elfordult. Valamire már megint készül, és az a valami nekem nem lesz jó, és már előre sajnál érte, és én már most nagyon pipa vagyok érte.

Becsuktam a szemem, mély levegőt vettem, és elhatároztam, hogy nem fogom felhúzni magam. Azt tesz ma, amit csak akar, csak engem hagyjon békén, és este jöjjön haza, és bújjon hozzám. Nyugodtan, és higgadtan fogok mosolyogni, és nem fog kihozni a sodromból semmilyen agyrém ötlettel. Éreztem, ahogy hozzám bújik, és átkarol. Odatartotta a Tabot elém, és az arcomat cirógatta, hogy nyissam ki a szemem. Mennyire egyszerű így híreket közölni, nincs hangsúly, ami elárulná a valódi szándékot, okot, és aggodalmat.

„I have to work today. Simon comes here within an hour.” (Dolgoznom kell ma! Simon ide jön egy órán belül.) Ezt tökre megértettem volna úgy is, ha mondja. Itt a lényeg, hogy nem tudta elmondani, bele a szemembe.

Az hogy háttal voltam neki, előnyömre szolgált, mert a csalódottságomat is leplezte, így volt lehetőségem az első reakció okozta sokkot elrejteni. Nyugalmat erőltetve az arcvonásaimra a hátamra fordultam, miközben ő az ölelésből nem engedett. Az arcához nyomtam az orromat, és elvesztem a bőre bársonyosságában sok apró kis puszival, kiélvezve az üzenet folytatását, amit szorgosan gépelt egy kézzel és fél szemmel, ezért úgy vélem, az összebújást ő is díjazta. A kész üzenet elolvasása miatt kénytelen voltam kiszakadni a bőre mámorából, és kénytelen kelletlen kibetűzni a szándékait.

„I would like if you were near me all day.”–– „Szeretném, ha egész nap a közelemben lennél.” – Ránéztem, és cinkos mosolyt pillantottam meg az arcán. Nem igazán értettem, hogy mit akar tőlem, ezért pár néma perc után bepötyögte a kérdést két féle képen is. „Are you in? We are risking?” – Benne vagy? Kockáztatunk? A mosoly az arcán a kalandvágyás, az izgalom hevében égett. Kockáztatná ezt a törékeny, szép dolgot, ami köztünk van? Szívtelen áruló! Ne mutasd ki az érzelmeidet, mosolyogj, úgy! Ügyes vagy! Fordulj el, hogy ne olvassa ki a szemedből a csalódottságot!

Én nem akartam magunkat kockáztatni, túl vékony jégen táncolunk, és bármelyik pillanatban fel kell lennünk készülve így is arra, hogy megkapjuk azt a bizonyos hidegzuhanyt, ami lehűt mindkettőnket. Én nem kockáztatok pár lopott pillanatért, ha egy hónapig is együtt lehetünk még. Mi van ha Simon begurul, és visszavonja az ajánlatot? Nem a pénzt féltem, hanem az időt, mert akkor biztosan a holnapi címlapon fog szerepelni a „céda, aki elvette Josh eszét” főcím alatt a bamba, csalódott ábrázatom. De ezt hogy értessem meg vele, úgy, hogy ne azt lássa, hogy nem vagyok benn egy kis kalandba. Mert ha nem lenne komoly tétje a jövőnkre nézve a tettünknek, akkor egy kis izgalmat és is vérpezsdítőnek éreznék. Mentőötlet… valami… nem akarok veszekedni… kérlek istenem, adj valamit.

Ebben a pillanatban megszólalt a telefonja, és Josh arca elkomorult. Én felültem, és megnéztem a csörgő telefonját, amit ő türelmesen hagyott. A zöld telefon mellett a Jessica Dain név villogott. Josh próbálta kifürkészni a gondolataimat, én meg próbáltam összeszedni őket. Mélyen a szemembe nézett, amikor felvette, de a második mondat után pipacsvörös lett, és szégyenkezve fordította a hasára a tekintetét. Egy szót sem értettem, de ezt neki nem kell tudnia. Ha dolgoznia kell, akkor nagy valószínűséggel együtt kell mutatkozniuk. Én természetesen mindent kockára tettem volna egy kis lopott időért, de a csúf, gonosz álbarátnője belerondít a képletbe. Egy kis féltékenység lehűti a vágyat.

Amikor letette a telefont így is tettem, sértődötten néztem rá, és hiába közelített hozzám, hogy megcsókoljon, és elhúzódtam. Aztán feltettem a varázskérdést:

–          All day long you’ll be with her? (Egész nap vele leszel?)

–          Ye! – vallotta be már előre sejtve, hogy ennek a társalgásnak mi lesz a vége. Le is pingpongoztuk mindketten magunkban minden lehetséges módot az összeveszésre, de a kibékülésre egyet sem. Tudtam, hogy tudja, hogy én egy ilyen játékban nem veszek részt, amit a tekintetem csak megerősített.

–          I don’t want to fight. (Nem akarok harcolni/ veszekedni.)- Jelentettem ki a néma diskurzus lezárásaképpen.

–          I understand it! (Megértem!) – fűzte hozzá csalódottam.

–          Thanks! (Köszi!) – zavartan néztünk egymásra. A téma lezárva, de mind a ketten vágytunk valamire, és nem tudtuk, hogy milyen módon puhatoljuk ki a módját annak, hogy elérjük.

–          You choose! (Te válassz!) You stay home alone, or be closed to me. (Itthon maradsz egyedül, vagy közel leszel hozzám.) Közönyösen feláll, és tüntetőleg kiment a szobából. Duzzogással, érzelmi zsarolással könnyű elérni a célunkat, de elég gonosz eszköz.

A Tabomat piszkáltam, és minő meglepetés, megint betalált az első zene, amit megtaláltam. Nekem ne mondja senki azt, hogy véletlen az, hogy mostanában mindig abba botlok, amit nekem az adott pillanatban hallanom kell. Zséda alkotása, a játék a szerelmért. Ezt akartam hallgatni, de megállítottam, amikor hozott nekem reggelit, amit közönyösen köszöntem meg. Zsarolás, vesztegetés… mi lesz még. Elindítottam a zenét. Mintha az én eszem, és az én lelkem hadakozott volna.

Mindenki mondja, ő nem az akinek látszik, egyre csak súgja: nem is érez ő, csak játszik, Ne mondd, hogy rossz az út, min jár, hogy rajtam kívül mást is vár. Ne mondd, hisz érzem, tényleg más, s nem vagyok pusztán csábítás.

Látom az álmom, ha behunyom a szemeim, régóta várom, s most végre van is valamim.

Mese, ugye érzed? – Szeret, ez a lényeg!

Összetöri szíved!- Látod, mégse félek!

Nem ad, csakis ígér – Bűnös, aki ítél!

Ez csak egy játék a szerelemért!

Mese, ugye érzed?…Oda a szíved a szerelemért! Az érzés bennem folyton nő, hát ne mondd, hogy ő csak hálót sző. Ó, hogy is hallgathatnék rád, hisz téged nem ölelt még át.

Látom az álmom …Nem is ő akit lát!… Mese, ugye érzed? Bár te is látnád! Hogy milyen, honnan tudhatnád? Sosem várt, s nézett rád, bőrét nem érezted még, gyönyörű szép még, hát hogy is érthetnéd?!

Rossz döntés, tudom. Mégis úgy döntöttem, hogy belemegyek a játékba. Átmentem az „én szobámba” kinyitottam az egyik bőröndöt, és ruhát válogattam. Amint nekiálltam, hallottam, hogy kopogtak lent az ajtón. Kikaptam egyet a sok közül, átfutottam, pár falatot még bekaptam, aztán  felöltöztem.

Amikor lementem egy egész ki tömeg volt a nappaliban a kanapén. Simon, Jessica, két idegen nő, akit nem emlékszem, hogy láttam volna, meg négy sötét ruhába öltözött pasas, akik hosszú nadrágban voltak. Ebben a rekkenő hőségben ez meglehetősen kirívó öltözet. Amint a lépcső közepére értem minden szempár rám szegeződött, amitől zavarba lettem. Próbáltam erőt venni magamon, és rájöttem, hogy köszönnöm kéne.

–          Good Morning! – recsegtem olyan határozottan, ahogy csak tudtam. Senki nem válaszolt, csak Josh dobott rám egy halvány mosolyt. Aztán ügyet sem vetve rám visszafordultak, és folytatták a társalgást.

Az utolsó lépcsőfoknál jártam éppen, amikor feltűnt, hogy az egyik fekete ruhás pasi az, aki tegnapelőtt itt járt, és tett egy ízléstelennek tűnő ajánlatot. Ettől olyan mélyen a gondolataimba zuhantam, hogy elfelejtettem, hogy még meg kell tennem egy lépcsőfokot, és kis híján orra estem. A kanapé szélébe kapaszkodtam meg. Azt hittem, mindenki hülyének néz majd, de a vicces az volt, hogy a magyar maffiózón kívül senkinek nem tűnt fel, pedig ott voltam egy karnyújtásnyira tőlük. A magyar srác kissé elfordult, és a kezét az arca elé emelte, mintha az orrát vakarná, de biztos voltam benne, hogy kuncog rajtam. Erre nekem is mosolyognom kellett, és ezzel az ürügy is megvolt arra, hogy odamenjek hozzá. Oda is álltam hozzá egészen közel, amitől ő kényelmetlenül érezte magát, de nem fordultam felé, csak megálltam mellette Joshékat nézve.

–          Vajon mit szólna, ha elmondanám neki, hogy itt jártál, amikor ő távol volt…

–     Én csak egy utasítást követtem, legfeljebb a főnökre akadna ki. De nem kaptam parancsot arra, hogy hallgattassalak el, ezért úgy gondolom, hogy ez nem számít neki. Szóval csak magadnak ártasz, ha elmondod neki. – Igyekeztem nem neveket használni, nehogy kihallják a beszélgetésből.

–          Miért ártanék magamnak? Vele maradtam, és eszem ágában sincs elhagyni az országot augusztus végéig. Ha nem nála, akkor majd máshol dolgozom. Augusztusban pedig mindenképpen el kell hagynom az országot az ajánlattól függetlenül, így az sem minősül részemről az ajánlat elfogadásának.

–          Érdekes, hogy ezt megosztod velem, mert így értelmét veszti a kenőpénzünk. Tehát megtehetnénk, hogy visszavonjuk az ajánlatot.

–          A főnöködnek kellene elmondanom?

–          Azt hiszem, ahhoz meg kellene tanulnod angolul, mert anélkül nem fog menni.

–       Fogadjunk! – mosolyogtam nyerő helyzetből, hiszen a Tab gyönyörűen lefordítja, és felolvassa a mondandómat, ha kell.

–          Miért lennél ilyen ostoba? Pénzt kapsz a semmiért! Mi értelme akkor rágódni egy száraz csonton?

–          Nem tudom… hacsak nem… áh az nem lehet… nem… én egy számító cafka vagyok, aki a pénzére hajt, miért nézném az ő érdekeit? A becsület? Az meg kinek kell, ha van helyette pénz? Nemde?

–          Hát akkor tedd ezt a hűség, és becsület nevében! Hajrá! Bár a betyárbecsület szót nem véletlenül használják ránk. Lásd be, amint beléptünk ezen az országhatáron már nem sokat ér itt a becsületünk. Ki kell használnunk őket, amennyire csak lehetséges. Nekik van pénzünk, és ha adnak, fogadd el. Én nem gondolkodnék! Ameddig tart a lámur, addig élvezném, aztán a pénzzel a zsebemben elsétálnék!– először voltam igazán rosszul a beszélgetésünktől, beleértve a tegnapelőttit is.

–          A te becsületed lehet, hogy nem ér már semmit. De az enyém úgy gondolom, hogy elég jelentőségteljes szerepet tölt be az életemben. – Ekkor Josh ránk nézett. Elgondolkodott egy pillanatra, és megkérdezte tőle:

–          Are you Hungarian too? (Te is magyar vagy?)

–          Yes, Mr. Hebet. – Josh elmosolyodott.

–          Thumbs up! – és mutatta a hüvelyujját felfelé elégedett mosollyal – Take care of her, as long as I „work”? (Vigyázol rá, amíg én „dolgozom”? )– Az idézőjelet is mutatta a középső, és mutató ujjaival.

–          Yes, Mr. Hebet! – váltott elégedett arckifejezésre. Na, már csak ez hiányzott! Nem elég, hogy nem leszek a pasimmal, de még egy becstelen maffiózót is a nyakamba varrnak. Jó, ha nem ad el egy stricinek! Azonnal felhördültem.

–          This is not a good idea! (Nem jó ötlet!) – Josh értetlenül nézett rám, majd a srácra, aki jelezte, hogy nem érti mi a bajom. Elkaptam egy szemvillantást Simontól is, de utána azonnal úgy tett, mintha csak egy légy döngicsélne a szobában, ki ő, hogy rám figyeljen?

–          You can chat! (Tudsz beszélgetni!)– magyarázta nekem kérését indokolva Josh.

–          We talk enough! (Már eleget beszélgettünk!) – Mondtam gúnyos nevetéssel.

–          You know each other? (Ismeritek egymást?) – próbált megfejteni Josh.

–          We can say it, Mr. Hebet. (Mondhatjuk ezt is, Hebet úr.) – válaszolt helyettem gyorsan a srác.

–          Hogy is hívnak? – kérdeztem fintorogva.

–          Tibor.

–          Ja! Tényleg! Tudtam, hogy valami egyszerű parasztos név.

–          Hát az enyém legalább egy név, nem egy tárgy neve. Ennél már csak az lenne jobb, ha az lenne a neved, hogy Asztal. Vagy Szék. Vagy…

–          Have you problem? (Problémád/ problémátok van? )- érdeklődött Josh, de még mi sem tudtuk eldönteni, hogy a kérdést kinek szánta. Az is lehet, hogy mindkettőnknek, hiszen az angol elég hülye nyelv. Mindketten végül a fejünket ráztuk. Mi fog ebből kisülni? Odasétáltam hozzá, és leültem a mellette lévő karfára, és némán megtárgyaltuk, hogy muszáj- e ezt tenni, mire ő azt reagálta, hogyha vele akarok lenni, akkor muszáj. Gondolom egy feketeség mindenképpen őrzött volna engem, hogy ne menjek a közelükbe. Kezdenek a dolgok nagyon kicsúszni a kezemből. Talán tényleg ideje lenne távoznom innen, pénz ide vagy oda. Aztán még az én legnagyobb megdöbbenésemre is Josh olyat tett, amit sosem gondoltam volna. Megfogta a karom, és magához húzott, majd szenvedélyesen csókolni kezdett. Szinte éreztem, ahogy Jessica a hátamba fúr egy kést, és forgatni kezdi, miközben Simon képzeletben fojtogat. Hűűű… mi lesz még itt!

Egy órával később már a Sunset Beach egyik központi utcáján sétáltunk, már rég elengedte a kezem, és próbált távolságtartóan menni mellettem, ami iszonyatos zsúfoltság miatt nehéz volt. A kávézókba, butikok mind nyitva voltak, és óriási forgalmuk volt. De a lámpák minden kereszteződésben pirosan villogtak, ami persze furcsa volt, mert nálunk sárgán szoktak villogni a nem működő közlekedési lámpák, az emberek meg az út közepén sétáltak. Úgy sejtem, hogy itt valami rendezvény van, ezért van lezárva minden. A félmeztelen gördeszkás suhancokat nem érdekelte, hogy tömeg van, mentek, mint a meszes. A lányok többsége bikiniben volt, néha lehetett látni egyet- egyet nadrágban.

A parthoz közeledve egyre többen voltak fürdőruhában, és olykor szembejött néhány a parti látványhoz elmaradhatatlan szörfös, félmeztelen férfi. Emellett feltűnően sok biciklivel találkoztam, ami kifejezetten meglepett. És apropó pálmafa, a fákon valamilyen szalagok lógtak le, amit lobogtatott a szél. Nem értettem sem a funkcióját, sem szépnek nem láttam. Kicsit olyan volt, mint az angyalhaj a karácsonyfán, csak itt fújta a szél. A part felé közeledve, amint véget ért a butik, és kávéház sor felsorakoztak a különböző étel, és bizsuárus standok fehér sátrak alatt, amiknek olyan arabos beütése volt számomra, tetejükön kis zászlócskával. Amint az út végén elértük a betongátat, látszott, hogy a parton több helyen is játszanak, ha jól sejtem baseballt, de kicsit arrébb meg strandröplabda meccs zajlott. Valami színpad is fel volt állítva, de még csak pakolásztak, meg állítgattak rajta. Az emberek a betonrakpart lépcsőzetes falán már felsorakoztak, talán a meccsek vonzották oda őket, talán várták a fellépőket, nem tudtam eldönteni pontosan.

Josh ekkor Simon morgolódására megszaporázta a lépteit, és elénk ment, majd kézen fogva sétált Jessicával, ami meglehetősen rosszul esett. Tibire néztem, aki szintén furcsa arcot vágott. Már is zavarok? Szinte azonnal felismerték őket páran, és megfordultak utánuk, de nem mentek oda hozzájuk, részben, mert a három biztonsági ember a feketében szinte virított a színes ruhákba öltözött emberek között, másrészt pedig azért, mert úgy nézett ki, hogy nagyon jól szórakoznak, akár egy mézes hetüket töltő pár. Ez bosszantott. Ha ilyen jól el tudja játszani a szerelmest, akkor én sem vagyok egyáltalán biztonságban. Belegondoltam, hogy bár rengetegnek tűnik az az idő, amit együtt töltöttünk már, hiszen szinte minden percben valami új dologgal, valami kihívással találtam magam szemben, de valójában alig több mint egy hete történt, hogy a jakuzziban dorbézoltak. Nem adhatom át magamat a féltékenységnek, sem a sajnálatnak, meg valójában értelme sincs, hiszen ebbe nincs beleszólásom.

–          Tetszik amit látsz? – Kérdezte Tibi a rakparthoz érve. És megállt.

–          Nagyon…- feleltem fintorogva, de én mentem tovább.

–          Szokj hozzá! Hova igyekszel? – érdeklődött pökhendin. Megálltam, és a szememet forgatva válaszoltam.

–          Arra- és mutattam a part felé. A fejét kezdte rázni.

–          Nem jó ötlet!

–          Ugyan miért nem? – fontam magam elé a karjaimat.

–          Mert teli vagyunk újságírókkal, fotósokkal, és éles szemű emberekkel. Ha csak gyanút fog valaki, akkor, az holnap már tényként fog szerepelni a címlapon. Innen nézheted őket, vagy elmehetünk sétálni, vásárolgatni. A tűzijáték után visszakapod. Addig együtt fognak andalogni.

Nem tetszett a szabályozás, de nem akartam ellenkezni, meg kötözködni, nem volt hozzá erőm. Egy pár órát összeszorított fogakkal is kibírok. Egy darabig néztük, ahogy megállnak, és tisztes távolságból szemlélték őket az emberek. Végül egy ember bátorságot vett magán, és megszólította őket, beszélgettek, autógrammot kértek, ezen felbuzdulva egész emberkoszorú vette alakult ki körülöttük. Nem bírtam ezt nézni, és a séta mellett döntöttem. Nem szeretek különösebben vásárolni, csak a bizsukat nézegettem. Nem is volt pénzem venni semmit. Végül Tibi meghívott egy fagyi kehelyre. Szomorú arccal kanalaztam az asztalnál az óriási banános fagyi csodát. Már a felén is túl voltam, amikor kikívánkozott belőlem a kérdés.

–          Te mit tennél a helyemben?

–          Kacagva hazabandukolnék a pénzzel. – Vágta rá azonnal, értetlenül nevetve, hogy én ezen én miért gondolkozom egy percig is.

–          Akkor is, ha szerelmes lennél?

–          Persze! – komolyabbra váltott – Nem vagy semmiben túl különleges! Se száz nyelven beszélő, 10 diplomás szupernő nem vagy, sem jó családból nem származol. Se gazdag, se híres nem vagy, és őszintén szólva láttam már nálad százszor szebb, és vonzóbb nőt. Még csak a tested sem felejthetetlen. Ne számíts arra, hogy hosszú távon is megtarthatod az érdeklődését egy olyan pasinak, akinek minden ujjára jut vagy tízezer nő.

–          És akkor ne is élvezzem ki azt az időt, ami megadatott vele?

–          Minden perccel nő a lebukás veszélye, ami neki nem jelent akkora törést, mint neked. Mert onnantól kezdve nem te leszel a Szabó Ajándék, hanem a ribanc, aki megvolt Josh Prix Hebetnek. És ez el fog kísérni egész életedben. Ebben teljesen biztos vagyok.

Nem mintha érdekelt volna egy olyan ember véleménye, aki állítása szerint a becsületét elhagyta a határon, de hallanom kellett más véleményét is, aki nem érintett az ügyben. Valahogy én is így érzem, ha csak azt nézném, hogy nekem mi a hasznos, és mi a káros, akkor a döntés egyértelmű lenne. De az ügy ennyire nem egyszerű. Erre az egy dologra nem gondoltam még, amit most Tibi felhozott, hogyha lebukunk, és tényleg nem vállal fel, akkor a megszégyenülés egész életemre kihathat. Az egész világ tudni fogja, hogy szerető vagyok. Talán munkát sem fogok emiatt találni. Ez elég rémisztő gondolat volt.

A tűzijáték este egész szép volt, sikerült a zenét és a látvány tökéletesen összehangolniuk, amit a magyar tűzijátékok esetében én még sosem tapasztaltam. És nem volt olyan csóró sem, mint nálunk, hogy percenként lőnek fel egy tűzijátékot, hogy kitartson legalább 2-3 percig a show. Itt küldték neki rendesen, nem győzte az ember a látványt magába szívni.

Hazafelé nem egyből a nyaralónkhoz mentünk, hanem megálltunk valami puccos kávézóban, és ott iszogatásba és beszélgetésbe kezdtünk, ők egymás között, én meg Tibivel, de néhe sóvárgó tekintetemet rávetettem Joshra. Aztán láttam, hogy felvillan pár vaku a hely egyik ablaka mögül. Hát ilyen érzés híresnek lenni? Egy kávézás közben is toppon kell lenned, mert fennáll a veszélye annak, hogy lefényképez. Végül Tibi is bekapcsolódott a beszélgetésbe, amiből én csak néhány dolgot értettem. A téma Amerika volt, az élet itt, a sok bevándorló, és a lehetőségek azoknak, akik ide szeretnének telepedni. Ő hivatalosan van itt, mert Simon kifejezetten őt akarta alkalmazni. Fél éve van már itt, és maradni is szeretne.

Amikor végre hazaértünk, akkor már majdnem éjfél volt. Fáradtak voltunk beszélgetni is, és nekem nem is volt kedvem a történetekről beszélni. Tudta, hogy van valami bajom, de nem akart róla beszélni. A cél az volt, hogy egy kicsit én is lássak valamit a világból, ne csak a négy fal között legyek, és ilyen szempontból nem panaszkodhatok. Kirándultam egyet! De mégsem voltam vele túl sokat, pedig arról volt szó. Az hogy az elején kb. öt percig mellettem volt, meg hogy utána láttam a kávézóba nem éppen az, amire számítottam, amikor úgy döntöttem, hogy vele megyek. Ő lefeküdt, én meg a fürdőbe mentem, és engedtem magamnak egy kád vizet, és közben Taboztam. Mire visszaértem ő már aludt. Direkt neki háttal feküdtem az ágyba, és eszembe sem jutott hozzá bújni. De ő mégis felém fordult, és hozzám simult. Kiskifli… vajon csinálta ezt Jessicával is?

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés