Bár iszonyatosan megviselte a koránkelés Josht is, ahogy engem is, hősiesen felkelt, hogy beszállítson a munkahelyemre. Nehéz nem belezúgni minden nap újra és újra, hiszen ez is egy olyan kedves gesztus tőle…

A munkának nagyon örültem, nagyon izgultam is, és ez az izgalom hamar elmosta az álmosságot. Akkor kezdett el rendesen világosodni, amikor mentünk a benzinkút felé. Minden nap ebben az időpontban láthatom a napfelkeltét? Szuper! És Josh is itt lesz? A nap kezdetét együtt megélni, minden nap új esélyt látni, eléggé romantikusnak gondolom. Ő persze morcos, és a legkevésbé sem érdekelte a napfelkelte, nem is akartam az agyára menni ezzel. Ezért csendesen gyönyörködtem a pillanatban egyedül.

Amikor beértem, Josh a parkolóban megállt, és hosszú csókkal próbált szuggerálni, hogy vigyázzak magamra. Nem tudom mit aggódik ennyit! Persze nekem is van olyan ismerősöm, akit Magyarországi benzinkúton raboltak ki fegyverrel, és láttam, hogy nem egyszerű kiheverni, de ezért van ilyen irreálisan magas bérünk, nem? Megint a főnök várt, úgyhogy a társamat még mindig nem ismertem meg. Gondolom hazaküldte, hogy ő tudjon fogadni. A munkához még állnom sem kellett folyton, aminek örültem, mert ha nem volt vendég, egy bárszékre le tudtam telepedni a pulthoz közel. A bankkártyás fizetést is sikerült még reggel tanulnom, és a készpénzhez meg ott volt egy számítógép, ami mindent kiszámolt helyettem. Leginkább a lányos zavarom akadályozott meg abban, hogy már az első nap tökéletesen végezzem a munkám.

Nem túl beszédesek, akik betévednek, aminek én örülök, a „köszönöm”, és a „viszlát” pedig már jól megy. Sőt a szókincsemet bővítettem a „Have a good/ nice/ safe trip!” kívánsággal: Jó/ kellemes/ biztonságos utat. Olyan 10 óra körül elment a főnök, és mondta, hogy majd 12 órakor jön, megmutatja hogy kell összeszámolni a bevételt, és hogy kell átadni a portát a váltásnak. Egyedül kellett boldogulnom, ami jó is volt, meg ijesztő is. Persze ha nagyon kétségbeesett volna, és nem tudtam valamit, akkor a biztonsági őr kedvesen segített. Egy középkorú mogorva emberke volt, de mégis mindenkinek segített. Ha kellett segített a vendégeknek tankolni, vagy árut tölteni. Persze, unatkozott. És bár mindent rosszkedvűen, és modortalan stílusban tett, de megtett bármit, amire szükség volt.

A műszak végén, amikor már segítséggel átadtam a kasszát a főnöknek, és megbeszéltük, hogy holnap folyt. köv., akkor kiálltam a benzinkút elé, és vártam Josht. Megpróbáltam megcsörgetni, de persze még mindig nem volt mobilja. Szerintem ennek ő direkt örül is. Fél órát késett, és úgy tett, mintha ez teljesen természetes lenne. Azért megjegyeztem neki, hogy busszal is be tudok járni, vagy teszem ezt gyalog, ha ez ilyen nehezére esik, de ő hajtogatta, hogy ő akar hozni és vinni, és hogy ebből ne csináljak már ekkora ügyet. Természetesen nem akartam belőle ügyet csinálni, mert nem szeretek senkivel veszekedni, de vele egyrészt nem tudtam finom árnyalt utalásokkal közölni, hogy „Hé, haver, ez rosszul esett, ne csináld már!” Másrész pedig hiába vagyunk közel egymáshoz, hiába tök természetes két egymáshoz ennyire közel álló embernek, hogy szívességeket tesznek egymásnak, én ettől a gesztustól mégis csak azt erősítette bennem, hogy ő fontosabb, mint én. Az ő élete az első, csak amit ő tesz az számít, én csak zsebpénzt kapargatok magamnak össze, de érdemben nem tudok, és soha nem is fogok tudni hozzájárulni a közös költségvetésünkhöz. Kitartott vagyok, aki csak hobbyból jár el dolgozni, lenézi, semmibe veszi a munkámat. De végül hagytam annyiban a dolgot.

Elég fáradt voltam már, és a rossz kedvemet csak rontott, amikor közölte, hogy el akart vinni egy étterembe, de amint kiejtette a száján a kérdést, rájött, hogy ez nagyon nem jó ötlet! Így is sokat kockáztat, hogy eljön értem. Ó drága Josh! Elnevettem magam, és ő megnyugodott, hogy nem sértődök meg ezen, és egyből megértem a problémát. A valóságban persze mélyen érintett, de ez elég, ha engem bánt. Haza mentünk, és otthon ebédeltünk fenn a szobánkba.

Ebéd után én egy kicsit ledőltem aludni, amíg neki volt valami rádiós interjúja, és amikor hazajött, akkor rávett, hogy pancsoljunk egyet a medencében az udvaron. Ez nagyon jó ötletnek bizonyult, nagyon jól szórakoztunk. Először úszóversenyt rendeztünk, aztán lélegzet visszatartó versenyt, ami neki sajnos százszor jobban ment. Aztán elkezdtünk beugrálni a medence széléről, amit nagyon élveztünk mindketten, sokat bénáztunk, és volt, hogy annyira újat akartunk mutatni a másiknak, hogy hatalmas hátasok, és hasasok lettek belőle. Fülig ért a szája, és hihetetlen öröm csillogott a szemében, amit nagyon jó volt látni. Aztán amikor már kezdtünk fáradni, akkor azzal játszottunk, hogy az egyikünk a víz tetején lebeg, a másik meg megtartja, mintha olyan erős lenne. Nem bírt sokáig magával a kis rosszcsont, amikor már tökéletesen csináltuk egyszer csak elengedett, és én ijedtemben elsüllyedtem. A fél medencét kiittam majdnem. A bosszú édes volt, amikor megpróbált kimászni, én meg visszahúztam, és megpróbáltam lenyomni a víz alá. Nem sikerült, de így is eltartott egy ideig, amíg kiszabadult a karjaim közül. Aztán mikor végre kimerültem kimászott a partra, én kipattantam, és újra belöktem. Végignéztem, hogy a felszínre jön, és egy tekintet háború után úgy döntöttem jobb lesz futni. Jól is tettem, mert utánam jött, és egészen a szobájáig üldözött, ott bemenekültem a fürdőbe, és magamra zártam az ajtót. Könyörgött nevetve, hogy engedjem be, és én csak azt hajtogattam, hogy nem. Aztán amikor már én is fázni kezdtem, akkor megszántam, és beengedtem vállalva a következményeit. Az ajtónak támaszkodva állt, amikor kinyitottam az ajtót, olyan arckifejezéssel, hogy most véged van. Mosolyogva hátrálni kezdtem a zuhanyzó felé, és ő elkezdett közelíteni felém. Amikor már nem volt hova menekülnöm eljátszottam, hogy „jaj de félek tőle”, amin ő jókat nevetett. Elkezdtem vetkőzni, és úgy tettem, mintha véletlenül esnének le rólam a fürdőruha darabjai. Aztán a nagy örömködés közben, amikor mind a ketten már kész voltunk arra, hogy egy nagyon kemény csata után egy nagyon keményet dugjunk, akkor megszólalt a telefonja. Most már van telefonja? Biztos Simon vett neki egyet! Hosszan nézett rám bánatosan, de ő egy világsztár, ő nem teheti meg, hogy ne vegye fel a telefonját, ezért otthagyott.

Én még vártam rá egy kicsit, de már nagyon fáztam, úgyhogy inkább lezuhanyoztam nélküle. Ő nem igazán tudott elszakadni a telefonjától, ezért kiment a napra melegedni. Kimentem hozzá, ő átölelt, és úgy beszélt tovább. Érdekes a kapcsolatunkat ilyen szabadon megélni. Nemrég még ezt nem tette volna meg, ahogy a medence, és a közös kerti séta is tabu volt. A kisház pusztulásnak ez az egyetlen előnye, kitágítottuk a személyes terünket legalább a háza területére. Nem tudtunk hol bujkálni tovább, és szerencsére nem is akartunk.

Az esti „fejtágítást” sem hagytuk ki, és érdekes módon Roberto épp annyit tudott beszélni a növényekről, mint előző nap. Én már a fejemet fogtam a sok érthetetlen információtól, de Josh egyre jobban érdeklődött. Amikor arról beszélt, hogy milyen a megfelelő víztartalmú termőföld tapintása, akkor Josh lelkesen dugdosta a földbe mindenhova az ujját. A hasznos gazok is nagyon érdekfeszítőek voltak számára. 9 körül sötétedett, és Josh kitalálta, hogy vesz egy sátrat, és pár napig kint fogunk aludni az udvaron, mintha kempingeznénk. Elég agyrém ötlet volt, de benne voltam.

Este elalvás előtt a korán kelés gondolatára azt találtam mondani, hogy: Jaj má’! Így magyarul. Ő erre ismételgetni kezdte, de úgy, mintha bűn lenne, hogy mondom, és letámadott egy nagy puszi áradattal, amit én fülrágással bosszultam meg. Amikor elfáradt akkor megkérdezte, hogy mi az a „Jajmá”, mert folyton ezt mondogatom, de néha hosszabbat mondok. Hamar rájöttem, hogy a hosszabb az a „Jajnemár!” Be kellett látnom, hogy tényleg gyakran használom mostanában ezt a szófordulatot, és észre sem vettem eddig. Elmondtam neki, hogy ez olyan náluk, mint az „Oh, come on!” Onnantól kezdve percenként elismételte, mindenféle fintorral, és hangsúllyal ezt a nagyon szépen csengő magyar kifejezést. Én minden alkalommal szakadtam a nevetéstől, mert annyira fárasztó volt, hogy az már vicces.

Percek alatt tudok teljesen leereszteni, amikor valami olyasmit csinál, és utána pillanatok is elegek ahhoz, hogy minden olyan dolgot elfeledve, amiért nehezteltem, vagy szomorú voltam, elraktározzam valahova mélyen, az elmém egy nagyon sötét, jelenleg elérhetetlen zugába. Nagyon jól éreztem magam vele, éreztem magamon is, hogy ragyogok a boldogságtól, meg láttam rajta is. Folyton mosolygott, és vidám volt. Bolondozott, mint egy kisgyerek, és úgy bújt állandóan, mint egy kiskutya.

A levegőben persze benne volt a szex gondolata, de ő lassan simogatni kezdett, és ez olyan jól esett, hogy amikor hozzábújtam, egy pillanat alatt úgy elaludtam, mint a tej.

Valahogy álmomban jutott eszembe ez a dal, Sub Bass-től. Talán a túl nagy boldogság, és a Josh mellett állandóan rám találó harmónia az oka.

“Lehet, hogy neked ez pár elcsépelt szó,
De nincs mit tenni, hisz “ÉLNI JÓ!”
Igaz, hogy akad, ami kiábrándító,
De az is belefér, hisz “ÉLNI JÓ!”
Nézz körül ember, hát ez ragyogó,
Én ezért élek, hisz “ÉLNI JÓ!”
Nem bonyolult, úgyhogy hadd halljam “HÓÓÓÓ!”
A lényeg csak annyi, hogy “ÉLNI JÓ!” ”

 

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés