Azt álmodtam, hogy egy réten állok, és minden zöld, de esik rám a hó. Amikor a földre ér mentem elolvad, pedig szép kövér pelyhek esnek. Csak állok ott, nem csinálok semmit, és nem érzek semmit, addig, amíg meg nem látok valamit repülni felettem, de mire felnézek, egy kivágott fán ott ül egy bagoly velem szemben.

Csak néz, nem huhog, nem fordítgatja a fejét, ahogy a baglyok szokták. Reggel megint arra keltem, hogy egyedül vagyok. Lehetséges, hogy sok a dolga, hiszen ma utazik el, késő délután. Nem bírtam ki, hogy ennek az álomnak sem tudjam a jelentését, szinte visított róla, hogy „önnek új üzenete érkezett” feladó „egy természetfeletti hatalom” címzett: „egy ostoba lány, aki nem képes odafigyelni a kisebb jelekre, még azt se venné észre, ha Gabriel arkangyal személyesen rúgná fenékbe”.

                Az egyetlen dolog, amivel viszonylag gyorsan, meg lehet fejteni manapság az álmokat, ha tényleg érdekel a dolog, az az álmoskönyv. Szerencsére már a neten is lehet vele találkozni. Persze nem vagyok ostoba, vannak fenntartásaim nekem is, de tudnom kell, hogy mit jelent az üzenet, és erre ez az egyetlen út. Kiválasztottam egy oldalt, és keresgetni kezdtem. Az oldal szerint: rét- pásztoróra, szerelmi kaland, ami nyilván Josh, ki más lehetne; a hóesés- áldozatkészség, ami főleg tárgyi segítségben nyilvánul meg, tény, kész vagyok Joshért mindenre. A hópelyhet sokáig néztem, hópehely- egy hozzád közelálló személy apró, rossznak tartott szokását nem vagy képes elnézni. A drog… ez egyértelmű! Bagoly- Az érzelem és értelem harcol benned egymással. Érzékenység, magas érzelmi intelligencia szint. Tény, hogy teljesen mást érzek, mint ami az eszemmel kis mértékben is megmagyarázható lenne. Ha az eszemre hallgatnék, mennék innen, és soha többet vissza se néznék. Hogyan összegezzem hát ezt az üzenetet? Egy szerelmi kalandért kész vagyok mindent feláldozni, de persze nem tudom elfogadni egy szokását, és gyötrődöm érzelem és értelem közt. De mi az üzenete ennek? Az érzések lennének az üzenet. Nem éreztem magam rosszul, sőt. Szép volt a rét is, és gyönyörűnek tartottam azt is, ahogy esik rá a hó. Bár, amikor a hópelyhet bámultam aggódtam, de megnyugodva vettem tudomásul, hogy mint a zöld fűhöz ér, szertefoszlik. És a bagoly, úgy szuggerált engem, mégis jó kedvem lett tőle, át is ölelte volna, ha tehetem. hozzásimultam volna, ahogy Josh nyakához szoktam… az ölelés, a nyaka ahogy az arcomhoz ér, és elfog az a tökéletes gondtalanság, ami miatt meg is szűnik a világ. Felőlem atombomba is robbanhat mellettünk, ha ő átölel.

Egy hónapja ismerem, mégis mintha mindig ismertem volna. Nem tudom mi a kedvenc étele, vagy hogy hogy hívták az első háziállatát, ha egyáltalán volt neki. De a lelke olyan ismerős nekem, mintha a sajátomat látnám benne. Nekem ő a mesebeli herceg, a lelkem másik fele. Nem függ össze ez a filmezéssel, soha nem láttam benne a vásznon keresztül, csak a szerepét. Ahogy rám néz, az más.

Nem tudom, mi az üzenet, az is lehet, hogy az, hogy tényleg menekülnöm kéne innen, én mégis most azt érzem, hogy az álmom arról szólt, hogy maradjak itt, és legyek vele, talán örökre is.

Amikor 9 órakor megjelent gondterhelt arca volt, de én úgy néztem rá, mintha életemben most látnám először. Őszinte csodálattal, mint a csillagszórót szokás karácsonykor. Hamar észrevette, hogy valami „bajom” van, és megpróbált rájönni mi az. A szemembe nézett, és pár perc után átvette az én melankolikusan boldog mosolyomat, és áthatóan csillogó tekintetemet. A meghitt légkört az törte meg, hogy elkezdett korogni a hasam. Egy szót sem szólt, csak mosolyogva nyújtotta a kezét, hogy menjek vele kajálni.

Reggeli után én pakolásztam, meg öltözködtem, ő meg a Tabon bogarászott. Egyszer csak megszólalt a Himnusz. Mármint a magyar. Odamentem hozzá, hogy megnézzem, mit csinál, és egy olyan videót nézett, amiben a zene alatt ment a magyar, és az angol fordítása is. Egy elismerő hümmögéssel hagytam, hogy tovább olvassa, hallgassa  a videót. Ezek annyira jóleső dolgok, pedig lehet, hogy fele annyira sem érdekli, de legalább nyitott rá. Imádom, hogy ilyen! Aztán értetlenkedve hívott oda, hogy van Osztrák- Magyar himnusz, sőt erdélyi magyar himnusz is. Legyintettem, hogy ez bonyolult. Egy tuccer himnuszt is talált. Ha nem a nemzeti jelképünkről lenne szó, még talán tetszene is a kezdeményezés, de így… eléggé szörnyű. Persze, az, hogy a világ egyik legismertebb lemezlovasa hozzányúlt, valamilyen szinten bóknak tekinthető.

Pár próbálkozással később, nem is tudom, hogy, megtalálta a „Magyarok világhimnuszát.” Már a kezdő harangszónál elszorult a szívem, és Leültem az ágy szélére, és szinte, mint akit szíven lőttek, savanyú képpel néztem magam elé, persze ő értetlenül nézett rám. Leállította, és megpróbált megérteni.

–          What is that music? (Mi ez a zene?) – firtatta tovább a dolgot.

–          Nothing! (Semmi!)- feleltem nem túl meggyőzően.

–          Then…I can listen it? (Akkor… meghallgathatom?) – elgondolkodtam egy kicsit, de végülis miért ne hallgathatná meg. Nem történt semmi baj.

–          You will don’t really like it! (Nem nagyon fog tetszeni.)- igazából próbáltam terelni csak a témát, és felrázni magam, hogy ez csak egy dal, amit kb. ezerszer hallottam már. Most mi bajom lenne tőle.

–          Why not? (Miért nem?) – kérdezte apró mosollyal. Erre mit mondjak? Nyílván zeneileg nem a legmagasabb szintű műalkotás. Meg neki egyébként is a Tiesto féle himnuszunk tetszett…

–          It’s not a modern music. (Ez nem egy modern zene!)

–          The title? (A cím?) – most mit mondjak? Nem akartam elmondani, ő nem értheti ezt. De nem is értem miért rágódok rajta, hiszen itt jó nekem, százszor jobb, mint otthon, és egy épelméjű sem vágyódna haza egy szegény, jövő nélküli országba, ami úgy köpött ki magából, mintha nem kellenék neki.

–          World anthem of the Hungarians. (A magyarok világhimnusza.) Not the national anthem! (Nem a nemzeti himnusz.) Just a song! (Csak egy dal!) – Mély érzések törtek rám. Most nem akartam, és nem is tudtam volna neki elmagyarázni a magyarok hányattatott sorsát, hogy milliók rekedtek a határon kívül saját otthonukban, és azt sem, hogy hányan döntenek úgy, mint én, hogy elhagyják a szülőföldjüket, és mindezt azért az átkozott pénzért. Inkább elindítottam.

Ő azt hitte, azzal megérti az érzékenységemet, ha rákeres a szövegre, és beírja a fordítóba.

Halló magyar! Hol vagy? Felelj!- Hello Hungarian! Where are you? Answer!

Halló magyar! Hallasz? Felelj! – Hello Hungarian! Can you hear me? Answer!

Bármerre vitt a sors, hív az ősi föld – Wherever you took the fate of, the call ancient land

Zászlója még ma is piros-fehér-zöld! – Her flag is even today of red, white and green!

Halló magyar! Kárpát felelj!- Hello Hungarian! Carpathian answer!

Halló magyar! Erdély felelj! – Hello Hungarian! Transylvania answer!

Bármerre vitt a sors, hív az ősi föld – Wherever you took the fate of call the ancient land

Szívedben megmaradsz piros-fehér-zöld!- Remaine in your heart red, white and green!

Amikor a következő versszakra ért a dal, valamiért hirtelen elöntött valami megmagyarázhatatlan érzés. A honvágy, vagy a bűntudat, vagy a meghatottság. Mint egy óvodás elkezdtem bömbölni akaratomon kívül, és bármennyire sajnáltam Josht, hogy tehetetlenül néz rám, nem tudtam abbahagyni.

De messze van Amerika! – But far from America!

Szegény magyar! Hol van “haza”? – Poor Hungarian! Where is “home”?

Bármerre vitt a sors, hív az ősi föld – Wherever you took the fate of call the ancient land

Véredben megmaradsz piros-fehér-zöld! – Remaine in your blood red, white and green!

 

Josh próbált megvigasztalni, a hátamat simogatta. Nem érthette miért sírok, de a szöveget olvasva némiképp képet kapott róla. Soha nem érintett ez a dal szinte még csak fájdalmasan sem. És most minden szó úgy szól, mintha ágyúval lőnék a szívemet.

Bármerre vitt a sors, hív az ősi föld – Wherever you took the fate of the ancient land called

Sírodig megmaradsz piros-fehér-zöld -Remine on your grave red, white and green!

–          Red, white, and green? (Piros, fehér, és zöld?) What does this mean? (Ez mit jelent?) – Összeszedtem magam, és kifújtam az orrom is egy zsepibe, mielőtt válaszoltam volna visszanyerve a könnyzápor előtti önmagamat.

–          This is the Hungarian flag colors! (Ezek a magyar zászló színei!) – kicsit el is gondolkodtam rajta, hogy miért nem esett ez le neki, de aztán rájöttem, hogy bármit jelenthet. Mint ahogy jelent is… Az ő kérdése világította meg, hogy mit jelent a magyar öntudat.  – Red is the strong and the spillen blood for it, white is the fidelity and the purity, green is the hope for as, and for freedoom! (piros az erő és az érte kiöntött vér, fehér a hűség és a tisztaság, zöld a remény értünk, és a szabadságért.) – Ó te jó ég! Nem hogy nem ontottam vérem a hazámért, de nem volt elég erőm még ahhoz sem, hogy hűséges maradjak hozzá, és nem reménykedtem a jobb életben rajta. Áruló vagyok!

–          This is a beautiful symbol. (Ez egy gyönyörű jelkép.) – Próbált vigasztalni. De én erre újra sírva fakadtam. Megcsaltam az igaz szerelememet, Magyarországot, és a szeretőm maga Amerika. Mindent megad nekem, amire vágytam, amiben reménykedtem, de akit igazán szeretek, az nem itt van. Ettől rossz embernek érzem magam. Annyira belefészkelte magát ez a gondolat az agyamba, hogy nem tudok szabadulni tőle. Próbálom magyarázni a tettemet, és elszámolni magamnak a lelkiismeretemmel, de egyszerűen nem tudok!

–          I can not get a reasonable reason… but I wanna go to home. (Nem tudok egy ésszerű indokot… de haza akarok menni.)

–          Missing you you’re mom? (Hiányzik az anyukád?)

–          Yes! But… That’s not the reason. (Igen! De… nem ez az ok.)

–          Missing you you’re girlfriend? – a fejemet ráztam, hogy ez sem az oka.

–          I have to do for my country. (Tennem kell a hazámért.) – Fogalmam sem volt, hogy hogyan tehetnék én egy országért valamit. Csak úgy rám tört ez az érzés. Tartozom neki mindenemmel, az életemmel, a verejtékemmel, a véremmel. Ha megmondaná valaki, mit tegyek érte, megtenném bármi áron. Az életem árán, ha kell. Én nem lehetek boldog, amíg az én hazám nem az.

Josh nem tudott semmit mondani. Neki is van hazája, de az ő haza szeretetét, még nem kellett eladni, elcserélnie, elhagynia. Neki még nem akarták elvenni azt, ami ő igazán. Az ő hűségét az országáért nem tették még próbára ennyire. Itt ebben a pillanatban fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire szeretek magyarnak lenni, és mennyire büszke vagyok rá. Hogy erőt kell vennem magamon, és harcolnom érte, ahogy csak lehet. Hogy nem hagyhatom el, és ha a földjét épp nem is érinti a lábam, attól még belül magyar maradok örökké, megingathatatlanul, és a remény, hogy egyszer majd újra nagy lesz, és „méltó régi, nagy híréhez.” Sírtam mind a tízmillió emberért, aki Magyarországon van, és együtt sírtam a legalább ugyanennyi emberrel, akik önszántukból, vagy kényszerből a hazánk határain kívül vannak éppen.

Nem kesereghettem ezen egész nap, és ha más nem Josh kedvéért össze kellett szednem magam. Nem tud mit tenni értem, és nem is akarom, hogy aggódjon miattam. Nem ő hívott ide, nem az ő hibája, hogy ezeket a dolgokat érzem. Szóval összeszedtem magam, és megpróbáltuk a napunk hátra lévő részét együtt tölteni, hiszen nemsokára elutazik, és meg megyek Ívihez, majd dolgozni.

Már bőven elmúlt három óra, és én már nagyon éhes voltam, amikor végre kilátásba került az ebéd. Hátra vitt oda, ahol állt a kisház. Le volt betonozva, és egy fa „filagória” volt építve fölé, tetővel, közbe virágokkal, három kényelmesnek tűnő kerti kanapával, kisasztallal, és arra felé, ahol régebben cigiztem mindig egy nagyjából egy méter átmérőjű tavacska, művízeséssel. Középen egy megterített asztal, oda ültünk le és estünk neki a kajának, ami nagyon finom volt. Közben nem tudtam betelni a látvánnyal, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen gyönyörű hellyé változtatta a  mi kis birodalmunkat, mert ez a hely, rólunk szólt.

Ebéd után átültünk a kanapéra, ami olyan kényelmes volt, mintha felhőkön üldögéltem volna. Aztán a beszélgetésből inkább faggatás lett.

–          Do you love me? (Szeretsz?) – milyen kérdés ez!

–          Of corse! (Persze!)

–          You want to be with me for a long time? (Sokáig velem akarsz lenni?) – mosolyogva felhúztam a szemöldököm, és nehéz szívvel válaszoltam.

–          Of corse! (Persze!)

–          Forever? (Örökre?) – elnevettem magam, mert tudtam, hogy ez lehetetlen.

–          Josh! – kérleltem

–          No? (Nem?) – nézett rám választ várva.

–          If it were possible… (Ha lehetséges lenne…)

–          I can go home with you? (Haza mehetek veled?) – ennél a kérdésnél már határozottan éreztem, hogy valamire megy a játék. Gyanakodva válaszoltam.

–          Yes…

–          I have for you… a gift… (Van neked egy… ajándékom…)- elmosolyodott a nevemmel játszadozás miatt. Várakozva sóhajtoztam.

Elővette a Tabját, és egy kockára tette a kisasztal alatt, és elindított valamit. Szinte azonnal megszólalt az ének, hangosan, majd a halk részen ő is énekelni kezdte, és közben a kezemet fogta. Ez Ewan McGregor, és persze az ő előadásában a Your song*, amit eredetileg Elton Jonh írt! Elmosolyodtam.

A számot tudtam jól, hogy miről szól, hiszen betéve tudtam, fordítással együtt, ami miatt vicces, őszinte, megható, és nagyon romantikus volt. Arról szólt nagyjából, hogy:

„Az ajándékom ez a dal, és ez csak a tiéd. Elmondhatod mindenkinek, hogy ez csak a te dalod, de most, hogy elkészült, remélem nem bánod, hogyha szavakba foglalom milyen csodálatos az élet, mióta a világon vagy.”

Itt már annyira meghatódtam, hogy elkezdtem a könnyeimmel harcolni… ugyan már, bakker! Ne legyünk ilyen érzelmesek folyton… de ő csak folytatta.

„Ültem a tetőn, és rugdostam a mohát, néhány sor összezavart, de a nap kegyes volt, mikor írtam ezt a dalt, olyan embereknek íródott, mint te, akik folyton ragyognak.”

Itt már nem bírtam a könnyekkel, és a kezemet a szám és az orrom elé téve próbáltam nézni rá a könnyfátyol mögül, zavart mosollyal. Istenem, de szeretem ezt az ember! Jaj, ne legyek már ennyire… nő…bazzeg! Tiszta gáz! A következő résznél mindketten elnevettük magunkat.

„Bocs, hogy elfejeltettem, de mindig ezt csinálom. Látod, elfelejtettem, hogy a szemed zöld, vagy kék. Egyébként is az a helyzet, hogy én tényleg szeretlek téged. Neked vannak a legszebb szemeid, amit valaha láttam.”

Meghatottam adtam neki egy csókot amíg nem volt ének.

„Elmondhatod mindenkinek, hogy ez a te dalod, tudom, hogy elég egyszerű, de ha már kész van…”

Ekkor feláll, és letérdelt elém lassan. Jaj, ne legyünk már ennyire csöpögősök, hé! Tiszta gáz!

„Remélem nem baj, remélem nem baj, ha szavakba öntöm, milyen csodálatos a világ mióta a világon vagy.”

Sóhajtozni tudtam csak, amíg elénekli nekem ugyanezt még egyszer. Csak mosolyogni tudtam, nagyon kedves, és szép volt ez tőle, és mire véget ért a dal, az ő szeméből is könnyek kezdtek csorogni. Jaj, drágám, nem kell minden nap előadni a Rómeó és Júliát, ám! Persze iszonyat jó érzés volt, de… túlzás. Egy egyszerű ebéd mellé ilyen vallomást kap az ember…

Aztán elővett a zsebéből valamit, és a kezembe adta. Egy doboz… nem az nem lehet… a szívem valahol a gyomrom tájékán volt. El sem tudom képzelni milyen arcot vágtam, amíg kinyitottam. Egy gyűrű! Szó szerinte tátva maradt a szám, de ő lemorzsolta az ujjai hegyével a , a tenyerébe nézett, el sem tudtam képzelni mit néz ott, amíg zavartan szipogva meg nem kérdezte: „Leszel a feleségem?” Nem gépeltem félre… magyarul kérdezte meg! Honnan szedte, hogy így mondják? Remek ez a fordító program. Azt a mindenit! Próbáltam levegő vételekkel serkenteni az agyam a gondolkodásra, de csak az jutott eszembe, bárhogy erőlködtem, hogy  igen igen igen igen igen igen igen igen igen…

Aztán csak ki nyögtem, hogy „Jaj ne már!”, erre mindketten meghatott nevetésben törtünk ki, és még meghatottabban nevettünk egymásra, majd mindkettőnk könnytermelése meghatványozódott, és ő csillogó reménnyel a szemében térdelt előttem és várakozott. Ebben a szemben kristály tisztán látom, hogy a saját lelkemet látom viszont. Nem tudok nélküle élni!

–          IGEN! YES!- ismételtem meg mindkét nyelven, hogy biztos lehessen a válaszomba. Ő egy másodperc alatt felhúzta rám, remegő kézzel a gyűrűt, és már éreztem is az ajkamon, az arcomon, a nyakamon a könnyáztatta csókait, és a majdnem összeroppantó, ragaszkodó ölelését.

Hozzá akarok menni feleségül? Tényleg? Te jó ég, hiszen ezt mondtam. De jó! Persze én is ugyanúgy öleltem őt, talán még jobban is.

Két órán át határtalanul gondtalan rózsaszín felhőben üldögéltünk ott, aztán csak közeledett az elválás szörnyű pillanata. Akkor már jöttek a gondolatok: hiszen neki már van menyasszonya… ő már vőlegény… most tényleg itt akar hagyni mindent és mindenkit? Miattam? És hazajönni velem? Ez őrültség! Oké! Csináljuk!

Amikor elvitt Ívihez, sőt a melóhelyemen is kábultan próbáltam feldolgozni ezeket a hitelen változásokat! Mi történik velem? A süllyedő hajón vagyok, vagy a mentőcsónakban ülök már? Nem tudom eldönteni.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés