Ma reggel kivételesen nem arra keltem, hogy valami emberkezdemény hangoskodik odakinn, bár semmivel sem volt kellemesebb az élmény. Épp háton fekszem, és mélyen alszom, aminek köszönhetően csukva volt a szemem, mert ha nem így történik rosszabb vége is lehetett volna.

 Egyszer csak a kölcsön ágyam feletti polcról elindult a 459 db játékautóból az egyik, a legnagyobb és a legnehezebb persze, és a békésen pihentetett jobb szememen landolt. Azonnal mély ordításban tört ki belőlem a fájdalom, és azt sem tudtam mi történik, vagy, hogy hol vagyok. Az ajtómon pár másodperccel később, amikor már nagyjából megértettem, hogy mi történt, berontott Ívi, nyomában a koloncával.

–          Mi van?

–          Asszem elütött egy kocsi!

–          Mi?- felmutattam a bűnöst.

–          Nagyon fáj a szemem, főleg a szemöldököm. Így… zsibbad!

–          Akkorát ordítottál, azt hittem minimum egy ufóval hadakozol.

–          Hát azért megnézem, hogy te a legmélyebb álmodból hogyan fogadsz egy becsapódó kisautót. – mosolyogtam rá, mire ő elismerően biggyesztette a száját, hogy valószínűleg igazam van.

–          Akkor aludjunk!

–          Tegyük azt! Remélem, több kocsi nem akar száguldozni ma reggel!

–          Jó éjt! – rápillantottam a telómra, 10:12 volt.

–          Jó éjt! – válaszoltam nevetve.

Megpróbáltam aludni, de annyira sajgott a szemöldököm, és a szemem külső sarka, hogy muszáj volt valahogy lehűtenem. Attól féltem, hogy látszani fog, aminek nagyon nem örülnék. Elég érdekes látvány lenne egy mokkával a szemem alatt az élet. Még egy napszemcsim sincs. Bármilyen fáradt is voltam, kimásztam az ágyból, és a mélyhűtő felé indultam. Amint kiléptem az ajtómon, megdöbbenve tapasztaltam, hogy amerre nézek, emberek fekszenek. Ez reggel még nem így volt! Honnan jöttek ide ezek? Akadálypálya… de jó… főleg fáradtan, félszemmel. Ez az! Ilyen az aranyélet!

Egész ügyes voltam, egy bokát és fejet sem tapostam le a hűtőig. Amikor viszont kinyitottam az ajtaját és kutakodni kezdtem, hirtelen megjelent egy kéz mellettem, amitől megint majdnem összecsokiztam magam. Lazán odanyújt az orrom elé, kinyitotta a rendes hűtőrészt, a leheletét éreztem a tarkómon, kivett egy doboz tejet, és bevágta az ajtót. Hátranéztem, hogy meglássam ki volt egy a bunkó szellem, és persze hogy a kis nyál gyerek volt, egy szál alsógatyeszban, aki már az első pillanattól kezdve az agyamra megy. Visszafordultam a hűtőhöz, és megállapítottam, hogy semmi nem felel meg az igényeimnek, mind romlandó. Úgy döntöttem hát, hűtöm a szemem amíg bírom, mondjuk egy zacskó vegyes zöldséggel, aztán majd legfeljebb jövök még egy kört. Egy rongyot kerestem, belecsavartam, és a pultnak dőlve hűteni kezdtem a szemem. Szinte azonnal lefagyott a szemgolyóm is, ezért tartanom kellett egy kis szünetet. Ennyire fáj, ha megfagy az ember szeme? Durva. Egy böfögést, és egy „ohw”- t hallottam a nyálgyerek irányából. Odanéztem kedvtelenül, és ő engem bámult fintorogva. És a szememet forgatva jeleztem, hogy bekaphatja, és a hűtő fényes felületén próbáltam vizsgálgatni, hogy mennyire durván nézek ki, de nem láttam benne semmit.

–          Yes! You are beautiful! – suttogta ércesen.

Most ez bókolni próbál, vagy ironizál, mert szörnyen nézek ki? Áh egyik sem érdekel! Menjen már innen! Visszatettem durcásan a szememre a hűtést, majd miután sikerült megint lefagyasztanom mindent, vissza akartam tenni a zacskót a hűtőbe, és visszamenni aludni, de ő megfogta a zacskót, és kivette a levegőben a kezemből. Döbbentem néztem rá. Elővett egy műanyag zacskót, kivágta a zöldséges zacskó sarkát, majd egy maroknyit átöntögetett. Amikor végzett becsomózta a műanyag zacskó száját, és a konyharuhába dobva hanyagul, odanyújtott nekem kifejezéstelen arccal. Egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha zavarban lenne, nem is nézett a szemembe. Tudom, hogy meg kellett volna köszönnöm, de egyszerűen… annyira irritál, hogy nem megy. Visszaraktam inkább a zöldséget a hűtőbe, és a „jegemmel” visszaindultam aludni. Jó volt, mert ha nagyon fájt, csak ráraktam egy kicsit, és már aludtam is tovább.

Annyira fáradt voltam már, hogy úgy is tudtak aludni, hogy kint ment az 5.1-es hangzás. Hallgassatok zenét, és filmezzetek max hangerővel köcsögök. Én akkor is alszom! Délután kettőkor keltem fel arra, hogy Sms-em jött. Josh volt az:

„Hi Aji! You miss me! Going well the dance! If all goes well, I go to home tomorrow. Mom is even in the house…We solve it! I love you: Josh” – Szia Aji! Hiányzol! Jól megy a tánc! Ha minden jól megy, holnap megyek haza. Anya még a házban van…Megolduk! Szeretlek: Josh.

Persze az sms után rögtön hívni akartam, de már nem volt elérhető. Na mindegy! Ez feldobta annyira a napomat, hogy elviseljem, amint rám szállnak, hogy igyak velük, mert egy egyiknek szülinapja van. Kit érdekel! Most komolyan? Betöltötte valamelyik a hatot? Mehet általános iskolába? Ugyan már! Menjenek haza! Sikerült megértetnem velük, hogy akkor sem iszok, ha a kiöntik, és a kezembe nyomják, mert nemsokára dolgozom, így a szimpátia skálán jelentősen hátrébb kerültem. Nem számít!

Pár órával később, már kissé illumináltam üldögéltek az erkélyen páran, én meg ki akartam teregetni a ruhákat, amiket kimostam. Nem bírtam tovább a hányásos ruhadarabokat szagolgatni a fürdőben. Ívi nem volt ott, Miranda, és a nyál gyerek viszont igen. Persze úgy beszéltek, mintha ott sem lennék. Valóban nem értettem mit mondanak, ezért nem is tudtam volna kihallgatni őket, ha akartam volna sem. De szinte éreztem Miranda méregető tekintetét a bőrömön. Már előre mosolyogtam magamban, hogy ezt most nagyon benézte, mert én nem vagyok az ő súlycsoportja. Megszívja, ha szívózik velem. De nem bírta megállni a kis ribi!

–          Hey! You! Where did you come? (Hé, te! Honnan jöttél?) From Arabians? (Araboktól?) – felnevetett gúnyosan, és páran vele együtt nevettek. Buta liba!

–          If you can tell me where are the Arabian countries, on wich one continent, I answer! (Ha meg tudod nekem mondani hol vannak az Arab országot, melyik kontinensen, válaszolok neked!) – zavartan nevetett, és próbálta elhitetni, hogy persze hogy tudja, de valójában szerintem még a kontinenseket sem tudja felsorolni. A többiek is várták, hogy válaszoljon, ezért neki lett egyre kínosabb a szituáció. Próbált segítségkérően nézni pár emberre, de mindenki élvezte, hogyan derül ki, milyen ostoba nőszemély.

–          In Australia? – találgatott magabiztosan. Basszus, ha a sajátján kívül bármelyik három lakottat mondja, akkor még azt mondom, hogy nem teljesen sötét, de ez volt a legtávolabbi tipp, amit csak mondhatott. Én a kvízműsorokban hallatott hangot utánozva, amit rossz válasz esetén szoktak bejátszani, csak annyit mondtam.

–          Biiiiiiiiiiiiiiiiii! – mindenki szakadt a nevetéstől, én meg elégedetten sétáltam be a lakásba.

Tény, ha nem érezne késztetést arra, hogy versenyezzen velem, akkor nem kötne belém. De milyen veszélyt jelentek én erre a kis nyomi lányra? Nem iszok, és nem tudok túl jó képet vágni a bulizókhoz sem, nem lehetek túl népszerű köztük. De ha kamaszkori tapasztalataim nem hazudtolódnak meg itt, akkor van legalább egy olyan ember, aki jó fejnek tarthat, mindennek ellenére. És ez piszkálja a csőrét! Jó, Ívi nyilván jó fejnek tart, bár azt gondolhatta, hogy majd többet fogok vele partizni, de nem csalódott bennem akkorát, mint gondoltam. De csak Ívi nem számítana ebben a kérdésben. Ráadásul ő nem is volt a közelben, úgyhogy nem neki csinálta a műsort.

Nem tudta megemészteni a vereséget, mert amikor végeztem a fürdéssel, akkor arra mentem ki a fürdőből, hogy a nappaliban beszélgetnek, méghozzá elég hevesen. Ívi kétségbeesett pillantást vetett rám, amit megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, de megszólalt a lelkiismeretem, mégis csak nála lakok… Közelebb mentem hozzá, és megkérdeztem.

–          Nem nyugszik el?

–          Ki?

–          Hát a csaj! – a szememmel jeleztem kire gondolok, de nem akartam kimondani a nevét, ne legyen levágós.

–          Csak felvetette, hogy milyen káros ennek az országnak, hogy ennyi bevándorló jön ide. Eléggé heves vitát szított ezzel. Nem tudok mit mondani. Amerikainak érzem magam, de tudom, hogy nem vagyok az. Ha nem tudnám, hogy ki vagyok, akkor én is ezt gondolnám, hogy Amerika az amerikaiaké! De tudom, hogy én is bevándorló vagyok! Ha ezt nézzük semmi keresni valóm nincs itt.

–          Pf…! Most komolyan egy ilyen kis luvnya dönti el, ki lépheti át az országhatárokat? Ne viccelj. Ő talán maja? Vagy mi? A maják voltak itt az őslakosok, nem? Vagy indián? Elképzelem, ahogy „tomahawkot” lengetve, két copfba fonott hajjal szaladgál közbe egy indián sátrat. Nem egy Pocahontas, az tuti! – Ívi elnevette magát, és azt vettem észre, hogy mindenki engem hallgat. Nem is értenek engem, és eddig le se tojták, hogy létezem! Most mi bajuk van? Mitől lettem fontos? Nem érdekelt, folytattam! – A szép kifejezéstelen szürke szemei is pont az indián vérről árulkodnak nem? A rothadt sárga színű bőre nem a naptól ilyen, az igaz, de nem is a genetikától az tuti. Bár gondolom barnát akart, csak nem sikerült neki! – Ívinek már folytak a könnyei is – Szóval a legjobb esetben is az első telepesek egyike volt. Hm… miért is hoztak ide nőket? Várjunk csak! Fát vágni? Ja, nem… megvan… kurvákat hozták ide, hogy a rabok, akik építik az első városokat, ne lázadjanak olyan nagyon. Igen, azt hiszem az ő leszármazottjuk lehet… Egészen jól el tudom képzelni, ahogy mélytorkozik, te nem? Nagyon sokban hasonlít az első telepes nőkre. Bármit bárhova, ráadásul ingyen, mert valljuk be, azoknak a nőnek már nem fizettek túl sok mindent. Meghagyták az életüket, és ennyi. Szerinted ő is az életben maradásért pucsít mindenkinek?

–          De gonosz vagy! – törölgette a nevetés közben kicsordult könnyeit.

–          Én? – néztem rá ártatlanságot színlelve.

–          Te! Amúgy Byron szerint én már maradhatok, de az anyámat, és téged is ki kéne toloncolni innen!

–          Melyik az?

–          Hát a szöszid! – elmosolyodott halványan, de aztán visszavette a bánatosabb álarcát. Én olyan képet vágtam, mint akit tökön rúgtak, pedig nem is tudom milyen az. A nyálgyereknek véleménye is van? És így akarja, hogy rávessem magam, hogy ilyen véleménnyel van rólam? Logikus!

–          Jaj, drága, csak rá kell nézni! Egy Hochdeutsch, tiszta árja a csávó! Nem látod rajta? Lerí róla, hogy a nagyapja az egyik láger vezetője volt, és ide jött összehúzni fülét farkát, nehogy kicsit megöljék még a végén. Aztán persze csak összebaszott egy ilyen fattyat, aki az ő gondolatait örökölte. Csak az ország más, de ugyanúgy nacionalista az agya a csávónak.

–          Lehet, de akkor még amerikai! – mondta szomorúan Ívi.

–          Meg tennéd, hogy felteszel nekik egy kérdést.

–          Attól függ mit!

–          „Kik az Amerikaiak?” Inkább ezen rágódjanak egy kicsit!

–          Áh, abból botrány lenne!

–          És?

–          Én bulizni akartam.

–          Hát akkor kérdezd meg, mert így itt nem lesz buli, ha nem lövöd le a kurvát. – megkérdezte. Azonnal páran hőzöngeni kezdtek, meg magyarázni, egymás szavába vágtak. Egy kicsit még élveztem is, hogy végre gondolkodni látom ezt az agyilag zokni bandát. Talán életükben először teszik ezt.

–          Hát így ennek nem sok értelme van. Mindenki mondja a magáét! – nézett rám kétségbeesve.

–          Még sokat kell tanulnod az emberekről! – mosolyogtam rá sokat mondóan. – Légy szíves próbáld meg szó szerint első szám egyes személybe lefordítani, amit mondok. Ok?

–          Ennél rosszabb már nem lehet! – mondta megadóan. Integetett, meg kiabált, hogy kuss legyen. Elcsendesedtek nagy nehezen, de sokat duzzogó, sokan pedig győzedelmes arcot vágtak a vita befejezéseként.

–          „Tegye fel a kezét, aki szerint nem vagyok Amerikai!” – aggódva nézett rám, de azért megkérdezte. Zúgolódva tanakodtak, és Mirandát követve azért páran felrakták a kezüket elégedetten. Folytattam diadalmasan! „Hát lehet, hogy Amerikai a tiétek,” – vártam a fordításra, és előre nevettem magamban. „de ez a lakás az enyém!” – tetszettek a gondolkodó arcok, amikor értelmezni próbálták a kijelentést. „Szóval az ilyenek tűnjenek innen!” – amíg lefordította, addig odasétáltam a bejárati ajtóhoz, és kinyitottam, majd mosolyogva álltam ott, mint egy londiner.  Nem mozdult senki! „Gyorsan…!” „A kis nácik is húzzanak innen, mielőtt ideggázt szerelnek a zuhanyrózsánkba.” – Ívi aggódva nézett, hogy ezt nem mondja! – Ha nem rakod őket helyre, sosem fognak tisztelni. Ha meg ezen megsértődnek, akkor nem igazi barátok. Meglepődnék ugyan, ha azok lennének, de neked nem kell megfelelni senkinek, akinek nem vagy elég jó! Végül lefordította, és a nyálgyerek nem értette a célzást, csak az tűnt fel neki, hogy Ívi őt nézi. Értetlenkedve nézett, hogy most vele mi bajunk van.

Végül nem ment el senki, de megértették a célzást, hogy először a saját portáján nézzenek körbe, mielőtt más felett pálcát törnek. Nem gondoltam, hogy képesek lesznek ilyen összetett gondolatokat alkotni, úgyhogy most az egyszer én is pozitívan csalódtam bennük, el kell ismernem. Még azt hallottam fél füllel, hogy az ide menekülő zsidókról beszéltek, majd az ugyan csak ide menekülő náci tisztekről kezdtek el beszélgetni, de már csak beszélgettek, nem volt bennük indulat, nem vágtak egymás szavába. Még a végén emberek lesznek belőlük, hihetetlen. Büszke vagyok rájuk! Nem számít, hogy nácik, vagy zsidók leszármazottai, hogy 20 vagy 2 generációval ezelőtt telepedtek-e le itt, most egy csapat, együtt élnek, és együtt buliznak, szerelembe esnek egymással, barátok lesznek, vagy épp riválisok, de együtt vannak. Az élet ilyen! Nem számít, hogy melyik rasszba, nemzetbe, vagy vallási régióba csoportosíthatók a genetikai adottságaid, ha a feltételek adottak, akkor nincs lehetetlen.

Munka közben arra gondoltam, hogy mindjárt holnap van, és éjfélkor meg is örültem, hogy de jó péntek van, és már csak egyet kell aludnom munka után, és mire kinyitom a szemem, meglátom végre Josht. Aztán azon töprengtem, hogyha ezt az egy hetet ilyen nehezen bírtam ki, akkor mi lenne, ha soha többet nem látnám. De már mennyasszony vagyok, és haza jön velem… Ugye?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés