Hajnalban nem bírtam tovább, és írtam neki egy sms-t csak annyit, hogy:

„You miss me! Come home now! 😀 I love you! :X”

(Hiányzol! Gyere haza most! 😀 Szeretlek :X – puszi) Semmi! Még az SMS-em sem kapta meg a készülék szerint. Kezdtem egy kicsit aggódni. De nem tudtam tenni semmit, hogy kiderítsem, mi a fene van. Csalódottam battyogtam haza a műszak végén, és hazaérve már azon töprengtem, hogy hogyan fogok holnap is dolgozni, mert már olyan fáradt vagyok, hogy nem érzem semmimet.

Próbáltam hívni is reggel, direkt felkeltem olyan 10 óra magasságában, csak, hogy minél előbb emberi időben fel tudjam hívni. De a telefon kicsöngés helyett, csak sípolt. Két dolgot jelenthet ez: Vagy ki van kapcsolva, vagy nincs térereje. Mondjuk a sivatagban elég valószínű, hogy térerő nincs. Dolgozik, békén kell hagynom. Senki se szereti, ha a nyakán lógnak állandóan. Bármilyen nehezemre is esik nem felhívni, vagy sms-t írni percenként, nem teszem. Persze szívesen engednék ennek a vágyamnak, de hát se pénzem nincs erre, meg egyébként is kínos lenne mindkettőnknek. Ő nem akar bunkó lenni, én meg nem akarok picsásan viselkedni. Tény, hogy a késztetés baromi nagy… tudni akarom: mit csinál, hol van, hogy van. Mély levegőt vettem, és arra koncentráltam, hogy nemsokára itthon lesz. Kibírom akár meddig tart, ha még két hétig oda lesz, akkor is kibírom, mert tudom, hogy utána magához ölel, és megcsókol. Türelem kérdése csak minden, és az élet sokszor szól arról, hogy tudsz-e várni, vagy sem. Ha elég türelmes vagyok visszakapom, a karomba zárom, hozzámegyek feleségül… és hazaviszem magammal…  Most, hogy így elsorolom, elég soknak tűnik! Túl nagy dolgokat várok tőle! Feladni az egész életét értem? Túl sok ez egy szerelemért! Én nem tenném…

Visszaaludtam, és álmomban, ki tudja melyik faktornak köszönhetően furcsa álmom volt. Egy magas épület egyik felső emeletén álltam, és az ablak felé néztem, ahol döbbenten vettem tudomásul, hogy sötét felhőket látok, de olyan sötéteket, amilyet még a legdurvább viharnál sem látni, mély koromfeketéket. A nyitott ablaknál állva vártam, hogy most mi lesz. Biztonságban vagyok, hiszen egy épületben nem tudok elázni. Mégis, ahogy elérte a felhő az ablakot, betódult a szobába, ahol voltam, és közelített felém. Nem is köd volt, inkább olyan habszerű valami. Már menekülni próbáltam, de kitört a pánik, és az emberek egymást taposták, futottak a lépcsőkön lefelé, mentették magukat, próbáltak minél lejjebb jutni. Aztán a zárt ablakokat is betörte, és ott is tódulni kezdett be. Nem volt választásom, nem volt hova menekülni, minden irányból közbe vett ez a hab. Folyamatosan kapálóznom kellett, hogy legalább levegőt kapjak tőle, és ahogy a kemény habszerkezet összetört koromfekete lé folyt szét rajtam is. Nem láttam tőle semmit, és azt hittem, hogy meg fogok fulladni is, de aztán arra gondoltam, hogy nem szabad itt meghalnom. Én nem az a típus vagyok, aki csak úgy meghal. Én az a típus vagyok, aki túléli ezt is. Aztán elkezdtem vakon futni a teljesen áthatolhatatlan habfelhőben, és a kezemmel az arcom elé nyújtva folyamatosan hadonásztam, hogy levegőt kapjak. Aztán egyszer csak az utamat mások is keresztezték. Ők is ész nélkül futottak, ezért megálltam, és ahogy a felhő elől menekülnek, azt gondoltam nincs esélyünk, mind meghalunk. A felhő teljesen belepte az épületet, nincs hova menni! De meg kell próbálnom, gyerünk! A pincébe kell lejutnom, ott nincs ablak, ott talán biztonságban leszek. Elindultam lassan, és amikor kitapogattam a lépcsőt hallottam, hogy valaki annyira futott, hogy nem tudott megállni a lépcsőnél, hanem nekifutásból legurult, és kitörte a nyakát. A padló csúszós volt, óvatosan kell menni, megkerestem a korlátot, és lebotorkáltam, ki tudja hát emeletet. Amikor végre eljutottam a pincébe, örültem, hiszen igazam volt, az egy biztonságos hely, és erre mások is rájöttek, de a tömeg hatalmas volt, az emberek egymást taposták, préselték. Megpróbáltam beljebb menni, és a tömegben megláttam valakit a földön feküdni, úgy hogy másik tapostak rajta, odalökdöstem magam, és lelöktem a testről az embereket. Arccal lefelé feküdt, de a ruhájából azonnal tudtam, hogy Josh, aki a földön feküszik. Nem mozdult. Tudtam, hogy halott. Meg akartam fogni, és felhúzni, hogy biztos legyek benne, de nem volt annyi hely.

Itt keltem fel, és úgy éreztem, mintha bármelyik percben valóra válna az álmom. Ijesztő, szorongó érzés volt úrrá rajtam egész nap. Csak paranoiás vagyok. Olyan, mint az anyám, aki folyton mindenért aggódik, és mindig a legrosszabbat vizionálja. Hát még a végén csak kiderül, hogy rokonok vagyunk. Nem tudtam megnyugodni, bárhogy akartam, csak zombiként pakolásztam, mint kaibe örökmozgó alkatrészeket plántáltak. Nem érdekeltek a kis görcsök, akik feküdtek, mint egy kis csontikupac mindenhol, nem is törekedtem arra, hogy csendbe legyek. Szendvicseket csináltam, de annyit, hogy egy hadseregnek elég lett volna, de aztán rájöttem, hogy nem is vagyok éhes. Aztán takarítani kezdtem, sőt bekapcsoltam a rádiót is, hogy duruzsoljon valami. Ébresztő Szarrágók! Aztán Wc-t pucoltam, a fürdőben hányást takarítottam, mert senki nem volt olyan állapotban, hogy megcsinálja. Mosógépet is elindítottam, meg a mosogató gépen is az áztatást, meg a ruhákat összeszedtem, ami már száraz volt. És mikor már csak a csírákat kellett volna felporszívózni a padlóról, akkor fogtam egy konyhaszéket, mivel a kanapén is aludt valaki, és bekapcsoltam a Tv-t, ráadásul olyan hangerővel, ahogy ők szokták hallgatni. Morogtak mozgolódtam, és komolyan vártam, hogy az egyik belém kössön, mert akkor legalább van kit miért megütni.

Ahogy a TV-t kapcsolgattam, meglepve tapasztaltam, hogy ismerős szavak csengenek a fülemben az egyik csatornáról. A Richardson családnak volt előfizetésük Duna World-re. Hihetetlen! Jól esett nézni, pedig a műsor nem érdekelt, unalmas, és szánalmas is volt. De olyan régen néztem magyar Tv-t. Ha Ívi nem lenne megőrülnék, hogy nem hallok magyar szót.

Aztán csak elkezdtem mozgolódni a zombik. Hihetetlen, hogy ezeknek nincs anyja, meg apja, aki hazarángatná őket. Bezzeg értem anyám akárhova utánam jött. Egyszer 17 évesen bejött értem a diszkóba, és lepofozott majd a karomnál fogva kirángatott a helyről, mert azt mondta, hogy nem mehetek el a buliba, én mégis elmentem. Talán nem tette olyan rosszul, mint amennyire utáltam érte utána. Rájuk is rájuk férne némi szigor.

Amikor úgy döntöttem, hogy lemegyek a boltba, szerzek valami ehető kaját, mert ezt a sok szemetet már nem bírja a gyomrom Ívi azonnal szólt a pasijának, hogy kísérjen el, de a pasija nem volt magánál. A bájgúnár persze azonnal jelentkezett a feladatra. Nem volt erőm ellenkezni sem. Feszült voltam, és úgy érzem, tehetetlen vagyok. Mi a bajom? Egy hülye álom? Tiszta zizi vagyok! Látom magam kívülről, de nem tudom kikapcsolni ezt a kétségbeejtő megmagyarázhatatlan szorongást.

Elmentem öltözködni, hogy elinduljunk a boltba, és a végén az éjjeli szekrény fiókjában tartott gyűrűmért nyúltam. A fiók tök üres volt,  a gyűrűm nem volt sehol. Azonnal kétségbeesve keresgélni kezdtem a földön az ágy alatt. Nem raktam volna bele? De hiszen emlékszem rá. Minden elalvás előtt az az utolsó, amit leveszek, és mindig csak a fiókba. Ha nem oda, akkor hova raktam? Minden ruhát átnéztem, a földet mindenhol, a táskámat, a pénztárcámat, kimentem a fürdőbe, de hát ha ott lett volna megtalálom, amikor takarítok ott. Kidobtam volna véletlenül? Ne már! Csüggedten ültem le a kanapéra. Ívi odajött, és megkérdezte:

–          Mi a baj?

–          Elvesztettem a gyűrűm!

–          Azt a gyűrűt, azt a vékony, kis köveset. Már akartam kérdezni, hogy honnan van, csak mindig elfelejtettem. Nekem nem rémlik, hogy lett volna ilyen gyűrűm, főleg nem azok között, amit adtam neked.

–          Joshtól kaptam… – feleltem, mint egy gép

–          Joshtól? Csak úgy ékszereket vesz neked? De jó! Bár a gyűrű azért meredek. Inkább nyakláncot, vagy fülbevalót kellett volna adnia, mert a gyűrű az elég konkrét jelzés.

–          Konkrét jelzésként adta. – feleltem ugyancsak gépiesen. Ívi mély hangon megkérdezte:

–          MI? Megkérte a kezed? – szótlanul bólogattam magam elé meredve, és azon töprengve, hogy hol lehet. – És te igent mondtál? – bólogattam. – Alig ismered! – újra bólogattam csak. – Ez durva! – töprengeni kezdett ő is, az életen, a sorson, az embereken, talán az élet értelmén, ilyesmi.

A „nem tudom hogy hívják, mert nem is érdekel” csávó már türelmetlenül topogott, mikor megyünk már a boltba. Nem értette mire várok. Nem tudom miért, de a merengő tekintetem az erkélyajtóra tévedt. Miranda nagyon sutymorgott valakivel éppen, és diszkréten mutatott is neki valamit, amire a másik a szájához tette a kezét, majd Mirandára nézett, és elnevette magát. Ez a kis ribi már megint nem bír magával. Most nagyon rossz kedvemben talált, most bármi is az amit rejteget, bárkit is szivat vele, megtépem, biz isten. Kimentem, és szigorúan tartottam a tenyeremet. „Show me!” paranccsal. Ő nevetett, és magabiztosan rángatta a fejét. Megismételtem, mire szitkozódni kezdett, és elküldött még melegebb éghajlatra, mintha ez nem lenne elég durva.  Türelmesen tűrtem, ahogy kioszt, aztán amikor már úgy gondoltam eleget hadonászott, és arcoskodott, jó közel álltam hozzá, és szúrósan néztem rá. Esküszöm milliószor lejátszódott a fejemben, hogy izomból pofon vágom, és a tenyerem is úgy viszketett, hogy el nem tudom mondani. De mégis csak én vagyok az idősebb, az okosabb, és a megfontoltabb kettőnk között. ez viszont nem zárja ki, hogy ne reménykedjek benne, hogy okot ad rá. Ha okot adna rá, darálnám, mint a Rocky a féldisznót. Megpróbált nekem támadni, de én egy határozott mozdulattal megfogtam a kezét, és a másik kezemmel kivettem a zsebe tartalmát. A gyűrűm volt ott! Erre nem számítottam, és döbbenetemben elengedtem, mire ő rugdosni akart, de addigra már három haverja termett ott, és lefogták.

–          It’s my ring! (Ez az én gyűrűm!) – ordítottam neki önkívületben.

–          And? (És?)– ordított vissza flegmán.

–          How dare you steal it? (Hogy merészelted ellopni?)

–          You can also steal! (Neked is lopnod kellett!) This is a very valuable ring! (Ez egy nagyon értékes gyűrű!) You never would money of this! (Sosem lenne pénzed erre!)

Erre nem tudtam mit mondani, pedig úgy beolvastam volna neki. Nem fogok neki magyarázkodni, és nem érdekel ki, mit gondol. Fogtam a gyűrűt, és visszahúztam a helyére. Miranda még újra ordítozott valamit, de már a többiek is magyaráztak neki, úgyhogy semmit nem értettem. A nyálgyerek odajött, és a karomnál fogva húzott, hogy menjek vele. Útközben még felkaptam a pénztárcámat, és Ívi kulcsát, mielőtt kihúzott volna az ajtón. Annyira feszült, döbbent, és ingerült voltam, hogy már fárasztott ez a túlzott levezetetlen feszültség. Annyira lebénított az indokolatlan mennyiségű belső kisülés, hogy még a suhancot sem volt kedvem lerázni, úgyhogy megint hallgathattam, hogy be nem áll a szája. Élvezettel szapulta Mirandát, pedig elméletileg a barátja, nem? Annyira „bírom” az ilyen batárokat. Akiknek ilyen barátai vannak, ellenség már nem is kell.

Paprikás krumpli mellett döntöttem, elvégre 12 fős családra kell főznöm, mert ahogy a reggeli szendvics, ez is hipp hopp el fog fogyni. Legalább kóstolnak egy kis hazait, már amennyire az amerikai alapanyagokból főzött étel hazainak számít. A nyálgyerek nem hagyta, hogy fizessek, ott veszekedett velem a kasszánál, hogy ő fizet, mert vett két csomag chipset. Miért akar minden áron az agyamra menni. Legalább ő is cipelte haza a mérhetetlen mennyiségű krumplit.

Hazafelé az úton valami olyasmit mondott, amit remélem, csak félre értettem, hogy olyan nőt, mint amilyen én vagyok, el tudna képzelni a feleségeként. Nem én vagyok az idegen, akit még az országba sem kéne beengedni? Érdekes fordulat, ha valóban ezt mondta. Bár kétségtelen, hogy nem azt mondta, hogy engem, csak hogy ilyen nőt. Melyik tulajdonságom tetszhet neki mégis? Nagyon kíváncsi vagyok.

Mire visszaértünk, Miranda már nem volt a házban. Miközben főztem, Ívi elmondta, hogy amit Miranda művelt velem, az mindenkit felháborított, és a társaság szó szerint elzavarta innen. Lopni? Ráadásul tolvajnak nevezni mást még ezek után, és hogy megpróbált megütni, már nekik sem fér bele. Én erre elkezdtem neki magyarázni arról, hogy vigyázzon, kikkel veszi körbe magát, mert az embert sajnos könnyen azonosítanak a barátaival, és amilyen hibát a barátaink elkövetnek, azt nekünk is meg kell böjtölnünk. Ő nem értette miről beszélek, de majd rájön. Itt mindenki csak kihasználja, és nem Ívi kell nekik, csak a szabad kéró, a végtelen bulik, meg az „ingyen” kaja- pia. Nem szeretném látni az arcát, amikor rájön, hogy kik ezek az emberek valójában. Az is előfordulhat, hogy azért vágták ki innen Mirandát, mert érezték, hogy kezd betelni Ívinél a pohár. Inkább egy ember, mint hogy mindenkinek mennie kelljen. Talán már most is valaki felhívja a mosdóból, hogy nyaljon neki. Csak azért nem szólok bele ebbe, meg a kapcsolatába, mert tudom, hogy ezt mindenkinek saját magának kell megtapasztalni. Nem a körülöttünk lévő emberek mennyiségétől leszünk jobbak, vagy többek, hanem a kapcsolataink mélységétől.

Inkább témát váltottam, és megosztottam az aggodalmamat Ívivel. Elmeséltem az álmomat,és hogy azóta nem tudok kizökkeni a hatása alól.

–          A legrosszabb, ami történhet, hogy elveszítem. Nem félek attól, hogy más emberrel van, még attól sem, hogy mással boldog. Azt hiszem Veszprémnek is megbocsátottam már. Még ezek után is azt mondhatom, hogy szeretem, és az hogy tudom, hogy most boldog, jó érzés. De ez…

–          Ugyan már! Nem fog egy fekete hab megtámadni minket, és nem fogják Josht egy pincében agyontaposni. Ez csak egy álom volt!

–          Tudom, de mostanában olyan álmaim vannak… korábban ritkán volt olyan, hogy emlékeztem az álmaimra. Az meg, hogy ilyen hatással vannak rám.

–          Én sosem álmodom. Úgyhogy nem tudok tanácsot adni.

–          Nem is kell! Ostobaság az egész! Csak olyan rossz, hogy nem tudok semmit róla. Talán ezért vagyok feszült, és mivel ez foglalkoztat ezzel is álmodok.

–          Ha akarod, holnap elmegyek, felderítem az anyjánál, mit tud róla. Jó?

–          Áh, nem kell, hagyd! Felesleges!

–          Szeretek kommandózni, úgyhogy nem fáradtság! Talán magánnyomozónak kellene mennem. – mosolygott a feltevésen, és én is értetlenül nevettem vele. De hát ki tudja!

Evés közben böngésztem a neten, és egyre több oldalt találtam, ahol az eljegyzésről írnak, de szinte kivétel nélkül Jessica szemszögéből mutatták be a dolgot. Hogy ő milyen boldog, hogy ő fél elkötelezni magát, de mennyire szerelmes. Hogy Josh az a pasi, akire minden nő vágyik, és büszke magára, hogy megszerezte, és meg is tudja tartani. Nem tudom, hogy esik ez nekem… valójában Josh csúnya játékot játszik, mert egy csapásra Jessica „szintjére” emelt ezzel az eljegyzéssel. Komolyan gondolja, tudom, de egyszerre két nőt eljegyezni, mindegy, hogy mi az ok, nem lehet. Szankciót kéne szabnom? Megmondani neki, hogy szakítson Jessicával, és soha többet ne találkozzanak, tudva, hogy van, és lesz is a közel jövőben közös filmjük? Nem tudom… Túl bonyolult ez a kapcsolat, és túl sok az akadály kettőnk között. Aggódom nagyjából mindenért, Joshért, magamért, kettőnkért. Nem akarok pofára esni, de ennek ez lesz a vége.

Este megint a suhanc társaságában mentem dolgozni, és ebben a lelki állapotban annyira idegesített, főleg, hogy be nem áll a szája, hogy fél úton rákiáltottam: „Shut up!” A fiú döbbenten kísért el a kútig, és nem szólt egy szót sem, bár engem az sem érdekelt volna, ha otthagy félúton, sőt csodálkoztam, hogy nem teszi. Kegyetlen vagyok vele, tudom, de egyszerűen nem tudom még csak megjátszani sem, hogy szimpatikus. Viszont rosszul érzem magam, ha megbántok valakit, és ez még az ő esetében is igaz, sajnos.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés