Reggel a váltótársam, Nolan elég másnaposan esett be dolgozni. Kinevettem, ami nem esett jól neki, de mivel én még mindig nem éreztem elég lelki erőt az alváshoz, úgy döntöttem maradok még és segítek neki.

A kasszaátadásnál ott volt, aztán csinált nekem egy kávét, majd a raktárban a sörös rekeszeken megágyazott magának, és folyton azt mondogatta, mennyire hálás nekem ezért. Sosem aludtam még sörös rekeszeken, de ha én lennék a helyében, lehet, hogy inkább a földet választanám. Bár, az meg hideg, szóval, lehet mégis neki van igaza. Aztán arra gondoltam, hogy holnap talán én is ott alszom majd. Ha Ívi anyjáék megjönnek, és Josh nem jelentkezik, akkor megint ott tartok, hogy nincs hová mennem. Mintha nem azért jöttem volna ebbe a szaros országba, hogy ez többé ne forduljon elő…

11 óra volt már, mikor Ívi, és a szokásos brancsból négyen beléptek a bejáraton.

–          Te mi az ördögöt csinálsz itt?

–          Dolgozom? – kérdeztem vissza, mintha ez nem lett volna egyértelmű elsőre.

–          Most viccelsz velem? Tudod, hogy hány óra?

–          Persze… Mindjárt 11. Most keltetek fel?

–          Nem! Csak azt hittük, hogy alszol bent az ágyadban ! – Azonnal az jutott eszembe, hogy az nem az én ágyam. Szívem szerint mondtam is volna, de hát… bunkóság lenne. – És amikor észrevette Byron, hogy nem vagy otthon hívogatni kezdtünk, de ki voltál kapcsolva.

–          Dehogy vagyok… néz… – amikor megnyomtam a telefonom, akkor láttam, hogy azt írja ki, hogy írjam be a pin-kódot. Mi a fene van? Én nem kapcsoltam ki! Magától indulna újra? Érdekes!

–          Tudod te, hogy halálra rémisztettél minket? Nem tudtuk elképzelni merre lehetsz! Csak arra tudtunk gondolni, hogy történt veled valami.

–          Kedves tőled, hogy így aggódsz értem! – lassan széles mosolyra húzódott a szája.

–          Naná, hogy aggódom! Kedvellek! – flegmán elmosolyodtam.

–          Én is kezdelek kedvelni téged! – odasétáltam hozzá, és mielőtt álöleltem, még azért hozzátettem – Csak a bűzös, link haverjaidtól szabadulnál meg végre egy kicsit. – Elnevette magát, és meghatottan öleléssel reagált az ölelésemre.

Kis hülye lány! Tényleg egyre jobban csípem. Persze nem érzek iránta úgy, mint Olívia iránt, de már talán bírom annyira, hogy a kedves ismerős kategóriába lépjen. A biztonsági őr nagyon nézett minket, de nem érdekelt. Most elméletileg én itt sem vagyok, ez nem az én műszakom. És most senki nincs a kúton, úgyhogy nem szólhatna semmit. Hosszasan öleltük egymást, és ahogy közben pásztáztam, megláttam a nyálgépet, épp elkapta rólam a pillantását, és zavartan úgy tett, minta valami nagyon érdekelné az egyik polcon. Most rájöttem ebben a pillanatban, hogy attól eltekintve, hogy szerencsétlen, hogy nem tud magával mit kezdeni, hogy nyegle, és hogy pattanásos az arca, talán, ha annyi idős lennék, mint ő, talán tetszene. Hisz ebben a korban minden srác zsíros, esetlen, és büdös. Ekkor Ívi megtörte a gondolatmenetemet egy kérdéssel.

–          Mi lesz, ha nem jön haza Josh?

–          Nem tudom! Nyugi! Megoldom! Majd csövelek! – elengedett, és rám nézett.

–          Azt én nem fogom engedni! Akkor mégiscsak szembe kell szállnom megint apámmal. Ne aggódj ez nem mindennapos. Apa nem csak a nyelvünket nem érti, a gondolatainkat sem.

–          Köszi! De nem kell! – mosolyogtam rá. – Felkeltem Nolant, és mehetünk haza.

Otthon befeküdtem az ágyamba, és tudtam, hogy aludnom kellene, de nem ment. Már nem voltam ingerült, talán túl fáradt voltam már hozzá, nem tudom. Most már inkább csak elveszett, elkeseredett voltam. Épp, mint amikor ide jöttem. Ebből az állapotból rágatott ki Josh, és lám a hiányában megint visszatért ugyanaz a lány, aki az elején voltam.

Félálomban lebegtem, amikor elkezdtek elönteni a jó érzések. Amikor először nézett rám „azzal” a tekintettel… amikor a fürdőlepedőben álltam előtte. Akkor még nem ismertem, csak halványan reméltem, hogy ez a tekintet valami jót jelent nála. A tekintet, amiben vágy, gyönyörködés, és milliónyi érzelem fellelhető, az „addig foglak kényeztetni, amíg el nem ájulsz”- tól a „most nem mondod komolyan, hogy a világon van egy ilyen csodálatos ember”- ig. Azért tudom pontosan, hogy mit gondol, érez, mert én is pontosan ezt gondolom, és érzem. A fejemben, mintha filmet vetítettek volna, ami akkor sem állt le, amikor már kikászálódtam az ágyból. Bevillant szinte minden szép pillanat, nem időrendben, csak úgy össze vissza. A vacsinál is, hiába próbáltam meg Ívire figyelni, csak a képekre, érzésekre tudtam. A fák, a kisház mellett, amin mókusok ugráltak. Az első ölelés, amit alattuk átéltem, az érzés, ahogy kétségek között végre bátorságot vettem arra, hogy abszolút hülyét csinálva magamból, megkockáztatom, hogy az eddigi viselkedése flörtölés volt. A pillanat, amikor lerakta a bögréjét, elszívta a cigijét egy slukkra, és úgy ölelt vissza, mintha egész életében rám várt volna. A pillanat, ami megváltoztatta mindkettőnk életét. Amikor ráléptünk egy olyan útra, aminek talán sosem szabadott volna léteznie. Hidat építettünk két világ között, olyan hidat, amit mások is felfedezhetnek, és használhatnak. A hidat mi tartjuk egyben, ezért amíg közöttünk akár lelki kapcsolat is van, a híd állni fog.

Amikor kihívtak az erkélyre, valamiért eszembe jutott az a pillanat, amikor ráléptem a Sunset beachi ház erkélyére, ami tudtam, hogy közös erkélyünk van, és megfogadtam, hogy ezen az erkélyen keresztül, ha törik, ha szakad átszökök hozzá, és „magamévá teszem”. Akaratlanul is elmosolyodtam, ami eléggé kínos volt, mert épp nem olyan témáról beszélgettek, amiről mosolyogni kéne. Bocsánatkérően válaszoltam a kérdő tekintetekre, és amikor a nyálgyerekre néztem, akkor egy olyan ismerős tekintettel találkoztam…  Most először beugrott, hogy b betűvel kezdődik a neve. A tekintet Josh az a tekintete, amikor az akarta, hogy hangokat adjak ki közben, és amikor a küldetése sikeresnek bizonyult, akkor nézett rám így. Gyönyörködve, és olyan „te azt csinálsz, amit akarsz, neked mindent szabad” csillogással. Az emlék hatására mosolyognom kellett, és mivel a nyálgyerek mosolyát néztem közben, azt hitte, hogy ez a mosoly neki szól. Na bazzeg. Akaratom kívül flörtölök valakivel, miközben a vőlegényemre gondolok. Ehhez tehetség kell! Ilyet is csak én tudok…

Fürdés közben a medencés játékháború utáni zuhanyos játék jutott eszembe. De kár, hogy abból semmi nem lett a fránya telefonja miatt. Annyi minden volt abban a pillanatban. Akkor annyira be voltam indulva rá, hogy talán ha akkor szeretkezünk, akkor nem lett volna soha kérdés a hangok kérdése. Nagyon hasonlított az érzés az első szeretkezésünkre. A vágy… o, te jó ég. Még most is pontosan vissza tudom idézni azt, ahogy a testem sejtjei, mint a buborékok kipukkannak, és én lassan átalakulok testből légnemű anyaggá. Pedig előtte még csak hasonlót sem éreztem soha. Most meg nem tudom elfelejteni az érzést.

Aztán, ahogy álltam egy szál törölközőben eszembe jutott az, amikor legelőször találkoztunk. Amikor az után a ciki esés után lezuhanyoztam, és ott találtam magam egy szál törölközőben előtte. Mennyire kínos érzés volt, olyan kiszolgáltatott, és megalázó. Emlékszem azon gondolkodtam közben, hogy remélem, nem esik le neki, hogy szinte meztelen vagyok, és nem mér végig. Életemben nem voltam olyan zavarban, mint akkor. Illetve voltam… amikor először látott meztelenül. Azt hittem ott helyben meghalok, nem bírtam a tudatot, hogy lát, hogy azt néz, amit csak akar, és nem akartam tudni, hogy mit gondol. Jhaj istenem… Mennyi szép emlék, és mind milyen fontos lett. Olyan, ami az egész életemet meghatározza, újradefiniálja. És milyen rövid idő alatt jött ez a sok meghatározó emlék…

Az emlékek szépek, sőt felemelőek voltak, de ugyanakkor aggasztott a felszínre törésük. Miért „kísértenek” ezek az emlékek, és miért pont most. Miért voltam eddig feszült, most meg szinte végletesen nyugodt, ábrándozó, nosztalgikus, melankolikus. Kicsit az az érzésem, hogy lemaradtam egy poénról, amin körülöttem mindenki jóízűt nevet. Csak most a mindenki a testem, és én csak a tudatom vagyok a testembe zárva egyedül. Mit nem tudok, amit minden porcikám érez? Vagy nincs mit érezni, csak dilis vagyok. Az örök kérdés! Megcsalnak e az érzéseink, érzékeink, vagy hihetünk nekik, és mennyire vagyunk ostobák, ha ösztönösen hallgatunk rájuk, mert hát mi nem ösztönlények vagyunk, legalábbis mindent megteszünk, hogy ne az ösztöneink irányítsanak minket. Pedig ha nem hallgatok az ösztöneimre, se Josh nem lenne, se menyasszony nem lennék. Az ösztönök jó dolgok! Azt hiszem, bízok bennük, jó érzéssel tölt el a tudat, hogy hinni akarok bennük. Talán ez a lényeg… hogy ami jó érzés, ha rá gondolok, az a helyes út…

Este a nyálgyerek megint el akart kísérni, az utolsó nagy bulira készültek, hiszen holnaptól megint visszatér minden a régi kerékvágásba. Bár kétlem, hogy Ívi anyja ne venné észre, hogy kicsit sok dolog lett összetörve, vagy összekenve. Biztosan nem ússza meg ezt Ívi olyan szárazon. Úgyhogy bulizzon gondtalanul inkább, amíg még a feje a helyén van. Már bele mászott a kakiba, és mivel nem tud belőle kimászni, eljött a pont, amikor két dolgot tehet: sokkosan várja a végét, vagy mindent beleadva élvezi, amíg még lehet. Szóval a nyálgyerek még az utolsó nagy buli előtt teljesen felvillanyozva kísért el dolgozni. Megint be nem állt a szája egy darabig, de aztán ránéztem és észrevette magát, mosolyogva bocsánatot kért, és zsebre tette a kezét. Mosolygott végig az út alatt, ami tetszett. Én letojnám, hogy őt zavarná-e, hogy én beszélni akarok. Valamiért én sem tudtam levakarni a mosolyt magamról.

Éjfél körül egy háromgyerekes család jött be a kútra. A fiatal apuka lépett oda hozzám, és elkérte a mosdó kulcsot. Odaadtam, és az anyuka nyúlt érte.

–          Gyertek gyerekek! Majd utána kaptok inni, most pisilünk! – meghatottan hallottam végre idegentől magyar szót.

–          Nem mondod, hogy ti is magyarok vagytok? – mosolyogtam az apára.

–          Te is? – nevettünk egyet.

–          Kicsi a világ! – állapítottam meg jóleső sóhajjal.

–          Hát az!

–          Erre felé laktok?

–          Erre laktunk, most indulunk haza. Itt dolgoztam három évig, és az alatt egyszer sem voltunk otthon, a legkisebb gyerek már lassan ovis, de a családom még nem látta. Ezért úgy döntöttünk, hogy haza költözünk, és majd megoldjuk valahogy. A feleségem már olyan sokat élt itt, hogy letehette az állampolgárságot.

–          És otthon mihez fogtok kezdeni?

–          Attól nem félek! Az a baj a hazai emberekkel, hogy nem akarnak eléggé. Nyafognak, hogy nem lehet ezt meg azt, pedig csak nem elég elszántak.

–          Hát nem tudom! Ebben igazad van! Az emberek többsége nem akar gátlástalan lenni, és másoknak ártani.

–          Ez korlátolt felfogás. Itt megtanultam alaposan: A siker titka, hogy ne agyalj, hanem cselekedj!

–          Eléggé lelketlen hozzáállás!

–          Ki szerint? Vallásos vagy, vagy mi?

–          Hát nem, de nem akarok másoknak ártani…

–          Ha ezt gondolod, sosem leszel sikeres! Mindig egy ilyen kis putriban fogsz robotolni a megélhetésért.

–          Valószínűleg igazad van!

–          Na látod! – Arra gondoltam, hogy az ilyen embereknek nem kéne hazamenniük. Az ilyen emberek inkább maradjanak itt, és verjék át az itteni embereket inkább.

–          Én inkább robotolok életem végéig itt a megélhetésért, köszi!

–          Sosem értettem az ilyen korlátolt embereket. Ezért utálom Magyarországot! Tele van ilyen emberekkel, mint te.

Mosolyogtam persze rá, de belül elküldtem a francba. Maradjanak csak itt, Amerikának már úgyis mindegy. A siker ára… ezek az emberek a siker ára. Örültem, amikor végre elmentek.

Egyedül maradva arra tudtam gondolni csak, hogy: kérlek istenem én ne így végezzem. És persze arra, hogy: kérlek vezesd haza hozzám Josht!

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés