Végül mégis csak felébredtem egyszer, és az agyam ébredése pillanatában a mellkasomon fájdalmas vákuum lett úrrá, és még csak ezután nyitottam ki a szemem.

Édes istenem…az ágyamba voltam, de se a telefon, se a Tabom nem volt mellettem. Hova lettek? Nem tudtam hány óra van. Olyant tettem ismét, amit már nagyjából óvodás korom óta nem. Összetettem a két kezemet, és azt mormogtam magamban. „Édes Istenem, kérlek mondd, hogy az egész csak egy rossz álom, és Josh él!” Nagyjából háromezerszer mondtam el, mire elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy felkeljek. Kicsoszogtam a szobából, és a fali órán megdöbbenve láttam, hogy reggel fél 5 van. A kanapén mozgolódás t hallottam, a nyálgyerek volt az, aki, mintha szellemet látott volna felpattant, és bekopogott Íviékhez. Ívi azonnal kijött.

–          Jó reggelt! Már fel is keltél? Korán van még!

–          Mindjárt mehetek dolgozni! – morogtam álmosan. Ívi aggódva nézett rám. Nála volt minden cuccom, és nem így tűnt, mint akinek eszében van visszaadni.

–          Aji! Én minden követ megmozgatok, megígérem. Ki fogom deríteni, amit lehet! Biztos vagyok benne, hogy ezek a cikkek túloznak. De megígértem a főnöködnek, hogy amíg nem vagy rendben, nem engedlek dolgozni.

–          Jól vagyok!

–          Nem úgy tűnik! Emlékszel tegnap miket csináltál?

–          Elfelejtettem lezárni a kasszát. Elszaladt az idő!

–          Hát volt közben pár kiabálásod, és kiakadásod is. De érthető! – nem is tudtam rá figyelni. Miről beszél? Csak álltam ott…

–          Jó lenne, ha hívna Josh!

–          Jól van! – mondta kínjában, mert már nem tudott mást mondani.

–          Ha jól lenne, felhívna! – mondtam gépiesen

–          Kérlek, nyugodj meg, és ülj le! Mindjárt csinálok reggelit!

–          Velem mostanában csak a tragédiák történnek! – vettem tudomásul érzelemmentesen

–          Ne beszélj butaságokat!

–          Megálmodtam! Jött egy felhő… amiben majdnem megfulladtam. Olyan sötét volt. Mintha a maga a halál lenne. És alig tudtam megmenekülni előle. Aztán megláttam Josht!

–          Ez csak a cikk hatása!

–          Nem! Én ezt előtte álmodtam! Nem most!

–          Nem fog meghalni! Fiatal, erős!- olyan képpel néztem rá, hogy az már tényleg nem normális. Megint lefagytam egy időre, és láttam, ahogy Ívi, a barátja, és a nyálgyerek aggódva metakommunikálnak, hogy most mi van, mit mondott nekem Ívi, amitől ilyen állapotba kerültem, de Ívinek fogalma sem volt. Én belül mintha újra életre keltem volna, mintha valami újra elkezdett volna melegedni bennem.

–          Én már azt hittem halott… – mondtam erőtlenül a semmibe.

–          Bár teljes hírzárlatot rendeltek el az üggyel kapcsolatban, az utolsó hírek szerint még él! Ha nem a forgatáson esik össze, akkor senki nem is tudna róla, és tuti belehal. Bár én nem értem, és ezt pedzegeti minden sajtó, hogy ha valaki öngyilkos akar lenni, és bevesz olyan mennyiségű nyugtatót, amivel egy lovat meg lehet ölni, és utána még drogozik is rá, miért megy el a következő forgatásra. Talán már annyira zavart volt, hogy azt sem tudta mit tesz. De szerintem nincs semmi baj. Ha meghalna, legalább emberségből közölné veled valaki.

–          Nem hiszem! – jelentettem ki hangsúlytalanul. Hát még él! Köszönöm istenem!

–          Gyere, együnk!- odalépett a konyharészhez, és sürögni kezdett.

–          Miért volt az a szalagcím, hogy öngyilkos lett?

–          Tudod milyen a sajtó! Túloznak!

–          De öngyilkos csak úgy lehet valaki, ha meg is hal. Ha nem hal meg az csak öngyilkossági szándék, vagy kísérlet!

–          A szándékért nem veszik a lapokat. Az öngyilkosság viszont egy olyan szó, ami megdöbbent, és a kezedbe veszed az újságot, és ha ismered a nyelvet a második mondatnál rájössz, hogy kamu. De addig azt gondolod, hogy „meghalt? Az nem lehet!” És amikor odajutsz, hogy „életveszélyes állapotban szállították kórházba”, akkor már sejtheted, hogy van esélye, és mivel sehol nem zárják le azzal a mondatot, hogy meghalt, tudod, hogy él. És mivel a bátyja több, mint 20 éve szintén öngyilkos lett, ezért azon csámcsognak, hogy miért jutott el idáig ő is.

–          Ő is túladagolta magát?

–          Nem! Ő bedrogozott a kocsijában és gyalog kóricált az úton a sötétben. Állítólag már úton voltak a mentők, mert valaki kihívta őket, amikor egy kamion elütötte. Ő a helyszínen meghalt.

–          Lehetett véletlen is, nem?

–          Nem, mert végrendeletet írt a halála előtt 12 órával. – Ívi elkészült a szendvicsekkel. A kajához alig nyúltam, csak kávét ittam, de azt többet is, mint kellett volna. Egy darabig csendben ettünk, aztán eszembe jutott.

–          Nincs hol laknom!

–          Dehogy nincs! Itt maradsz!

–          De anyukádék meg fognak jönni! Nem maradhatok!

–          Nemrég telefonáltak! Csak szerdán jönnek! Ne aggódj!

–          Mit fogok csinálni utána?

–          Akkor is maradsz itt! Beszéltem anyuval, és egyet értettünk ebben.

–          Hihetetlen, hogy az életem folytonos veszteségről szól! Mintha átok ülne rajtam! Mindent elvesztettem már, és amint megpróbálok talpra állni, jön egy újabb csapás.

–          Hidd el, ez csak átmeneti. Egyszer nevetni fogsz az egészen!

–          Nem hiszem…- mondtam keserűen. Felálltam az asztaltól, és elvettem Ívi mellől a Taletemet. Akart szólni, de aztán a srácok mutatták, hogy hagyjanak.

Beraktam a Tabon a kék angyal című számot. Megpróbáltam arra gondolni, hogy minden rendben lesz. Még nem lehet vége! Minden hang olyan volt, mintha kést szurkáltak volna a szívembe.  Nem lehet így vége a tündérmesének! Kell még valami csoda bele! Az utolsó szó, olyan volt, mintha én imádkoznék: „Csak élj!” … Mennyire mást jelentett ez a mondat, amikor először hallgattam vele kapcsolatban. Azt kívánom, most hogy éljen még. Maradjon életben, még akkor is, ha nem lehetünk többé együtt. De ne halljon meg!

Azon gondolkodtam, hogy nincs miért búslakodnom, mert Josh megcsalt, és nem az fáj, hogy megtette egy nővel, hanem hogy megcsalt a droggal. Fontosabb volt, hogy beálljon, mint hogy lásson engem. Ezt már nem tudnám megbocsátani neki. Azonnal arra gondoltam, hogy halott… érdekes. Nem tartottam kizártnak azt sem, hogy megkeres, ha felépül, és újra akarja majd kezdeni. Akár milyen jó volt vele, akármilyen szexi, akármilyen vonzó, én soha többet nem fogok tudni megbízni benne ezek után. És ha megbocsátok neki, akkor meg is érdemlem a sorsom. Aki ennyiből nem érti meg, hogy a pasi reménytelen, és csak az önpusztítás számít neki, akkor az viselje a következményeit. Még hogy tökéletes pasi? Egy tökéletes seggfej, egy utolsó barom. Megérdemli azt a számító szukát, ezt a Jessicát! Remélem, majd tökéletesen lekoppintja Josht is, ahogy a többi agyalágyultat is. Még, hogy összeomlott? Szerintem még örül is neki, hogy amíg Josh a világát nem tudja, mindenki vele törődik. Én meg már megint kifogtam… Már megint egy szemétláda, akire elpazaroltam az érzelmeimet a semmiért.

Csak a keserű düh beszél belőlem, tudom, ahogy azt is, hogy mennyire megkönnyebbültem, hogy még él.

A nyálgyerek leült mellém, és beszélni kezdett nekem. Üveges tekintettel néztem Ívire.

–          Csak tudni akarja, mit érzel.

–          Semmit! I don’t fell nothing!

–          Ők nem tudják, hogy mi történik. Tudod, elméletileg én voltam Josh-sal.

–          Akkor mit hisznek?

–          Annyit tudnak, hogy valami nagy tragédia történt veled. Baja esett egy számodra fontos embernek. Ennyi!

–          Miért van itt a nyálgyerek, még mindig?

–          A neve Byron, és menekül az apja elől. Tudod milyen az, amikor nem mersz apád szemébe nézni, attól félsz, hogy széthasítja a hátad.

–          Hát… azt nem tudom, milyen az apánk elől menekülni, mert nekem olyanom sosem volt. De anyámtól legalább ennyire féltem sokszor. Tudod nem voltam könnyű tinédzser, talán még rajtad is túltettem, és ő egyedül volt arra, hogy megneveljen. Mindig keményen bánt velem, mert nem akarta, hogy elkanászodjak.

–          Nehéz lehetett neki!

–          Az…! És én nem könnyítettem meg a dolgát… Tudod mit bánok vele kapcsolatba a legjobban, pedig milliószor bocsánatot kértem tőle, de magamnak nem tudok megbocsátani…

–          Miért?

–          Azt mondtam neki egy vita hevében, ahol azt vágta a fejemhez, hogy olyan vagyok, mint az apám, akire soha nem akartam hasonlítani egy kicsit sem, hogy nem csoda, hogy elmenekült, ő üldözte el! Miatta lett elkeseredett, és drogos. És mellőlem is ő üldözte el. Hiszen ma tisztán és boldogan él a kis családjával.

–          És nem így volt?

–          Apám mindig is gyenge volt, és menekülő jellem. El akarta temetni a problémáit, és nem akart velük szembe nézni. Már bőven benne volt, amikor megismerkedett anyámmal. Anyám azt hitte leteszi miatta, mert ő majd segít apámnak erőt adni a nehéz életszakaszokban. De amikor közölte anyám, hogy terhes, ő anyámnak azt mondta, hogy örül, a valóságban meg elbújt, és belőtte magát. Újra elindult a lejtőn, és nem volt megállás többé. Három éves voltam, amikor a szemem láttára annyira megverte anyut, hogy kórházban kötött ki. Emlékszem rá, még ma is. Csak üvöltve sírtam az asztal alatt, és kiabáltam, hogy anya. Megfogadta, hogy többet nem fog bántani minket!

–          WOW! Az durva! Erős nő az anyukád!

–          Igen az! – Ha most tudná mibe keveredtem, csalódott is lenne nagyon, hogy nem tanultam az ő hibájából. Byron továbbra is kérdezett valamit, és Ívi válaszolt.

–          Byron azt kérdi, hogy mit tehet érted. Nem tudja mi van. Az kéri legalább mondd el, hogy mit érzel!

–          Az érzem, hogy irritál, hogy itt van!

–          Miért vagy ilyen gonosz vele?

–          Nem tudom! Csak irritál!

–          Pedig nagyon jó gyerek! Kedves, mélyérzésű, megértő.

–          Hát nekem ott a fogadásnál eljátszotta a kártyáit.

–          Jah! – elmosolyodott. –  Félre érted! Ő utálta azokat a lányokat, akik rávetették magukat. Csak egy vicces dolog volt, hogy húsz év felett, ha vetődött hozzánk egy lány, mind azonnal durván ráhajtott. Persze hülye lett volna nem kihasználni a csajokat, ezt még én is elismerem nő létemre, de attól még gyűlölte, hogy mindig ez a menetrend. Az, hogy te nem másztál rá, megtörte az átkot!

–          Érdekes felfogás!

–          Hidd el, mi megértjük! Ne ez alapján ítéld meg!

–          És a fajgyűlöletes dolog?

–          Hm… Bármi legyen a másik ember véleménye, el kell fogadni. Ráadásul pont veled törődik egyfolytában, elfogad, és inkább venne a szárnyai alá, minthogy valaha is elmenj innen. Bármit mondott, a tettei mást mutatnak. A vélemény az mindig változik, bármennyi idős vagy. Ezt a szüleimen tapasztaltam meg!

–          Akkor mondd neki, hogy ezt érzem! – betettem egy zenét, megállítottam még az elején, és odaadtam Byronnak. Jé, végre képes voltam felidézni a nevét… – most pedig, ha már nem megyek dolgozni, inkább visszafekszem.

A zene Avicii Wake me up- ja volt. Nagyjából erről szól a szöveg:

Érzem az utam a sötétségen keresztül
Dobogó szívem vezet
Nem tudom, hol fog véget érni
De tudom, hol kezdődik
Azt mondják, túl fiatal vagyok, hogy megértsem
Azt mondják, csak az álmaim kergetem
Nos, az életem el fog repülni, ha nem nyitom fel a szemeim
De, nem bánom

Próbáltam cipelni a világ súlyát
De csak két kezem van
Remélem, egyszer majd esélyem lesz körbeutazni a világot
Nincs semmilyen tervem nem lenne
Azt kívánom, bárcsak örökre fiatal maradhatnék
Nem félek becsukni a szemeimet
Az élet egy játék, mindenkinek
És a szeretet, a díja

Majd ébressz fel, ha mindennek vége
Mikor bölcsebb és öregebb leszek
Egész végig magam kerestem
De nem tudtam, hogy már elvesztem”

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés