Éjszaka összebújva aludtunk el. A karján feküdtem a mellkasához bújva, és arra keltem fel, hogy nyöszörög, és megpróbál magától eltolni. Halkan motyogott „I don’t want it! Please! Don’t do it with me!” (Nem akarom! Kérlek! Ne tedd ezt velem!) Erőtlenül próbálta kiszabadítani a kezét, és én gyorsan felemelkedtem, hogy ki tudja húzni. Ő erre nekem hátat fordított, és úgy aludt tovább. Megnyugodva hajtottam vissza a fejem, és újra álomba szenderültem.

A következő ébredésem az volt, hogy ült az ágyon, és hadonászott, mintha védekezne. „Let me go!” (Engedj el!) Lihegte kétségbeesetten. Miről álmodhat, te jó ég? Én megpróbáltam óvatosan visszafektetni, de erre ijedten felkiáltott. „Don’t hurt me!” (Ne bánts!). Óvatosan próbáltam megnyugtatni: It’s okay! I don’t hurt you! (Rendben van! Nem bántalak!) Ekkor hagyta, hogy átöleljem, és visszafektessem az ágyba. Továbbra is nyöszörgött, úgyhogy elkezdtem simogatni, erre abbahagyta. Innentől csak így volt képes nyugodtan aludni, ha simogatom. Amint egy kicsit elaludtam volna, azonnal nyöszörögni, és mozgolódni kezdett. Mi lehet vele? Mi a baja? Mikor álmodik ilyet az ember? Szerintem, ha az álmodná, hogy megtámadják, akkor nem könyörögne, hanem támadna ő is. Ebben az esetben persze engem is leütne, úgyhogy ez a jobbik verzió, ebből a szempontból. De ő könyörög, fél… Mikor csinálja ezt az ember? Ha kiszolgáltatott! Talán nem is álom, sokkal inkább valami trauma. De milyen?

Persze az is lehet, hogy szimplán elvonási tünet. Én persze úgy tudtam, hogy az általában verejtékezéssel, hányással, és lázzal jár, de lehet, hogy minden szerről máshogy jön le az ember.

A lényeg, hogy egész éjjel ott kellett lennem neki, és ha véletlenül elbóbiskoltam egy pillanatra visszatértek a rémálmai. Azon is gondolkodtam, hogy felébresztem, de valamiért azt éreztem, hogy jobb, ha csak nyugtatom. Talán nem csak engem érintett mélyen a találkozásunk, talán az ő régen elnyomott érzései is a felszínre tőrnek, nem csak az enyémek. Akkor meg az a minimum, hogy én is ugyanolyan megértő, és türelmes legyek vele, mint ő velem. Hogy itt legyek neki, ahogy ő van itt nekem. Bár baromira álmos voltam, és frusztrált, hogy nem tudok aludni, nem voltam rá mérges. „Itt vagyok, ne félj!” – gondoltam. „Akármi a baj, én megvédelek!” „Velem biztonságban vagy!” Amikor túllendültem a holtponton, akkor már csak bámultam őt. Olyan gyönyörű… A holdfényben fürdött, és én mindenhol meg akartam érinteni. De nem tetszett neki, ha megpuszilom, elhúzódott. Akkor nem csinálhatom még ezt sem… kár. Sok időm volt mellette gondolkodni, de minden gondolatnak az volt a vége, hogy soha nem voltam még ilyen boldog, és soha nem akartam még ennyire ott lenni, ahol vagyok. Mellette van e helyem, őt nekem teremtette az ég, és el tudnám képzelni egy életen át, hogy védelmezzem így, ahogy most. Látom őt… nem azt amit mutat, hanem amilyen valójában. Sebezhető, érzékeny, szüksége van a biztonságra, és a szeretetre. Azt hiszem, én meg tudom neki ezt adni…

A reggeli első napsugarak beragyogták a szobát, amikor egy kicsit megint elnyomott az álom. Álmodtam is: Ültem a buszon, és a telefonomat néztem. Egy üzenet volt rajta, hogy szeretlek, és a feladó Josh volt. Tudtam, hogy néz ki, tudtam, hogy honnan ismerem, és azt is, hogy mit csinál, de nem tudtam hirtelen, hogy ki ő számomra. Hogy miért írt nekem ilyen sms-t. Persze megint nyöszörgésre ébredtem, és mocorgásra, és újra simogatni kezdtem. Furcsa érzésem támadt erre a röpke rossz álomra, mintha nem is ismerném. És valóban nem is ismerem, és alig tudok róla valamit. Távol állok még tőle, pedig folyton mellette vagyok, és eléggé összemelegedtünk, de még mindig óriási a távolság köztünk. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem, vagy nem fontos, csak azt, hogy milliónyi dolog van, amit nem tudok róla. Ez a tegnapi hiúság kérdés is megvilágította, sőt a dugós szex is megerősítette a tudatalattimban a felismerést, hogy még a jellembeli tulajdonságairól sem tudok szinte semmit.

Sőt az is felmerült bennem, hogy amit tudok róla, vagyis inkább tudni vélek, azt a filmjeiből „ismerem”. A jó fej gyerek, a hős katona, vagy a nyálasan érzelmes Rómeó, a zseniális tolvaj mind csak szerep volt. Az a baj, hogy én mindet láttam. De a valóságban ő nem olyan, amilyen a szerepeiben kellett viselkednie. A filmekben nem Josht láttam, az csak a máz volt. Most le kell szednem róla a mázat az agyamban, és újra színeznem. Ez a legnehezebb, különválasztani mi, ami valóban Josh, és mi, ami nem.

Felém fordulva feküdt, és a lábával átkulcsolva az enyémet, a szája résnyire nyitva volt, de az orrán vett levegőt, viszont a nyála utat talált magának a párna felé. Azon kívül, hogy ez nem az, amit az ember szívesen néz, olyan aranyos volt. Ő is így látja magát vajon? Vagy valóban züllöttnek, üresnek, és elkanászodottnak látja magát, mint ahogy arra már számtalanszor utalt. Ha már gyönyörködöm benne, feltűnt, hogy eddig azt gondoltam, hogy a nézése varázsol el, de most rájöttem, hogy az egész szeme olyan lágy, és egyben határozott, kedves, de egyben hatalmat sugárzó, tekintélyes, hogy már önmagában ez is elég, hogy elérje a kívánt hatást. Mikre nem jövök rá így leselkedés közben. Végülis ez csak csukott szemmel, nyugodt arccal szembetűnő.

A hosszú szempillája miatt, olyan, mint egy baba, de az egyre növekvő sörték miatt az arcán olyan dzsungelharcos beütése van, a szó szexuális értelmében. Bár most még viszonylag friss a dzsungelirtás. Mi lenne, ha nem nyiratkoznék meg? Elvégre elsőre, amikor az a kellemetlen meglepetés érte, nagy valószínűséggel nem zavarta volna, hogy benőtte a bejáratot a gaz. Lehet, hogy próbára teszem a türelmét. Legyen ez az első teszt, mennyire férfias is Josh, hiszen számomra az igazi férfi az egyenlő a dzsungelharcossal. Nem vagyok az a típus, aki metroszexuálisokat ajnároz. Bár ő, ha akarja ha nem, ebbe a kategóriába kell sorolni, hiszen sokat ad a külsejére. Még talán a szemöldöke is ki van szedve.

Ébredezni kezdett, és magához húzott, amint meglátott, és úgy ölelt, mint egy kisgyerek a kedvenc plüssjátékát. Ha nem esett volna jól az érintése, biztosan szóvá tettem volna, ha ölelkezni akar, nem engem húzzon magához, hanem ő jöjjön ide hozzám. De a karjaiban minden bajomat elfelejtem, és sokkal nyugodtabb vagyok, sokkal szebb a világ. Mellette ébredni a legjobb a világon. Annyira jó, hogy melegágya a szerelembe esésnek, így érthető, hogy az elkötelezettségi problémával küzdők, miért ettől félnek a legjobban, és menekülnek szex után ösztönösen, minél messzebb, nehogy elvarázsolódjanak ebben a gyönyörű pillanatban.

A nap minden perce érdekesebb Josshal, mint nélküle. A fizikai közelsége önmagában eláraszt egyfajta nyugalomérzettel, nem akarok távol lenni tőle, ahol ő van, ott a helyem nekem is. Az ágyban feküdtünk, simogattuk egymást, ölelkeztünk, és akárhányszor arra gondoltunk, hogy fel kéne kelni, és akár egy pillanatra is el kellene engedni egymást, úgy éreztük valami szörnyűség történne. A nap ahogy rásütött az arcára, ahogy megcsillant a rövid, éppen csak jelképesen jelenlévő borostáján, ahogy világít a szempilláján, ahogy pislog, ahogy csillog a szembogarán, ahogy engem pásztáz, ezek mind olyan aranyos, szép, és a végtelenségig érdekes, és lelket gyönyörködtető dolgok, amikkel hosszú időt lehet eltölteni. Persze megfordult a fejemben, hogy nem maradhatunk így örökké, főleg, mert már nagyon kell pisilnem, de még kibírom, csak ne kelljen elmennem mellőle.

Úgy döntöttem, hogy megkérdezem, hogy emlékszik- e az éjszakából bármire is, de ő állította, hogy nem emlékszik rá mit álmodott. Szerinte csak rosszat evett. Arra sem volt ötlete, hogy mire mondhatta, hogy ne bántsák, vagy engedjék el. Ahogy faggattam, egyre inkább éreztem, hogy nem akar erről beszélni, és zavarban van, kínosan feszengett, mintha kínos témához értünk volna. Ezekből arra kell következtetnem, hogy hazudott. Még ha nem is emlékszik az éjszakára, de tudnia kell, hogy miről van szó. És ez azt jelenti, hogy ez egy feltörő emlék. De minek az emléke lehet ez? Nem akartam kínozni, ezért megnyugtatóan rámosolyogtam, és megsimogattam az arcát. Nem kell kikényszerítenem belőle ezt, ha akarja, úgyis elmondja majd. Bármi bántja, remélem érzi, hogy rám számíthat, és én megértem, bármiről is legyen szó.

Persze az idilli hangulatot sikerült megzavarnia a külvilágnak, megcsörrenő telefon személyében. Josht kereste valaki, és én reménykedtem benne egy tizedmásodpercig, hogy nem vesz róla tudomást, és vár még egy kicsit önmaga megvonásával, de ő gondolkodás nélkül ugrott felvenni. Nyílván nem esett jól, de megértettem, elfoglalt ember és az eddig vele töltött időért is mondhatni hálás lehetek. A takarót magamra húzva néztem, ahogy beszél. Mennyire nem értek semmit abból, amit mond, ha a rendes beszédtempójában beszél, hangsúlyozás, és tagolás nélkül. Ijesztő! Beszéd közben rám nézett, és láthatóan zavarta, hogy nézem, és hallgatom. Ő persze nem tudhatta, hogy nem értek semmit, és tüntetőleg kivonult a szobából, jelezve, hogy az ő fontos ügyei nem rám tartoznak.

Visszaérve megint sikerült meglepnie: hozott egy tálcát, rajta valamivel megkent kenyér, és egy kávé. Felültem az ágyon széles csodálkozó mosollyal, és az ölembe rakta.

–          Thank you! (Köszönöm!)– Rebegtem hálásan. De pisilnem még mindig nagyon kellett, úgyhogy mindenképpen fel kell majd kelnem rövid időn belül.

–          No sweat! (Semmiség!) – mosolygott vissza kedvesen, de elhalványult a mosolya szinte azonnal. – I have to go! (El kell mennem!) Simon organized me a public meeting. (Simon szervezett nekem egy közönség találkozót.) I don’t want to go, but I have not choice. (Nem akarok menni, de nincs választásom.)

–          Then you go! (Akkor menj!) – vágtam rá sértődötten, és elvettem a tekintetemet, mintha nem érdekelne. Beleharaptam a kenyérbe, amit valószínűleg valamilyen lekvárszerű anyag borított, de nem voltam benne egészen biztos.

–          Don’t do this! (Ne csináld ezt!) – parancsolt rám sértődötten.

–          It’s delicious! Nice for you so much to care about me . (Nagyon finom! Kedves tőled, hogy ilyen nagyon törődsz velem!) – mondtam tettetett kedvességgel.

–          A few hours later I come. (Pár óra múlva jövök.)

–          Right! (Rendben!) – mondtam olyan arckifejezéssel, hogy nem vagyok gyerek, és hülye sem.

Nyugodtan vegye fel a telefont, és menjen el, hiszen nekünk csak az unalmas, és nyálas, és felesleges dolgok jutnak, míg az ő élete nélkülem izgalmas, aminek én nem lehetek a részese, ő nélkülözhetetlen, de én nélkülözhető vagyok. Hjaj… Számomra valóban nélkülözhetetlen, de hát kije vagyok én neki? Még a szerető titulus is enyhe túlzás, már csak azért is, mert velem nem az az orrba- szájba, elölről- hátulról kefélős élményben van része, mint általában egy szeretővel. Miért is mutattam ki, hogy ez engem zavar? Csak magamat hozom ezzel kellemetlen helyzetbe, csak ellököm magamtól. Már épp fogalmaztam a tökéletes választ, amikor felállt, és kisétált az ajtón. Szomorúan a kenyeremre koncentráltam, ami rettenetesen rossz volt. Miért is eszem meg, ha úgyse látja. Otthagytam az ágyban a tálcát, és elmentem Wc-re. Aztán hallottam, hogy bejön a szobába, és a nevemet szólít, kis ideig járkál, aztán elköszön, és kimegy. Mit akarhatott már megint? Azt hittem már nem jön vissza.

Kiérve láttam, hogy a Tabja az ágyon van, meg volt nyitva benne a fordító program, és abba jelentős mennyiségű szöveg volt begépelve. Nem is foglalkoztam az angol szöveggel, egyből a magyar fordítást faltam.

„Ajándék, tudom, hogy mi bánt te. Nem akarod, hogy egyedül menjek el, nélküled. Én sem akarok nélküled menni. Veled akarok menni mindenhol. De mit mondjak az embereknek? Ez egy másik élet, rossz élet. Nekem rossz, nem akarom, hogy neked is rossz. Tudom, hogy fáj neked, hogy titkom vagy. Higgy nekem, inkább legyél a titkom, addig tudunk boldog lenni. Máshogy akarsz élni, más akar mutatni magadból? Nem a mi kapcsolat számít, hanem hogy mások jónak, szépnek, tökéletesnek lát- e! Te nem vagy egy olyan lány, aki a médiába való. Te szabad vagy, őszinte, és nyílt. Az ilyen embereket a média kínozzák, bántják. Az én világomban nincs kedvesség, szeretet, megértés, csak szánalom, utálat, bíráskodás. Mindent meg fogok tenni, hogy ezt te sose éld át! Ha kell, elhagylak, hogy megvédeni téged ettől. Szeretlek!  Sietek, amikor tudok jönni.”

Ezt értelmezhetném úgy is, hogy inkább elhagy, sem mint nyilvánosság előtt felvállaljon, mint a barátnőjét. Egy rövid időre elfelejtettem, hogy mi a dolgok rendje, és abba nem fér bele ez a tündérmese. Szörnyű érzés így belegondolni. Persze a másik megközelítés egy gyönyörű romantikus szerelem, amit meg kell védeni a külvilágtól, ami csúnya, és nem érti meg ezt a csodálatosan önfeláldozó fennköltizmust. Ez a verzió sem tetszik jobban. A boldogság, bár sok árnyalata van, mégis szeretném szerelem formájában megélni, nem tragédia, vagy dráma formájában.

Ez valóban egy tündérmese, minden apró mozzanata illik bármelyik szerelemről szóló mesére. Mert a mesék többségében a hetedhét királyság jelenik meg, ahol gazdagság, szépség és pompa van, az élet pezsgő, a kerítés minden háznál kolbászból van, a nép minden tagja jól él, és elégedett. Ez jelenleg, az országgal és filozófiájával kapcsolatos ellenérzéseim ellenére is tény, hogy az Amerikai Egyesült Államok. Persze az is tény, hogy ezt mások kárára éri el, de ettől még tény, hogy az emberek legnagyobb többségben itt élnek a legjobban. Tehát a hetedhét ország USA ebben a mesében. A mesénkben egy Hamupipőke szerű lány is megjelenik, aki messze lakik a pompától, és még a szegények között is mostoha sors jutott neki. Mindenben ellentétes a pompás, csillogó világtól, amit a hetedhét királyság képvisel. És a hetedhét királyságban vannak királyok, királynék, hercegek, hercegnék. Jelen esetben egy ilyen nagyhatalmú herceg Josh, akihez fizikai képtelenség közel férkőznie a Hamupipőkénknek, és ha mégis a közelébe férkőzne egy tökkel, és egy üvegcipővel, valami esztelen oknál fogva, akkor is csak egy lány a sok közül, akinek semmi esélye a herceg figyelmére. Elég vicces így belegondolni a szituációba, ahogy megjelenik előttem, hogy én álarcban, és üvegcipőben bevonulok a bálterembe, és Josh, mint herceg felkér táncolni. Pedig a valóságban is valami hasonló történt, ahogy meglátott a zuhany alatt, az én „álruhában”, vagyis a takarítós egyenruhámban. Amint a későbbi történések mutatják, elsőre felkeltettem a figyelmét, pedig elég ciki volt a szituáció, minden, csak nem romantikus. Az üvegcipő, bár elég erőltetetten, de jelenthetné a próbálkozást hogy milyen módon, formában, és helyen legyünk együtt. De a mese itt eléri a tragikus fordulatát, hiába jött rá a mesebeli herceg, hogy megtalálta az ő rejtélyes táncpartnerét, nem úgy áll a szénánk, hogy „Boldog vég” lesz, és élünk, amíg meg nem halunk. Bár eljutott Hamupipőke a hercegi kastélyba, a mese vége az lesz, hogy a szegény lány lehajtott fejjel, magányosan, és épp olyan rongyosan távozik, mint ahogy a hetedhét királyságba jött.

Ha a mese gondolatmenetet követjük, a helyzetünkre nem csak mesei mozzanatokkal lehet párhuzamot vonni. Ahogy a mesében is a rang és a vagyon áll a vágyak csúcspontjában a valós társadalomban is mindig jelen volt a vágy a fényűző, és kényelmes életre, ami sosem adatott meg mindenkinek, mert van egy pont, ahol a vagyon határozza meg az ember lehetőségeit, nem a tulajdonságai. A pénzünk vagyunk? Ebből logikusan ez következne. Mindenki, aki egészséges egoval rendelkezik, azt feleli erre a kérdésre, hogy nem. De pont a vagyonosoknak torzulnak el a legjobban az énképükkel kapcsolatos gondolataik, és ők fognak először úgy felelni, hogy igen, a pénzünk vagyunk. Amivel azokban, akiknek kevesebb van, frusztrációt keltenek. Hiszen elindul a gondolat a fejekben, hogy ők kevesebbek, értéktelenebbek, elhanyagolhatóbbak, és feláldozhatóbbak, mint vagyonosabb társaik? Ez a frusztráció a legtöbb korban megmutatkozott, akinél a vagyon volt, annál volt a hatalom, és az erő, mindegy milyen sorrendben jutott hozzá. Akármelyik korban az őskortól a mai napig a társadalom piramisként rendezkedett be. Legfelül a legkisebb, a legbefolyásosabb, leggazdagabb réteg, legalul a legnagyobb, legszegényebb, legkisebb hatalommal, és befolyással bíró csoport. Érdekes, hogy mindig mindenki nyomasztóan élte meg azt a réteget, ahova tartozott, és próbált kitörni belőle, kilógni a sorból, és a saját szabályai szerint élni abban a keretben, amit mások szabtak neki. Aztán általában jött valaki, aki elindította a változást, akivel egyre többen egyetértettek, és a megszokott társadalmi rendből sikerült kitörni. A piramis szétesett atomjaira, és új lehetőség nyílt a társadalmi berendezkedésre. Érdekes módon az emberek mindig mindenhol piramisban elrendezett társadalmi modellt alakítottak ki, ahol a piramis tetején lévők megbecsülést, és testi- lelki kielégülést, a legalján pedig folyton elégedetlen, kisemmizett, megbecsülést nem kapó réteg jött létre. Szinte az egyik hozta létre a másikat. Az emberek vágytak a szomszéd portékájára, és az irigység a szomszédot büszkévé, míg az irigy embert álomnélküli, kedvetlen géppé változtatta át. Érdekes, hogy ezt magunktól csináljuk. Persze vannak olyanok, akik ezt a folyamatot felerősítik, és kiélezik mindkét oldalon, de végül mindig magától jön létre.

A jelen korban, ebben a monopol világban az ország, ahova a tejjel mézzel folyó Kánaánt elképzeljük, modern értelemben, akkor az Államokra gondolnak, de még azon belül is vannak kiemelt helyek, amire vágyik az átlagember, méghozzá Washington, New York, Florida, és Kalifornia is előkelő helyeken áll ebben. Tehát ők a jelenkor királyságai. Amerikán kívül még mi jöhetne szóba? Anglia talán, vagy a független államok, mint Svájc, vagy Hollandia, esetleg a jó öreg Japán, bár az utóbbi időkben emlékeztette az emberiséget pár földrengés, hogy ez a mindig fellendülő szigetország nem a biztonságos, meleg otthon jelképe, sokkal inkább ugrik be mindenkinek egy katasztrófafilm melyben halál és szenvedés vár az ott élőkre. Afrika teljesen kizárva a sok háború és betegség miatt, pedig szép ország. Ausztrália bár rendelkezik néhány olyan ponttal, és ideális paraméterekkel, mégis leginkább még mindig olyan, mintha egy idegen bolygó pottyant volna a földre, méghozzá egy mutánsokkal teli, barátságtalan bolygó. A föld többi pontja az alacsonyabb életszínvonal miatt kilőve, marad tehát Svájc, Hollandia, Anglia. De mindegyikre igaz, hogy Európában van, ami sokat ront az összképen, hiszen az Európai Unió döntései nagymértékben befolyásolják az életet ezekben az országokban, és ez nem túl megnyugtató dolog, hiszen az olyan „paraziták”, mint az én kis hazám olyan döntésekre késztethetik a fennálló rendet, ami negatív irányban befolyásolja az életszínvonalat az összes jóléti uniós országban. Persze szörnyű dolog, hogy mi hátráltatjuk a nagy közös irányt, sőt nem hogy pénzünk nincs, és ezzel nem járulunk hozzá olyan mértékben a fogyasztáshoz, mint ahogy azt várták tőlünk, hanem még nemzeti öntudatunk is van, amitől képesek vagyunk arra a képtelenségre is, hogy ellenkezünk a mindent tudó nagyhatalmaknak. Szégyelljük magunkat persze, sőt mindenkinek jobb lenne, ha nem lennénk, meg minden. De hát most mit tegyünk, ha egyszer létezünk, itt vagyunk, és még maradt bennünk egy kis önmagunkban vetett hit is?

Már megpróbáltuk feladni, és beletörődni, de hányszor… lehajtott fejjel hódoltunk be, nyaltunk be, és kötöttünk barátságokat olyan hatalmakkal, akik a vesztünket látták volna szívesebben. Akik a nemzeti keserűséget elégedetten szemlélve azt hitték, hogy jól végezték a dolgukat, és halálra ítélt minket. De a vég előtt számtalanszor az utolsó pillanatban mindig összeszedtük magunkat, és megráztuk magunkat a hátunkról lesöpörve a parazitákat. Felállni, és meggyógyulni nem volt időnk, és nem tudjuk még, hogy lesz-e egyáltalán olyan idő, amikor magukra koncentrálva gyógyulhatunk. Csak a remény marad nekünk, csak a hit önmagunkban, amiről ironikus módon meg vagyunk győződve, hogy nem létezik bennünk. A fiataljainkat is újra, és újra leírjuk, és alábecsüljük, pedig olyan nemzeti öntudat szunnyad bennük, és próbál felszínre törni, amire a világ minden nemzete csak tátott szájjal bámulna. És mi meghallgatjuk és el hisszük újra, és újra, hogy ez nincs. Pedig van! Ott van, jelen van! És ha alaposan megvizsgálnánk magunkat, észrevehetnénk végre a nyilvánvalót: Hogy mi nem egyedül vagyunk… csak egyediek vagyunk. A világon nincs más ilyen nép, egyedi a nyelvünk, a gondolkodásunk, a földrajzi, és politikai helyzetünk, a történelmünk. Kapu vagyunk a nyugati, és keleti világ között mióta az eszünket tudjuk. Értjük, érezzük mind a két oldalt, és mind a két oldaltól szivacsként szívjuk magunkba a gondolatokat, eszméket, tudást, értékeket. Megértjük miért jött létre az iszlám fanatizmus, ahogy a kínai munkatudat, és a japán nyugalomszeretet is. Értjük a kultúrájukat, valahol belénk vésődött, ahogy a bőrünkön tapasztaljuk, ízleltük, és megharcoltuk milyen egy kommunista hatalomban élni, és túlélni, és megszokni, és a felszín alatt némán, a szívünkben harcolni a saját személyes szabadságunkért. Tudjuk milyen érzés, hogy soha senkiben nem bízhatunk, még a saját anyánkban, férjünkben, testvérünkben sem, mégis mindvégig tudtuk, hogy árulásuk nem az ő bűnük, és a végtelenségig megbocsátottunk nekik. És épp ugyanígy tudjuk milyen a nyugatiak csillogásában élni, hiszen volt olyan a mi életünkben is. A történelmünk teli van felemelkedésekkel, mind például az államalapítás előtt, amikor tőlünk rettegett egész Európa, majd egy erős, stabil királyság, ami őrült mértékben fejlődött, és rendíthetetlenül állt Európa szívében. Kulturális, és katonai nagyhatalomként is fénylettünk Mátyás idején, hősiesek voltunk a törökök betörése esetén is, minden nyugati állam a vállunk mögött reszketett, amíg mi vérünket ontottuk a közös ellenségünk keze által. Széttéptek minket, megtörtek minket százszor.

De mégis melyik volt az az ország, ami a szovjethatalom bukásához vezető első dominót eldöntötte. Hát a mi kis jelentéktelennek tűnő porszemünk, amit még a térképen is alig látni: megnyitottuk a határt, ledöntöttük a falat. És akkor nem említettem azokat, amikről minden évben megemlékezünk, mint az 1956- os forradalom, ami nem csak a mi földünkön indított el valamit, hanem végigsöpört a szelleme az egész világon, és bevezetett egy új modernkori mentalitást: Hogy az államhatalom bábjainak, a katonák, rendőrök seregének is van önálló döntési joga. Azt, hogy minden zsoldosnak megdobban a szíve, ha a hazája van veszélyben, és a mi zsoldosaink a hatalom ellen fordultak, amikor arra kaptak utasítást, hogy verjék le a forradalmat. Ez olyan dolog, amit rajtunk kívül más nem is érthet, és talán más szemében ez bűnnek számítana, de nekünk ez jelenti a reményt a reménytelenségben, a fényt a sötétségben, a hitet önmagunkban, és a nemzetünkben.

A modern világ Mekkája, ami még Amerikai városok közül is kimagasodik: Los Angeles, és azon belül Hollywood. Nem azért mert gazdagabb, vagy nagyobb, népesebb, vagy fejlettebb, mint a többi terület. Hanem azért, mert elénk tárja magát. Nem Kalifornia, nem az állam, vagy a város. A mese, amit a Hollywood felirat képvisel. Az életünk részévé lettek, bent vannak a tudatunkba, a nappalinkba költöztek, hozzájuk akarunk hasonlítani, úgy akarunk élni, ahogy ott élnek. Vágyunk rájuk, megdobogtatják a szívünket, és példaképeink, ideáljaink lesznek. Ők a modernkor nemessége, minden, amit régen a főurak, a kastélyok képviseltek. Övék minden hatalom, és dicsőség, ők az a királyság, ahova a világ minden pontjáról népmese szerűen vágynak, és a színészek, énekesek, és közéleti szereplők azok, akik átvették a modernkori nemesség szerepét. Ők vannak a piramis csúcsán, bennük hiszünk, rájuk hallgatunk. Megharcoltak egy olyan harcot, ami példát mutat nekünk, szerepelnek olyan filmekben, amikben olyan diadalmat aratnak, ami miatt felnézhetünk rájuk. Ők a modern arisztokrácia, és ezt a szó minden árnyalatában értem. Az arrogancia, bűnburjánzás, tivornyázás, és „aranyifjú” életmódi értelemben is, meg az „építeni a közéletet”, kultúrát, „jobbá tenni a világot”, és „kiállni a jó ügyért” értelemben is.

Érdekes, hogy pont ma gondolkodom ezen, ugyanis alig egy órája ment el Josh, amikor kopogtak az ajtón. Kezdetben megpróbáltam eljátszani, a „nem vagyunk itthon” dolgot, de aztán mégis kinyitottam az ajtót nagy nehezen. Egy korombeli srác állt előttem, nem egy szépfiú, kemény, acélos tekintete volt, és vastag, húsos szája, összességében azonban mégis elsőre vonzó egyéniségnek mondtam volna.

–          Hi! Can I help you? (Szia! Segíthetek?) – Érdeklődtem résre nyitott ajtónál.

–          Igen, segíthetsz! – válaszolt közönyösen, hidegen. Meglepődtem, hogy magyar szóval válaszolnak nekem, főleg, mert egy vadidegen nem tudhatja, hogy magyar vagyok, aki csak most tévedt ide. Szóval legalább ennyivel több információja volt rólam a kelleténél. Ez megrémített egy pillanatra, és azon törtem a fejem, hogy ki ő, és mit akar tőlem. Nehezen nyögtem ki a folytatás.

–          Akkor mondd gyorsan, mit tehetek érted, mert még sok a dolgom. – Elég határozottan mondtam ahhoz, hogy megmutassam, leesett, hogy nem csak erre járt, hanem én voltam az úti célja, és éreztessem, hogy ez nekem nem tetszik.

–          Hát, ha megkínálsz egy pohár vízzel odabent, elmesélem. – mondta barátságosnak szánva, de hideg hangon.

–          Ne haragudj, de nem engedhetek be idegeneket, mert ez nem az én házam, itt én is csak vendég vagyok. – Közben arra készültem, hogy ha kell rávágjam az ajtót, amilyen erősen csak tudom, ha nem ért a szóból. Magabiztosan közelebb csúsztatta a lábát a küszöbre, jelezve, hogy nem hagyja meg nekem ezt a menekülési útvonalat. Sakk!

–          Ajándék… tudom, hogy ki vagy, és miért vagy itt. Pontosan erről jöttem veled beszélgetni. A nevem Tibi. – nyújtotta a kezét felém, ami a barátkozás jele lett volna, arcával mégis teljesen más érzelmeket közvetített: méregetett, hidegen, elemzően analizált, és próbálta kitalálni a következő lépésemet. Nem ijedtem meg, és pont azért, mert úgy éreztem, hogy meg tudom védeni magam nyitva hagyva az ajtót elindultam a konyhába vízért. Bejött, és megvártam, míg odaér a konyhapulthoz, majd letettem elé a pohár vizet.

–          Kapsz 10 percet! Ha azután sem érdekel a mondandód, akkor megkérlek szépen, hogy távozz. – Ültem le vele majdnem szemben egy bárpulton, és a konyhában lévő lehetséges önvédelmi fegyvereket pörgettem végig az agyamban.

–          Oké! Akkor térjünk a lényegre. – A tenyerével megvakarta az orrát, mint akit tüsszentés fojtogat, aztán a pultra támaszkodva mind a két könyökével a mondandójába kezdett. A kezével néha a poharat fogta körbe, de többnyire kezével gesztikulálva erősítette meg a mondanivalóját. – Azért jöttem, mert Simonnak dolgozom. Simon aggódik miattad, és amiatt, hogy rossz hatással vagy barátja, és munkatársa életére, Joshra. De nem szeretne drasztikus lépéseket tenni egyelőre- ezt a szót megnyomta – az említett személy érdekeinek védelmében, mindössze ajánlatot tesz neked, amit kér, hogy jól gondolj át.

–          Állj! Állj, Stop! Egy pillanat! – vágtam közbe dadogva a hirtelen elfutó mérges indulatoktól. – Simon elhívta Josht, hogy egyedül legyek itthon, és ideküldhessen valakit? Ez elképesztő!

–          Szóval… – jelezte, hogy folytatná a mondandóját, és én hunyorogva vártam a folytatást. – ezért küldött ide, hogy Josht minél jobban megkímélje a megrázkódtatásoktól, főleg, amíg nem döntesz megfelelően.

–          Szóval van egy jó, és egy rossz válasz! Érdekes ez a beszélgetés!

–          Az ajánlatom lényege, az ok, amiért itt vagy. Gazdaggá, és pár percig híressé szeretnél válni Josh mellett, ami érthető. Tegyük fel, hogy Simon megadja mindkettőt neked, anélkül, hogy Joshsal kellene érdekviszonyt folytatnod. Hiszen Josh mellett az életed, a jövőd kiszámíthatatlan, attól függ, hogy hogyan tudod irányítani. Ez nem könnyű, és az ő munkáját is megnehezíted. Ezért felajánlja neked, hogy segít azon a területen érvényesülni, amire vágysz. Énekes, színész szeretnél lenni, vagy csak egy a hírnév hajt, tök mindegy. Sőt, az ehhez szükséges költségeket is hajlandó finanszírozni, az ajánlata 5 ezer dollár. Gondold át, nem kell elhamarkodottan döntened. Az majdnem egy millió forint. Az nem ki summa, bárhol élsz.

–          Nem kell gondolkodnom ezen az ajánlaton. Nem a hírnév hajt! – mondtam elégedett ábrázattal.

–          Rendben! Akkor viszont a következőket tudom felajánlani: Egy repülőjegy haza – le is tett egy jegyet a pultra a mellénél levő zsebből előhúzva, és ebben az esetben egy kicsit magasabb díj a hallgatásodért cserébe. Legyen mondjuk, 20 ezer dollár. Az több mint négymillió forint. Több mint, amit mellette elszedhetnél. És ez azonnali összeg, amint felszállsz a repülőre a számládon lesz.

–          Miért akarja ennyire, hogy menjek el mellőle?

–          Josh egy cég, egy egyszemélyes cégtábla, és termék egyszerre. Évek munkája, és rengeteg idő erőfeszítés van abba, hogy ennyire sikeres, és ilyen sok mindent elért, elértek, elértünk. Én nem rég csatlakoztam a csapathoz, de látom, hogy emberek tucatjai dolgoznak erejükön felül, hogy a Josh Prix Hebet márkát létrehozzák, fenntartsák, és értékesítsék. Ha maradsz nagy a kockázata hogy emberek maradjanak munka nélkül, és ezt senki nem akarja. Josh sem! Neki is ez a jó, még ha emlékeztetni is kell rá, még ha át is kell segítenünk a nehézségeken. Ő is ezt akarja, de az ember nehezebben irányítja a saját életét. Ez az élet nem csak az övé, a miénk is, egy egész szakmai gárdáé.

–          Én nem lehetnék a csapat része? – érdeklődtem a furcsa monológ után.

–          Nem! Sajnos te túlságosan elvonod a figyelmét, nem tud koncentrálni, és nem tud melletted a munkájában teljesíteni. Amióta megismert csak panasz érkezik rá, szétszórt, és nem tudja kibontakoztatni a tehetségét sem. Sok emberrel, sok élettel, és sok pénzzel játszunk itt. Joshnak nem lehet ilyen időszaka. Most, a karrierje csúcsán, amikor a legtöbbet kapja egy szerepért, és végre learathatja annyi év megfeszített munkáját. Majd talán később, pár év múlva, amikor nyugdíjba vonulhat, akkor kizsigerelheted.

–          Nem akarom kizsigerelni, de ez most egészen úgy hangzik, hogy vannak olyanok, akik igen.

–          Pedig valójában mi segítjük hozzá az álmaihoz, és te vagy aki távolabb löki magát a céljai elérésétől. Hagyd elmenni, és megígérjük, hogyha mindent elért, és még mindig kellesz neki, felőlünk elveheted tőle, ami kell neked… Tudod mit! … Ne válaszolj most! Itt a repülőjegy, tessék, korlátlanul felhasználható, és bármikor szállsz fel a repülőre, megkapod a pénzt is.

–          És ha nem tetszik az ajánlat?

–          Sajnos nem vagyunk abban a helyzetben, hogy hosszú tárgyalásokat folytassunk, helyre kell hoznunk Josh hírnevét, és szakma megbecsülését, amíg még lehet. Ez az ajánlatunk, ha ezzel nem élsz, minél előbb, akkor kénytelenek leszünk valahogy szétválasztani titeket. Mindannyiunk érdeke ezt kívánja.

–          Ez mit jelent? – érdeklődtem határozottsággal a hangomban, jelezve, hogy nem ijedek meg tőle.

–          A bulvár kezében nagy hatalom van, és biztos, hogy van az életedben olyan sötét folt, olyan rémes titok, amiről te sem szeretnéd, ha az egész világ csámcsogna. Ha nincs, akkor kerítünk egyet. Azt hiszed, nem tudják a megfelelő emberek, hogy itt bujkálsz vele? Csak azért nem vagytok még az újságok címlapján, mert megvannak az összeköttetéseink. De ha elfogy a türelmünk, akkor elég pár óra, és a világ minden pontján tudni fognak rólad. És nem áll jól a szénád… nagy eséllyel csinálnak belőled ordas pénzsóvár ribancot, és még élvezik is, és nem mellesleg degeszre keresik magukat. Ezt persze mi se szeretnénk, mert nekünk egy másik kapcsolaton kell dolgoznunk, így mindannyiunk érdeke, hogy elfogadd ezt a nagylelkű ajánlatot, és minél előbb utazz haza. – Felállt, és az ajtó felé vette az irányt, de még visszafordult. – Remélem, a jó döntést hozod, mindannyiunk miatt. Kérlek, fogadd el az ajánlatot. – Végül kisétált az ajtón.

Az ajánlat minden szempontból sértő volt, és kezdetben biztos voltam benne, hogy nem fogom elfogadni, sőt be is olvasok Simonnak. Aztán, ahogy telt az idő, és ahogy egyre jobban ezen rágódtam, sorra értettem meg, miről beszélt Tibi. Talán tényleg Simon akar jól, és el kellene tűnnöm az életéből? Egyébként is ez járt a fejemben, hogy nem jó ez így kettőnk között. Négymillió megoldana pár problémát az életemben… Mennyire lennék én erkölcstelen és hazug, ha ezt elfogadnám? Szerintem elég ostobának kell lennie valakinek ahhoz, hogy egy ilyen ajánlatot visszautasítson, főleg egy olyan kapcsolatban, ami eleve halálra van ítélve, és rá van pecsételve a lejárati dátum.

Amikor Josh hazajött nem említettem neki az esetet. Próbáltam nem mutatni a gondolataim okozta terhet, de nem sikerült lepleznem. Nem vagyok elég jó színész. Viszont aznap nem kérdezett rá arra, mi nyomja a lelkecskémet. Nem akart, vagy talán nem mert, de én örültem neki.

Este forgolódtam, és nehezen aludtam el. Sokáig néztem arca sziluettjét a holdfényben, ami épp olyan művészi alkotás, mint nappal, és próbáltam eldönteni magamban, hogy mikor mondjak le erről az élményről. Most azonnal, vagy még várjak egy kicsit kockáztatva, hogy elfogy Simonnak a türelme? „Nehéz a boldogságtól búcsút venni…” Ha bekerülök a sajtóba, onnantól egyenes út vezet az elváláshoz, hiszen Josh egyértelműen megmondta, nem kíván velem maradni, ha megjelenik a képem egy sajtóban. Döntések, döntések… mostanában több egész életemet meghatározó döntést kell hoznom, mint eddig összesen. Rájöttem, hogy nem vagyok az a könnyen döntő típus, és hogy az érzelmeim jobban irányítanak, mint azt gondoltam.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés