Ma nem csináltam semmi mást, csak dolgoztam, és folyton azon járt az agyam, hogy hol lehet Josh. Amikor volt egy kis szabadidőm csak hánykolódtam. Nem tudok magammal mit kezdeni. Elég hülye érzés, hogy valaki kér tőled valamit, és utána semmi… Elmentek!

Mint azt Ignaciotól megtudtam, se az anyja, se Simon, az ügynöke nem volt sehol. Talán neki is dolgoznia kell néha! Ez lenne az egyetlen logikus érv Josh távollétére. De a többiek minek tűntek el? Hát igen… Az élet nem áll meg, attól, hogy találkoztunk. Folyton az ajtót lestem, és ha valahol mozgást láttam, akkor rögtön felkaptam a fejem, és vártam, hogy őt lássam végre! De semmi! Kezdtem magam kínosan érezni, mert Elsáék gúnyos mosollyal beszélgettek mellettem, és engem méregettek. Talán láttak valamit, vagy Josh elárulta magát. Bár a pletykákhoz már az is elég, hogy egyáltalán engem ismer, mert hivatalosan nem mutatott be minket senki. Nem fogok magyarázkodni, én speciell nem tettem semmi rosszat! Az meg, hogy Josh engem mibe kever bele, az inkább őt minősíti. Bár… nyilván nekem se tenne jót, ha összeboronálnának vele, hiszen rám ragadna a szerető bélyeg.

Úgy döntöttem, miután Elsa egy éjszakát sem töltött ott, sőt, a házba is csak annyi ideig van, amíg letusol, és ledobja a szennyesét, hogy átköltözöm a duplaszobák egyikébe, abba, ahol nem volt Josh se a nőcskével, se utána egyedül. Gabriel még egyszer sem ellenőrzött, persze, ami késik, nem múlik. Ezt megelőzendő inkább 10 perccel előbb felkeltem, mint kellett volna, és bevetettem az ágyat, de nem vagyok hajlandó egy vasalódeszkán nyomorogni tovább, főleg, ha van más megoldásom is. És igenis a puccos fürdőbe mentem fürdeni is! Úgyis hetente takarítom. Miért ne használhatná valaki? És az a valaki miért ne lehetnék én? Elvégre egy mediterrán országban vagyok, ahova mások nyaralni járnak. Akkor miért ne érezzem jól magam? Legfeljebb kitoloncolnak, és többet nem jöhetek vissza! Nagy ügy! Legalább egy kis ideig élvezzem a luxust.

Hiányzott Josh! Komolyan hiányzott! Persze ésszerűtlen vagyok, ezzel tisztában vagyok, és nem is akartam én tőle semmi extrát, se járni, se flörtölni, se beszélni. Csak tudjam, hogy közel van hozzám, és akkor máris jobban megy a monoton sikálás. De hát mit gondolok én, hogy rám szánja a drága idejét? Hiszen nem vagyon neki senkije! Csak akkor látom viszont, amikor szüksége lesz valakire! Ha belövi magát, és rosszul van! Akkor majd én gondoskodom róla! Ezt akarom én? Tényleg? Ne már! … Van más lehetőségem? Vagy a semmivel, vagy ezzel a kevéssel kell beérnem! Bár ez elég megalázó!

Folyton az jár a fejembe, hogy miért nem hagytam magam megcsókolni? Olyan ostoba vagyok néha! Bár akkor minden túl bonyolult, és még kínzóbb lenne számomra. Legalább egy csók emlékével hánykolódnék most itt, nem azzal a tudattal, hogy gyakorlatilag elutasítottam. Lehet, hogy emiatt berágott. Bár az mutatná, hogy mennyire felszínes, amit tőlem akar.

Pfuuuu… ha belegondolok, hogy valaha is megcsókol… hogy hozzám ér… hogy gyengéden közeledik hozzám… hogy esetleg arra kerül a sor, hogy … nem is merek rágondolni! Képek villannak be az agyamba, de annyira elszégyellem magam tőlük, hogy inkább megpróbálok magamhoz térni.

Hét óra körül a szemét válogatás volt porondon, amikor Elsa bekopogott. Nem zártam be az ajtót, ezért a következő pillanatban már be is nyitott. Ajjaj, bajban vagyok. Miért kell mindig zárni azt a hülye ajtót. Szigorú arccal nézett, és egy kis ideig hallgatott is, de végül inkább nem mondott semmit ezzel kapcsolatban. Közölte, hogy Ignacio vár odaát a konyhában. Még csak a műanyag palackokat válogattam ki, és tapostam össze. Bólintottam, beledobáltam a zsákba az összetaposott flakonokat, és egy kis zacskóba beledobáltam a zsebemből a kupakokat. Azért gyűjtöttem a zsebemben, mert rájöttem, hogy így nem kell folyton hajolgatnom. Mina ezt úgy csinálta, hogy ledobálta a kupakokat a földre, és miután a flakonokat elrakta, összeszedegette. Én ennél egy kicsit lustább vagyok.

Elsa megvárt, és együtt mentünk át. A nagyház sarkán a kapu felé nézve láttam, hogy valaki beszáll az autóba, és hátra tolat. Gabriel pedig egy nagy papírzacskónyi az karjai közt botorkált a ház felé. Miért jó ez a papírzacskózás? Miért nem jó a sima műanyagzacskó? Besoroltunk mögé, és követtük a konyhába. Ott már vagy egy tucat papírzacskó sorakozott, amit Ignacio próbált meg kipakolni, és egy papírra rendszerezve felírni. Ezt ugye nem gondolják komolyan, hogy én még ezt is segítek. Ma már annyit dolgoztam, hogy nem érzem egy porcikámat sem. A karomtól a csípőmön keresztül a lábamig minden már szinte állandó izomláz, túlterheltség, és gyulladás miatt szenved. És most már a vállam is fáj, a mai huzavona után. Csalódottan álltam ott, és azon gondolkodtam, hogy elküldöm őket a fenébe, és megyek tovább a dolgomra szemetet válogatni. Végül Ignacio összecsapta a kezét, és villámgyorsan mutogatni kezdett. Nekem egy nagy adag húst nyomott a kezembe, amit a hűtőbe kellett raknom. Kedvetlenül megtettem. Aztán papírokat tépkedett le, és rakott egy-egy papírzacskó tetejére. Aztán egyet odaadott Gabrielnek, aki a azonnal ki is ment vele a konyhából. Megtette ezt Elsával is, ő nézegette a papírt, és valamit pufogott egy kicsit, de végül ő is elment. Ebben a pillanatban belépett Roberto, és ő is felkapta az ő csomagját, ami Ignacionak egyértelműen nem tetszett, és mondott is neki valamit spanyolul, de a kertész nem foglalkozott vele. Láttam, hogy lerakja az ebédlőben, aztán megy tovább, de aztán becsukódott a lengőajtó. Ignacio ekkor nyomott egy zacskót az én karomba is, és a tetejére még rakott két karton cigit.

–          What is this? (Mi ez?) – néztem rá értetlenül.

–          It’s yours! (Ez a tiéd!) – mondta természetesen.

–          Should I pay for it? (Fizetnem kell érte?) – kérdezgettem aggódva. Nem akartam, hogy elköltsék a fizetésem.

–          No! It’s part of your payment! (Nem! Ez része a fizetésednek!)

–          Thank you! (Köszönöm!)- mondtam megilletődötten.

Erre Ignacio már nem válaszolt, elfordult és tette a dolgát. Visszabattyogtam a kisházba, és megnéztem mit is kaptam. Volt benne mindenféle. Gyümölcsök, mint alma, banán, narancs, volt benne több csokoládé, és csak kettőt nem szerettem belőle. Voltak benne chipsek, paprikás, sajtos, és sós is. Ezen kívül volt benne gyümölcsital, két sör, egy csomag betét, és egy csomag óvszer. A cetlire néztem, és az volt rajta, hogy Mina, át volt firkálva, és Aji volt alá írva egy másik színű tollal. Szóval ezt Mina kérte. De jobb híján én kapom! Szóval ez jár? Akkor jó!

Úgy döntöttem, hogy mielőtt folytatom a szemétválogatást, eszek egy almát. Sőt, ha már eszek egy almát, sétálok egyet. Elmentem hátrafelé, a kisházat megkerülve a kertbe. A madarak közül valamelyik folyton mondta a magáét, hogy halk, vékony, hol szinte visító hangok repkedtek a fejünk felett. Az égre néztem, ott is vígan szálltak, kergetőztek. Ez a rengeteg zöld… olyan életteli. Sosem voltam nagy természetbarát, de ez határozottan tetszett. A zöld szín szinte már nyomasztóan sok volt, de a levelek, a szél, a néha elszálló bogarak, olyan megnyugtató, jó érzés volt. Valamiért az élénkpiros almában is gyönyörködtem, amit a kezemben szorongattam. Végül még mélyen beszívtam az illatát, mielőtt beleharaptam. Jó illata, és íze is volt. Elég erősen hasonlított az otthonira. Nem nagyon szeretem az almát, de ezt most nagyon finomnak érzékeltem. Közben néztem a sok zöldet, és lassan sétálgattam. Gyönyörködtem a magam fákban, szinte megbabonáztak. Nemrég még tél volt, és ők szinte halottak voltak. Most meg virulnak. Jó érzés volt ezek között a tiszteletet érdemlő élőlények alatt állni.

Már az almám végén tartottam, amikor megpillantottam Robertót. Egy fa előtt állt, és a törzsét simogatta, közben beszélt. Magában beszél, vagy a fához? Végül át is ölelte a fa törzsét. Kínosan éreztem magam, hogy ezt láttam, és menekülni akartam, de észrevett. Akkor már gáz lett volna elmenni, ezért az almám csutkáját apró falatonként próbáltam még elnyújtani. Roberto odajött, és mondott valamit, amire csak mosolyogtam, mert nem értettem. Végül kijelentette boldogan: „It’s my life!” (Ez az életem!) Szentimentálisan végignézett a fákon, büszkeség és szeretet sugárzott belőle. Mennyire szereti ezt a kertet ez az ember. Pedig ez csak a munkája! Újra beszélni kezdett ebben az állapotában.

–          The nature is beautiful. I see in this wonder god’s care. (A természet gyönyörű. Látom ebben a csodában isten gondoskodását.)

Nem vagyok vallásos, sőt! De ahogy ezek a fák itt ilyen nyugodtam álltak, őszintén szólva valahol értettem, hogy mire gondol. Tapintani lehet a belőlük áramló sok törődést, és szeretetet, amit Robertótól kapnak. Érdekes, hogy milyen érzések töltik el az embert néha, amit nem tud megmagyarázni. Mivel ezzel a nyugalommal, és jó érzéssel nem tudtam mit kezdeni, úgy döntöttem témát váltok.

–          I have two chocolade. (Van két csokim.) I don’t like them. (Nem szeretem őket.) You don’t want to replace it? (Nem akarod elcserélni azt?)

–          Okay! – bólogatott, és elindultunk a ház felé.

Megnézte a csokikat, tetszett neki, és hozott cserébe egy csomag mogyorót, egy csomag kávét, és két doboz tejet. Jó üzlet volt ez számomra, mert mindenem volt, amire csak vágytam.

Amikor kiválogattam a szemetet, már ment le a nap. Felcibáltam a ház elé a meredek kocsibeállón a nehéz szemetes zacskókat, és miután mindent kidobtam a megfelelő helyre akkor újra elkapott az a nyugodt érzés, ami a kertben. A város látképe ilyen távolságból, és ilyen magasból most ütött szíven először. A magas épületek középen, és a mellettük eltörpülő város ebben az alkonyati megvilágításban elképesztőnek hatott. Város- város, nem ez volt a lényeg, ahogy nem is az egyszerű téglatestek halmaza volt az érzések kiváltója. Mindössze az összkép nyűgözött le. Belegondoltam, hogy ezt a helyet hány ember, hány munkaóra, tervező, és mennyi anyag felhasználásával építhették meg. Azon kívül, hogy ezekben az épületekben hány ember éli a mindennapi életét. Biztos voltam benne, hogy egy ilyen nagyvárosban vannak olyan emberek, mint én, akik röghöz kötöttek. Akik az életüket nem tudnák máshol elképzelni, csak ezen a helyen, ahol születtek. Akiknek ez a föld jelenti a világot, akik egész életükben ezeket az épületeket látják, és ha ezeket az épületeket látják, akkor elfogja őket az a hazaszeretet, mint ami engem, amikor meglátom a falum tábláját, vagy az utcánkat, meg a házunkat. Az itt élők többsége szereti ezt a várost, szeret az államban, és az országban élni. Talán egyszer majd én sem honvágyat érzek ennek a bámulatos városnak a látványa láttán.

Most, hogy odáig jutottam, hogy végre tisztán gépezek, elkezdtem falni az egyik csokit. Nem a megszokott íz, egy kicsit furcsa, de nem rossz. Bár a hazai csokik közül szívesebben falatoznék, de azt még sokáig nem lehet. Kellene találnom egy olyan csokimárkát, amit otthon is megkapok. Ebben a globalizált világban, egy ilyen világvárosban ez nem lehet lehetetlen küldetés.

Az Olíviával való beszélgetést pedig továbbra is halogatom, és tudom, hogy mindent neki köszönhetek, ezért a minimum az lenne, hogy életjelet adok magamról, de ha neki elmondanám, hogy mennyire hiányzik a magyar nyelv, és a hazai levegő, akkor nem örülne. Ez még azt a vágyat is elnyomja bennem, hogy megosszam vele Josht. Nem akarom, hogy csalódjon bennem, hogy azt higgye hálátlan vagyok, vagy azt, hogy nem örülök a lehetőségnek, amit adott nekem. Pfuuu… de nehéz ez.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés