Komolyan szenvedtem Josh nélkül. Folyton megdobbant a szívem, ha valami zajt hallottam. Persze már oda sem néztem, mert tudtam, hogy nem ő az, nem lehet ő, mert nincs itt, de a várakozás, a tehetetlenség, egyszerűen őrjítő! Két nap múlva jön vissza… vagyis már csak egy nap: holnap! Jaj, mikor lesz már holnap. Olyan lassan jár az óramutató. Kicsit olyan, mintha “Godot”-ra várna az ember.

Még csak 12 napja találkoztam vele először, de már róla szól az egész életem.

Még tegnap este az ágyban is a telefonomat nyomkodtam percenként, hogy mennyi az idő, mikor telik már el a nap, de kínzóan lassan telt. Éreztem a párnán az illatát. Másnap ágyneműmosás lenne a feladatom, de én ki nem mosom ezt az illatot, amíg meg nem érkezik, az biztos. Ha nem jön vissza, akkor soha.

Végigjátszottam mindent újra és újra a fejemben, a jó, és a kevésbé jó pillanatokat is. Amikor a padlón térdelt, miközben jött a róka, aztán előtte az arcát, amikor megláttam az ajtóban. Aztán az arcát úgy minden alkalommal, amikor jól van. A tökéletesen kontúrozott arcát, az átható tekintetét, amibe legtöbbször belehalok. Igen! Szó szerint: „Meghalok, hogyha rám nézel”. A vonzó testét, ami bár nem egy tipikus izomkolosszus, vagy egy Dávid szobor, de az én szememben, és sajnos rajtam kívül még több millió nő szemében tökéletes. Pont olyan, amilyen férfit én szeretnék. Nem satnya, meg vézna, de nem is mackós, vagy olyan, akinél azon aggódsz, hogy vajon mikor durran szét. Az a pont jó kategória. Aztán beleborzongtam az ölelése emlékébe. Mi lesz velem, ha már az ölelése is ilyen hatással van rám? Elképzeltem a száját, és a vágyat, hogy meg akarom csókolni. Megpróbáltam elképzelni egy csókot vele, de valahogy nem sikerült. Szinte érzem az ajkamon, és a nyelvemen, hogy megcsókol, de nem tudom elképzelni, hogy én ezt a pasit visszamerjem csókolni. Nem fogom tudni elengedni magam mellette. Olyan tökéletes, és én annyira nem. Félek attól, hogy megcsókol, hogy hozzámér, és azt ájulás nélkül még elképzelni sem merem, hogy ennél pajzánabb dolgokat is művelünk. Kizárt! Nem vagyok rá képes! Meg fogok halni, mint egy doboz alá szorult egér.

Ha megtudja, milyen defektes vagyok az ágyban, sikítva fog elmenekülni mellőlem. A sírás fojtogat a gondolatra. Veszprém nem feszegette a határokat, megmaradt a megnyugtató, és biztonságos, és unalmas ágymelegítésnél. Természetesen nem én kértem ezt tőle, ő ilyen típus volt, és azt sem mondhatnám, hogy rossz volt, sőt, kifejezetten élveztem, hogy sosem kell semmi olyasmit csinálnom, amit nem akarok, és még csak a szememre sem hányja. A lelkem legmélyén tudom, hogy valójában én ennél többre vágyom. Izgalomra, újdonságokra, de félek, hogy nem fog menni. Sőt rettegek! Nem csak olyan jaj, mi lesz, hanem olyan kint állunk a 10 emeletes tetejének szélén, és le fogunk esni módon rettegek. Bizony, a halálfélelemhez tudnám mindezt hasonlítani, nem túlzok. Na ezért vagyok én defektes…

Ma megint volt egy dal, ami valahonnan belemászott a fejembe, és nem tudtam kizavarni onnan. Egész nap ezt dúdoltam, de persze nem tudtam a szöveget, csak egy sort. „But if you close your eyes. ” Délután nekiálltam kutatni, és elég rossz módszerrel tettem mindezt, mert folyton zsákutcába futottam, ezért majd háromnegyed órába telt kiderítenem, hogy ez a szám Bastilletől a Pompeii.

A szöveget is megnéztem, miután egész nap csak blabla szöveget halandzsáztam. És már már nevetséges mennyire illett az érzelmi állapotomhoz a szám. Van humora a sorsnak. Bár az is lehet, hogy mindenbe csak belelátom. „Magamra maradtam, sok nap múlt el úgy, hogy semmi sem történt… De ha lehunyod a szemed, nem olyan érzés, mintha egyáltalán semmi nem változott volna… mintha lettél volna már itt korábban is?” „És a falak egyre csak leomlottak… hatalmas felhők hömpölyögtek a hegyek fölött, sötétséget hozva odafentről.” Ez a szám, majdnem olyan, mint egy üzenet. Mintha valaki azt üzenné vele, hogy nem az a boldogság vár majd rám, amit remélek, hanem sötét baljós, végzetes felhők gyülekeznek. Persze ez már tényleg csak hab a tortán, de olyan, mintha az is bele lenne foglalva, hogy mit tegyek. Csak csukjam be a szemem! Ha vallásos lennék, akkor most ezt isteni üzenetnek érzékelném. De nem vagyok!… akkor is hátborzongató…

Beszéltem erről veled is, természetesen nem értettél meg, és valóban elég hülyén hangozhat. Miért alakulnának rosszul a dolgok? Itt az egyetlen kérdés, hogy engedek-e a saját vágyaim csábításának, vagy sem. Ha nem akkor is meg tovább az élet, és ha igen, sajnos akkor is. Lehet, hogy már másnaptól nem látom többet itt. Rossz lesz persze, de ez attól még nem a világvége. Talán teherbe ejt? Nem, azt nem bánnám! Nem azért nem szültem még, mert félek egyedül felnevelni, hanem mert egyik pasi sem olyan ostoba, hogy gyereket csináljon manapság. Hiszen az nekik sokba kerül, még akkor is, ha nem érdekli őket. Anyu is egyedül nevelt javarészt, és amikor mellettünk volt az apám, akkor jobb lett volna, ha nincs ott. Úgyhogy ez nekem jó végkimenetelnek számítana.

Akkor mi lehet a rossz? Belevisz a drogos ügyleteibe? Annál nekem több eszem van, és az elveim is túl erősek ilyesmihez. Szóval ezt is kizártnak tartom. Szóval logikusan nem lehet semmi olyan rossz, mint amit ez a dal sugall, illetve amit belelátok. Úgyhogy nem foglalkozom ezzel az érzéssel. Ostobaság. Meg különben is, miért jó a sorsnak, ha tudom mi vár rám? Nem szokta kiteregetni a kártyáit.

Talán a végére megőrülök. Nem kizárt. Végül is itt vagyok egyedül, bezárva, az egyetlen jó fej ember pedig szexuálisan túlfűtött lett, valamint a legjobb barátnőm totál hülyének néz.  Így nem nehéz megbolondulni, úgy vélem.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés