Szinte az egész napot átaludtam, és ha felébredtem, akkor az azért volt, mert éppen valaki csinált valamit körülöttem. Sok injekciót kaptam a kezemben lévő csőbe, és hálás voltam, hogy ezt a sok tűt nem egyesével belém szurkálják. A tüdőm is még jobban elkezdett égni, és a torkom is fájt.

Nem tudtam levenni a maszkot köhögés nélkül, nem tudtam enni, igaz nem is voltam igazán éhes, mintha a hasam is megtelt volna korommal. Wc-re is úgy mentem el, hogy egy zsepit tartottam az arcomhoz. Egyrészt így nem égett helyben porrá a tüdőm, másrészt, ha köhögtem ki a fekete cuccot , volt hova. Szóval már nem akartam egyfolytában meghalni. Túl fogom élni, azt hiszem.

Arra nem emlékeztem, hogy mondott e pontos időpontot Josh, vagy napszakot, egyáltalán, hogy mikor jön. Az ágyam mellett volt a Tab, amit adott nekem, azon néztem folyton az időt, amikor ébren voltam, nagyjából félpercenként. Aztán szombaton olyan dél körül végre összeszedtem magam, orvosi rosszallás hatására, ettem egy kis levest. Közben többször visszatettem a maszkot, és fájt, ha nyeltem, de arra koncentráltam, hogy minél előbb jobban vagyok, annál előbb lehetek vele. A beszélgetésem vele a baleset után,feltöltött, és erőt adott. Pedig lenne most miért keseregnem bőven, de én csak arra tudtam gondolni, hogy amíg ő az életem része akar lenni, addig nincs nagy baj, addig semmi rossz nem érhet. Valahogy viszonoznom kell azt a törődést, és figyelmességet, amit ad, de ahhoz előbb fel kell épülnöm!

Tabot is az ölembe vettem, és immár felhőtlenül pötyögtem rajta, de amíg minden menüpont angol, addig csak tippelhetek, mi mire jó. Megnéztem az e-mailjeimet, de csak csupa reklám jött, meg értesítés különböző oldalakról. Olívia nem tudja, hogy mi van velem. De még sincs hozzá erőm, hogy írjak neki. Talán nem is tűnt fel neki, hogy „eltűntem.” Ha keresném, és elmondanám, mi történt, aggódna. És a kölcsön notebookot elmondani neki is nehéz lenne bevallanom. Tudom, hogy nekik felesleges volt, de akkor is. Elherdáltam mindent, amihez mások jóindulatából hozzájutottam.

Olyan 19 óra körül elálmosodtam megint, és elaludtam. Csak 22 órakor keltem fel, és elkeseredtem, amikor megláttam az időt. Nem jön! Miért nem jön? „Ne tedd ezt velem, kérlek!” szuggeráltam erőteljesen az elmémben, de csak nem jött.

Veszprémnek volt ez a kedvenc foglalatossága, szinte sportot űzött abból, hogy „hülyét csináljon belőlem”. – Persze drágám, ott leszek! Tudom, hogy fontos… Nem tennék ilyet veled, persze hogy elmegyek, ne faggass már! … Nem, én is ott szeretnék lenni! Miért kételkedsz ebben folyton. – Egy idő után annyira immunissá váltam arra, hogy sosem volt ott sehol, vagy pl. az olyan események, mint esküvők, keresztelők, temetések, és egyéb kötelező elfoglaltságok esetén a legvégén, ráadásul a legkínosabb pillanatban jelent meg, hogy már inkább viccet csináltam belőle. Neki az lett volna a jó, ha kiabálok vele, vagy sírok, vagy duzzogok, de én egyszerűen letojtam, és túlléptem rajta. Egy kedvenc mondatom az volt, hogy „Orvosnak készül, de olyan lelkiismeretesen, hogy már most minden idejét a családjától távol tölti, pedig még az egyetemre sem vették fel!” Az apja ekkor kedvelt meg igazán, de mindenki büszkén nézett rám, hogy én nem tipródom az ajtót nézve, hanem kedélyesen élem az életemet, amíg oda nem ér. Egyedül Veszprémnek nem tetszett, és ezt folyton a szememre hányta: „Te belőlem ne csinálj viccet.” Ilyenkor veszekedtem vele egyedül, mert ő a saját hibáit elbagatellizálta, az enyémeket felnagyította. Amikor megkérdeztem miért késett az volt a csúcs. Lerobbant az autóm, segítenem kellett haveromnak, nagy bajban volt, tényleg!, nagy volt a dugó, és a szokásos kilyukadt a metrókerék indok sem maradhatott el, persze nálunk nincs metró.

A legrosszabb, ami tényleg szíven üt, amitől már én is keserves zokogásban törten ki, és megjártam a földi poklot, az az, amikor randira nem jött el. Amikor az ember készül, és áll egy mozi előtt, vagy egész nap főz, hogy fincsi legyen a vacsora, vagy amikor a megbeszélt étteremben már lassan reggelit szolgálnak fel, de te még mindig ott várod, hogy betoppanjon. Félreértés ne essék én ezeket a randikat sosem erőltettem, ő előadta, hogy mennyire vágyik ilyesmire, én meg elhittem. Az időponttal sem volt soha baja, amikor megbeszéltünk valamit, aztán mégis minden akkor jött közbe. Ezt odáig volt képes húzni, hogy egyszer hétre beszéltünk meg otthon vacsit, meg szexet, meg töménytelen romantikát. Gondoltam legyen olyan, mint a nagykönyvben: gyertya, virágszirmok, ételek, ami csupa afrodiziákum, pl: desszertnek eper, és ő nem jött. Kínomban este 11- ig elcsipegettem az epret, és akkor úgy döntöttem, felhívom. Ki volt kapcsolva. A könnyeim potyogtak, én meg faltam be a kaját bánatomban. Hajnali négyig vártam, utána felhívtam a helyi kórházat, hogy nem vitték-e be, és mikor kiderült, hogy nem, lesöpörtem a giccseket az ágyról a földre, és elaludtam. Arra keltem, hogy csörög a telefonom, és amikor felnézek, látom, hogy ott áll az ajtóba, széles vigyorral, és telefonon csörget.  „Szia Bébi! 7 óra, megjöttem!” Reggel hét óra volt… 12 órát késett, és van pofája szélesen mosolyogni. Életemben nem mondtam olyan csúnya dolgokat senkinek, mint neki akkor. Volt olyan szó, amit nem is tudtam, hogy ismerek. És azt állította, hogy a kocsijában volt. Kifogyott a benzin, és inkább a telefonját is kikapcsolta, bár majdnem teljesen fel volt töltve, nehogy bárki segíthessen neki. Logikus! Az volt az utolsó randink. Utána soha többet nem voltam hajlandó elmenni még az általa szervezett randikra sem.

Lehet, hogy már akkor is megcsalt? Nem baj… nem ez számít! Megcsalni is lehet sokkal kevésbé undorító, másokat érzéseivel, idegeivel játszó módon. Nem is értem miért volt ez jó, hiszen ha nem szervez randit, ugyanúgy otthon ülök, csak akkor nem őrlöm fel az idegeimet, hanem mondjuk olvasok egy jót, vagy veszek egy habfürdőt. Miért rágódom a múlton… elmúlt. Erőssé, lelketlenné tett. Megtanított, hogy akkor se higgyünk a szép szavaknak, ha átható szerelmes tekintettel mondják őket.

Remélem Josh nem lesz ilyen. Persze, ha ilyen, legalább tudom, hogy hogy kell kezelni, de nem szeretnék még egyszer így élni. Biztos csak hosszúra nyúlt a forgatás, és nem akart már hazaindulni túl későn. Holnap! Akkor már jönnie kell! Talán már reggel itt lesz!

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés