Hát hallod… Életem leghihetetlenebb, irreálisabb, elképzelhetetlenebb napja volt ez! Legvadabb álmaimban sem hittem volna, hogy ilyesmi fog velem történni, amikor idejöttem. Még most is fel vagyok pörögve, mint egy búgócsiga. Még fel is pofoztam magam, hogy tudjam, hogy nem álom volt, vagy képzelődés. Mindenesetre a sors érdekes fordulatot hozott. Na huh! Hol is kezdjem…?

A nap nyúzottan indult, a hajnali álmatlanság után fél hat felé végleg felkeltem, 6-ig elszopogattam a kávémat és elszívtam a cigimet, ami nem a megszokott íz, de nem bánom. Jól esik szívni azt a koporsószöget, főleg az ilyen nehéz napot között. Amúgy is keveset szívtam, amikor nem volt pénzem rá, talán ezért is láttam sokkal rosszabbnak az életemet, mint amilyen volt. Persze, akik nem dohányoznak, azok biztos hörögve kérdeznék meg, hogy akkor miért nem szokok le végleg. A válasz az, hogy nem akarok. Az a tudat, hogy ezt a bűzös rudat elpöfékelhetem, ráadásul akkor, amikor kedvem tartja, ez a kis lázadás kell ahhoz, hogy ne rokkanjak bele a folytonos megfelelni vágyásba. A nikotin kell? Nem! A mozdulat? Nem! A rituálé? Nem! Az érzés kell? Igen! Ettől érzem magam úgy, hogy van 10 perc az életembe, amikor azt csinálok, amit akarok, hogy van valami olyasmi az életembe, ami még én vagyok. Megöl? Sokkal inkább öl meg a meghunyászkodás, az állandó alkalmazkodás, az önmagam feladása. Ez ment meg! Ilyenkor van időm elmélkedni és kicsit relaxálni, magamra gondolni.

Most is gondolatok sorát ébresztette bennem, például Veszprémmel kapcsolatban, hogy mi is volt a fő problémám. Az, hogy bár elfogadtam a döntéseit, soha nem kérdezte meg, hogy nekem ez megfelel-e, hogy így jó-e, hogy ezt szeretném-e én is. Még ha egyet értek is a társam döntésével, igenis jár a jog nekem is, hogy ezt elmondhassam. Anyám érveit is csak most először értettem meg szívösszeszorulás nélkül. Ő azt akarta elérni, hogy ne ragaszkodjak ahhoz, ami van és reménykedjek a kevésben, amikor fiatal vagyok és sokra vihetem még az életben. Most értettem meg az is, hogy szeretetből zavart el otthonról, és hogyha nem sikerül a szárnybontogatásom, ő visszavár. Ismert engem, hiszen pont olyan voltam mint ő: ha nem kényszerít rá valaki a változásra, magamtól nem merek lépni. És most nagy lépés kellett. Csak elküldött szerencsét próbálni. Szó szerint! Ingerenciát éreztem, hogy felhívjam, de nem tettem, hiszen nem is tudja, hogy kint vagyok a világ másik végén, és veled már megbeszéltük, hogy jobb ha nem is tudja. Majd ha vége van a melónak meglátogatom és elmesélem neki. Valószínűleg ő is azért nem keres, mert tudja, hogyha azt hinné, hogy szenvedek, erét vennének rajta az anyai érzések és nem lenne képes hagyni engem boldogulni egyedül. Utólag már talán nem kap szívinfarktust, ha megtudja, hogy hol voltam. Most biztosan követelné, hogy azonnal szálljak fel az első gépre és menjek haza hozzá. Én is aggódom magamért!, hát még ő hogy aggódna. De aggódásból még nem történt világmegváltás. Remélem, nem fordulnak ismét rosszabbra a dolgok. Pedig számítanom kellene rá, hiszen világ életemben olyan voltam, akit a sors az egyik kezével ver, a másikkal kényeztet.

Aztán átmentem segíteni a konyhán, zöldségpucolásból és vágásból már egy életre elegem lett. Kérte persze azt is, hogy hozzak neki ezt azt a kamrából,  amit persze nem elsőre értettem meg, de hát istenem, én nem tudok spanyolul, ő nem tud magyarul, egyikünk sem beszél túl jól angolul, így kézzel lábbal kommunikáltunk.

Végül jó pár adag konyharuhával, törölközővel “haza” küldött mosni, és vigyem vissza azt a kupacot, amivel tegnap végeztem. Elindítottam mosógépet, és mivel elmúlt 8 óra, gondoltam zenehallgatás közben fogom összehajtogatni a tiszta halmokat. A hifinek iszonyatosan jó hangzása van, el sem tudod képzelni. Imádtam. Képzeld, átvittem az első halmot, de mikor visszaértem a kisházba a hifi ki volt kapcsolva. Nem értettem, hiszen én bekapcsolva hagytam. Arra gondoltam, hogy biztos van valami kütyü beépítve, ami kikapcsolja egy idő után, vagy mit tudom én. Úgy sem volt kedvem most konyhát takarítani, úgyhogy elkezdtem a fürdőt, először a miénket. Arra gondoltam, hogy minek üljek ott kukán, amikor a telefonomon tudok zenét hallgatni. Énekeltem is hozzá, amikor épp nem eszeveszetten sikáltam, mert akkor a sikáláshoz kellett a levegő. Egy fél óra után már mentem tovább a duplaszoba fürdőjébe. A hozzám közelebbi szobába léptem be, bementem a gardróbba és ott a fürdőbe. Bekapcsoltam a telefonomat és újra énekelni kezdtem, közben persze néha takarítottam is. Kezdtem elfáradni, pedig még alig csináltam ma valamit. Nehéz dolog ez a háztartási munka. Mégsem akarok feleség lenni, ha ez ilyen kemény. Bár azért gyanítom, hogy nekem sosem lesz még akkora házam sem, mint a kisház. Pillanatok alatt kész voltam a sarokkáddal és a zuhanyzó üvegét vettem célba, amit nem tudtam úgy rendesen lesúrolni, hogy ne legyen mindenem vizes, ezért  feltűrtem a szoknyám és levettem a papucsom, majd mezítláb beálltam a zuhanykabinba.

Épp Rudimental számát visítottam telitorokból, orrhangon, a gondolataimba merülve, amikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó és megszólal egy morgó hang. Megpróbáltam hátranézni, de ijedtemben elfelejtettem, hogy a lefojt takarítószerhab és a víz keveréke miatt csúszik a zuhanyfülke alja, ezért elcsúsztam és nekivágódva a zuhany üvegfalának falának, majd lefolytam rajta, mint egy darab takony. Persze közben elejtettem a megfogni a zuhanyrózsát, ami mindenfelé vergődve fröcskölte szét a vizet, engem meg teljesen összeköpködött a megvadult kígyó, ami után erőtlenül kapkodtam többször is, mire sikerült megfognom. Mivel már eleve belehuppantam a habos- vizes lébe, így a ruhám víztartalma immár 90%- os volt.. Nagyon beütöttem, az amúgy is teljesen elfeküdt gerincemet és a tarkóm is sajgott, ahogy nekivágódtam az üvegfalnak. Elzártam a vizet, majd feltápászkodás közben megfordultam, hogy lássam ki miatt ölt meg majdnem egy megvadult zuhanyzó.

Az illető már a zuhanyfülke mellett állt, aggódó arccal. Mérgesen rá akartam pirítani, de amikor ránéztem inkább elhallgattam és hunyorogva gondolkodni kezdtem. Az arca ismerős volt, túlságosan is és egyből elkezdett pörögni az agyam, hogy mikor és hol láttam. Ő közben elkezdett magyarázni valamit spanyolul, amire én rázni kezdtem a fejem, hogy nem értem, amit mond. Nem tűnt spanyolnak, de én sem tűnök annak, miért beszél hozzám spanyolul? Felvonta a szemöldökét és bosszúsan ingatta a fejét. Nekem ebben a pillanatban összeálltak a fejemen kavargó információk, mint a játékgépen, amikor megáll egymás mellett három egyforma ábra. Beugrott, hogy ez a pasi itt előttem, az Josh Prix Hebet. Egy mostanában elég felkapott, sikeres színész. Elakadt a lélegzetem és elkerekedtek a szemeim. Többször is megkérdeztem magamban, hogy nem csak hasonlít rá? De nem! Ő volt! Ismerős lehetett neki ez a nézés, hiszen nem először ismerhették fel életében, ezért elnézően a kezét nyújtotta, hogy segítsen kiszállni. Összeszedtem magam és igyekeztem nem a szemébe nézni, amikor kimászok a zuhanyfülkéből. Ahogy elfogadtam a kezét, támasztékként szinte megállt a szívem, mintha áramütés ért volna. A torkomban dobogott a szívem és bár sajgott mindenem, akkor ezt egy pillanatra nem éreztem.

Azért lassan jöttek a gondolatok is, végül cikázni kezdtek a fejemben. Ő lehet a tulajdonos? De mit keres itt a kisházban? Tudatosult bennem immár az is, hogy egy pólóban, meg egy alsógatyában van. Felnéztem rá és láttam, hogy a tekintete gyűrött és a haja kócos. Én értetlenül, ő mogorván álltunk egymással szemben, és ő immár angolul magyarázott valamit. Dadogva megszólaltam:

–          I wanna finish it! (Be szeretném fejezni!)– Talán furcsán ejtettem ki a szavakat, vagy rájött, hogy angolul sem értek egy kukkot sem, mert elmosolyodott. Odasétált a telefonomhoz és nyomogatni kezdte, ami elnémult. Mosolyogva kiment a fürdőből és becsukta maga után az ajtót. Uram Isten! Mi volt ez? Ez a kisház! Ide hogy teszi be a lábát a tulajdonos csak úgy egy gatyában? Erre nem sok magyarázat van. Itt aludt volna? Hol? Mikor? Ezt nem hiszem el! De a fő kérdés, hogy miért?

Befejeztem a zuhanyzót, de már fáztam, úgyhogy gyorsan felkaptam a törölközőmet és betipegtem a cselédeknek fenntartott fürdőbe, lezuhanyoztam. Két ajtónyi távolságot kellett megtennem a fürdőtől a hálószobámig és mivel csak a vizes egyenruhám volt nálam, ezért egy szál törölközőben akartam átsuhanni a távolságot, azonban a nappaliban, pont a folyosóval és ezzel együtt velem szemben ott ült a színész az egyik bárszéken és amint meglátott határozottan beszélni kezdett hozzám. Ez is csak azokkal eshet meg, akik olyanok, mint én.

–          You… new maid?(Te…új szobalány?) – ennyit értettem egy hosszú körmondatból, ami után elcsendesedett.

–          Yes! (Igen!)- dadogtam és menekülni akartam, a szobám felé.

–          … speak englisch? (… beszél angolul?) – nem értettem, mire akar pontosan rákérdezni, de amint látja, nem spanyolul kell velem beszélnie, hanem inkább angolul, szóval bólintottam. Elindult felém barátságos arckifejezéssel. Gondolatban végigpörgettem nagyjából 40szer, hogy én most fogom magam, odatoppanok az ajtómhoz és eltűnök mögötte egy szó nélkül. Amikor odaért hozzám a kezét nyújtotta felém, be akart mutatkozni. Legyek pofátlan, a főnökömmel? De mégsem kéne egy törölközőben álldogálnom előtte. Lehetne ennyi tapintat benne, hogy megvárja, amíg felöltözök.

–          I’m Josh! Sorry…  (Josh vagyok! Sajnálom…)- ennyit értettem, pedig a sorry után úgy tűnt, elmagyarázza mit keresett ott. Döbbentem álltam ott és megfogtam a kezét, de a hosszú monológ miatt és az forró tenyere miatti okozta sokk miatt elfelejtettem, hogy nekem is be kéne mutatkozni. Ezért megkérdezte: – And You? (És te?)

–          I’m Szabó Ajándék! – mikor kimondtam eszembe jutott, hogy fordítva kellett volna mondani. De hát itt állok egy szál törölközőben egy híres filmcsillag előtt, akinek elvesztem a barna tekintetében, és a kedves mosolyában. Bizony, ember legyen a talpán, aki erre a szituációra higgadtan és logikusan tud reagálni.

–          Szá…? – nézett rám értetlenül, hátha befejezem.

–          Ajándék! Aji. – magyaráztam kellemetlenül feszengve, és az ajtókilincset stíröltem mögötte. Csak megkerülöm, és eltűnök. Csak ne lépjek túl nagyot arra kell figyelnem, mert egy rossz mozdulat, és akarata ellenére olyat lát, amit nem akar.

–      Áji?  – gondoltam magamban, hogy neked úgy is jó lesz! Bólintottam. Elengedte a kezem!

–      Áji, … from…. – hát gondoltam arra akar rákérdezni, honnan jöttem, azt hiszem a fromot értettem.

–      I’m Hungary. (Magyar vagyok.)

–      Are you hungrie? (Éhes vagy?)– nézett rám úgy, mintha valami bolond lennék. A fejemet ráztam zavaromban és megismételtem frommal. Erre még mindig csak nézett rám értetlenül.

Feltartottam a mutatóujjam jelezve, hogy várjon és végre besurrantam a szobámba a bekapcsolva maradt laptopért (ilyenkor mondja valaki, hogy rossz tulajdonság a hanyagság). Csak beírtam a keresőbe, hogy Hungary, odanyomtam a kezébe a laptopot és becsuktam az ajtót, hogy fel tudjak öltözni, amíg ő olvasgat. Gyorsan kapkodtam magamra a ruhákat, nehogy udvariatlannak gondoljon. Amikor kinyitottam az ajtót, nem láttam ott. Kiléptem a folyosóra, a legszélső konyhapultnál ült a bárszéken és olvasott. Odaléptem hozzá és kicsit feszengve leültem mellé. Amint elérte a fenekem a bárszéket, átvillant az agyamon, hogy talán nem kellene ilyen lazán levágódni mellé, mert ha berág rám, akkor nekem végem. A fene tudja, hogy ezek a marslakók milyen viselkedést várnak el az embertől erre felé. Feszültem néztem rá, hogy rám pirít-e az arcátlanságért, de nem reagált semmit. Olvasott, aztán rám nézett mosolyogva. Talán ő mégis csak a bratyizós típus.

–          I never…  (Én soha…)- hosszú monológ jött. A metakommunikációból egyértelmű volt, hogy magyarázkodik, méghozzá valami olyasmiről, hogy nem hallott még Magyarországról. Ez egy cseppet sem  volt nekem meglepő. Én sem jegyeznék meg egy akkora országot, ahol kevesebben élnek, mint itt a városban. Zavartan mosolyogtam rá. Hihetetlen, hogy ez a félisten hozzáért a laptopomhoz és szürreális, hogy itt ülök vele szemben és beszélgethetek vele. És én vagyok az első, aki felhívja a figyelmét arra, hogy van egy pici ország Európában, ahol nagyjából civilizált emberek élnek. És hogy ez még érdekli is? Hihetetlen! Nem a Tv-n keresztül bámulom! Itt ül egy karnyújtásnyira. Belélegzem az illatát és nem csak én pásztázom az ő tekintetét, hanem ő is az enyémet. Ijesztő érzés. Elfordultam tőle, hogy összeszedjem magam. Ezt csak beképzelem, nem akar bratyizni, csak éppen nincs dolga, úgyhogy szórakozik velem egy kicsit. Miért nézne meg engem, mint nőt, amikor bárkit megkaphat, gazdagokat, híreseket, szépeket. Egy közepesen megfelelő nőcske rövid farmerban és rózsaszín hímzett ingben nem az az elképesztően dögös látvány. Most hol van az az énem, aki nem fog egy sztárocska után sikítozva futni! Gyerünk, itt kell lennie valahol! Ne legyél szégyenlős, gyere, most legyen nagy a szád! Menekülni támadt volna kedvem, de már így is túl furcsa ez a szituáció. Visszafordultam hozzá, de ő még mindig engem méregetett itt- ott. Ilyenkor mit kell csinálni? Nem tudom mi az etikett.

–          It’s your house? (Ez a te házad?)– bólintott bizonytalanul és mondott valamit mosolyogva, de nem értettem mit. Nem tudtam mit mondjak, vagy hogyan mondjam, csak erősen gondolkodva néztem rá hosszú percekig, ami éveknek tűnt. Kedvesen elmosolyodott. Miért mosolyog, mi olyan mulatságos?

Végül egy női hangot hallottam és kizökkenve odafordultam a szoba felé, ahonnan kijött. Gagyorásztak valamit és Josh kivett a farzsebéből egy kisebb köteg összehajtott pénzt és odaadta neki. Erre a lány mosolygott és csábosan integetett, majd elment. Josh a zsebébe akasztva a hüvelyujját megállt az ajtó előtt, megfordult, mintha mondani akarna valamit, olyan volt, mintha meg akarta volna magyarázni a helyzetet, de végül szomorúan csak annyit mondott: Bye, majd kisétált az ajtón.

Percekig remegő térddel ültem ott és alig tudtam felfogni mi történt velem. Azon gondolkodtam felhívjalak-e, de akkor pont nem lett volna jó neked az időpont és úgysem hitted volna el. Elképesztő volt ez a szituáció, nem is értem most sem, hogy hogyan történhetett meg velem ilyen. Az ő alkalmazottja vagyok! El tudod ezt hinni? Persze ő is csak egy ember a sok közül, és itt nem egy sztár, hanem a főnököm, mert ez az otthona, de egyszerűen nekem annyira irreálisan hatott ez az egész. Aztán előkapartam a Mina által rajzolt térképet. Itt áll, hogy Mr. Prix. Semmi kétség, ő volt, és ő a főnököm. De van egy Mrs. Prix is. Ebben az esetben jobban félreértettem a helyzetet, mint gondoltam volna.

Hosszú és mozgalmas nap volt és nem tudtam senkivel megosztani az örömömet és a szégyenemet. Nekik nem újdonság, hogy ki a főnökük és nagyon helyesen nem is a sztárt, hanem a főnököt látják benne. Nekem is azt kéne. Felbukkant bennem az az őrült kislány, aki képes ugrálva rajongani valakiért! El kellene már távolítanom az ilyen felesleges személyeket a tudatalattimból, mert csak megkeserítik az életemet.

Délután a nagyházban folytattam a fürdőpucolást, miután megebédeltem és új egyenruhát húztam. Elmentem vagy százszor azelőtt a szoba előtt, ahol a térképen az ő szobája volt jelölve. Semmi mozgás, hang vagy hasonló nem hallatszott a szobájából, ezért feltételeztem, hogy vagy alszik, vagy nincs otthon. Kíváncsi voltam, de igazából nem akartam többet az életben a szeme elé kerülni. Így is minden bizonnyal elkönyvelt egy béna, ostoba libának, nem akartam tovább bővíteni a rólam kialakult képének a listáját még több negatív jelzővel.

Most persze megint alig tudok elaludni a kényelmetlen ágyon a kifacsart gerincem miatt, de most a történtek sem hagynak nekem nyugtot. És pont most írtad, hogy ma nem érsz rá velem skypolni. A francba Olívia!

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés