A mai napom sem volt semmi! Már kezdek megőrülni, hogy nem tudok beszélni veled. De remélem azért ezeket a bejegyzéseket azért néha elolvasod, ha már rávettél, hogy írjam neked. Ennek mondjuk kicsit a valószínűsége, hiszen ha olvastad volna, amit írtam már sikítva hívtál volna fel. Talán majd ma!

Szóval a reggelemet a szokásos megnyugtató kávé és cigi kombinációjával kezdtem, és élveztem a reggeli első napsugarakat. Ahogy ébredezem, bámultam a fán futkározó mókusokat, és az élénken viháncoló madarakat. Gyönyörködtem ezekbe a nagy fákba, és a természet eme szemtelen közelségébe, amit nem igazán értek, tekintve, hogy a telek határában nem kezdődik erdő. Utoljára akkor voltam ilyen közelségbe mókusokkal, amikor osztálykiránduláson egy emeletes faházban töltöttük az éjszakát az erdőben. Sokat nem aludtunk, úgyhogy gondolom emlékszel rá. Épp ásítottam egy nagyot, majd a kávémba kortyoltam, és a cigimbe szívtam, amikor valami belső intuícóra önkénytelenül elnéztem a nagyház irányába, ami egyébként logikátlan tett, tekintve, hogy innen nem lehet látni semmit a házból, és eddig  a pillanatig egyszer sem jutott eszembe arra nézni. Aztán ház sarkánál megpillantottam egy ember állni. Megállt a szívem, és teljesen lefagytam. Kellett pár másodperc, mire felmértem, hogy az ember Josh.  Csak ott állt, a hüvelykujját a zsebében tartva, és felém nézett. Miért állhat ott? Aztán, ahogy lassan fújtam ki a füstöt, eszembe jutott, hogy mekkora patáliát csapott Mina a cigi miatt! Talán azért áll itt, mert szólni akar, hogy ezt itt nem szabad. A porcelán tálka már majdnem megtelt, hazudni igen kevés esélyem van. A teste idomaiból kiindulva, ő az egészséges életmód híve, biztos pipa rám ezért. Nem volt, olyan eszméletlenül hullámvasutasra gyúrva, de azért volt mire büszkének lennie. Lassan elindul felém. Jaj, nekem! Remélem nem fog ezért kirúgni. Miért nem vittem ki a kukába a csikkeket, miután elszívtam? Mina engedte meg, ő rá hivatkozhatok. De, hogy van ez angolul… o basszus. Engedni… lassen, az nem az… az németül van, és nem is biztos, hogy ezt jelenti… Jaj ne! Már itt is van. Leszegtem a fejem zavaromban.

–          Can you give me a cigarette? (???)– felkaptam a fejem önvédelemre készen, de egy barátságos mosollyal találtam magam szembe. Kellett egy kis idő, mire leesett, hogy nem leszúrni akar, sőt még kér is egy cigit tőlem. Mikor magamhoz tértem bólintottam, és odanyújtottam neki a dobozt felnyitott fedéllel, hogy ki tudjon venni egy szálat, majd tüzet is kínáltam hozzá.  Olyan lazán meggyújtotta meg a cigit, hogy egyértelműen nem először csinálta. Szóval dohányzik… Ki gondolta volna… Céltalanul beszélt hozzám, mert egy szót sem értettem. Vagy egy percig mondta lelkesen a gondolatait, mire pásztázni kezdte az arcomat és megkérdezte: Understand me? (Értesz engem?) Ráztam a fejem és szánakozva mosolyogtam. Ő is elmosolyodott, aztán beletörődve a helyzetbe sóhajtott egyet. Lenéztem a földre, hogy a fejem kitisztuljon, és szuggeráltam magam: “Ne nézz rá így! Túl közvetlen vagy vele! Átlát rajtad! Nézz rá úgy, mint a főnöködre!” Nagy levegőt vettem, és felvettem egy távolságtartóan komoly arckifejezést. A fákat bámulta, és kicsit szomorkás, elgondolkodó arca volt. Amikor elszívtam a cigit, úgy éreztem, hogy elég volt abból, hogy én mindig visszafogom magam. Gondoltam egyet, bementem a házba a laptopomért. A konyhapultra tettem, majd kisiettem az ajtón. Természetesen azt gondolva, hogy otthagytam, már elindult a zöldségek felé. Utána akartam kiáltani, de aztán arra gondoltam, hogy ciki. Meg amúgy is, talán nem kíváncsi rám, csak meg akarta ismerni az új alkalmazottját. Csak egy cigiért jött ide, mert… miért is? Mert nincs a környéken dohánybolt? Tudom, hogy a főnököm…de a francba is, azért jöttem ide, hogy szerencsét próbáljak, hogy újra fejest ugorjak az életbe. Erőt kell vennem magamon. Legfeljebb kirúg, és megint kezdek mindent elölről. Már úgyis kezdem megszokni.

–          Josh! – kiáltottam félhangosan. Megriadtam a saját bátorságomon, és már meg is bántam, hogy nem Mr. Prix-nek szólítottam, ahogy Mina. Már megint tiszteletlen voltam.

Megfordult és tétován nézett rám. Kis gondolkodás után elindult határozottan visszafelé. Amikor az ajtóhoz ért én már bent vártam, hogy jöjjön. Kifejezetten érdektelen volt az arca lépett be az ajtón. Tényleg túlléptem egy határt, és ettől megint megszeppentem. Odamutattam a laptop felé, ő meg komoly, átható szemekkel nézett rám. Ha nem gondolnám, hogy teljes képtelenség, akkor arra gondolnék, hogy bármi rosszat is gondol rólam, egy kicsit mégis tetszem neki. Beleborzongtam a gondolatba, de azonnal úrrá is lettem rajta. Odaültem a gép elé, és a megnyitott fordítóba beírtam: Így már tudunk beszélgetni. A fordítása: Now we can talk. Megmutattam neki, mire váratlan vigyor lett úrrá az arcán, amin láthatóan alig tudott uralkodni. (Tudom, hogy te kiválóan beszélsz angolul, a fordításokra inkább nekem van szükségem. Meg ha valamit rosszul értettem, legalább kijavítasz utólag, hogy értsem miért kerültem kínos szituációba.) A gép elé ült, én meg mellé, és beírta: What do you want to talk about? Fordítás. Miről akarsz beszélgetni? Átragadt rám a lelkesedése, és tudatosult bennem, hogy mi most tényleg flörtölünk, kár tagadni. Talán a következő pillanatban elvesztem az érdeklődését, kiábrándul belőlem, de most még határozottan érzem a figyelmét, a pozitív energiáját, hogy Végül gépelni kezdtem: Mit mondtál kinn? – What did you say outside? Mosolyogva legyintett, és rázta a fejét: Nothing!, azaz Semmit! Aztán kissé komolyabban írni kezdett: Write down your name, pls. (Írd le a neved, kérlek!) Összefont karral bámultam a monitort bámulva, hiszen egyértelmű volt, hogy azért kéri ezt, mert nem tudta megjegyezni, de ha leírom, érteni fogja mit jelent. Az járt a fejembe, hogy nyitok egy wordot, és begépelem oda. De miért is szégyellném a nevem, nem én adtam magamnak. Tudod, hogy számomra ez mindig egy zavarba ejtő pillanat, és utálom, hogy az első pillanattól furán néznek rám a nevem miatt és sokan lesajnálóan néznek rám, de a legkínosabb, amikor azt találgatják magukban, hogy viccelek-e. Főleg hivatalos helyeken kapom meg a furcsa arckifejezést, ami arra utasít, hogy ne szórakozzak, mert ez nem az a hely, ahol azt lehet, ő meg nem az az ember, aki vevő erre. Aztán előkerülnek a hivatalos okmányok, ahol nyomtatva is megtekinthetik, hogy engem valóban így hívnak. A nyelvi akadályok miatt azt hittem erre a pillanatra nem kerül sor, de hát előbb- utóbb eljön az igazság órája. Minden bizonnyal ekkor nem értette a tétovázásom okát és nyilván megint azt gondolta magában, hogy valami stiklim van. Nagy levegőt vettem, és begépeltem a keresztnevem. Persze kidobta egyből a jelentését: Gift. De ez nem volt elég, alul még jobban kifejtette, mintha nem lenne egyértelmű. Present, donation, largesse, gratiuty. Még hogy prémium, meg borravaló. Még mit nem… bevallom nem tudtam visszafogni a egy halk kacagást és ebben a pillanatban nem is érdekelt, hogy mit fog hozzá szólni. Végül visszafogottan ráemeltem a tekintetemet. Csodálkozott, és kissé odafordult felém. Halkan, tagoltan és kissé színpadiasan megkérdezte: „Your Name is gift?” (A neved az, hogy ajándék?) Bólintottam, és mind a ketten elkezdtünk nevetni. Sokféle nevetést hallottam már a nevem hallatán: zavart, gúnyos, lenéző, de az övé kifejezetten egyik fajta sem volt. Mélyen a szemembe nézett, amitől megborzongtam és abbahagytam a nevetést én is. „Beautiful name” (Szép név) mondta szinte úgy, mintha nem is mondott volna semmit. Olyan szép volt az arca, szeme, a tekintete, a bőre. Próbáltam levenni a szemem róla, és máshova nézni zavaromban. Addig is tetszett, de akkor egyszerűen ki tudtam volna jelenteni, a nevemre kapott bók nélkül is, hogy kell nekem. “Térj észhez!”- pirítottam magamra “Nem lehetsz ilyen ostoba, és naiv.” Ha egy bárban flörtöltem volna egy idegennel, aki szimpatikus, akkor gondolkodás nélkül hazamentem volna vele tovább mélyíteni az ismeretséget. Pedig, ha más nem te tudod, hogy mennyire nem vagyok ez a típus. Tény, hogy egyszer előfordult már, hogy 24 órán belül ágyba bújtam egy fiúval, de alapvetően nem jellemző rám ez a fajta túlfűtöttség. Azt hiszem ez egy olyan pillanat volt, amiért nagyon sok nő ölni tudna. De én nem az a fajta nő vagyok, akinek az a pasi kell, akiért más nők is csorgatják a nyálukat. Azon kaptam magam, hogy már a száját bámulom, ezért elkaptam onnan a tekintetem és a szemébe néztem. Kár volt… az ő tekintetéből is azt olvastam ki, hogy szívesen megismerne közelebbről. Meg akartam csókolni, de hogy tehetném, nincs hozzá jogom. Kár, hogy nem lehet csak úgy kényünk-kedvünk szerint megcsókolni azt, akit megkívánunk. Ismerni akarom ezt a férfit. Mindent tudni akarok róla, minden kínos, unalmas, érdektelen dolgot. Előtört a fanatista őrjöngő énem! Most komolyan nem bír elnyugodni? Nem a sztár kellett. Arra nem volt szükségem. Az a pasi kellett, aki úgy néz rám, akinek a szemében megcsillant a vágy, ahogy rám nézett.

Egy nyávogó női orrhang törte meg a pillanatot, ami a távolból a nevén szólítgatta. Megszakította a szemkontaktust, és elszomorodott arccal vállat vont, és az orra alatt motyogta: „my mom”. Felállt, és kiment az ajtón. Az anyja? “Álompasival” való szemezés letudva. Összeszedtem és biztattam magam: “munkára fel!” Ha van dolog, amiért érdemes volt ideutazni, az az, hogy találkozhattam vele. Talán, ha nem szólt volna bele az anyja a pillanatba, akkor lesmároltam volna. Ezt már sosem fogom elfelejteni! És most itt vigyorgok, mint a tejbe tök, ok nélkül! A főnököm, tudom Olívia! És főleg neked mondom ezt lelkiismeret furdalással, de tojok rá, hogy mi lesz ennek a vége. Kirúg vagy közeledik… nem érdekel. Azt hittem, hogy soha nem jutok el erre a pillanatra, de most érzek magamban ahhoz elég erőt, hogy elengedjem Gergőt. Beléptem a facebookomba, és töröltem a vele való kapcsolatot. Nem kell mindenáron új kalandba kezdenem még vele sem, de végre érzem magamban az erőt a lezárásra, az eddig ért sérelmeim lezárására. Őröltség, hogy csak ennyi kellett? Hogy csak ő kellett hozzá? Csak ez a pillanat kellett hozzá?

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés