Ebéd után vagyok, és nincs kedvem semmihez. Az időm eddig többnyire azzal telt, hogy a két szobát rendbe tegyem. Megint segítettem egy kicsit 11 után a konyhán,  végül a többiekkel együtt ebédeltünk. Valami tipikus amerikai hús volt, sok mártással. Nem ízlett túlságosan, túl sós, és füstös volt.

Persze a hagyományos magyar konyha is nagyon fűszeres, amit én nem is szeretek annyira, de ez olyan furcsán fűszeres ízvilág.

Most eléggé unatkozom és nem is vagyok most hajlandó melózni egy pár órát. Majd este. Bevallom állandóan Josht lesem, és jó lenne, ha végre beszélhetnék veled róla, bakker. Talán tényleg nem fogom többet látni. A két találkozásunkon kívül, sem a nagyházban, sem a telken nem láttam. Mintha nem is lenne itt. Biztos nincs is túl sokat. Csak kurvákat hoz a kisházba, ha kedve tartja. Persze, megértem, hiszen ha én is olyan gazdag lennék, én sem akarnék semmiben hiány szenvedni, sem nőkben sem olyan helyben, ahol megdöngethetem őket. Talán én húztam keresztül a számításait azzal, hogy ott lakom, amiről ő szinte biztos, hogy nem tudott. A kérdés, hogy mennyire gyakoriak nála ezek a “kiruccanások” és hogy zavarta volna-e, ha tudja hogy ott vagyok. Most amúgy arra várok, hogy reagálj valamit az üzenetemre, ahol azt kérdezem, hogy mikor érsz rá skypolni. És nem válaszolsz, pedig nálunk már este van, igazán ráérhetnél. Nem most kéne teljesítened házastársi kötelességeid javát. 😀 Viccelek és természetesen irigykedem csak. 😛

Hát nem hiszem el, hogy nem válaszoltál az üzimre. Pedig mit kell neked elmesélnem…

Épp a kimosott egyenruhámat pakoltam át a szárítóba pontban fél 7-kor, amikor kopogtattak az ajtón. Még elindítottam a programot, és csak utána sétáltam az ajtóhoz. Nem fogok a nyakamat törve rohanni, hogy ajtót nyissak. Nem is értettem, hogy ki kopog azon az ajtón, ide eddig mindenki szabadon benyargalt. Az egyetlen gondolatom az volt az utolsó pillanatban, hogy Gabriel az. Az ő szokásait nem ismertem, mert nem volt még soha a kisház környékén sem. Ezt persze nem is bántam, de most átvillant az agyamon, hogy ha ő az, akkor mit nem fog rendben találni.

Amikor kinyitottam az ajtót, akkor a szemem úgy elkerekedett, majd kiesett, az ereimben először meghűlt, majd őrült forró keringésbe kezdett a vér, az összes idegvégződésemben egyszerre kellemetlen feszültség keletkezett. Döbbenetem oka az volt, hogy Josh állt az ajtófélfának támaszkodva. Egy tizedmásodpercre még talán örültem  is ennek a ténynek, amíg végig nem mérve az arcát össze nem gyűjtöttem róla a vizuális információkat. Az arca fehér volt, izzadt mindenhol, a szája kiszáradt, a szeme vörös volt, sugárzott róla, hogy rosszul van. Egyébként sem tudtam volna mit mondani neki, de most minden fajta gondolkodás leállt az agyamban és csak döbbenten álltam ott. Remegő ajkakkal és hanggal szinte könyörögve szólalt meg. Egyértelmű volt az imbolygásából és a tekintetéből, hogy részeg.

–          I need your help! (Szükségem van a segítségedre!) – nem tudtam mit tegyek, félre álltam az ajtóból, hogy jöjjön be. Erőtlenül indult be az ajtón, de nem mellettem ment el, hanem felém indult el zombiként. Én persze kitértem az útjából mielőtt hozzám ért volna és minél távolabb suhantam tőle, majd udvariasan mosolyogtam rá, de a szememből persze sugárzott a hidegség. Ő megállt engem bámulva, mint egy agyhalott. Mi lehet a baja? Hívjam a mentőket? Nem tudom, hogyan kérdezzem ezt meg. A laptopomért mentem. Még a szobámban bekapcsoltam, és beírtam: Hívjam a mentőket? Kivittem, hogy megmutassam neki, és a kanapén találtam kuporogva egy nagy pohár vízzel, amit úgy ivott, mintha hetek óta nem ivott volna semmit. Odafordítottam a monitort, és ő ivás közben olvasta el. Aztán abbahagyta az ivást, és vett egy nagy levegőt. Elkezdte rázni a fejét jobbra-balra. Aztán lefelé nézett. Mutatta, hogy üljek le mellé. Megtettem, az egyik lábamat magam alá húzva felé fordultam, de próbáltam tartani a távolságot tőle. Vártam mit fog mondani. Gondolkodva nézett maga elé egy darabig, aztán hirtelen felindulásból megint le akart támadni, meg akart csókolni, és egyértelműen le is akart taperolni, ami ki tudja hova vezetett volna. Én persze már felismertem ezt a mozdulatot és már ugrottam is el az útjából. A telefonomat is felkaptam a konyhapultról, hogy ha forrósodik a helyzet kéznél legyen a segítség. Vonzó pasi, igen. De a beleegyezésem nélkül nem kaphat meg még ő sem, az tuti. Ahhoz nekem is lesz pár szavam! Főleg nem ilyen állapotban. Arra gondoltam csak, hogy mit képzel magáról? Azt hitte, csak idejön, elmondja a varázsszót: unga- bunga, és már az övé is vagyok? Rohadtul benézte a kis nyomi!

– Oh Come on! (Oh, gyerünk már!)- legyintett lenézően, mintha azt hinné csak kéretem magam. Totálisan ribinek néz! Hihetetlen! – Don’t you like me? (Nem tetszem?/ Nem akarsz?) – Gondolkodás nélkül rávágtam:

– NO! – Összezavarodottan nézett rám, amennyire tudott hunyorgott rám egy darabig, majd lemondóan hátravetette a fejét a kanapén én a plafont bámulta. Már épp arra gondoltam, hogy átmegyek óvatosan a nagy házba segítségért, amikor halkan beszélni kezdett. Lassan beszélt, de meglehetősen artikulálatlanul, így nem értettem. Kibogoztam egy- két szót, mint a drugs, aminek a hallatán belenyilallt a mellkasomba. Ez drogozik? Szuper! Még jobban feszengeni kezdtem. Aztán a kezdeti dühömet a további szavak enyhítették, és a mondandója végén visszakérdeztem, jól értettem-e.

–          You, want (Te akarsz)- mondtam egész lassan szavanként, ahogy összeraktam a fejemben a mondanivalómat – no more drugs? (nem több drogot?) Önsajnálóan bólogatott. (Megértettem a mondandója lényeget! Hihetetlen!) Nem értettem, hogy miért gyökerezett a földbe a lábam. Át kéne mennem a nagyházba hívni valakit, hogy segítsen. Én meg itt állok és várom hogy kiderüljön erőszak vagy gyilkosság áldozata leszek-e? Normális vagyok én? Mért hozzám jött? Egyértelmű. Még nem voltam meg neki. Talán reggel engem is lerendezne egy köteg pénzzel, majd angolosan távozna.

–          Help me! (Segíts!)– mondta és a kezem után kapott. Nem tudom, hogy mi bénított le teljesen, de a második próbálkozásra hagytam, hogy elkapja a kezemet és egy határozott mozdulattal lerántson magam mellé. Az érintése úgy hatott rám, mint a villámcsapás. Félelem volt bennem javarészt, de ostoba módon a testem egy része nem ismerte fel a veszélyhelyzetet. A keze nyirkos, és meleg volt. “Jaj, istenem, most segíts nekem. Mit tegyek?” Gondoltam.

–          How? (Hogyan?) – kérdeztem bizonytalanul. Most határozottan szörnyen nézett ki! Öregnek, gonosznak tűnt. A tudatalattim mégis felvillantott néhány erotikus képkockát, amin magáévá tesz, amire én pánikkal, a testem pedig izgalommal reagált.  Na ezen igazodjak ki, ha tudok. Drogozik! Hé! Mi van velem? Ha más nem ez el kellene, hogy riasszon! A drog hatására így vagy úgy, de bántani fog. De ez az én hibám: Azt kívántam magamban, hogy jöjjön vissza és teperjen le. Itt van! Azt gondoltam, hogy bárcsak minden titkát elmondaná nekem, hát tessék, megkaptam. Mindig teljesülnek a kívánságok, csak sosem úgy, ahogy gondolná az ember.

–          With yourself! (Saját magaddal!) – mondta összevont szemöldökkel az arcomat pásztázva, hogy mit szólok ehhez, de hangja olyan könnyed volt, mintha azt állapította volna meg, hogy a fű zöld. Azzal segítek a drogproblémáin, hogy lefekszem vele? Ez totál hibbantnak néz! Szó sem lehet ilyesmiről, mégis fokozhatatlanul zavarba jöttem, szerintem olyan vörös lettem, mint egy pipacs. Tényleg… van Amerikában pipacs? Nem tudom, még nem láttam! Lehet, hogy nincs! Végül szégyellni kezdtem magam azért is, mert vörös voltam, hisz ez csak azt jelenti, hogy egy részem, mégha kis részem is perverz módon vágyik erre az undorító ajánlatra. Észérvem nem volt, csak a vágyaim. Ennyire nem lehetek ösztönlény és ostoba. Persze ilyenkor az ember érveket keres magában a saját ostobaságának igazolására. Pedig a válasz számomra olyan egyértelmű volt, mint az egyszeregy, drogosokkal nem kezdek. Pontosan tudod, hogy nem egy srácot hajítottam ki, amikor elszívtak, vagy bevettek valamit, csak úgy “buliból”. Nekem ez nem fér bele. És tudod is, hogy okom van erre. Ki is jelentettem:

– I don’t want to fuck with you! (Nem akarok dugni veled!) – Úgy nézett rám, mintha nem lennék normális, majd valami eszelős vigyor ült az arcára.

– I did not ask it! (Nem kértem ezt!) – Oh persze. Azt gondoltam: Ezzel mire céloz? Hogy neki kérnie sem kell? Hogy eszébe sem jutott? Akármelyik is, bekaphatja… És tűnjön innen.

Megpróbáltam elhúzni a kezemet, de nem engedte. Szigorúan néztem rá ő meg erre könyörgő tekintettel felelt. Mit akart tőlem? Segítsek neki leszokni? Mi vagyok én? Ne nevettessen már! Belemászni tudott, kimászni már nem? Így járt! Mindig is így gondoltam a drogosokra, mindig elítéltem őket. De ahogy néztem a vizenyős tekintetét, feltettem magamban egy megsemmisítő kérdést: Mi van azzal, aki nem egyedül mászik bele, hanem belerángatják? Talán furcsa párhuzam, de rájöttem, hogy én is önhibámon kívül lettem munkanélküli, majdnem hajléktalan, emigráns. És segítség nélkül, nélküled, nem majdnem, hanem ténylegesen munkanélküli hajléktalan lettem volna, de segítséget kaptam tőled, és most „csak” emigráns vagyok. A segítséget közvetve tőle is kaptam, hiszen ő adja a munkát és a pénzt nekem. Ő segít nekem, akkor én meg tagadjam meg tőle a segítséget. Ráadásul megkér rá! A legtöbb emberrel az a baj, nem is kér. Én sem kértem, mégis kaptam segítséget. Ő vette a bátorságot és még kért is. De hogy miért engem? „Magaddal?” Ez meg mit jelent? Mit akar? Valami logikus magyarázatnak is lennie kellett. Beszélni akart? Talán azért én, mert nem beszélek vissza, hiszen nem igazán tudok és így meghallgatom? Csak úgy lehettem ebben biztos, ha megkérdezem. Az ölembe vettem a gépet, de kiírta, hogy hiba a hálózatban. Pont most? Ne már! Hát akkor IQ-ból kell ilyeneket kérdeznem.

–          Do you wanna talk? (Beszélni akarsz?)– kérdezem bizonytalanul. Olyan ciki más nyelven beszélni… Mi van, ha tök nagy butaságot mondok, vagy nem jól mondom. Biztos rémes az akcentusom is. Idegesít, és ez tovább növeli az arcomon lévő vörösséget, pedig eddig azt hittem nehéz lenne felülmúlni.

–          Maybe! (Talán!) – vonta meg lassan a vállát. Nem erre gondolt? De akkor mire? Mégiscsak a szexre? De miért engem? Mert kéznél vagyok? Nem vagyok az ő mércéjével jó nő, nem kellhetek neki túlzottan, csak legfeljebb egy menetre. Menekülni akartam, de én itt „lakom”, nincs hova. Gondolkodnom kellett! Nem akartam a közelében lenni, mert továbbra is féltem attól, hogy visszafordíthatatlanná válik a helyzet.

–          Do you wanna eat something? (Akarsz enni valamit?) – kérdeztem már szinte kétségbeesett arccal. Főzök neki egy levest, attól biztosan jobban lesz. Nekem meg addig sem kellett ott ülnöm és végre kihúzhattam a kezem a kezei közül. Elgondolkodott, és arra jutott, hogy kér. Mondta is, de abból egy szót sem értettem, csak a feje fel- le mozgatása miatt álltam fel és mentem a szekrényhez. Egy zacskós levest találtam, amihez vizet raktam fel a forralóba és kétségbeesetten vártam a konyhaszekrény mögött biztos távolságban, hogy elkészüljön. Megnyugodtam, hogy talán ez a zacskós leves minden, amit tőlem akart és büszkén mosolyogtam a kiskutya szemeibe, amikor rám nézett. Intett, hogy menjek oda. Ó… ettől megint elment a kedvem. Leültem mellé, de próbáltam a lehetőségekhez képest minél távolabb. Megtörölte a homlokát, mert már úgy izzadt, mint egy ló, és egy kicsit közelebb hajolt. Szinte szuggerált engem úgy mondott valamit. Próbáltam figyelni, de megint az iránta érzett félelmem és vágyam is új lökést kapott, amit vissza kellett fognom minden erőmmel. Bármit is mondott, szinte hipnotikus hatással volt rám. Aztán valahogy mégis sikerült kihallanom foszlányokat. Az ígérem, a csak te, és a még szavakat. Nem tudtam őket összefűzni. Aztán a most, és a ma este szavakat is használta. Erre ismét a testem reakcióinak elnyomásával törődtem, mert az jutott eszembe, hogy ma éjjel, itt és most megdug.

Eddig is egy rémálomban éreztem magam, de a következő pillanatban már komolyan azt hittem, hogy ez csak rémálom. Hirtelen elfordult és a kezét a szája elé tartva öklendezni kezdett. Megijedtem, és kétségbeesetten elhúzódtam tőle. Megpróbált elindulni a mosdó felé, de amint felállt a következő pillanatban összeroskadt, és kiadta a taccsot a padlóra. Igyekeztem nem oda nézni, mert akkor lehet én is kidobtam volna, de a hangja is elég borzasztó volt. Egészen biztos voltam benne, hogy én erre nem vagyok kíváncsi. Na, ezek után már nem akartam többet tudni erről a srácról! Lehet valaki akármilyen nagy sztár, azért ha bedrogozva kidobja a taccsot, az rendesen ront az imidzsén. Abba maradt a kínos velociraptor hang és önkénytelenül oda néztem. A sarkán ült, előtte a nagy hányástócsa. Az egyik karjával támaszkodott a földön, a másikkal meg az arcát törölgette. Ez járt a fejemben: Hát ezt keményen becumiztam, mert nem hogy nem fog leteperni, amihez már kedvem sincs, de ezt nekem kell feltakarítanom, mert ő jelenleg biztosan nem képes rá. Segítsek, mi? Neki? Felejtős!

Felálltam, és kikerülve a tócsát elmentem papírtörlőért, és egy zacskót is kivettem, hogy legyen hova dobálnom a koszos papírtörlőket. Még visszafordultam egy gumikesztyűért is, hogy minél kevesebb dologhoz kelljen hozzányúlnom, majd fogtam egy tiszta poharat, és megtöltöttem vízzel. Nem mert, vagy nem tudott a szemembe nézni, nem tudom. Odanyújtottam a vizet neki, ő elvette és belekortyolt. Aztán mielőtt lenyelte volna odanyújtottam neki egy marék papírtörlőt, és abba kiköpte az első kortyot. Megtörölgette a száját és tartottam a zacskót is, hogy dobja ki. Aztán odahajoltam, kivettem a poharat a kezéből, és újra a konyha felé mentem és töltöttem tisztát. Visszavittem neki, és ő ezt is lesütött szemmel vette el. A sarkáról átfordult, és nekidőlt a kanapénak a hátával, a térdét felhúzta, úgy ült. Nem lehetett volna az után idejönni, miután kidobja a taccsot? Erre én nem voltam kíváncsi! Mély levegőt vettem, és letérdeltem a földre, papírkötegeket téptem és feltörölgettem vele lassacskán a foltokat. Próbáltam arra gondolni, hogy most csak valami kiömlött ételt látok, és a szagokat is próbáltam nem tudomásul venni, mert nagyon a határán voltam, hogy én is megtoldjam a tócsát egy rókával. Már a felénél tartottam, amikor fintorogva felnéztem rá és ő elkapta a tekintetét rólam. Szégyelli magát? Hát van miért! Ebben a pillanatban viszont a harag, és a csalódottság átváltott szánakozásba. Ő egy ember, olyan, mint bárki más. Hibázik, elbukik, tesz olyat, amit nem kellene. Nem olyan tökéletes, mint azt az ember elképzelné. Sajnos, annak ellenére, hogy a hányását takarítom négykézláb a padlóról, be kell ismernem, hogy nem érdekel kevésbé. Sőt, talán sokkal jobban vágyom megismerni az embert, aki az ideál mögött van. Megláttam, hogy a nadrágja is olyan lett a térdénél. Sóhajtottam, és fojtattam a takarítást. Olyan szívesen mondanám, hogy takarítsa fel ő! De itt én vagyok az alkalmazott.

ivas.jpg

Mintha meghallotta volna a gondolatomat, vagy talán érezte magától is, hogy mit kéne tennie a következő pillanatban térdre emelkedett és a papírtörlőért nyúlt. Bár láttam, hogy még nincs jól, de nem ellenkezdtem. Elkezdte utánozni a mozdulataimat, és apró mozdulatokkal itatta fel a színes ásítás végtermékét. Így már gyorsan el lehetett takarítani a foltot. Aztán bekötöttem a zacskó száját és a szemeteshez mentem vele. Hoztam a felmosót is, miközben ő felállt, de olyan szerencsétlenül akár egy óvodás.  Hogy ne csak ott álljon rámutattam a nadrágjára, ő is odanézett, meglátta a foltot. Egyértelműen zavarban volt, de ő kereste magának a bajt. Mutattam a mosógép felé, követte az ujjamat a tekintetével. Amikor rájött, mit szeretnék, savanyú képpel, bizonytalanul elkezdte a nadrágját lehámozni magáról. Már nem is akartam odanézni, hogy őszinte legyek. A levest, ami már vagy egy perce felforrt, beraktam a kistálba „főni” és tapintatosan elvettem a nadrágot. Rutinosan megnéztem a zsebeit, találtam is benne egy telefont hátul. Még jó, hogy nem bíztam benne, hogy kiüríti a zsebeit. Bedobtam a nadrágot a mosógépbe, elindítottam a programot, megkevertem a levest, és visszaadtam neki a telefont, mindezt olyan rutinosan és fásultan, mintha egész életembe drogosok után takarítottam volna. A pultra tettem ki a tányért, és a kanalat, amikor úgy gondoltam jó lesz már. Ő csak állt, és várt. Ránéztem a szárítógépre 1 óra 14 perc van még hátra. Az pont jó, mert egy órás a mosógép programja is, utána bedobom egy gyors szárításra, és kész is.  Amikor rápillantottam a bánatos arcára, akkor elismerően konstatáltam, hogy nagyon rosszul érzi magát a történtek miatt. Ettől megenyhültem egy kicsit. A pillantásomtól bátorságot nyert, és odajött a leveséhez mellém. Megfogtam a kanalat, és a fejét rázta miközben a levest nézte életkedvmentesen. Aztán a leveshez fordulva mondott is valamit, amiből én csak a so sorry (annyira sajnálom) részt értettem. Rá néztem, és barátságos hangon azt feleltem: „It’s oke! No problem!” (Rendben van! Nincs baj!) Ő erre rám nézett, és legnagyobb megdöbbenésemre könnyeket láttam felgyűlni a szemében. Remegő kézzel elengedte a kanalat, és arcát a tenyerébe temetve zokogni kezdett. Nem tudtam erre hogyan reagáljak. Sírástól eltorzult hanggal kifakadt belőle: I hate myself. (Utálom magam.) Legszívesebben felpofoztam volna, hogy ne legyen ilyen gyerekes, de attól hogy bedrogozva meg akart dugni, egyenlőre még a főnököm.

– Okay, STOP! – finoman ellöktem az útból a kezeit és az állát felemelve kértem, hogy nézzem rám. – There is no problem! (Nincs semmi gond!) This will remain with us. (Ez köztünk fog maradni, remélem jó witherl is, mert már kötőszó nem jutott eszembe.) Get yourself together! (Szedd össze magad!) Eat and go sleep! (Egyél és menj aludni!) – savanyú arcára erőltetett némi mosolyt. „Thank you!” (Köszi!) motyogta, majd kanalazni kezdte a levest. Ízlett neki. Rám pillantott két falat között és én nem tudtam megállni, hogy egy biztatóan meleg félmosolyt ne villantsak felé, majd elfordultam és egy nagyot sóhajtottam. Fáradt voltam már, lejárt a műszakom, nem kéne a főnökömet pesztrálnom. Mit csináljak vele? Menjek át én nadrágért? És hogyan magyarázom el mi történt? A laptopomhoz mentem, de még mindig nem volt net. Bosszúsan összecsuktam. Ő ekkor felállt a folyosón lévő szerényhez ment, ahol a takarítószerek és a munkaruhák is vannak és kivett egy törölközőt magának. Őszintén szólva, nem úgy nézett ki, mint aki ritkán jár itt, épp az ellenkezője sugárzott a határozott kutakodásból. El is tűnt a dupla szoba egyik ajtaján. Úgy döntöttem, hogy innentől kezdve oldja meg ő a problémáját. Ha akar valamit tőlem, kérjen meg, ha nem akkor részemről elvonultam. Már csak addig nem szabad elaludnom, amíg lejár a mosógép, hogy az is betegyem szárítani.

Csalódottan ülök most a szobámba a gép előtt. Kár volt annyira lelkesednem ezért a pasiért. Megint bebizonyosodott, hogy a látszat nagyon messze áll a valóságtól. A valóság keserű. A csillogás „fellegvárában” már én is majdnem elcsábultam, de sikerült a sorsnak megint keményen orrba vernie. Nem bánom, hogy így alakult, de nem jó érzés, elhiheted.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés