Most már el kell mesélnem neked, ami körülöttem folyik! Ismerlek már annyira, hogy tudjam, hogy nem így van, de folyamatosan azon gondolkodom, hogy nem fogsz hinni nekem. Vagy ostobának fogsz nézni. Ez az egész annyira hihetetlen, ami körülöttem eddig történt, hogy én sem hinném el neked.

De velem megtörténik, és ez a legijesztőbb az egészben. És tudod mi a legszörnyűbb? Úgy érzem, hogy ma éjszaka teljesen kicserélődtem.

Ésszel felfoghatatlan, hogy milyen boldognak érzem most magam! Pedig erre semmi logikus magyarázatom nincs. A lelkem megnyugodott, mintha eddig lett volna valami a mellkasomon, amit nem tudok lepöckölni, de most leszakadt rólam. Megkönnyebbültem, de nem értem,nem tudom felfogni, hogy miért. Hogy ennek Josh jelenléte lenne az oka? Elég gáz lenne. Igen, látom benne a sztárt, és a férfiideált, de sokkal inkább látom azt a drogos srácot is, aki elesett, és segítségre szorul. Azt hinné az ember, hogy ő mennyire összeszedett, nyugodt lelkű, de inkább az ellenkezője jött le tegnap. Zavarodott, nyugtalan. És őrült! Teljesen! Már a gondolattól is nevetni támad kedvem, hogy mennyire. Vágj pofon nyugodtan, de ettől valahogy még szimpatikusabb. Eddig a férfit láttam, aki kellene egy ideig, de megunnám nagyon rövid idő alatt, viszont most látom az embert, aki érdekel, isten tudja miért.

Képzeld, találtam egy linket, ami még inkább jó kedvet adott. Talán hallottál róla, de nekem csak a net van, mint információ forrás. Egy magyar csapat nyerte a brit tehetségkutatót! Az Attraction Shadow Theatre Group nevű formáció, akik már Magyarországon is indultak egy tehetségkutatón, és személyes rajongásom ellenére kiestek. Bár igaz az is, hogy a mostani koncepciójuk milliószor érdekesebb és jobb volt. Lehet, hogy jót tett nekik ez a pár év, és még a tökéletesnél is jobbak tudtak lenni. A lényeg, hogy megcsinálták, és nagyon büszkék lehetünk rájuk! JUPPY!!! 😀 Hát mégsem elátkozott nép vagyunk, mint ahogy gondoljuk magunkról? Nekünk is van létjogosultságunk, helyünk a világban? Nem utálnak minket mindenhol, mint ahogy az hisszük? A ByeAlex utáni újabb magyar siker talán végre meghozza mindenkinek azt az önbecsülést, amitől végre nem lehajtott fejjel valljuk be, hogy mi bizony Magyarhon gyermekei vagyunk. Ez, bevallom, még nekem is nehezemre esik néha, mert hát hiába vagyok olyan nagy kultúra rajongó, még én is hajlandó vagyok csupa rossz dolgot társítani a magyarsághoz, az én magyarságomhoz. Ez kihat az egész életemre: Mit akarok én elérni, én csak egy magyar vagyok. A magyarok pedig szegény, szomorú nép, akik folyton keseregve dalolnak és sírva vigadnak. Nem akarom én ezt érezni, nem akarok elátkozott, kicsi, jelentéktelen és felesleges lenni. Talán ez első lépés a gyógyulás felé, hogy beismerem a negatív gondolatokat, majd megpróbálom átalakítani őket.

A legérthetetlenebb a mai jókedvemben az volt, hogy már az első pillanyitogatásomtól a lelkemben volt. Szokásos időben keltem fel. Az első dolgom kivételesen az volt, hogy kivettem a szárítóból és kivasaltam a tiszta nadrágot, amit Josh este “összekoszolt”. Jó minőségű fekete farmer volt. Valahogy a tegnapi élményeket sikerült kialudnom,  vagy nem is tudom, de a szívemben nyomát sem leltem undornak, vagy keserűségnek. Egy kicsit talán haragszom is magamra emiatt, ez valahogy mégsem normális, hogy így érzek. Talán a tudat befolyásol, hogy a házban van valahol, (legalábbis nagyon remélem), az már olyan izgalmas, izgató érzés… Mintha éjjel kimosták volna az agyam.  Félelmetes és szabad érzés is egyszerre. Bekapcsoltam halkan a rádiót, és a szám, ami szólt illett a hangulatomhoz.  Bár nem tudom, miről szól, de valahogy annyira olyan volt, mint a lelkem. A zene olyan, mint a várakozás a mennyországra, ami egy karnyújtásnyira van. Ma elhiszem, hogy eljuthatok oda.

Emeli Sandé- Heaven (Mennyország)

Kihoztam a laptopom, hogy még sokáig hallgathassam ezt a számot. Dúdolás közben sürögtem- forogtam. Leraktam a kanapé hátuljára a nadrágját, kávét főzte, elindítottam a mosogatógépet, és már néztem is mi a mai feladatom a beosztásban, amit Mina állított össze nekem. Ahhoz képest, hogy sokáig fenn voltam tegnap, nem éreztem fáradságot, sőt inkább feltöltöttséget, energikus nyugalmat.  Nem sok kellett ahhoz, hogy végre lépteket halljak magam mögött. Josh mögöttem állt egy plédbe bugyolálva. Félve vetettem rá a pillantásomat, de amikor találkozott a tekintetünk, már csak meredten bámultam rá. A legrosszabb, hogy tudatában voltam annak, hogy gáz, amit teszek, de nem voltam képes abbahagyni. Azon igyekeztem, hogy véletlenül se mosolyogjak rá, ezzel próbáljam meg éreztetni a tegnapi viselkedésének elfogadhatatlanságát. De ő álmatagon egy szégyenlős mosollyal válaszolt a talán túl szigorú tekintetemre. Egyre nehezebb volt nem rámosolyogni. Reggeli rekedtes hangon kérdezte, hogy blablabla..kávé. Nem volt nehéz kitalálni, hogy kávét kér, és én a fejemet ráztam, amire ő értetlenül nézett rám. Ez a pasi kihasznál, nem mint főnök, hanem mint férfi a nőt. Ehhez nem kell nyelvprofesszornak lennem! Egy ideig próbáltam szuggerálni, hogy megmutassam, ki is itt a főnök valójában… De hát ő a főnök, hogy mondhatnák neki nemet? Ha kihasznál, ha nem, miatta van tető a fejem felett. „One minute!” (Egy perc!) mondtam a szememet forgatva egy nagy sóhaj után, és úgy tettem, mint akinek megesett volna egy szegény bolondon a szíve, de ez nem így volt, hiszen már eleve dupla adagot tettem be. Abban a pillanatban elkezdte leengedni a vizet a kávéfőző, amikor látszólag megenyhültem…milyen teátrális. Mintha boszorkány lennék. Elég jó boszorkány lenne belőlem, szeretem a macskákat a fekete színt és utálom a fokhagymát. Seprűn lovagolni nem tudok, de még talán nem késő beletanulnom. Az elkészült kávét csészékbe tettem, az enyémbe bedobtam szokásos dolgokat, majd a kockacukor csíptetővel megfogtam egy cukrot és az ő kávéja fölé tartottam. Bólintott én  meg beledobtam, megismételtem a mozdulatot és megint bólintott. Halvány mosoly jelent meg újra a szája szélén. Rajtam is átfutott egy jóleső borzongás: A kommunikációnk lehet, hogy korlátolt, de működőképes. Csak találékonyság kell hozzá. Öhm… igen az ÉN találékonyságom. Harmadszor is felvettem egy cukrot, de erre már rázta a fejét. Szóval két cukor. A tej következett. Mutatta a hüvelyk, és mutató ujjával, hogy nagyon kicsit kér. Én két csepp után újra ránéztem. Türelmetlenséget színlelve mutatott egy kicsit nagyobbat. Erre már nem tudtam nem elmosolyodni én is. Tetszett ez a játék. Bevallom szeretek játszani. De hát ezt te tudod. Nekem mindegy, hogy Catan telepesei vagy csak egy buta szójáték, én mindig benne vagyok. Na, de elkalandoztam: A mutató és a középső ujját kinyújtva a szája elé emelte. Cigizni akar. Mi vagyok én, a dílere? Haha… Én rosszallóan mutattam a nadrágjára, ami még mindig a kanapén hevert. Elvigyorodott, és jobbra- balra ingatta a fejét. Én fel- le ingattam vele szinkronban, jelezve, hogy nadrág nélkül nem kap cigit. Civódunk egy hang nélkül, ami nagyon izgalmas, és szórakoztató volt. Csak egy srác volt, meg egy lány, nem egy magyar, meg egy amerikai. Nem a főnök, és a beosztottja. Nem egy sztár, és a cselédje. Csak két ember. Hátborzongató belegondolni, hogy még csak nem is ismerjük egymást, mégis úgy viselkedünk, mintha ezer éve cimborák lennénk.

kave.jpg

Mint egy rossz gyerek, felkapta a kávéját és elindult az ajtó elé. Úgy látszik nem enged! Hát én sem. A pultnál ültem, és vártam. Az ajtónál megállt. Intett, hogy menjek, de úgy vigyorgott, mint egy ötéves. Én a fejemet ráztam hamiskás mosollyal. Aztán felemelte a karjait majd kitárta, vigyázva, hogy ki ne öntse a kávét. Így kérdezve meg, hogy miért nem megyek? Én a mutató, és középső ujjammal a szemeim felé mutattam, majd elmutattam vele a nagyház irányába, ezzel jeleztem, hogy mindenhol szemek vannak, és ha meglátnak minket, az találgatásra adhat okot. Még csak az hiányzik, hogy valaki megtudja, hogy itt aludt. A szabad kezével megvakarta a fejét, majd sóhajtott egyet és leengedte. Visszasétált a pulthoz, letette a kávéját, a kanapéhoz ment, felvette a nadrágját, majd ismét magára terítette a plédet. Hát ez így nem lett sokkal jobb. Egyértelmű, hogy köze volt az itteni ágyhoz.. Kérdőn nézett rám. Én a tenyeremmel nevetve a homlokomhoz csaptam, majd leborultam a pultra. Tetszett, hogy ilyen, hogy ő is szeret játszani. Tetszett a reggeli gyűrött, karikás szemű arca, ahogy plédben állt előttem, ahogy mosolyog rám. A tekintete meleg, igéző, megnyugtató, és izgató egyszerre. Teljesen beleestem ebbe az ismeretlen, távoli alakba, aki soha nem lehet az enyém, még akkor sem, ha azért van most itt, hogy levegyen a lábamról. Még ha engedek is neki, akkor az eltűnik ez a kedves énje abban a pillanatban, ahogy megkap. Jártam már így hétköznapi pasik esetén is, nem kell ehhez valakinek lenni, elég ha fityeg valami odalenn és máris nem a himbilimbire értjük a farok kifejezést. Ettől a gondolattól kiábrándultan néztem fel. Már nem volt előttem és kint sem láttam. Egy pár pillanattal később előmászott a szobából, megállt a folyosón lévő tükör előtt és a haját igazgatta. Nem volt rajta a pléd, rendesen fel volt öltözve. Egy mozgó kirakatbábú állt előttem. Pedig most kelt ki az ágyból, tegnap ki volt ütve, tehát eléggé rosszul lehet és még kávét sem kapott. De ez mind nem látszott rajta. Arra eszméltem, hogy önkénytelenül megharapom a szám szélét, de gyorsan abbahagytam, még időben, mielőtt megfordult. Elindultam ki, és követett. Odanyújtottam neki a felnyitott cigisdobozt. Valamiért, amikor a cigi után matatott benne, az olyan intim és közeli pillanatnak tűnt. Zavarba jöttem tőle, bár igyekeztem nem rá nézni, hogy ne tudja kiolvasni a szememből, mit gondolok. Úgy éreztem, hogy egy nyitott könyv vagyok neki, amit ő bármikor felcsaphat bárhol. Ásított egy nagyot, majd váratlanul beszélni kezdett. Kérdezett valamit, de nem értettem. Hogy megkönnyítse a dolgomat, csak egyszerűbb szavakat rakott össze és mindegyik után várt, hogy értem-e. „From Home, Come to Amerika, why?” (Otthonról, Jönni Amerikába, miért?) Elkomorodtam. Na, erre mit lehet mondani, és hogyan? Hogy magyarázod meg az okot egy olyan embernek, aki nem tudja, mit jelent, hogy nincs semmid. Amikor ő még egy ilyen gazdag országban is a felső réteghez tartozik. Pláne, ha nem ismersz hozzá szavakat sem. Megköszörültem a torkom és összeszedtem minden gondolatomat. Féltem, hogy lenéző lesz, hogy félre ért.

–          I lost my work! (Elvesztettem a munkámat!) – lenéztem a papucsom orrára. És most hogyan magyarázzam el a politikai, gazdasági, és egyéni sikertelenségeket. – And…With my boyfriend… it was over… (A barátommal… vége… ) – ránéztem, hogy érthető volt- e, ami mondtam, vagy össze- vissza beszélek. Bár már most megbántam, hogy belekevertem Veszprémet! Láttam, hogy érti, miről gagyoghatok és várja a folytatást. – We lived together….(Mi együtt éltünk.), and I – kerestem a szavakar stay alone. (és én maradni egyedül.) – Azt akartam mondani, hogy egyedül maradtam, de nem tudom a múlt időt túlságosan. – …stayed…- Néztem rá kérdőn, hogy jól mondom-e. Hunyorított, de bólogatott. – I tried find a work, but… – (Próbáltam munkát találni, de… ) na azt hogy fejezzem be? Még magyarul sem tudnám megmagyarázni a sikertelenség pontos okát. Próbálkoztam, de…ööö… semmi! Magyarul jól hangzik, hogy „de semmi!”, talán angolul is. – nothing! – Bólogatott elgondolkozva.

–          But… have you green card? (De… van zöld kártyád?) – vonta össze a szemöldökét. Összeszorítottam a szám és őt szuggerálva gondolkodtam, hogy erre mit válaszoljak. Ne nevettessen már! Ha elismerem a bűnösségemet, akkor talán mehetek is innen. Szép is lenne… Idénymunka… vajon mi lehet angolul?

–          I just… (Én csak) – … Hát nem jut eszembe semmi! Megőrülök! … Milyen szavakat ismerek? Illegális bevándorló, azt nem ismerem, és nem is vagyok az. Fekete munkás? Jó, de ha nem black workernek mondják, akkor eléggé kínos lesz a beszélgetés. Ideillő angol szavak…Nagyszerű, még magyarul sem tudok semmilyen kifejezést. – I go home… – hát ide nem tudom milyen kötőszó kellene- … end of Summer!  (Haza megyek nyár végén!) – zártam le végül a hosszas nyökögést. Ne kérdezzen több ilyen kifejtős kérdést, mert nem tudom úgysem elmondani.

–          Vacation? – kérdezte mosolyogva, sokat sejtetően. Bárcsak az lenne. Bár miért ne foghatnám fel vakációnak az itt történteket. Külföldön vagyok, nyár van, van víz, igaz leginkább a csapban fogok vele találkozni, de tudom, hogy pár kilométerre innen van az óceán. Meg tudok házi fagyit csinálni, ha akarok, van fagyicsináló gép. Csak valami gyümölcs kell hozzá, víz, pohár, és kanál. Még a szállás is csak közepesen rossznak mondható. Nyaralás…! Juhhu! De akkor miért dolgozok? Ööö… hazaút… Ez az!

–          Yes! But i have no money go to Home. (Igen! De nincs pénzem haza menni.) – elmosolyodtam elégedetten. Ezt csak összehoztam valahogy. Ő is mosolygott halványan, de inkább rajtam szórakozott. Hát kapja be! Elég jót hazudtam egy olyan nyelven, ami még nem is ismerek, ahhoz képest, hogy nem ismerem.

–          It’s great! (Ez remek!)

–          Yes!- Vigyorogtam mímelve.  Arra gondoltam, hogy biztosan borzalmas, ahogyan beszélek. Hiszen te mindig a fejemhez vágod, hogy nem beszélek angolul. Aztán eszembe jutott, hogy mennyi mindent adtál ezért az utazásért nekem. Komolyan kéne vennem a dolgokat. Úgyhogy ez nem nyaralás, akárhogy is próbálom ezt előadni.

–          You are first time in USA? (Először vagy az USÁban?)

–          Yes! (Igen!) – És ha rajtam múlik, akkor utoljára. Egyébként, most, hogy már egy ideje itt vagyok, úgy érzem, olyan, mint bárhol máshol. Semmi különös nincs benne. A talpam alatt talaj van, a fejem fölött tető, és van hová lehajtanom a fejem. Nem is olyan rossz, mint gondoltam. Csak annyira más, mintha vendégségbe ment volna az ember egy távoli ismerőséhez.

–          I’ll pay for your flight! (Én kifizetem az utazásodat!)– mondta szavanként tagolva. Komolyan nézett, és várta válaszom. Mi van? Ki vagyok rúgva? Tűnjek el? Vagy mert nincs zöldkártyám, azt hiszi nem dolgozhatok itt? Lefagytam egy pillanatra, nem értettem mit akar ezzel mondani.

–          I must go home now? (Haza kell mennem most?)– kérdeztem zavartan. A fejét rázta.

–          No! Be…with me! (Nem! Légy…velem!)– mondta ugyanolyan komolyan bizalmas tekintettel. A szívem összeszorult és alig pumpált. Most jól hallottam, vagy hallucinálok? Százszor lefordítgattam magamban a be with me szavakat, de nem találtam más jelentést neki, csak hogy „velem”. Köpni- nyelni nem tudtam. Kifejezéstelen arccal nézett rám, nem értettem mire vár és mit kéne erre mondanom. Mit akar tőlem? Ugye nem hiszi, hogy kurva vagyok? Szívesen lennék kitartott, kényelmes lehet, meg minden, de nekem ahhoz meg nem elég, ha vesz egy repjegyet, annál én drágább vagyok. Meg nekem jóval több pénz kell, hiszen ott vagytok ti, az én jó tündéreim. Zavaromban az ajkamat harapdáltam. Hogy mondjam ezt el neki. Vissza kell adnom a pénzt nektek, ezért fel sem merülhet benne, hogy elszórakozzam az itt töltött időt.

–          My girlfiend… give me money… I must give it back! (A barátnőm…adott pénzt….Vissza kell adnom!)– reménykedtem, hogy a jó szavakat használtam és megérti, mit mondok. Nem csak a jelentését, hanem az üzenetét is. Aztán valami olyasmit motyogott, amikor elnyomta a cigi csikket:

–          That’s too bad! – túl rossz? Mit jelent ez? Nem értettem! Én is elnyomtam a csikket és elindultam befelé. Túlságosan motoszkált bennem a kérdés, mire érti, hogy velem akar lenni. Tényleg szexuális ajánlatot tett? Mert akkor itt helyben felképelem. Nem bírtam magamban tartani a gondolataimat, tudnom kell, hogy mire megy ki a játék! Megálltam a kanapé mellett és hirtelen megfordultam. Nagy levegőt vettem, és nekiláttam megfogalmazni a kérdést, ami még magyarul sem tudnék jól megfogazni. Látta, hogy valamit mondani akarok, ezért közelebb jött hozzám és figyelt. Én minden lépésével egyre feszültebb lettem és egyre inkább biztos lettem abban, hogy igazam van. Egészen közel állt meg hozzám, már majdnem túl közel. Hátra akartam lépni, de elhatároztam, hogy nem futamodok meg. Meg kell kérdeznem, mert jeleznem kell mielőbb, hogy zavar, sőt tűrhetetlen a viselkedése.

–          How want you be with me? (Hogyan akarsz velem lenni?)-  miután kiejtettem a szavakat már nem mertem ránézni sem, inkább azonnal kihátráltam és elsétáltam mellette. A laptopomhoz mentem. Beírtam: Miért pont nekem akarsz segíteni? – Why do you want help for me? Odafordítottam neki. Komoly arccal méregette a feliratot.

–          I want you! I need you! – mondta végül lágy hangon a monitorra meredve.

Remegő kézzel beírtam a fordítóba, pedig sejtettem, hogy mit jelent. Amikor megjelent. A fordításra majdnem eldobtam a gépet. „Akarlak! Szükségem van rád!” Nem tudtam leplezni a zavaromat. Gombóc termett a torkomban, lezsibbadtam és legszívesebben felpofoztam volna. Beírtam neki: Gondold meg jól, mit kívánsz! Aztán odafordítottam és minden betűt megrágva olvasta: Think carefully what you wish for! – elgondolkodott, majd játékosan gondolkodást színlelt! Elvette a gépet, majd begépelte: Well thought out! A fordításra nyomott: Jól átgondolt! Nem hiszem el! Kavarogtak bennem a gondolatok. Arcátlan, pofátlan, szemtelen, megérdemelné, hogy orrba vágjam. Viszont akkor oda a munkám. Tényleg akarok én itt dolgozni? Szeretnék, de nem kurvaként. Emberileg megbocsáthatatlan az ajánlata, mégsem tudom ordibálva itt hagyni. A szemébe nézve teljesen higgadtan hagytam áradni a gondolataimat. Valahol az ideál, a félisten, és az elesett srác között, akinek a padlóról kell feltörölni a hányását, valahol ott van ő. És nem csak én vagyok kíváncsi rá, hanem ő is rám. Talán csak ugyanazt érzi, mint én, csak vagy nem érti, vagy nem fél kimondani. Hogy történt ez, hogy keveredtem ilyen helyzetbe? Mikor fordult ekkorát a világ, hogy csak úgy érdeklődni kezd egy magyar cseléd után egy amerikai filmsztár. Nem vagyok sem elképesztően gyönyörű, sem érdekes, sem túl okos. Mit lát bennem? Használati tárgyat? Szolgát?

A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy csökken a köztünk lévő távolság. Tekintete határozott de fátyolos volt, ahogy közelebb hajolt hozzám. Bepánikoltam! Elkezdtem ijedt arccal hátrálni! Még ha nem lennének erkölcseim és bele is mennék egy ilyen ajánlatba. Nem vagyok én elég jó ennek a pasinak. Túl hamar rám unna, vagy túl sok kárt okozna bennem. Túl sok defektem van ahhoz, hogy szexjáték legyek! Ha elkezdeném sorolni, hogy mi minden nem élvezek, vagy nem szeretek, akkor fintorogva hagyna ott. Túl gátlásos és korlátolt vagyok! Mélyen belenéztem a reakcióm hatására megváltozott tekintetébe.

–          Give me… time! (Adj nekem…időt!) – mondtam remegve elfúló hangon. Aggódó tekintete lassan váltott megértőre és halványan elmosolyodott.

–          Ok! – mondta megértő, szinte bíztató hangon és egyre őszintébb mosoly jelent meg az arcán. Én még mindig remegtem. Őrület! Ez egy álom, de nem tudom eldönteni, hogy rémálom, vagy sem!

Megkönnyebbültem, amikor elment mellettem a konyhapult felé. És nem a konyhapultra… nem a mosogatóba… hanem egyenesen a mosogatógépbe tette be gondosan a bögréjét. AZTA…KURVA… Aztán visszajött az enyémért. Lefagyva néztem, hogy kiveszi a kezemből az üres bögrét és azt is gondosan elhelyezi a mosogató gépben. Mi van? Ez tuti rémálom! Ő egy sorozatgyilkos, és meg akar ölni! Ebben jelenleg teljesen biztos vagyok! Ez annyira abszurd, hogy ezt szavakkal nem lehet leírni. Egyébként is férfi nem tesz ilyet, és pláne nem egy olyan, akinek fényesre van nyalva az ülepe.

A következő pillanatban gondterhelt és zavart volt. Mondani akart valamit! Elindult felém, aztán a géphez nyúlt és gépelt! Megfordította, és olvasni kezdtem: Did I scare you yesterday? Vagyis: Megijesztettelek tegnap? Hát erre mit válaszoljak? Nem ijesztett meg! Ez nem jó szó! A fejemet ráztam, hogy nem! Megint gépelt! “Is that a problem?” Problémát okoz -e? Mi? – The drugs? – kérdeztem most szóban. Bólintott. Erre én is bólogatni kezdtem határozottan. Aztán elvettem, és gépelni kezdtem: Neked kell abbahagyni! De ha kellek, segítek! Odafordítottam, és láttam, hogy milyen türelmetlenül olvassa: You’ve got to stop! But if you need me, I’ll help! Nem vette el a kezemből a gépet, úgy kezdett gépelni, hogy én tartottam. Amikor befejezte rám nézett és várta, hogy olvassam: Thank you! It means a lot to me! – Köszönöm! Sokat jelent nekem! – Úgy rántottam meg a vállam, mintha semmiség lenne és közben a tekintetét fürkésztem. Megnyugodva nézett rám, mintha hálás lenne ezért a türelemért, és megértésért.

Teljesen véletlenül futtattam át a tekintetemet a falon lévő órán, majd pár pillanattal később értelmezve a képet visszakaptam rá a fejem. Már 8:20 volt! Ijedten gépelni kezdtem és a kezébe nyomtam a gépet, majd rohantam öltözni. Ignacio mérges lett volna, ha nem vagyok ott fél 9-re. Azt írtam neki, hogy mennem kell a konyhába, a fordítás gombot rábíztam! Mire felöltöztem már nem volt a kisházban. Felemeltem a laptopot, hogy kikapcsoljam, de megláttam, hogy nem az én üzenetem volt már benne: Have a nice day! Nem volt megnyomva a fordítás, de tudtam mit jelent. Mégis megnyomtam a fordítás gombot! Érdekes módon ezt nem tudta lefordítani. Biztos voltam benne, hogy azt akarta mondani, hogy legyen jó napom! Jól esett!

Adj nekem tanácsot Olívia! Te mindig olyan jól átlátod az én zűrös agyamat. Most egyedül vagyok a gondolataimmal és a döntéseimmel. Azt érzem, hogy nem kell tőle tartanom, hogy bízhatok benne, hogy nem véletlen a találkozásunk és hogy maximálisan egy hullámhosszon vagyunk az első pillanattól kezdve, ami az esetemben még Veszprémnél sem fordult elő.  Pedig őt a kelleténél is jobban szerettem, ha így utólag belegondolok. Mi ez az egész? Csak a újdonság varázsa, a csillogás hatása? Vagy Veszprém utóhatása lenne? Netalántán a hormonjaim játszanak velem? Arra nem is merek gondolni, hogy ez több mindegyiknél. Miért pont a világ másik végén akadnék bele a lelki társamba? Ennek túl kicsi az esélye ahhoz hogy komolyan számításba lehessen venni.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés