A plafont bámultam és arra gondoltam, hogy azok között az emlékek között, ami elveszett, vajon mi minden lehetett. Itt vagyok egy kórházi ágyon, mozdulni nem tudok, hallgatom ahogy csipog a… Félbeszakította a gondolatmenetemet egy ajtó nyitás, majd egy erőteljes ajtóbecsapás. Egy fiatal fiú volt az. Az arcán furcsa fintor, valami düh és fájdalomféle könnyeket díszítve. A nála lévő táskát levágta a földre, dühösen felém lépkedett, majd az ágyam melletti székre ült rám se nézve, ráhajtotta a fejét a betakart lábamra, a felém közelebb lévő kezével megfogta a kezemet, és úgy maradt. Illetve azért adott némi életjelet, rázkódás, meg nagy levegővételek kíséretében. Nem értettem, hogy egy kamasz srác miért sír nálam szó nélkül.

– Ne haragudj! Megmondanád, hogy mit csinálsz?- Nem érkezett válasz. Megpróbáltam kihúzni a kezemet, de az ujjai közé kulcsolta az ujjaimat, így meg már nem volt erőm szabadulni. – Hívom a nővért, jó? Ő majd segít neked! – A szabad kezemmel a gomb felé araszoltam, mire megszólalt.

– Hívd csak! Bejön és szét is verem a fejét! Rohadjon meg mind! Meg az orvosok is! Örüljenek, hogy nem gyújtom fel az egész rohadt kórházat! – üvöltötte a takarómba, ami az indulatának java részét elnyelte.

– Miért vagy ilyen dühös? – Felemelte vörös, könnyes és frissen gyűrött arcát, majd kemény tekintettel az arcomba vágta.

– Mert meg akarják velem öletni a saját anyámat!

– Hát az kellemetlen! – próbáltam reagálni a hallottakra, de valójában ez engem is megrendített.

– És a nagymamám meg azt mondta, hogy ő nem képes aláírni a lánya halálos ítéletét. A húgaim még fiatalkorúak, így ki az a lúzer, akinek ez a feladat is a nyakába szakad: én. De én írjam alá, a saját anyám halálát? Én idézzem elő? Erre nem gondol a mama, hogy nekem ez mennyire fájhat? Ez rohadtul igazságtalan így!

– És az anyukád nem dönthet?

– Többnyire nincs magánál! De ha magánál van, akkor sem beszámítható! Sosem tudni, hogy mikor tiszta a feje.

– Akkor is kérdezd meg! Talán egyszer sikerül magánál lennie annyira, hogy elmondja mit akar.

– Kérdezzem meg arról, hogy meg akar- e halni? A legjobb téma, amivel beszélgetni szeretnék a haldokló anyámmal.

– Persze! Kérdezd meg! Joga van elmondani a véleményét! Ha engem végre valaki megkérdezne, akkor el tudnám mondani, hogy milyen nagyon várom már a megváltó halált. Minden éjjel a régi életemről álmodom, és tudom, hogy ez már nem élet. Minden éjjel a férjem sötéten csillogó szemeibe nézek, minden éjjel megkívánom, és egy életet szeretnék eltölteni vele. Minden éjjel családról álmodom, amit vele építek. És a legszörnyűbb, hogy emlékeszem, hogy mindez megvolt. Tudom, hogy szültem neki gyerekeket. Voltam vele annyira boldog azokban az években, hogy az egy életre elég. Az élet egy nagy szerelem, ami ellaposodik, megcsúnyul és már szenvedés vele kapcsolatban lenni. Én már szakítani szeretnék az élet nevű szerelmemmel. Sok szép időt töltöttünk együtt, de már másra vágyom. Többre, amit ő már nem adhat meg.

– És a halál után gondolod, hogy több van?

– Minden bizonnyal. Az élet nem múlik el, csak átalakul. Én nem haltam meg, csak tovább adtam az életemet másoknak, a gyerekeimnek. De biztosan sokat szenvednek miattam, ami nem tetszik. Amíg élek, addig többet, ha meghalok, az már egy lezárása a szenvedéseiknek.

– Ne mondd ezt! Nem akarom, hogy meghalj!

– Sajnálom, hogy meg kell kérdeznem, de honnan ismerlek egyáltalán? Miért fogod a kezem? Mit számít neked, hogy élek- e vagy halok? – A srác hosszú ideig nézett rám, közben gondolatok cikáztak a fejében. Vajon mire gondol? Nincs szívem elküldeni, de nem tudok segíteni rajta és ez bosszant. Miért nekem mondja el a bajait? Nem értem! Hacsak… lehetséges, hogy hozzám tartozik? Talán… nem az nem lehet… csak pár éve lehetek itt… Nem felejthettem el, hogy ekkora fiam van… Kizárt! Egy kisfiúra emlékszem, legfeljebb hét lehetett. De a haja éppen olyan sötét, és a tekintete éppen olyan átható, mint az apjának. Te jó ég! Lehetséges volna, hogy ilyen régóta itt raboskodom? Egyszer csak megmozdult. Felült és elengedte a kezemet.

– Nem tudom miért vagyok itt! Nem tudom hova mehetnék. Azt sem, hogy ki segíthetne. Egy nagymamám maradt, aki összeomlott, hogy elveszti a lányát, és azóta csak arra koncentrál, hogy ellássa a teendőket körülöttünk, mert amint nincs mit csinálnia, csak ül és zokog. És itt az anyám, aki az esetek többségében nem beszámítható. Alig két órája léptünk be azon az ajtón, és összevissza beszélt Pepi kutyáról, nem ismerte meg az orvost, az ikerlányait, és halálra rémisztette a beteg lányát, akire pont ugyanez a sors vár.

– Vannak ikerlányaim is? – néztem rá fájdalmas tekintettel. Erre ő hunyorogva nézett rám egy darabig.

– Tudtad, hogy rólad van szó?

– Lehet, hogy az emlékeim már lyukasak, mint az ementáli sajt, és a testem használhatatlan porhüvely, de ostoba még mindig nem vagyok. – Közelebb hajolt hozzám és újra megfogta a kezemet, most két kézzel, és a kezemmel a homlokát finoman ütögetni kezdte.

– Emlékszel egy kisfiúra. Hogy hívják?

– Mi a neved? Hm… Jó kérdés! Mit adnék a fiamnak? Emlékszel Pepi kutyára? – Idegesen elejtette a kezemet, felpattant és kétségbeesetten járkálni kezdett, mint egy ketrecbe zárt vadállat.

– Már megint az a kurva kutya! Miért emlékszel egy kutyának a nevére, miközben a saját gyerekeidre nem?

– Az a kutya… a te kutyád volt. – Elővettem a képeimet a párna alól, és keresgélni kezdtem, mire a fiú odajött és kiverte őket a kezemből. Döbbentem néztem rá. Lassan a dühe kétségbeesésbe csapott át, lehajolt a földre, és felvette a képeket, majd csendesen és lassan beszélni kezdett hozzám, miközben felém mutatta az egyik képet.

– Ez akkor készült, amikor kitaláltad, hogy profi fotós leszel. Apa volt a modelled, és ő elpoénkodta. Viszont itt egy kép, valószínűleg ugyanakkor készül, mert ugyanaz a beállítás. Miért volt fontos, hogy ezt is megőrizd? – Erre felmutatott egy másik képet. cd869cae19c2941c5375d72f347d007f

– Mert apád ilyen volt. Egyik pillanatban egy kedves, bohókás, megértő ember, aki gondoskodó, és kenyérre lehet kenni. Aztán elég egy gondolat, egy mondat, egy rossz szó, és máris egy teljesen másik oldalát mutatja. Nem féltem tőle sosem, pedig lehet, hogy szerette volna egy kicsit, viszont én mindig átláttam rajta. Én a különböző oldalait úgy ismertem, mint a tenyeremet, tudtam mivel melyiket lehet előhívni, kelezni. Azt hiszem, ezért szeretett annyira. Nemcsak elviseltem, hanem ezzel együtt szerettem. Úgy szerettem ahogy van. Nem akartam megváltoztatni. A bohókás énjébe szerettem bele, de a komoly és a feleslegesen mérgelődő énjét is megszerettem, nem csak egyszerűen elfogadtam. Amikor ez a kép készült beszéltem hozzá, és ő hallgatott. Elmondtam, hogy mennyire szeretem és mi mindent szeretek benne, ő pedig hallgatott engem. Elmondtam neki, hogy hozzá akarok menni feleségül, de félek valakinek a felesége lenni. Elmondtam neki, hogy mindennél jobban vágyom egy gyerekre tőle, mert ilyen apát képzeltem mindig a gyermekeimnek. Olyat, aki nélkülem is boldogulna, aki jó apa, nem csak spermadonor. Micsoda véletlen, hogy erre vágytam akkor látszólag ok nélkül, és pár év múlva megjelent az ok, amiért erre vágytam. Megmondtam neki, hogy olyan embert látok benne, aki többet lát az emberből, mint kellemes küllemű bevonatot. Akinek helyén van a szíve és az értékrendje. És közben folyamatosan kattintgattam. Emlékezni akartam arra, hogy mit váltanak ki belőle a szavaim. Nem kellett semmit mondania válaszul, csak rám néznie, és tudtam, hogy minden szavamat érti, érzi és megéli. Ezért fontos nekem ez a kép. – A fiú lehajtotta a fejét és vele együtt a képet is a combjához csapta.

– Egyetlen képről nem beszéltél még! Erről!

ruff4

– Pepi kutya… – felordított megint, és a képeket mérgében hozzám vágta. A gesztus fájt, amit féltett kincseimmel tett, kegyetlenség volt. Egy kétségbeesett fiú keserűségből elkövetett tette. Ez éreztem, és tudtam. Ezek csak képek, a múlt pillanatai. De itt áll előttem ez a fiú, aki ezekből az emlékekből kelt életre. Aki annak a szerelmi vallomásnak lett a gyümölcse. Aki annak a gyönyörű tekintetnek lett őrzője, amit én órákon át bámultam áhítattal.

– Értetted egyáltalán, amit kérdeztem?

– Értettem! – vágtam rá gorombán. – Amikor igazán beteg lettem, és volt, hogy heteket töltöttem kórházban, akkor mindennél jobban vágytam a családommal közös programokat szervezni. De apád nem engedett el velem sehova egyedül. Azt mondta, hogy félt minket, hogy magamról sem tudok néha gondoskodni, nemhogy a kisfiamról. Kifejezetten megtiltotta, hogy veled kettesben elmenjek kirándulni. Tényleg voltak testvéreid. Már emlékszem… Azért nem mehettünk együtt kirándulni. De én mindenképpen akartam veled némi minőségi időt tölteni… Olivér! – A fiú meghatódva nézett rám, majd könnybe lábadt a szeme. Tudtam, hogyha felidézem a történetet, előjön a neve is, ám egészen eddig a pillanatig én is kétségbe voltam esve, hogy nem jutott eszembe. De amint visszaidézet, hogy beszéltem hozzá, előjött ez a név, hatalmas szerencsémre.

– Minden emlék ott van, csak nem tudod visszahívni, ahogy az orvos mondta.

– Szóval apád tiltása ellenére összecsomagoltam és úgy hogy nem vette észre. elmentem veled a közeli kis erdőbe kirándulni. Ott találtuk Pepit. Egy dobozban volt több testvére mellett, akik a hűségben elpusztultak. Valaki otthagyta őket meghalni, mert nem kellettek neki. Ki volt száradva, éhezett, hőgutát kapott, nem sokon múlt az élete. Azonnal hazaigyekeztünk és gondozni kezdtük. Megitattuk, aztán megetettük. Amikor meglátta ezt a kutyát az apukád az előszobában, már akkor kiakadt. Aztán hamar kiderült, hogy szegény kis szőrmók bolhás is. A bolhák a házba kerülve mindenhol jelen voltak, és teljes fertőtlenítést kellett tartani miattuk, ami újabb őrjöngésre adott okot. Aztán persze firtatni kezdte, hogy hogyan került oda az a kutya, mire el kellett mondanunk, hogy hol találtuk. Különböző emberek voltunk, sok mindenben nem értettünk egyet, de ez addig, amíg közösen döntöttünk, nem jelentett akadályt. De nekem át kellett adnom az irányítást és a döntést mindenben neki, mert magamban nem bízhattam. Sokszor láttam dühösnek, és szó szerint dühöngeni is. De addig a pillanatig sosem fordította ellenem a dühét. Mindig találtam hozzá utat, de akkor úgy éreztem, hogy meg tudna ölni. Talán ő is így érezte, de persze szeretett, ahogy én is őt.

– Miért magyarázkodsz? Beteg vagy, naná hogy olyan dolgokat teszel, amit egy egészséges ember nem tenne.

– Mert fontos az ok. Nem a betegség miatt tettem, amit tettem! Teljesen reális okok vannak a háttérben. Racionális döntések voltak. Mi más az élet, mint döntések sorozata? Döntések jókor, jó időben, a körülmények tükrében. Én akkor úgy döntöttem, hogy szeretnék a fiamnak olyan emlékeket is hagyni, amíg még lehet, ahol nem vagyok beteg, ahol jól érzi magát és engem is boldognak és jónak lát, ezért akartam kirándulni. Szerettem volna ha van egy kutyád, aki szeret és vigyáz rád helyettem is, mert én nem lehettem melletted, apád meg tudtam, hogy túlreagálja majd a dolgokat, mint mindig mindent. Szerettem volna megmenteni azt a kutyát, akit a sors még épp az utolsó pillanatban elénk vetett, és biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül. És nem utolsó sorban szerettem volna kiszabadulni az apád által bezárt skatulyából, hogy életképtelen lettem és nem tudok gondoskodni senkiről és semmiről.

– Szerettem azt a kutyát! Tényleg jó volt, hogy volt nekem. A legutóbbi beszélgetésünkben azt mondtad, hogy apa biztosan nem engedte volna, hogy legyen kutyám. Én azt feleltem, hogy engedte. De te szerezted nekem a kutyát és te álltál ki a maradása mellett. Apa pedig elfogadta a döntésedet és gondoskodott róla.

– Soha előtte és soha azután nem feszültünk egymásnak. De akkor keményen összetűztünk. Meg kellett küzdenem azért, hogy apád tiszteletét visszanyerjem. De megértette, hogy nem én vagyok a betegség. Én akkor is én maradtam, ha beteg vagyok. Bizony nehéz volt elfogadnom nekem is, hogy mivé lettem. hogy mennyire nem vagyok ura semminek az életemben. Igazából az én eszközöm a küzdésre a szeretet és a kompromisszumkészség volt. Megbeszéltük, hogy lesz egy mondat, amit ha kimondok, akkor tudja, hogy éppen eszemnél vagyok, és akkor szabad döntési jogot ad nekem.

– Ezt a képet találtam a legjobbnak a negatívjaid között kutatva, így ezt tettem bekeretezve a sírjára. Rengeteg kép van apáról és rólunk. De képzeld anya, egyetlen kép sincs rólad! – Az arcát egy pillanatra a tenyerébe temette, majd sóhajtott egyet és felnézett. – Mit tegyek a te sírodra? Sőt… mit tegyek el emlékbe, hogy megmutassam a gyerekeimnek ki volt a nagyanyjuk?

– Azt mondtad, hogy temetésre?

– Apa meghalt. Egész életében azon fáradozott, hogy előteremtse a pénzt a kezelésedre, a gyógyszereidre, és abban bízott, hogy egyszer majd talán az egyik gyógyszer hat. Mellette minket is eltartott, sosem nélkülöztünk, ha valamit nagyon szerettünk volna és kiérdemeltünk, akkor megkaptuk. De cserébe folyton fáradt volt és stresszes. Még a szívrohamai ellenére sem tudta feladni.

– Meghalt? Azt ígértem neki, hogy addig tartok ki, amíg ő él. És a ti életetek nem szólhat arról, hogy engem megpróbáljatok életben tartani.

– Havonta kétszázezer forintba kerül csak a gyógyszered. És akkor még nem beszéltem a kórházi ellátásról. Ezt a pénzt még apa életbiztosításából is csak pár hónapra tudjuk biztosítani neked. Utána nincs tovább. Ugyan nem kapcsolhatnak le a gépről, mert törvény tiltja, de ha a gyógyszereket nem kapod, akkor fájdalmaid lesznek és soha nem lesz már egy olyan pillanatod sem, amikor tudatodnál vagy. Legalábbis az orvos ezt mondta.

– Akkor írd alá a papírokat, szívem!

– Anya… nem tudom megtenni. Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy megöljelek!

– Hozd ide azokat a papírokat! – A fiam remegő léptekkel odasétált a táskájához, és elővett ujjnyi vastag mappát. Amikor odanyújtotta, akkor minden erőmet összeszedve elvettem és olvasni kezdtem. A fiam megszeppenve várta, hogy most mit fog következni. Végül pár oldal után letettem, és határozottan megkérdeztem. – Van tollad?

– Anya! Nem fogom aláírni! Szeretlek! Te ezt nem értheted!

– Tudod, mi volt az a mondat, amit apádnak mondanom kellett, hogy tudja épp mennyire vagyok észnél?

– Nem!

– “Emlékezz a nyárra!” Tudod mit jelent?

– Nem.

– Természetesen benne van a névváltoztatása is, amit gesztusként felém tett, hogy hozzámenjek, aztán az is, hogy emlékezzünk mindketten arra a Nyári Tamarára, akit ő szeretett. De leginkább azt jelenti, hogy az életnek van egy rendje, a dolgok változnak, őszt a tél, telet a tavasz váltja fel. Amíg nem ismertük a szerelmet, addig volt az ősz. Amikor már kerestük a szerelmét, de még nem találkoztunk akkor volt a tél, mert sok volt a csalódás és a szívfájdalom. Amikor találkoztunk és egymásba szerettünk, akkor lett tavasz. És amikor eldöntöttük, hogy egymás mellett leszünk akkor is, amikor új tél köszönt ránk, az volt a nyár. Nyáron fogantatok és születtetek meg. Nyáron voltunk olyan boldogak, mint amiről más csak álmodozik. Nyár után újra ősz lett, aztán pedig tél. De mi emlékeztünk a nyárra, az életre, ami egésszé tett, és nem törődjünk semmi mással. Nekem apád mellett volt a helyem, amíg élt, és most is hogy halott követni szeretném. Szerettem volna veletek lenni, de nem ment. És ha itt maradok még húsz évig ebben a testben, akkor sem fogok tudni jobb anyátok lenni.

– Most miért teszed ezt velem anya? Nem szeretsz? Ne hagyj el te is! – újra könny jelent meg a szemében. Látszott rajta, hogy már úgy érezte, hogy nem tud többet sírni, de a könnyei mégis utat találnak maguknak.

– Imádlak gyönyörűm! De meg kell értened a lényeget! Nem attól függ ez élet, hogy hány évet élünk le belőle vegetálva, hanem hogy milyen pillanatok akadtak, amikor elakadt a lélegzeted, hevesebben dobogott a szíved, a helyére került minden, megtalált a nyugalom és a béke, rád lelt a boldogság. Ne kövesd el azt a hibát, mint apád, hogy nem tudott elengedni. Fiam! Kérlek, engedj el! Nagyon szeretlek, az életemnél is jobban, de kérlek, lépj tovább és éld az életedet! Legyél olyan boldog, mint én és apád! – Olivér letaglózva ült le mellém a székre. Úgy tűnt, a könnyektől alig lát.

– Szeretlek anya!

– Tudom kicsim! Én is nagyon szeretlek! Van nálad toll? – A táskájából vakon kikotort egy tollat, és esetlenül felém tartotta. Én ráfejtettem az ujjaira, és a kezére tettem a kezét. Odairányítottam az ölemben fekvő papírokhoz, azon belül is az aláírás helyéhez. – Csak írd ide a neved. Ennyi az egész! Nyári Olivér. Gyerünk szívem, segítek! – Valójában azt se látta, hogy mit tesz, inkább én irányítottam a kezét, szinte én írtam. A könnyei közben rácsepegtek a papírra, apró foltokban eláztatva azt. Reméltem, hogy elfogadják majd így is. Amikor mind a tíz példányt aláírtuk, visszacsomagoltam a mappába a papírokat.

– Sohasem fogom megbocsátani magamnak, amit most tettem! – Megnyomtam a nővérhívó gombot, és amíg várakoztunk csak néztem a fiam könnyes szemeit, ő pedig az én beesett arcomat. Amikor bejött a számomra is ismerős nővér, én magam mondtam el neki, hogy milyen papírok ezek, és hogy mire hatalmaz fel. A szavaim közben a fiam újra heves zokogásba kezdett. A nővér kiment, és ketten maradtunk a fiammal. Megfogtam a homlokát és magamhoz húztam. Ő összetörten bújt hozzám, mint egy óvodás.

– Köszönöm neked, hogy elengedtél! Örökké hálás leszek érte! Ne magadra haragudj, hanem nekem bocsáss meg, hogy ilyen helyzetbe kevertelek, és hogy erre kértelek! Szeretni foglak örökké. Úgyis szerettelek, hogy nem tudtam, hogy létezel, és azután is foglak, hogy már én nem létezem többé!

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés