Kopogtatás hallatszik. Összeszedem magam, kicsit megigazgatom a ruhámat, már amennyire a kezemet mozgatni tudom, jó lenne felülni is, de hát sajnos nem tudok. A torkomat kicsit megreszelem, hogy ne tűnjön olyan elcsigázottnak a hangom, aztán válaszolok.

  • Szabad! – Az ajtó kinyílik. Egy 20 év körüli srác nyit be és a kilincset el sem engedve udvarias mosollyal az ajtóból szólít meg.
  • Jó napot!  Elnézést a zavarásért! Nyári Tamarát keresem. Hozzá lettem beosztva mára.
  • Akkor jó helyen jársz! Legalábbis azt hiszem…- nevettem el magam barátságosan kacsintva, és a srác is feszülten nevetett a viccemen, merthogy tudom, hogy pontosan tájékoztatták, hogy miért vagyok itt. Udvariasan araszol az ágyam felé, majd leült a mellette elhelyezett székre.
  • A nevem Olivér.
  • Örvendek Olivér! Ne haragudj rám, ha elfelejtem a neved, meg az arcod, jó?
  • Persze… Maga meg nézze el nekem, hogyha bénázok. Most vettem csak fel ezt a tárgyat az egyetemen.
  • Ez nem lesz gond! Ha bénázik is, én arra sem fogok emlékezni holnapra. – mosolygok kedvesen, leplezve az elfogadhatatlan iránt érzett érzelmeimet.- Miért választotta pont ezt a több száz szabadon választható tantárgy közül?
  • Mert az mondták, hogy itt csak beszélgetni kell, és máris megvan az aláírás. – húzza mosolyra a száját, miközben kissé ellazul. Talán magára parancsol, hogy természetesen viselkedjen, de az alapvető feszültséget nem tudja levetkőzni.
  • Ó… – mosolygok rá még kedvesebben – …egy rokonlélek. Én is roppant lusta voltam világ életemben. Talán pont ezért vert meg a sors. – kacsintok rá, hogy oldjam a feszültséget. Erre a mondatomra ráharap, és máris egy őt láthatóan érdeklő kérdéssel folytatja a társalgást.
  • Így fogja fel? Sorscsapás?
  • Hát nehéz nem így felfogni. Bár igyekszem a jót meglátni benne! Még szerencse, hogy ahogy a tudatom szűkül egyre kevesebb fájdalmat látok a dologban, már nem emlékszem mit veszítettem el, ezért nem vagyok miattuk dühös és egyre kevésbé érzem gyűlöletesnek a betegségemet, ami ha innen nézzük, akkor egy jó oldala a leépülésemnek.
  • Hát, ha így nézzük, akkor valóban! – összegezte udvariasan.
  • Megkérhetlek egy szívességre? Kellemetlen, de egyedül nem tudom. – A srác elkomorodva, elhűlt tekintettel rávágja:
  • Hogyne! – de látszik rajta, hogy attól fél, hogy valami kellemetlent kérek. Halványan dereng, hogy vannak olyanok körülöttem, kissé elmezavaros betegtársaim, akik ezt is teszik, de nekem nem célom sem elrettenteni sem kihasználni senkit. Van, aki visszaél a helyzettel még a jó ízlés határain túl is. Én még igyekszem emberséges maradni, amennyire lehet.
  • Azzal a gombbal ott feljebb tudnád emelni a támlát? Így, félig fekve, elég kényelmetlen beszélgetni.
  • Persze! – pattan oda még feszülten, de láthatóan nagy kő esett le a szívéről, hogy csak ennyit kell elvégeznie. Hiába próbál az ember fesztelenül beszélgetni, vannak erős korlátai a helyzetnek, ami eléggé megnehezíti a fesztelenség kialakulását. De hát ő azért van itt elméletileg, hogy minden kívánságomat lesse. Ha nem tesz meg mindent, bukja a kreditpontokat.
  • Köszönöm! – mosolygunk egymásra kissé zavartan, amikor visszaül a székre. Nem tudom mivel folytassam. Ő is csak feszülten körbenéz, de nem szólal meg. Felméri, hogy mi is történik velem, milyen csöveken függ az életem, milyen körülmények között töltöm a mindennapjaimat.  Támad pár ötletem üres fecsegésre, de hagyom, hogy ő törje meg a csendet. Talán olyat kérdez, ami valóban érdekes és számít.
  • Tudja mióta van ágyhoz kötve?
  • Nehéz kérdés ez az én állapotomban. Valójában fogalmam sincs!
  • Hozzávetőlegesen sem tudja? Egy naptára csak van.
  • Biztos van, csak elfelejtettem hol! – nevettek, amihez ő is csatlakozik, szemében szomorúsággal.
  • Hónapok? Évek?- Van egy olyan érzésem, hogy valami nem stimmel. Feszült és ideges, idegen neki a környezet és undorító a látvány, de még valami ezeken kívül is van.
  • Évek… az biztos! Talán már meghaladtam az egy évtizedet is. De valójában fogalmam sincs. Az emlékeim úgy tűnnek el, mint a kámfor.
  • Ez ijesztő lehet!
  • Egy darabig az. Aztán már nem emlékszem semmi fontosra, így azt hiszem, hogy semmi érdekes nem történt, amire emlékeznem kéne.
  • Olvastam, hogy van férje, és gyerekei. Ők milyen gyakran látogatják magát? – Lehajtom a fejem szégyenemben. Hogy magyarázzak el valamit, amit én sem értek, mert nem emlékszem.
  • Nem tudom. Még azt sem tudom megmondani, hogy hány gyerekem van, és mennyi idősek. Mondták már sokszor, de nem tudom felidézni. A férjem arcára is csak azért emlékszem, mert van pár fotóm róla. Anélkül talán már egyáltalán nem is emlékeznék semmire sem. Az állapotom néha a mélypontra kerül, öntudatlanul tengődöm, vagy zavarodottan őrjöngök. Aztán új gyógyszereket kapok, aminek a hatására jobban leszek egy idő múlva. Legalábbis eddig úgy rémlik, ez volt a trend. Talán egyszer már nem fog hatni semmi sem. – Mély sóhaj után kiböktem. – Azt mondták, hogy nem ismertem meg a családomat és őrjöngve elzavartam őket.
  • Miért nem csinált pár képet a gyerekeiről is?
  • Nem tudom! Amikor még emlékeztem a gyerekeimre, azt hiszem így döntöttem. Talán volt róluk is, csak elkevertem, nem tudom. A legrosszabb, hogy nem emlékszem arra sem, hogy milyen döntést miért hoztam meg. Az egyik ilyen döntésem volt állítólag, hogy ők soha többé ne jöjjenek ide. Ezt is csak azért tudom, mert az egyik nővért megkértem, hogy emlékeztessen mindig, hogy én nem akartam, hogy arról szóljon az életük, hogy engem így lássanak, engem ápolnak. Fogalmam sincs, hogy mikor voltak itt utoljára. Talán 5 perce mentek el. Amíg én ilyen könnyen felejtek, nyomasztó a tudat, hogy ők viszont mindenre emlékeznének, amit itt látnak. Ezt nem tudnám elviselni, még akkor sem, hogy azt sem tudom, hogy fiam van vagy lányom, hogy 10 éves vagy kettő. Akkor is anya vagyok, ha nem emlékszem kinek az anyja. Óvni akarom őt, vagy őket ettől.
  • Megértem! Azt hiszem. Én sem akarnék így felnőni. De meglátogatnám az anyámat akkor is, ha ő nem akarná.
  • Talán látogatnak is rendszeresen, csak tudok róla. Az sem tűnne fel, ha sosem járt volna itt egyik gyerekem sem. Sajnos azt mondták, hogy nem így van, egyszer biztosan voltak itt, így egy rossz emlékük biztosan van rólam.
  • Maga szerint, ha nem jött volna közbe ez a betegség, akkor mihez kezdett volna az életével?
  • Valószínűleg törődöm a gyerekemmel, gyerekeimmel. – kuncogok fel keserűen, mintha valami nagyon vicceset mondtam volna, de ezt a srác nem gondolta így.- Biztosan olyan rátelepedős anyuka lennék, aki nem hagyja a gyerekét lélegzetvételhez jutni. Beleszólnék mit vegyen fel, kivel barátkozzon, mit egyen, hova menjen. Az agyára mennék. Azt is biztosra veszem, hogy roppant boldog lennék, de nem venném észre a hétköznapok hajtása miatt, amíg el nem múlik. Mindig ilyen voltam, nehezen tudtam kiszakadni a mókuskerékből. Csak feladatokat láttam magam előtt.
  • Mit tenne, ha most besétálna a gyereke?- meglep a kérdés, de igyekszem titkolni.
  • Nem tudom! Próbálnám megjegyezni, hogy ki ő, de szomorú lennék, mert tudnám, hogy úgyis elfelejtem. Bocsánatot kérnék, hogy nem voltam ott neki, és azt kívánnám neki, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyen. De jobb, hogy nem is emlékszem rá, hogy mit vesztettem el, mert megszakadna a szívem. Remélem nekik is segít az élet, hogy minél kevésbé fájjon.
  • Mitől különlegesek ezek a képek? Miért fontosabbak, mint a gyerekei?
  • Ezt nem értheted meg úgy sem!
  • Megpróbálná elmondani? Nagyon érdekel, hogy miért csupán 10 arckép a férjéről fontos az egész életéből? – könnybe lábad a szemem, de azért próbálok mosolyogni.
  • Ez a 10 pillanat az életem értelme! Az emlékeim elvesztésével én is lassan eltűnök. Senkire nem emlékeszem, csak rá, mert az kérte tőlem, hogy legalább rá emlékezzek, amíg élek! – Egy nagy könnycsepp gördül le az arcomon.- Félek, hogy ez nem mindig ment.
  • Egészen romantikusan hangzik.
  • Oh, de még mennyire! – a nevetésem inkább hat zokogásnak. Talán mert az is volt legbelül. – A világ legmorcosabb, legindulatosabb, legérdektelenebb embere volt, amikor megismertem. Utált mindent, ami romantikus, aranyos, vagy nagyon vidám. Aztán vagy a világ legromantikusabb embere lett a hatásomra, vagy csak azt akarom hinni róla. – A srác is elmosolyodik erre.
  • Mesélje el, hogy mi jelent a 10 kép magának.
  • Túl komoly és intim téma ez egy 20 évesnek. A te korosztályod, főleg a hímnemű fajta nem vevő az ilyesmire. Sőt a hímnemű fajta később sem, ha jól emlékszem. – Ezt megint egy kisebb összemosolygás követi, kifogyhatatlan ez a poén.
  • Valóban nem érdekelne, ha egy film vagy egy könyv lenne. De ez az élet. A maga legfontosabb emlékei. Vajon én hány képben tudnám őrizni a szép emlékeimet? Nem tudom!
  • Nézd. Ezt nehéz megfogni, mert az állapotom folyamatosan változik. Többnyire csak sejtésem van magamról. Például valószínűleg volt kocsim, mert álmomban vezetek, de nem emlékszem, hogy mikor és milyen. Valószínűleg szerettem úszni, mert a víz különösen jó hatással van az állapotomra, az emlékeimre, de nem emlékszem, hogy valaha úsztam volna. Az is biztos, hogy ezeket a fényképeket én fényképeztem, mert néha, ha ránézek valamire, akkor arra gondolok, hogy megörökítem fényekkel, fókusszal, ilyesmi, de ha minden itt lenne a kezemben, már akkor sem tudnám, hogyan kell fényképezni, nem emlékszem, hogy ezt mennyire szerettem csinálni, vagy, hogy mennyire voltam jó benne, hogy munka volt inkább vagy hobbi. Olyan részeimet veszítettem el, amik alapvetően meghatároznak. Az egyetlen ember, aki pontosan tudja ezekre a kérdésekre a választ, az ő. Talán ezért őt őriztem meg inkább az egyéb események helyett, mert ő köt össze azzal, aki valaha voltam, akit még lehetett szeretni, aki élt, akit még nem egy géphez kötött mérgező zöldség volt, amit drága életben tartani.
  • A gépek tartják életben?
  • Meg a gyógyszerek. Kértem én már, hogy kapcsoljanak le, de állítólag megbeszéltem a férjemmel, hogyha ő kitart, akkor én is. Nekem könnyű itt kitartani, mert semmit nem csinálok. Tudod képtelen vagyok rá. De neki helyt kel állnia az életben, ami nehéz dolog, így azt hiszem, hogy csak azért mentem ebbe bele, hogy támogassam őt lelkileg. Az lenne a legjobb, ha elengedne. Egyszer úgy is el kell. De még nem áll készen.
  • Tudja mikor volt itt utoljára?
  • Szívesen mondanám, hogy igen, egyszer emlékszem is egy kellemes beszélgetésre itt az ágyamnál. Viszont nem tudnám megmondani mikor volt. Egy órája is lehetett, de hónapokkal ezelőtt is.
  • Vagy évekkel!
  • Talán évekkel, nem kizárt.
  • Ezekre a képekre nézve emlékszik?
  • Azt hiszem igen. Most ha rájuk nézem, emlékszem. Persze nem lehetek biztos benne, nem kizárt, hogy csak elképzelek a fejemben egy történetet hozzájuk. De még sorrendet is állítottam, hogy melyik mennyire kedvenc.
  • Akkor mondja sorrendbe! Melyik a kedvence?
  • Nono! Nem a legjobbal kell kezdeni! Mindig hátulról építkezünk!
  • Akkor melyik a legkevésbé kedvenc?
  • Ez! Ezt a képet teljesen biztos vagyok benne, hogy bohóckodás közben készítettem. Nem akarom különösebben részletezni egy ilyen nagy gyereknek, de talán nem követek el bűnt, de elárulom, egy elég heves szeretkezés is rémlik hozzá. Ezt az oldalát ritkán mutatta, és szinte csak én láttam ilyennek. Szerencsésnek érzem magam, hogy velem többnyire ilyen volt, míg a világ felé egy mogorva, kimért embert mutatott.

large

  • Erre hogyan emlékszik?
  • Nem tudom! Mondom, az sem biztos, hogy valódi emlékek. De nekem csak ezek vannak már, ehhez ragaszkodom.
  • Értem. – vágja rá gépesen, de mindketten tudjuk, hogy ezt csak úgy tölteléknek szánta. Valójában pont azt akarta kifejezni, hogy nem érti, és nem is akarja megérteni.
  • A kilencedik helyen ez a kép áll!

11190308_688245257970014_679209898_n (2)

  • Mint említettem elég indulatos ember volt, görcsösen meg akart felelni mindennek és mindenkinek. A dühét nehezen csillapította le. Az pedig még jobban bosszantotta, hogy én nem vagyok képes a dolgokat fele olyan komolyan sem venni, mint ahogy ő. Ez akkor készült, és remélem erre jól emlékszem, amikor szerveztük az esküvőt. A fejébe vette, hogy az esküvő után már a közös házunkban akar élni, úgyhogy belevágtunk a lakásvásárlásba, de csak nagyon rossz feltételekkel kaptunk hitelt. Aztán megvettünk egy házat, aminek sorra derültek ki a hibái. Több alkalommal átvágtak minket a szakemberek is. A végén már az esküvő költségeit is le kellett faragni. Irtó dühös és feszült volt ezek miatt. Én is az voltam, de látva őt, mindig megenyhültem. Ekkor is azt éreztem, hogy feleslegesen idegeskedünk, majd alakulnak a dolgok, itt vagyunk egymásnak és szeretjük egymást, mindenünk megvan ezzel amivel más csak álmodik. Viccelődni, nevetgélni kezdtem, hogy megenyhítsem, amire ő rám vetítette ki a dühét. Ahogy rám nézett… kirázott a hideg… Bevallom főként azért, mert olyan szexi volt ez a kemény tekintet, hogy mentem beleszerettem újra és újra. A kép készítése után nem sokkal már ő is nevetett velem. Magához húzott és levezette rajtam a feszültségét. Próba nászéjszakát tartunk, azt mondta… – elmosolyodom szégyenlősen… – szólt az ásó, kapa, nagyharang, az biztos. Annyira szenvedélyes volt, ahogy nézett rám… Még most is végigfut rajtam a hideg. Hihetetlen szenvedély volt benne, ami a nehéz napokon mindennél hevesebben tombolt benne. És ezt imádtam. – furcsa tekintetét vizslatom, nem értem mit tükröz pontosan. –  Ne haragudj rám a pikáns részekért. Mi rengeteget  voltunk egymás karjaiban. Iszonyatosan oda voltunk egymásért. Nem tudtunk betelni egymással sosem, és majd minden alkalom különleges volt. Ha két nap után sem bújtunk össze, akkor valami nagy baj volt. Imádtunk egymás vonzásában élni, folyton izzott közöttünk a levegő. Így nehéz erről nem beszélnem.
  • A nyolcadikhoz mi tartozott?
  • Na, a nyolcadikról pont nem pikáns dolog jut eszembe. 6a00e009983955883301b7c7690841970b
  • Hát mi?
  • Összevesztünk, és elköltöztem tőle. Hiába, én sem voltam egy olyan nagyon nyugodt típus, ha szerettük egymást, attól a levegő felforrósodott, ha veszekedtünk, akkor minden megfagyott. Itt kértem tőle bocsánatot, és kértem, hogy fogadjon vissza, mert én őt nagyon szeretem. Jó ember… A mások előtt oly mély harag és a morcos tekintet, amit állandóan hordott, nálam ritkán tartott pár másodpercnél tovább. Pedig nagyon haragudott rám, tudom. De mint mindig, ekkor is elég volt bánatosan a szemébe néznem, már meg is enyhült. Imádtam, hogy ilyen hatással vagyok rá.
  • Kellemes lehetett ilyen kapcsolatban élni. Nekem eddig mindig flúgos, hisztis lányok jutottak.
  • Én is hisztis és flúgos voltam. De ő sem volt egyszerű eset, hidd el! – a szervezetem ebben a pillanatban önkénytelen reakció előszelét jelezi nekem. Megijedek.- Szeretnélek megkérni arra, hogy most menj el! – mondom hirtelen egészen komolyan.
  • De hát…
  • Fontos lenne, hogy most elmenj. És kifelé menet szólnál egy nővérnek? – Olivér felemelkedik és feladattudóan figyel.
  • Baj van? Nem tudok én segíteni?
  • Igen! És nem! – határozott arccal nézek rá, mire ő szánakozó pillantással tudomásul veszi, hogy el kell távoznia.
  • Rendben! – feláll, és határozottan az ajtóhoz sétál.
  • Köszönöm! – suttogom neki, de nem számít, hogy hallja-e. Megáll és keserű arccal visszafordul.
  • Emlékszik a nevemre?
  • Kérem siessen, Olivér! – könyörgöm behunyt szemmel. A srác arca kisimul.
  • Viszlát! – sajnos muszáj volt ezt tennem, pedig nagyon élveztem a fiatalember közelségét valami oknál fogva. Azonban a hosszú ideje fekvésnek megvannak a hátulütői.

 

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Következő bejegyzés