Kopogtatnak. Összeszedem magam, és próbálom megőrizni a maradék méltóságomat. Szólok, hogy szabad. Egy fiatal srác lép be az ajtón. Olyan 20 körüli lehet. Elég jól szituált, kedves arcú. A sötét hajához képest fehérnek tűnő bőrrel. Bár, ha az én színemet vesszük alapul, akkor már látszik, hogy azért mégis van színe.

  • Jó napot! Olivér vagyok.
  • Jó napot! Az iskolai tárgya miatt jött, ugye?
  • Pontosan. – kedvtelenül leült mellém, így az én mosolyom is alább hagyott.
  • Mondja hányad éves?
  • Másod.
  • Miért választotta ezt a tárgyat?
  • Azért mert azt mondták, hogy itt csak beszélgetni kell.
  • Áh egy hasonszőrű. Én is világéletemben szerettem a könnyebbik utat, mindig mondta is a férjem, hogy lusta vagyok. Persze ő ezt elnézte nekem, én meg igyekeztem nem az lenni a kedvéért. Csak tudja, engem nem azok a dolgok érdekelték, ami az átlagot.
  • Hát mik?
  • Nem nagyon emlékszem. Tudja kivették a fél agyamat. – nevettem el magam- De ezzel sem tudták megállítani az elbutulásomat. Azt hiszem szerettem a fényképezést. Sok fényképet csináltam.
  • Ez remek hobby. Miket fényképezett?
  • Nem emlékszem. De van nálam pár kép a férjemről.
  • Megmutatná őket. – mondta a srác egykedvűen.
  • Nem szívesen. Tudja, amolyan emlékek.
  • Egyet sem mutat meg belőlük?
  • Hm… hát ha nagyon kíváncsi megmutatok egyet. – Előkotortam a képeket, és kiválasztottam egyet. – Tessék!

Mark-Ruffalo-in-13-going-on-30-mark-ruffalo-3256732-800-451

  • Nagyon jó kép! Miért pont ezt mutatta meg?
  • Olyan szép rajta a férjem, nem? – mosolyogtam nosztalgikusan.
  • Hát sajnos nem tisztem megítélni! – hárította el a srác a magas labdát, egy “ez bolond” mosollyal kísérve.
  • Elnézést. Csak ezen a képen látom igazán férfinek. Tudja ez a kép akkor készült, amikor tudattam vele, hogy gyereket várok. Megkértem a barátnőmet, hogy segítsen. Vettem egy távirányítós kisautót, és rákötöttem egy szalagot, ami az állt. “Egy kisfiú apja leszel 7 hónap múlva. Szeretlek!” Ahogy beszélgettünk meglátta a száguldó kisautót, de nem értette elsőre, hogy neki szól. A szalag persze menet közben igencsak lobogott, ezért eltartott az is egy ideig, hogy elolvassa. Mindenképpen szerettem volna megörökíteni az első arckifejezését. Bevallom, hogy nem erre számítottam. Amikor megláttam, hogy elmosolyodik… az volt életem legszebb pillanata. Számítottam én mindenre! Féltem, hogy bepánikol, hogy kérdésekkel bombáz, vagy még arra is, hogy dühöng. De erre a mosolyra… erre nem. Újra beleszerettem. – meghitt mosollyal felnéztem a fiúra, aki furcsa tekintettel az arcán figyelt rám. Összehúztam a szemöldökömet enyhén, hogy kérdőre vonjam. Mire gy folytatta:
  • Emlékszik a fiára?
  • Persze! Kis vasgyúró volt. De nem tudom mitől, mert olyan nehéz volt megetetni… folyton kiköpködte az ételt! Rám, a falra… mindenhova. De persze nem tudtam rá haragudni, olyan cuki volt. – nevettem meghatódva.
  • Mikor látta utoljára? – elkomorodtam, de nehezen szabadultam a szép emlékektől. Valahol a végtelen boldogság és keserűség határán szólaltam meg.
  • Nem tudom. Az apja neveli. Talán már óvodás lehet.
  • Óvodás? Maga mióta van itt?
  • Szerintem legfeljebb egy éve lehet!
  • Egy év? – bólintottam. – Az aktája szerint 15 éve került ide.
  • Ó, te jó ég! Az lehetetlen! Hiszen…! Nem…! 15 év? Hol lehet most a fiam? – megpróbáltam feltápászkodni, de nem tudtam mozdulni.
  • Volt két lánya is. Rájuk nem emlékszik?
  • Lányom? Nem! Kizárt!
  • Ikrek!
  • Nekem biztos nem lányom volt. Nekem fiam volt!
  • Fia is volt, és két lánya. – Kétségbeestem. A torkomban dobogott a szívem. Sikítottam volna, sőt mérgemben meg is ütöttem volna szívem szerint ezt a fickót, aki ilyen hazugságokat állít.
  • Emlékeznék rájuk! Egy anya emlékszik a gyerekeire! Ahogy kihordja, ahogy megszüli! Tudja maga milyen kurva nehéz szülni? Szétreped, mint egy érett görögdinnye! Sosem felejteném el a gyerekemet. Nekem nem voltak lányaim!
  • Mit tenne, ha a fia egyszer ideállna maga elé? – ez a kérdés lecsillapított. Hova tűnt 14 év az emlékeim közül? Mi lett a kicsi fiammal?
  • Akkor már kész felnőtt? Hát… megmondanám neki, hogy mennyire szeretem! Ő volt a mindenem! Imádtam! Az apját láttam benne. Ugyan az én tulajdonságaim is benne voltak, de az édesapja mértékletessége és gyengédsége áthatotta őt. Az apja egy igazi férfi volt, és a fia… bár még pelenkás volt, de szintén talpig férfi lett. Legyen büszke arra, aki!
  • Ennyi?
  • Igen! Az apja biztosan elmondta neki mennyire szeretem, akár minden nap is. Nem lehettem ott vele fizikailag, de gondoltam rá sokszor, és nagyon szerettem. Talán még ezt elmondanám neki.
  • A két lánya Loretta és Linetta. Maga Lora és Lina becenéven szólította őket. – Erősködött a fiú, és mintha a szeme kissé vizenyőssé vált volna.
  • Nem voltak lányaim! Egyébként sem adnék ilyen béna neveket a gyerekeimnek!
  • Császárral hozta őket világra, mert Lina nyaka köré tekeredett a köldökzsinór. Nézze meg! – A srác felállt és elkezdte félrehúzni a takarómat, amikor ráordítottam.
  • Ne merjen hozzám érni!
  • Csak megmutatom a vágást!
  • Takarodjon innen! – ordítottam erőtlenül, de ez volt a tőlem telhető maximum ebben az állapotban. Pedig legszívesebben tomboltam volna.
  • Rendben! – Azzal a srác kitrappolt, és maga mögött bevágta az ajtót. Na most majd kap a nővérektől, hogy mit rongálja itt a berendezést! Szemtelen fráter! Még, hogy lányaim… nekem… Egy anya nem felejti el, ha világra hoz valakit.

 

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés