Kopogtattak az ajtón, és már épp készültem volna kinyitni a számat egy kis mozgolódás után, amikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta köszönés nélkül egy 20 év körüli srác. Morcos volt és kedvtelen. Már elsőre unszimpatikus.

  • Jó napot! Már beszélgettünk. Emlékszik rám? – kérdezte közömbösnek tűnve.
  • Tényleg? Bocsásson meg, tudja az emlékeim eléggé labilisak. Sok mindenre nem emlékszem. Fogalmam sincs ki maga, ne haragudjon! És jót beszélgettünk?
  • Igen, és ott hagytuk abba legutóbb, hogy megmutatta a kedvenc képeit a legrosszabbtól a legjobbig.
  • A legrosszabbtól? Viccel velem? Ezek a képek életem fő művei. Hányat mutattam már?
  • Még csak négyet!
  • Remek! Ezt mutattam már? – mutattam fel azt a képet, ahol nagyon haragudott rám és bocsánatért esedeztem nála.
  • Igen.
  • És ezt?

mark-ruffalo (2)

  • Nem, ezt még nem! Ehhez milyen emlék köti?
  • Megtudta, hogy beteg vagyok. Elmondtam neki, hogy nem muszáj velem maradnia, de a gyerekeinknek szüksége van rá. Tudja három kisgyerekkel nem volt könnyű még kettőnknek sem. Én pedig közöltem, hogy magára marad, mert én meg fogok halni.
  • Három gyerek? Hm…Mennyi idősek voltak a gyerekei?
  • Hát az ikrek már kettő, a fiam meg már szerintem négy vagy öt.
  • Mennyire emlékszik rájuk?
  • Kristály tisztán. Elképzelni sem tudom, hogy milyen dühösek, csalódottak, és zavarodottak lehetnek. Akár csak az apjuk ezen a képen. Millió kérdést tett fel, szidta az orvosokat és kivizsgálást követelt. Én minden papírt elé tettem, így nem volt mit tenni, csak elfogadni az elfogadhatatlant. Én sem tudtam elfogadni. Akkor még jól voltam, csak pár dolgot felejtettem el, folyton fáradt voltam, és néha nehezen mozogtam, de nem éreztem betegnek magam. Viszont akkor, amikor az ő szemébe néztem, megértettem, hogy nagy a baj.
  • Ez a pillanat, amikor megváltozik az életük?
  • Igen. Arra kért, hogy hagyjam egy kicsit békén. Felment a kórház első emeletének teraszára, én az udvaron vártam. Nem is látta, amikor lefényképeztem. Én végig zokogtam, de ő… ő nem. Mire visszatért összeszedtem magam. Hazamentünk, és azt hittük el tudjuk játszani, hogy minden rendben van.
  • És nem sikerült?
  • Pár órával később, amikor a gyerekekkel játszottunk a nappaliban egyszer csak zokogni kezdett. Olyan keservesen sírt, hogy majd bele szakadt a szívem. Mind odamentünk és átöleltük, ő pedig úgy ölelt minket, mintha ez lenne az utolsó pillanat, amikor még együtt van épen a család, és nem akarná elengedni, sőt a könnyeivel akarná konzerválni. Aztán Lora kivette a szájából a cumiját, és bele akarta tenni az apukája szájába. Ekkor elmosolyodtunk mindannyian. Ezután lassan abbahagyta a sírást, majd tette a dolgát, mintha semmi sem történt volna. – sóhajtottam egy mélyet – Ő az én hősöm. Meg is mondtam neki este, és azt hittem, hogy ettől könnyebb lesz neki, de ő egész éjszaka szorosan magához húzott, és hajamba temetve az arcát azt hitte, hogy jól leplezi, hogy sír. – Az emlékeimbe meredve nem is néztem a fiúra, aki most mégis kizökkentett, mert felállt és járkálni kezdett feszülten.
  • Emlékszik a nevemre?
  • Ne haragudjon, de elfejeltettem.
  • A fia nevére?
  • Hát persze… – de ebben a pillanatban elakadt a szavam. Kutakodtam, de egy nevet nem leltem az agyamban égen földön, ami az én göndörfürtös görög félisten kisfiamhoz passzolna.
  • Akkor mondja meg! – kezdtem kétségbeesni. Hogy nem emlékszem a fiam nevére? A kis szerelmemre?
  • Nem hiszem el, hogy ez történik… Sosem hittem volna, hogy nem tudom visszaidőzni az én szemem fényének a nevét! A gyerekeim az életem. Édes Istenem… miért teszed ezt velem! Ne vedd el őket tőlem! – motyogtam fájdalmasan.
  • Ha elfelejtené őket, mit tenne?
  • Akkor meg akarnék halni! Azonnal! Nélkülük nincs értelme élnem!
  • Miért nincs róluk képe?
  • Fogalmam sincs! Emlékszem, hogy a gépem mindig velem volt, ha kellett, ha nem. A férjem utált is érte. De megbocsátott mindig, amikor elkaptam olyan pillanatokat is a gyerekeink életéből, ami pótolhatatlan. Több millió képem volt. Nem tudom hol vannak… Talán fel kéne hívnom a férjemet, hogy hozzon be párat.
  • Mi a kedvenc képe?
  • Ez könnyű! Ez!

Mark-Ruffalo-in-13-going-on-30-mark-ruffalo-3256698-800-451

  • Miért pont ez?
  • Azt hiszem ezért, mert szerettem a férjem mély gondolatait nézni. Nem tudom mi járhatott a fejében, lehet hogy a meccs eredménye, de én szerettem ezt az énjét. A kép villanásánál viszont visszatért a valóságba és megkérdezte, hogy mit akarok. Ekkor elmondtam neki, hogy addig akarok csak élni, amíg méltósággal tudok. Bevallom sokat már nem beszélgettünk utána. Inkább minden pillanatot megpróbáltunk megragadni, amit együtt tölthetünk még, és szerelmet vallottunk egymásnak a lehető leggyönyörűbb módokon.
  • Mit gondol, mennyi ideje van itt?
  • Fogalmam sincs. Talán 2, talán 5 éve. Félek, hogy nem emlékszem sok mindenre már.
  • 15 éve!
  • Mi? Komolyan? Te jó ég! Akkor már felnőttek a gyerekeim?
  • Igen!
  • És nem emlékszem rájuk!
  • Mit tenne, ha besétálna az egyik gyereke?
  • Azt mondanám neki, hogy szia, rég láttalak. Hogy vagy?
  • Ennyit?
  • Megkérdezném, hogy mi van vele. Mi lett belőle? Boldog- e?
  • Nem mondana semmit?
  • De. Azt, hogy köszönjétek meg apátoknak, hogy olyan jó ember, és mindig ott volt mellettetek. Ő a világ legjobb embere!
  • Emlékszik a nevemre?
  • Ne haragudjon, de nem.
  • A nevem Olivér.
  • Áh! Szép név!
  • Köszönöm! A nagyapám után kaptam. – nem tudtam erre mit reagálni. Vajon miért mondja el? Erre ő már nem szólt semmit, még csak nem is köszönt, csak kihátrált az ajtón.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés