Amikor az agyam már ébredezni kezdett, de a testemnek még nem adta ki az ébredj parancsot, akkor érzékeltem, hogy valaki tartózkodik velem egy szobában. Halkan szipog, néha egyet egyet sóhajt. Nem akarom, hogy egy nővér tudja, hogy ébren vagyok, mert nincs kedvem beszélgetni vele. Illetve akárki az, akkor sem akarok. Menjen el, hagyjon engem aludni .

Már nehezemre esett a mozdulatlanság, így úgy tettem, mint aki csak álmában forgolódik. A szipogás abbamaradt ekkor, éreztem, hogy figyel az illető, vár rá, hogy felkeljek. Nem hiszem el, hogy nem akarnak elmenni. Én itt betegként fekszem, nem cirkuszi látványosságként. Egyébként se jöjjenek be, míg én alszom, mert utálom!

Olyan sokat vártam már, és még mindig nem ment el, úgyhogy muszáj más eszközhöz folyamodnom. Eldöntöttem magamban, hogy felkelek és a betegségemet mentségül használva elküldöm a francba. Kell, hogy legyen egy pozitívum ebben a nyavalyás kórban, és ez az, hogy anélkül tehetsz meg dolgokat, hogy számolnod kelljen a következményekkel, mert egyszerűen elfelejtem, hogy mit tettem, így őszintén tudok hazudni.

Úgy tettem hát, mint aki ébredezik. A szememet dörzsöltem majd doromboltam egy sort macska módra. Végül rámeredtem a látogatómra, mintha meglepődnék rajta. És valóban meglepődtem. Egy húsz év körüli srác pillogott rám vörös szemekkel és orral. És valahonnan ismerős volt… de hát nem emlékszem úgy sem… vagyis… meg van!

– Olivér? Mit csinálsz te itt? – A srác minden gondját elfeledve felpattant és mindkét kezemet hevesen megragadva, szinte követelőzve várta a kérdést arra a válaszra, amit még fel sem tett. Láthatóan csillapítania kellett magán, hogy ne ijesszen meg engem, pedig én már tényleg nem tudtam mi van, és megrémültem mit akar tőlem egy egyetemista kamasz, miért van itt a szobámban, főleg miközben alszom, miért sír, és most miért szorít?

– Emlékszel rám? – kérdezte olyan visszafogottsággal, mintha egy csuklást szeretne visszafojtani.

– Te vagy az egyetemista srác, akinek a múltkor meséltem a férjemről! – Olivér lehajtotta a fejét csalódottan és lecsukta a szemét egy pillanatra, majd összeszedve magát mosolyt erőltetett az arcára.

– Úgy van! Én vagyok az egyetemista srác. – Azzal elengedte a kezemet.

– Nem ezt a választ vártad!

– Köszönöm, hogy emlékszel rám! A többivel ne foglalkozz!

– Miért vagy itt? – lehajtotta a fejét és sóhajtott egyet.

– Idehívtak. Rosszul voltál. De nem értettem szót veled a telefonba, így mire ideértem, bealtatóztak.

– Miért téged hívtak?

– Ez bonyolult!

– Bonyolult… szóval emlékeznem kéne rá, de nem emlékszem. Talán viszonyunk van? – néztem rá komoly választ várva, mire ő elmosolyodott.

– Na ezért örülök, hogy itt vagyok! Most rád van szükségem. – Erre újra elkomorodott.

– Miért sírtál? – tudakoltam megértően. Az órára nézett a fejem felett, majd mintha egy követ görgetne le a mellkasáról, úgy szólalt meg.

– Ma hajnalban meghalt az édesapám. Tudtam, hogy meg fog halni, mert volt több komoly szívinfarktusa, amiből egyre kevésbé tudott felépülni. De úgy tűnt, hogy ő mindent túl él, az eddigi infarktusait is több műtét árán, de megúszta. Most is úgy voltam vele, amikor egy hete kórházba került, hogy rendbe jön. Aztán tegnap fel is ébredt. De 8 órával ezelőtt hívtak, hogy baj van, majd 6 órája örökre elaludt.

– Őszinte részvétem! – Egy pillanatra küzdeni látszott a sírással, majd megszólalt elfúló hangon.

– Neked is!

– Nekem? – nem értettem miért mondja, de nem is volt fontos. Az jobban érdekel, hogy egy vadidegen miért  ül az ágyam mellett az apja halála után pár órával! – Mit csináltam, amiért idehívtak?

– Állítólag felálltál, és sétáltál félálomban a folyosón. Ami lehetetlennek tűnt, mert évek óta nem keltél ki ebből az ágyból!

– A kezeimet sem tudom mozgatni, nem hogy a lábaimat.

– Pedig többen állították, hogy sétáltál és beszéltél valakihez.

– Kihez? Biztos a nővérekhez!

– Nem. A férjedhez.

– Itt volt a férjem? Most hogy mondod rémlik a beesett aggódó arca. Mint amilyen mostanában volt. Mint ezen a képen is, előhalásztam a párnám alól a megfelelő képet.

mark_ruffalo (2)

 

– Ez mikor készült? Jó régi kép lehet!

– Ez, amikor legutóbb itt volt. Felébredtem az egyik műtétem után és ez fogadott. Itt kuporgott az ágyam mellett. Őrzött engem, mint egy angyal. – Kivette a kezemből a képet, amit már megsínylett az évek óta a párnám alatt rejtőzés, nosztalgiázva méregette, majd megszólalt.

– Ez legalább 5 éves kép, akkor tört el ez a szemüvege, amikor a… – Elharapta a mondatot és felkapta a fejér. Tekintete az értetlen arcommal találkozott, és valószínűleg megérezte az élesen a mellkasomba mélyedő fájdalmat, amit a mondata miatti értetlenségem és ijedtségem okozott.

– Hogy mi?… – préseltem ki magamból döbbenten.

– Ne haragudj! Megfeledkeztem róla! Már annyiszor, annyiféleképpen közöltem veled, hogy a fiad vagyok, hogy most kiment a fejemből egy pillanatra, hogy nem tudod! Ne haragudj rám! Elmenjek? – A döbbenettől nem tudtam megszólalni, csak bámultam az arcot, amin megpróbáltam felfedezni a saját vagy a férjem arcát, de igazán bárkinek a gyereke lehetett volna. Hogy pont az enyém? – Had ne kelljen most elmennem, anya! Csak egy kis időt had töltsek veled, kérlek! Szükségem van most rád! – Ekkor még nagyobb fájdalom hasított át rajtam, kis híján megfulladtam tőle.

– Az apád…. – lihegtem- a férjem… – az ajkába harapott és elöntötte a könny a szemét. Már nem tudott tovább nem sírni. Aztán bólintott kettőt, majd a lepedőmbe temetve az arcát zokogott tovább. Hátraejtettem amúgy is erőtlen fejem és a plafon bámulva a fájdalomtól eltompultan hagytam, hogy a könnyek akadálytalanul végigfutva az arcomon és a fülemen a párnámon landoljanak, ahol a szövet megpróbálta eltüntetni őket. Emlékek tucatjai futottak át az agyamon. Emlékeké, amik még megmaradtak belőle, bennem. Vajon mennyi veszett el belőlük…. és még így is mennyi van… Arcok és pillanatok, amiket sohasem felejtek el. Az egyik egy mélyreható pillantás, a másik egy mogorva arc, ami rám kacsint, és innen tudom, csak én, hogy minden rendben van, és a mogorvasága nem befolyásolja egy pillanatra sem, hogy szeret. Annyi szép pillanat, annyi szép remény… és mind odalett. Most már végleg! A fiú… a fiam végül megszólalt.

– Amikor felhívtak, hogy mit művelsz, akkor már tudtam. Percekkel korábban közölték, és én letaglózva ültem a váróban. Nem volt remény többé, és úgy éreztem, hogy még csak el sem köszöntem tőle. Amikor átadták neked a telefont, nem hittem a fülemnek. Azt hiszem, hogy veled üzent nekem. Amikor beszéltem veled a telefonba olyanokat mondtál, hogy mostmár nagyon jól vagyok, hogy ne aggódjak, hogy szeretlek fiam, én úgy éreztem, hogy ezt nem te mondod, hanem apa. Nem tudom miről beszéltél vele, és talán a gyász szól belőlem, de mi más magyarázat lenne arra, hogy pont akkor jön nálad ez az őrület, hogy apával beszélsz, amikor apa épp… meghalt. Bolond vagyok, anya?

– Nem kicsim! Nem emlékszem, hogy beszéltem volna vele, és arra sem, hogy… – elgondolkodtam, csak úgy sodortam magukkal a gondolatok… foszlányok voltak minden időből, összefüggéstelenül… elkedvtelenedtem- Valójában arra sem emlékszem, hogy hogy hívják apádat. Az én egyetlen és örök szerelmemet.

– Nyári Sebestyén. A te nevedet vette fel, mert azt mondtad neki, hogy nem mész hozzá csak azért, hogy egy férfi mellett teljesen eltűnj! Gesztusként lemondott a nevéről, hogy ne érezd úgy, hogy elnyom téged. Ezt akkor mesélte el, amikor a 18.szülinapomon nem jött el hozzád, hogy engem ünnepeljünk, és szomorú volt ezért, én pedig nem értettem, így kérdőre vontam, hogy miért olyan fontos, hogy kéthetente szombaton veled töltsön egy napot, miközben te nem emlékszel rá. Kiskorunk óta le voltunk rázva ezeken a szombatokon, kamasz voltam és meggondolatlan. Ekkor elmesélte nekem, hogy mennyire szeretett, és hogy milyen élettel teli nő voltál, milyen boldog volt, amikor igent mondtál neki és milyen boldoggá tetted őt, addig, amíg végül ez a kór el nem vett téged tőle. Felvette a neved, hogy ne érezd, hogy eltűnsz, végül egy betegség árnyékában tűntél el. Azt mondta akkor, hogy csak azt kívánja nekünk az életben jókívánságnak, hogy mi is találjunk egy olyan személyt, mint amilyenek ti voltatok egymás számára, és szeressenek minket olyan odaadással, mint ahogy ti egymást, és legyünk olyan boldogok, mint amilyenek ti voltatok egymás mellett. Mi nem láttunk belőled mást, csak egy beteg, magatehetetlen, idegen nőt, akinek apa lesi minden szavát. Nem értettük! Csak most kezdem megérteni.

– Mi volt az eredeti neve?

– A fiúkori? – kuncogott erőtlenül – Zala.

– Zala Sebestyén… Jobban járt az én nevemmel… – ránéztem önelégülten a fiamra, aki azzal az arckifejezéssel, amit erre a megjegyzésemre vágott valóban felidézte előttem az apját.

– Be kell vallanom, hogy néha úgy tűnik, mintha csak a tested sérült volna, de az agyad nem. Máskor meg… Néha fogalmad sincs, hogy hol vagy, és miért nem tudsz mozogni. Néha gyereknek képzeled magad, és engem szólítasz apának, hogy vigyelek haza a kórházból. Aztán vagy néha ilyen is… amikor nagyjából tudod, hogy mi a helyzet. És helyén van a humorod. És van benned valami… élet… – Összehúzta a szemöldökét, és a kezét kezdte el vizsgálgatni a gondolataiba mélyedve.

– Sajnálom, hogy nem lehettem olyan anya, aki kiabál veled, hogy miért nincs rend a szobádban, vagy amiért nincs meg a leckéd. Szívesen megmondtam volna neked azt is, hogy ne barátkozz ezzel vagy azzal, mert olyan izék…  Zongorára meg táncolni járattalak volna, de gondolom az apád sportolni vitt… Veszekedtem volna vele emiatt, de úgy, hogy bele zengett volna a ház. Kutyád lett volna már elsős korodban, akit neked kellett volna gondoznod, és ha nem csinálod meg, biztos elvertem volna a fenekedet. Aztán a lányokat is féltened kellett volna tőlem. Aki tetszett volna már az oviban… kicsinálom… elásom a kertünkbe… az tuti… Ahogy a lány is be lett volna betonozva a pincébe, aki először megcsókolt! Az, aki pedig az ártatlanságodra tört… azt négy darabban találták volna meg valami bűzös sikátorban…- Olivér szégyenlősen rám vetette a szemét, és elérzékenyült mosollyal nyugtázta a hallottakat.

– Ilyen anya mellett valószínűleg felkötöm magam… de most ez is jó alternatívának tűnik. De csak hogy tudd… Zongoráztam, egész jól. Apa táncolni is taníttatni akart, de én letettem a voksomat a foci mellett, és onnantól nem volt beleszólása, mindig mondta is, hogy a makacsságomat tőled örököltem. Csak olyan barátaim voltak, akiket te is láttál. Amikor valakivel összebarátkoztam azzal pecsételtük meg a barátságot, hogy az illetőt elhoztuk ide. Kutyám is volt, bár tény, hogy apa és a mama viselték inkább gondját, mint én. Az oviban, aki tetszett szemét volt velem akkor is, meg később is, megérdemelte volna, hogy elásd. Az első csókomat egy olyan lánytól kaptam, aki három év járás után kidobott egy idősebb pasiért, mondván, hogy túl gyerekes vagyok, szóval megmondom a címét szívesen, ha betonozni akarsz. A legutolsó lányról pedig még nem késtél le. Ha gondolod, magam veszek fejszét a daraboláshoz. Felírom a listára… gyertya, gumi, fejsze…

– Nem mondod!

– Hát csak poénkodtam, de ha erre vágysz… – félmosolyra húztam a szám.

– Hány éves vagy tulajdonképpen?

– 22.

– Ajjaj… Apád valamit nagyon elontott akkor… nem mondta, hogy mit kell csinálni?

– Anya! Hogy képzeled! Apával ilyenről sosem beszéltem!

– Nem?

– Nem! Hisz neked kellene a legjobban tudni! Maga volt a megtestesült merevség.

– Valamit nagyon félreértettél apádban, édesem! Talán nélkülem szigorúbbnak kellett lennie, és nem tűnhetett gyengének, mert gyerekek voltatok és a gyerek olyan faj, aki hihetetlenül képes a szüleit manipulálni, de ő egy nagyon jó fej, nagyon érzéki, nagyon felszabadult pasi volt. Imádtam… Mi 21 évesen ismerkedtünk meg. Egy hétig bírtuk! Persze egyikünk sem volt már tapasztalatlan. Amint túl voltunk az elsőn egymással, alig vártuk a következőt, annyira összeillettünk. Már túladagolásunk volt egymásból, de még mindig vágytunk a másikra. Ez egészen az esküvőig nem sokat változott. Szóval nem akarom, hogy az első jöttmenttel ágyba bújj, de két ilyen embernek, mint én meg az apád, hogy lehet egy olyan fia, aki 22 évesen még szűz… érthetetlen.

– Jól van, anya, elég legyen! – mosolygott rám szégyenlősen.

– Hát én sosem voltam prűd, fiam! Ha én melletted lettem volna, nem lett volna hiányod a szexuális felvilágosításból. Tuti, hogy apád helyett apád lettem volna, pornó újságot meg filmet vettem volna neked, és elmondok mindent, amire kíváncsi vagy. – kuncogtam az egyre vörösebb fiam arcát elnézve.

– Ez az első igazán komoly ok, amiért hálás vagyok, hogy apa nevelt fel. – Húzta mosolyra a száját önelégülten. Én fáradt tekintetemet megpihentettem a vonásain. – Jaj, anya! Ugye most nem sértődtél meg? Vicceltem csak! Imádtam volna veled pornót nézni… Most jobb?

– Ki mondta, hogy veled néztem volna? – a fejemet ráztam játékosan. – Ne haragudj, csak elgondolkodtam rajta, hogy mennyire apád fia vagy.

– Igazán? Ő nem nőzött melletted, szóval… azt hiszem onnan tanultam ezt az önmegtartóztatásos dolgot.

– Nem arra mondtam. De ha már itt tartunk, hány évig nem éltem veletek? Hány évig élt érintés nélkül?

– 15 éve vagy itt. 7 éves voltam, amikor harmadszor műtöttek, és akkor kerültél ide. Bár akkor még havonta egyszer haza jöttél. Nagyjából 10 éves lehettem, amikor végleg tolókocsiba kerültél. Akkor már csak az ünnepekre jöttél haza. a 12. születésnapi bulimra pedig már nem tudtál eljönni. Tehát úgy vélem, hogy onnantól lehet számolni ezt, vagyis szerintem 10 éve. Bár, ki tudja, hogy mit tett veled, amikor eljött.

– Mindig eljött?

– Kéthetente szombaton itt volt veled. Csak akkor nem, amikor valami ünnep volt, akkor hagyta ki. Bár karácsony harmadnapján szintén mindig lepasszolt a mamának minket.

– Minket?

– Engem és az ikerhúgaimat. Mire gondoltál?

– Hogy mi?

– Azt mondtad, hogy nem az önmegtartóztatásra gondoltál. Hát mire?

– Szóval három gyerekem van? De durva… Az arckifejezésedre gondoltam. Imádtam apád arcait, a legcsúnyábbtól a legkomorabbon át a legviccesebbig, mindent. De ez a szúrós nézés… ez a tipikus apádra jellemző tekintet… ez megvan benned is.

– Melyik?

– Pechedre van róla képem egy ilyen pillanatban is.

avng23

– Áh, ez! Igen, ez tipikus apa nézés! Bár rám ritkán nézett így, inkább a lányokra jutott ez az oldala. Nem tudod eldönteni, hogy most ez a mi van beszóltál nézése-e, vagy humorizálni készül, esetleg valami olyat tesz mindjárt, amitől fejre áll a ház.

– Jaj ne már! Mondd, hogy nem volt ő is olyan kenyérre kent lányos apuka!

– De, olyan volt! Jó, szigorú is volt velük, mint velem, és nem tűrte a rendbontást. De aztán Linával más lett a helyzet… – gyanúsan elhallgatott. Rá is kellett kérdeznem, hogy megtudjam a folytatást.

– Miért?

– Lina furcsa dolgokat csinált az iskolában. Jó, mentálisan sosem volt egy Nietzsche, de azon felül furán kezdett viselkedni. Még nem gyanakodtunk, amíg el nem kezdett zsibbadni a keze. Ő is örökölte tőled a gént, rajta is jelentkeztek a tünetek, így neki is az lesz a sorsa, mint neked. Ezért nem hozta őket ide szinte soha az utóbbi 5 évben. Nem akarta, hogy Lina szembesüljön a betegsége súlyosságával, nem akarja elvenni a fiatalságát, az életét.

– Te jó ég… Továbbadtam a szenvedéseimet a lányomnak… Akiről nem is tudok… Miért érdemeltem én ezt a sorsot, édes Istenem!

– Megölelhetlek? – zavartan nézett mindenfelé, mintha rájött volna, hogy rosszat kérdezett, majd magyarázkodni kezdett. – Tudod… olyan ritka, hogy tudod, hogy a fiad vagyok, és nem küldesz el azzal, hogy csaló vagyok, mert a te fiad 5 éves. És olyan régen volt alkalmam átölelni, mondjuk javarészt magam miatt. Zavartak a csövek, meg kamaszodtam is… De most, hogy félárva lettem…

– Jaj, édesem! – kiskutya szemekkel nézett rám, én meg megpróbáltam helyet csinálni neki a korlátolt mozgásom ellenére. – Gyere ide kicsim! Te nekem valóban mindig 5 éves maradsz! – Elnevette magát, aztán átölelt, én meg megfogtam a karját, és erőtlenül a nyakamba húztam. Nem sok kellett neki, hogy megsejtse és tejesítse, amit igyekszem megtenni: Magam mellé húzni. A vállamhoz feküdt, én meg erőmön felül megcsókoltam a homlokát, és beletúrtam a sűrű fekete hajába, amit apjától örökölt. Ennyi kellett hozzá, hogy eleredjenek a könnyei, majd ahhoz, hogy a vállamon álomba sírja magát. Mit tehetnék én a fiamért ennél többet ilyen állapotban? Semmit!

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés