Nehéz elmesélnem az elmúlt időszakot az életemből, főleg, úgy, hogy a miérteket, a felszín alatti erőket, a látszat mögötti dolgokat is érzékeltetve, mert az esetek 90%-ban az mozgatta a szálakat, ami bennünk történt.  Az elmúlt két év nehéz volt számomra, mind testileg, mind lelkileg, amit legszívesebben kitörölnék az életemből, de mégis mindenben látom, mindent körülleng, mindent átitat. Fáj, de ragaszkodom hozzá. Hol is kezdjem… Tudják mi az a Stockholm szindróma? Lényegében azt jelenti, hogy egy alárendelt, minden szabadságától megfosztott személy beleszeret az elrablójába, mert az minden kínzás és szabadságfosztás ellenére némi figyelmességet ad fogvatartottjának. Nagyjából velem is ez történt. Annyira, hogy még hozzá is mentem az elrablómhoz. Két évig raboskodtam a kalitkámban, ami alatt teljesen beleszerettem, és kértem, hogy vegyen feleségül. A házasság a szabadságomat jelentette, de nem szabadulni akartam, épp ellenkezőleg: örökre ott és vele maradni.  A szabadulásom első napján, a nászéjszakám szépségétől körbelengve, szerelemmel a szívemben mégis a legelső dolgom volt bemenni a legközelebbi rendőrkapitányságra, és feljelenteni. Megszakadt a szívem, de ugyanakkor meg is könnyebbültem. Most ő raboskodik. Tőlem függ, hogy mikor szabadul. Azért mesélem el ezt a történetet, hogy felkészüljek a tárgyalásra, hogy tisztába jöjjek magammal, az érzéseimmel, hogy eldöntsem, hogy szabadon engedjem- e, vagy dacoljak, mert ő sem tette.

Érdekes módon ez a rabsági viszony egy kölcsönös szerelemből fakadt. Ne nevessenek! Tényleg így volt! Én már azelőtt szerettem, mielőtt elrabolt volna, és ő is engem, ezért rabolt el. Egy éve dolgoztam már egy szállítmányozási cég irodáján, amikor őt is alkalmazták sofőrként. Nehéz kimondanom a nevét, és a pszichológusom szerint ez nem véletlen, így mondjam ki minél gyakrabban, szóval kimondom: Kornélt. Hú… nem tudom miért ilyen nehéz. Talán mert az elmúlt két évben ragaszkodott hozzá, hogy mindig úgy szólítsam, hogy Szerelmem. Már legelső beszélgetésünk kissé hosszúra sikeredett. Visszahúzódónak hatott, de a zavart viselkedés alatt látszott egy alapvető magabiztosság. Azt gondoltam róla, hogy csak azért ilyen, mert nem hazai pályán van, talán fél, hogy nem mutathatja ki már az első héten a szimpátiáját egy munkatársa iránt, hiszen ez az állásába is kerülhet. Azt gondoltam az elején, de mostmár tudom is, hogyha valahol máshol ismerkedünk meg, levesz a lábamról, elvarázsol, a hálószobájába csábít és talán normalizálódik a viszonyunk. Minden bizonnyal belekerültünk volna a munkahelyi kapcsolatok kavalkádjába, ami egy ketyegő bomba, és előbb vagy utóbb robban, hiszen ez a munkahelyen született románcok sorsa. Minden fuvarlevél átvételt kísért egy közös kávézás. Jó indok volt, hogy nekik csak automatás kávézási lehetőségül volt, míg az irodában volt kávéfőző. Neki jól esett ez a figyelmesség, nekem a gondoskodás, és mindkettőnknek a közös 5-10 perc, ami alatt beszédbe elegyedhettünk. Persze mindketten gondosan ügyeltünk rá, hogy vonzalmunk ne legyen látható a munkatársak, főleg ne a felettesek felé. Nyilván volt suttogás a hátunk mögött, de alapvetően igyekeztünk jó munkatársi kapcsolatnak láttatni, ami köztünk van.

Pár hónappal később már mi is elbizonytalanodtunk egymásban, mindketten nagyon jól játszottuk az érdektelent a másik iránt, ami mindkettőnkben kétségeket vetett fel. Az elején illedelmességből nem kezdtünk ki a másikkal, később pedig a bizonytalanság miatt. Februárban jött a céghez, kristálytisztán emlékszem a napra. Júniusban már kételkedtünk a másik vonzalmában. Erre külön alkalom volt, hogy a munkatársamnak kimondták a válását, és ő vigasztalni próbálta. Mint kiderült, pont a mi viszonyunkat akarta felmérni a túlzott kedvességgel. Tudni akarta, hogy hogyan reagálok, hogy több vagyok- e, mint egy kedves kolléga. Szeptemberben történt, hogy láttam őket csókolózni. Mint később kiderült, tudatosan tervezte úgy, hogy én azt a csókot meglássam. Mérges voltam rá, és nem voltam vevő a poénjaira, és nem főztem neki kávét. Ezzel megbuktam az ő vizsgáján, és azt hiszem ő is megbukott az enyémet, hiszen nem is akarta helyre hozni a viszonyunkat. Itt történt a végzetes holtpont, ami egyszerre fordított minket egymás és önmagunk ellen. Szakítópróbát végeztünk, és sikerült elszakítani halvány látszatkötelékünket, amitől mindketten megtaláltuk a saját sötét foltunkat.

Ezt a szituációt boncolgatjuk hetek óta a pszichológusommal, ami higgyék el nekem, hogy rohadt idegesítő.

Nem is tudom, miért beszélek róla…

hagyjuk is…

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Következő bejegyzés