A szökési módokon nagyon sokat gondolkodtam. A telefonelvétel volt az első, amit kipróbáltam, de ujjlenyomat leolvasós volt a billentyűzára, úgyhogy visszatettem. Tudtam, hogy ha leütném… ha bántanám valahogy… de egyrészt féltem, hogy megint nem az eszméletét veszíti el, hanem csak megtántorodik, mint a kalapácsnál… és bevallom, hogy féltem bántani. Olyan mély volt a seb a kalapács nyomán, úgy ömlött belőle a vér, hogy el kellett gondolkodnom azon, hogy mi történt volna, ha nem tompítja a kezével a becsapódást. Talán betöröm a koponyáját, és meghal. Érdemel halált? Nem. Segítséget érdemel, szerető embereket érdemel, de halált, és még több sebet nem. Minden olyan lehetőséget kizártam, ahol bántanom kell őt. Gyengeség, tudom. Más foglyok zokszó nélkül bántották volna. De itt és most én voltam a fogoly, és én nem tudtam megtenni. Bármilyen hibát is követett el, ő nem bántalmazott engem testileg, én sem fogom őt. Persze nem esett jól, hogyha rám tette a bilincset, meg ha lefogott, de azért legfeljebb egy kis ütlegelés járt, amit meg is kapott mindig.

Szegényem… hogy tehettem ezt vele. Ő mindig olyan rendes volt hozzám. Én meg odavetettem a bűnözők közé. Ki tudja, hányam bántják ott. Verik, zaklatják, szívatják. És csak én vethetek véget a szenvedéseinek.

Bár kezdek attól félni, hogyha visszavonom a vádakat, akkor én kerülök a börtönbe, valami jogszabály miatt. Hiszen elraboltak, fogva tartottak, ami súlyos vád, főleg, ha alaptalan, és ha visszavonom a vallomásomat, akkor az lesz. Nem mertem még az ügyvédemnek sem felvetni a témát. Rettegek, hogy elpártol tőlem, ha ezt meghallja. Nem akarom elbizonytalanítani, mert ha ő bizonytalan lesz, nem lesz képes védeni engem. A célom a mielőbbi vádalku, de ezt nem mondhatom ki. Mi kell tőle? Pénz? Ha a felesége vagyok a pénze fele az enyém. Bocsánatkérés? Annyiszor kért már mindenért bocsánatot, hogy könyökömön jön ki. A házasság érvénytelenítése? Talán. De ebben sem vagyok biztos. Megbüntetni? Igen, egy kicsit ez a cél. Élje át ő is, amit én. Bár neki szörnyű helye van. Én egy csodálatos ágyban aludtam, a legjobb ételeket ettem, törődtek velem, és nem értek hozzám, nem aláztak meg, semmi ilyesmi. Nem tudom…

A szökésekben talán a legszörnyűbb az volt, amikor reményt adtam neki arra, hogy köztünk valami lesz, miközben én még nem akartam. Egybe folytak a napok, de talán olyan fél éve lehettem ott. Behozta az ételemet tálcán, és letette az időközben vásárolt étkezőasztalra, ami természetesen a falhoz volt rögzítve, nehogy ostobaságot tegyek. A két szék is az asztal lábához volt fúrva, úgy kellett bemásznom. Viszont szép volt, és kényelmes. Ő is bemászott velem szembe, és nézte, ahogy eszem. Megkérdeztem, hogy miért néz így, mire azt felelte. „Mindennap hálás vagyok, hogy itt vagy velem. Tudom, hogy ez a szemedben mekkora bűn, de van olyan bűn, amit az ember nem bán meg, hogy elkövet. Gyönyörű vagy, imádlak nézni. Melegséget adsz a szívemnek, rendet az otthonomnak, célt a lelkemnek, és kellemes bizsergést a testemnek.” Erre szégyenlősen elnevette magát, és bocsánatot kért, hogy nem akar zaklatni, és nem arra gondolt, amire hiszem, hogy gondolt. Nem tudtam mit kezdeni a vallomásával, viszont elgondolkodtam a lehetőségen, hogy mire gondolhatott. „Arra gondolsz, hogy át akarsz ölelni? Meg akarsz csókolni? Hozzám akarsz bújni?” Furcsa tekintettel nézett rám, szinte esengve, hogy ez most ne valami átverés legyen. Átfonta a mellkasán a karját, mint egy védelmi vonalat állítva a szíve elé, és bólintott. „Én is vágyom ilyesmire.” Ejtettem el, mint egy morzsát az éhezőnek. Pedig akkor még dehogy vágytam.

Hosszú percekig kémlelt, míg én nem reagáltam az ő kíváncsiságára, mintha belefeledkeztem volna az ételbe.  Még talán mondtam is, hogy isteni finom az étel. Csak azt bántam mindig az étellel kapcsolatban, hogy sosem kaptam kést, mindig előre felszelte a húst nekem, mint egy gyereknek. Persze most már hálás vagyok érte, mert használtam volna. Feltettem magamban az utolsó kérdést, hogy biztos vagyok-e benne, hogy kibírom-e azt is, ha esetleg eldurvul a helyzet, de meggyőztem magam, hogy jó lesz ez így. Felnéztem hát rá, és álltam a tekintetét. „Viccelsz, ugye? Át akarsz verni?” Felkönyököltem az asztalra, és nyeltem egyet, hogy ne maradjon falat a számban, meg hogy húzzam az időt, és ezzel keltsem a feszültséget. „Nem vicceltem.” Az arcán egyértelműen látszott, hogy elérzékenyül. Végül becsukta a szemét, és adott pár másodpercet magának, hogy összeszedje magát. „Ez valami újabb trükk, ugye? Okosabb vagy, mint gondoltam. Bocsánatot kérek azért, amiért alábecsültelek. Számítanom kellett erre, az érzelmeimet kihasználni logikus lépés. Túl rosszul leplezem őket, ez az én hibám. Ha befejezted, mennék.” Megfogta a tálcát, mire végigsimítottam a kézfejét. Ijedten nézett rám, mintha félne tőlem. „Mi lenne, ha tennénk rá egy próbát, hogy hazudok-e.” Elengedte a tálcát és hátra lépett. Gondolkodott. „Talán ostoba vagyok, de tudod mit, belemegyek a játékodba.” Kimásztam a székből, és mindentől távol álltam, hogy ne sejtsen cselt a dologban, majd felemeltem a kezeim, bizonyítva, hogy nincs benne semmi. „Szeretném, ha átölelnél.” Mintha áramütés érte volna, olyan arcot vágott, de nem tudott parancsolni magának. Tudta, hogy csapda, de nem bírta megállni, hogy ne sétáljon bele. Odalépett hozzám, és átölelt. Én a nyakába borultam, és valóban hagytam, hogy átjárjon az ölelésének a melege. Talán ekkor kezdtem el megérteni, hogy mekkora hatalmam van felette valójában. Végigsimítottam a hátán, mire ő könnyekben tört ki, és olyan erősen szorított, hogy azt hittem összetör. Sírós hangon vallotta: „Annyira szeretlek, hogy belehalok. És fogalmam sincs, hogyan mutassam meg neked. Az előtt sem volt ötletem erre. Ezért jött ez a már eleve egy elhibázott lépés, ez a kétségbe esés. De most aztán végképp nem tudom, hogyan tovább. Hagynom kellett volna kicsúszni a kezeim közül, mint a többieket? Ha megtettem volna, végem lett volna. Önző vagyok, de most legalább van miért felkelnem reggel, munkába mennem, felöltöznöm. Látom rajtad, hogy ez neked nem jó, de mondd meg, mit tehetnék, hogy mind a kettőnk boldog legyen?” Hidegzuhanyként hatottak rám a szavai. Már ott megbocsátottam neki mindent, azt hiszem. Még a hátra lévő időt is. De még idő kellett, hogy megértsem ezt. Adtam neki végül egy puszit az arcára, amit áhítattal fogadott. „Most megyek, mert azt hiszem, hogy nem fogom tudni megállni, hogy átlépjek egy határt.” Nem engedtem el. „Lépd át!” Bíztattam. Ő elmosolyodott, de kiszabadult a karomból és kimenekült.

Másnap felajánlottam neki, hogy szívesen alszom vele, ha akarja. Egy feltételem volt: ne itt a kalitkában aludjunk, hanem nála. Belement. Úgy feküdt mellém, mintha egy kígyó lennék, aki bármikor megmarhatja. De én átöleltem, és simogatni kezdtem. Eltartott egy darabig, mire vette a bátorságot, hogy ő is elkezdjen simogatni engem. Csak a hátamon, a karomon, meg a tarkómon, ahol én tettem neki. Olyan nehezen akart elaludni. Nem akarta elhinni, hogy ott vagyok vele, és hogy hozzám érhet. Én hagytam, hogy elmerüljön az érzésben, lássa, amit akar, érezze, amit akar. Bevallom, hogy rám is hatással volt. Rajongtak már értem, de nem ilyen áhítattal, és nem olyan pasi, aki nekem is valóban tetszett. De Kornél rajongását szívesen fogadtam. Én is csodálva néztem a selymes hajának könnyűségét, talán bele is túrtam már a vége felé, a bőrének a textúráját, a szeme csillogását, az illatát, a lélegzetvételét, a testének melegét, a szívdobogását, az érintésének varázsát. Mégis arra vártam, hogy elaludjon.

Amint úgy éreztem, hogy elég mélyen alszik, úgy tettem, mintha csak mocorognék, de felébredt rá, és hagyott megmozdulni, majd az új testhelyzetemben ismét átölelt. Órákkal később sikerült csak úgy mozdulnom, hogy már nem követett, bár, mint később kiderült csak kíváncsi volt rá, hogy mit teszek. Végig éber volt, amíg én a kulcsért kutattam. Akkor is, amikor megtaláltam a kulcscsomóját és kinyitottam a hálószobája ajtaját. Akkor is, amikor felöltöztem a szekrényéből, és akkor is, amikor elindultam a bejárati ajtó felé. Csak akkor vettem észre, hogy követett, amikor már az ajtónál álltan, kezemben a kulccsal. Összefont karral bámult a sötétben, én meg éreztem, hogy itt a vég, de azért még megpróbáltam a lehetetlent, és remegő kézzel, kapkodva kinyitottam a zárat. Sikerült. Lenyomtam a kilincset, és már készen voltam szaladni. Kinyitottam az ajtót, és már épp megcsapott a csípős hajnali levegő, amikor éreztem, hogy elvesztem. Ott termett mögöttem, és bevágta az ajtót. Oda se kellett néznem, hogy érezzem szúrós tekintetét. Ledermedtem, és remegni is kezdtem. Átléptem egy nagyon kényes határt, aminek a következményeitől rettegtem. Vékonyka hangon próbálkoztam tovább. „Engedj el, kérlek. A becsületszavamat adom rá, hogy nem foglak feljelenteni. Megígérem neked, hogy nem fogsz elveszíteni, szabad emberként visszajövök hozzád, és szeretni foglak. Csak most legyen ennek vége. Engedd szabadon a rabodat, hogy kapj helyette egy szabadon szerető nőt.” Elgondolkodott rajta. De én akkor még nem álltam készen. Eszem ágában sem volt még egyszer esélyt adni neki. Egyáltalán nem gondoltam komolyan azt, hogy visszajövök, vagy hogy nem jelentem fel. Ő ezt megérezte, és bár nehéz szívvel, de úgy döntött, hogy odanyúl a kulcsért, bezárja az ajtót, és elsétál a kulcscsomóval. Belém lát, ezt már az elejétől tudtam. Amint őszintén kezdtem el közeledni felé, egyből tudta. Őt nem lehetett átverni.

És mire ment azzal, hogy ott tartott? Beleszerettem. Elérte a célját. Hozzámentem, és szeretem. Tényleg akkorát hibázott volna? Nem tudom. Aki tudja, mondja meg, de minél előbb.

Sokáig ámítottam őt is és magamat azzal, hogy ha nem rabol el, akkor sokkal előbb lett volna köztünk valami. De ez hazudság. Én nem akartam tőle akkor már semmit. Én menekülni akartam tőle már akkor is, amikor csókolóztam vele. Túl heves érzelmek voltak azok nekem, túl fékezhetetlen tűz, amitől én mindig megijedtem, és egy idő után futásnak eredtem menetrend szerint. Már ott, annál a csóknál belém látott. Tudta, hogy menekülnék előle, tudta, hogy bármit tenne, nem tudna megtartani. Ezt a hűvösséget az apámtól örököltem. Ő sem szerette a túlfűtöttséget. Bármi szívet facsaró történt velünk, inkább kihátráltunk belőle. Hát most nem volt hova menekülnöm, és ezt neki köszönhetem.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés