Bármilyen hihetetlen, de még ez az átverés sem az utolsó szökési kísérletem volt. Még nagyon sok volt utána. A harmadik olyan alkalom, amikor láttam a szabadság kapuját elég összetett dolog volt. Új ruhákat kaptam, és egy szép szekrényt… de nem akarok elveszni a részletekben- a lényeg, hogy ahogy tettem el a ruhákat, Kornél is ott téblábolt körülöttem, és ahogy ült le az ágyamra, rátette a tenyerét az egyik nadrágra, ami még egy fóliába volt csomagolva. Óvatosan eltettem, és amikor másnap dolgozni ment kipróbáltam. A tenyeremre tettem a fóliát, és működött. Kijutottam a pincéből. Csak azt felejtettem el, hogy az ajtó mindenről küld neki smst. A bejárati ajtót minden erőmet összeszedve elkezdtem feszegetni az előtte már rég oda rejtett akasztóból, csavarhúzóból és kalapácsból álló szerkezetemet. Volt időm kitalálni, hogy lehetne kinyitni a zárnyelvet, és atájt megint szabadon mozoghattam a házon belü, ha otthon volt. Negyed óra, és két súlyos seb után sikerült is kinyitnom az ajtót. Fényes nappal volt, mégsem volt ott egy árva lélek sem ott. Nem követtem el többé azt a hibát, hogy nem egyből segítséget kérek. A harmadik házban otthon is találtam egy házaspárt, akiknek elmondtam mindent, és már indultak is tárcsázni a rendőrség számát, amikor Kornél megjelent. Elnézést kért tőlük, és mutatott nekik egy több oldalas papírt. „Mint látják az unokahúgom zavart elméjű. Én vagyok a gondviselője, és elnézést, hogy zavarta magukat. Ígérem, hogy többet ez nem fog előfordulni. ” A házaspár bekajálta, és Kornél visszarángatott a házba. Mindenre fel volt készülve, mindenben előttem járt. Az utolsó igazán eredményes szökésem ez volt, csaknem egy év után.

A legutolsó kísérletem nem sokkal ez után volt. Megcsókoltam, és kértem, hogy had aludjak mellette. Az utóbbi pár napban jó magaviselettel és megbízhatósággal kiérdemeltem a bizalmát arra, hogy a szobájában töltsem az éjszakákat, ha szépen kérem. Amikor elaludt, elvettem a telefonját, és óvatosan az ujjához értettem, és elhúztam. Kinyitottam a zárat. Mocorgott egy kkicsit, de nem kelt fel. Hívni akartam, de amikor megnyomtam az ikont, amivel telefonálást kezdeményezhettem volna, felugrott egy rubrika: Kód: __________ Nem hiszem el, hogy még a telefonálást is levédte kóddal. Csalódottan néztem a kódot, amit tudtam, hogy nem próbálgathatok, mert ha elrontom, annak nyoma lesz, és oda a bizalom építésnek. Nem tudtam elhinni, hogy nincs tovább, nem voltam képes visszarakni a telefont. Nyomkodni kezdtem. Ugyanezt a kódot kérte a képek megtekintéséhez, vagy az sms-ezéshez. Teljesen kiborultam.

Kétségbeesve néztem a telefont neki háttal feküdve, amikor megéreztem, hogy a kezét a vállamra teszi. A szívem hevesen dobogni kezdett, és tudtam, hogy megint oda a bizalom, ráadásul feleslegesen, mert megint nem jutottam ki. Belefáradtam. „Tudom, hogy nagyon nehéz lehet neked. Nem haragszom érte, ne félj. Az én nyugalmamnak az az ára, hogy te nyugtalan legyél.” Felém tornyosult, és az ujjaival kérte, hogy nézzek rá. „Megígérem, hogy két év múlva elengedlek, bármi is lesz. Már egy évet kibírtál, még két évet kell, és már szabad is vagy.” Megfogta a kezem, és megcsókolta. „Megígérem!” Aztán olyat tett, amit előtte önszántából sosem, mert mindig megvárta, hogy én kezdeményezzek: megcsókolt. Lassú fájdalmas csók volt, szinte belerogyott a szívem. Nem tudtam ellenállni neki, hagytam, ahogy a nyelve és a szája uraljon engem, és engedelmesen kövesse őt. Amikor abbahagyta a csókot, szinte már vágytam további csókokra, ám ő megfordult és nekem hátat fordítva aludni készült. A telefonja továbbra is a kezemben volt, és nem tudtam vele mit kezdeni. Odafordultam hát hozzá, letettem elé a telefonját, és átölelve aludtam tovább.

Soha többet nem akartam megpróbálni a szökést, már csak arra hajtottam, hogy ő maga engedjen ki. Ezért egy másfajta csatába kezdtem.

Úgy voltam vele, és ezt meg is mondtam neki, hogyha irányítani akarja az életemet, akkor mindent tegyen ő helyettem. Az ágyról lehúztam a takarót a földre, és csak azon voltam hajlandó aludni. Enni csak akkor voltam hajlandó, ha ő a számba tette az ételt. A fürdést megtagadtam, ahogy a mozgást is. Amikor a közelemben volt a bilincset követeltem a csuklómra, mondván csak akkor vagyok önmagam, ha rajtam van. Nagyon nehezen viselte ezt az időszakot. Több, mint 4 hónapig tartott, ami alatt megbetegedtem, rossz lett az emésztésem, lefogytam, megváltozott a testem, kiszáradtam, depressziós lettem, folyton a halálról beszéltem.

Gyötörtem magamat, hogy őt gyötörhessem. A pszichológusom szerint magamat büntettem. Jól érzem magam ott, vele, miközben rosszul kéne éreznem magam. Haragudtam rá, hogy nem adott okot arra, hogy gyűlöljem, ezért sanyargattam magam helyette. Igazat kell neki adnom. Jól esett, hogy szenvedni látom, és hogy én szenvedhetek, ami a rabok dolga. Nem érezhetem jól magam, mikor mindentől meg vagyok fosztva, amikor nem láthatom a családomat, amikor nincs önálló akaratom.

De Kornél gondomat viselte. Etetett, minden nap, amikor tudott, megitatott, és volt, hogy odaadta a bilincset, hogy magamra tegyem, mert akkor megnyugodtam legalább. Aztán három hónap után valami megváltozott. Akkor, amikor először megmasszírozta a hátam. Észrevette, hogy mennyire fáj a földön alvástól, és talán azt is, hogy iszonyatosan jól esett az érintése. Onnantól minden nap megmasszírozott, és én átadtam magam ennek az érzésnek. Most rajta volt a teher, hogy megértsen engem, hogy kezelni tudja az én bajomat, ahogy én tettem ezt az övével.

Megértette. Nem egyből, de hatalmas léptekkel haladt a megértés felé. Felvitt a szobájába, és az ottani fürdőbe vezetett, ahol kád volt, nem zuhany. Levette rólam a ruháimat, beültetett a kádba, az egyik kezemet a kád melletti fogódzkodóhoz bilincselte, a kád mellé térdelt és elkezdte engedni a vizet. Az egész testemet alaposan átmosta, miközben egyszer sem nézett rám, de éreztem, hogy a figyelme a reakcióimon van. Őszintén sosem voltam az a típus, aki bevallja, ha valami hiányzik neki. Inkább menekültem. Ha befuccsolt egy kapcsolatomban a telepátia, akkor menekültem. Ha nem működött a szex menekültem. Ha nem volt szex… menekültem. De sosem mondtam volna ki, hogy mi hiányzik, és mire van szükségem.

Már aznap este éreztem, hogy Kornél felfedezte azt, amire vágyom, csak nem volt biztos benne, vagy nem mert még lépni. Megint maga mellett altatott. Odabilincselt a radiátorhoz, így nem tudtam menekülni, pedig nem akartam ott maradni. Toporzékoltam, és megpróbáltam őt bántani. De ő átölelt, amivel egyben le is fogott, és nem volt választásom. A másfél év alatt akkor kényszerített először valamire. A reggelit az ágyba kaptam, és minden falat után megtörölte gyengéden a számat. Felizgatott vele.

Aznap este már kicsit tovább ment. Megfogta a mellem, és úgy simogatta, hogy az izgató legyen. Igyekeztem nem mutatni, hogy mennyire jól esik, a vizet bámultam, miközben igyekeztem a vonásaimat a helyén tartani. De nagyon nehéz volt.

Amikor megkérdezte, hogy mire vágyom, azt feleltem, hogy az igazságra. Nem erre számított, de maga mellé fektetett, és mint egy esti mesét mondva, elmesélte az igazságot. Megtudtam hát, hogy az anyai nagyapja részéről, aki felnevelte, az utca végén lévő üzemet örökölte. Mérnöki diplomája van és sokat tanult a nagyapja mellett, de a halálával járó terhet nehezen viselte. Nyakába szakadt a gyár, és a magány. Labilis lett. Nem hozott higgadt döntéseket, folyton üvöltött mindenkivel. Alig 10 hónap alatt elintézték az üzlettársai, akiknek a pénze szintén a vállalatban volt, hogy vizsgálják ki az elmeállapotát, és nyilvánítsák alkalmatlannak a vezetésre. Azonban az alkalmatlanságával nem dolgozhatott tovább mérnökként sem, sőt felelős beosztást sem kaphatott a gyenge idegzetére való tekintettel. Szóval sofőrnek állt, hogy ne haljon bele a semmittevésbe, de az üzem tulajdonosaként járó tiszteletdíj töredékét azért megkapja, amiből egész szépen elél, annyira, hogy nem is lenne szüksége a munkára, arra csak a lelkének van szüksége.

Ijesztő volt megtudni, hogy valódi, diagnosztizált elmebeteg. De, hogy elmondta az igazat, az pozitívan hatott rám. Arra kértem, hogy amíg ki nem enged, addig mindig legyen velem, és ne járjon dolgozni sem, csak ahova nagyon muszáj. Tulajdonképpen megkértem, hogy raboskodjon velem. Bár komolyan elgondolkodott rajta, de végül rábólintott, és másnap felmondott.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés