Tudják mit kérdezett ma az agykurkászom? Hogy miből gondolom, hogy ami köztünk van, az szerelem? Hát pf… na miből… Érzem! Miért, más honnan tudja? Érzi, hogy tartozik valahova, hogy jó valahol, valaki mellett. Hogy félti őt, gondoskodni akar róla, azt akarja, hogy a másik boldog legyen. Miért ne lenne szerelem?

Azért azt át kell gondolnom, amit utána kérdezett: „Vajon akkor is kialakult volna ez a különös érzelem, hogyha alapvetően nem lett volna önnek szimpatikus ez a férfi, hogyha nem dobogtatja meg már az elején a szívét, ha nem kívánta volna őt már jóval az elrablása előtt is?” Nem tudom. Ha nem akartam volna már a kezdet kezdetétől, akkor lehet, hogy nem alakul ki semmi, és akkor egyrészt sosem jutok ki, másrészt sosem leszek boldog, és minden teljesen máshogy alakul. Akkor nem lenne kérdés, hogy bűnt követett-e el, akkor nem lenne bennem kétség, hogy akivel együtt voltam az egy elmebeteg állat.

Persze mi van, ha a dokimnak van igaza, és csak egy szerencsés véletlen, hogy én az elején is akartam őt. Ha nem akartam volna is megtörténik mindez, akkor is elrabol, akkor is magához akar láncolni, akkor is megteszi ugyanezeket, amiket megtett. Ezzel, bevallom, elbizonytalanított. A változás bennem alakult ki, én lettem szerelmes belé. Hogy miért? Mert megsajnáltam, mert megkívántam, mert jó volt hozzám, mert tetszett a külsője és a belsője egyaránt? Az tök mindegy. Ő végig ragaszkodott az elképzeléséhez, és ha én nem állok kötélnek, még mindig a pincéjében raboskodnék, legalább egy évig. Vagy örökké. Ki tudja, hogy betartotta volna- e a szavát.

Eszembe jut ilyenkor a „lánykérés”. Épp egy eszméletlen szeretkezésen voltunk túl. Több pózban is kipróbáltuk, és végül úgy végeztük, hogy én háttal voltam neki, miközben alattam feküdt, és a kezeimen támaszkodtam, majd beteljesülve rárogytam a mellkasára. Ekkor puszilgatni kezdte a fülemet, majd odasúgta. „Na, ez már jobb volt, nem?” Bólogattam.

Itt ki kell térnem arra, hogy azért nem mindig volt minden szép és kellemes, mert azért nem lettem egyik percről a másikra gigantikus legbelül, csak általában több volt a jó, mint a fájdalmas rész. Szerencsém volt, mert mindig nagyon be tudott indítani, mindig úgy álltunk neki, hogy én már kellően felkészült voltam, és a libidóm óriásira duzzadt, végül, de nem utolsó sorban, mindig engedett engem irányítani, és figyelte az reakcióimat is. Ha bármelyik hiányzott volna a képletből, akkor bajban lettünk volna. De mind megvolt. Bizonyos mozdulatok, és pózok, azonban még mindig gondot okoztak, olykor éles fájdalmat, olykor tompa kellemetlenséget éreztem. Én igyekeztem nem ezekre koncentrálni, de benne minden ilyen malőr nyomot hagyott. Túl mélyek maradtak a sebek, amiket előttem elszenvedett, pontosabban, amit másoknak okozott, és ezért ellökték, elhagyták, érzéketlennek, durvának bélyegezték, pedig egyik sem volt.

Szóval ezért aggódott mindig, minden szex után. Küldetésének érezte megfelelni, nem tudott úgy igazán belefeledkezni. Úgy gondolom, ezért mondta az, amit mondott. „Ha egyszer végre beléd férek teljesen, elveszlek feleségül.” Egy oldalról megsértődtem, hiszen ez egyben kifejezte azt is, hogy nem elégedett azzal, amit eddig kapott, másrészről megdöbbentem, hogy szóba kerül köztünk a házasság, végül pedig felháborodtam, hogy egy ilyen érzelmi döntést a szexre alapoz.

„És ha sosem fogsz?” Megpuszilt. „Miért gondolod, hogy nem fogok?” Felemelkedtem róla, és úgy fordultam, hogy lássa a szememet. „Miért a szextől függ ez?” „Csak mert szeretnélek boldoggá tenni, és ezt jó szex nélkül nem lehet.” Felemelkedett, és megpuszilt megint. „És ha kérném, hogy most vegyél el, mert szeretlek, akkor nem tennéd meg, mert ez nem megy, holott tudod jól, hogy milyen jó együtt.” A fejét ingatta: „Nem.”

Megsértődtem persze, de aztán nem sokkal később addig tágítottam a tűréshatáraimat, míg végül teljesen belém tudott hatolni. Ez a szeretkezésünk egyértelműen az utolsó az élménylistán, de megcsináltam. Hogy miért? Nem tudom. Talán mert úgy éreztem, hogy kötelességem. Nem akartam elbukni. Vagy be akartam fogadni őt magamba teljesen, mert örömet akartam neki okozni? Passz.

De örültem, amikor letérdelt elém. Tényleg! Könnyes szemmel mondtam neki igent, és borultam a nyakába, majd szeretkeztem vele úgy, mintha az lenne az első. Olyan nedves voltam, mint még soha, és szinte egyáltalán nem fájt, pedig tövig hatolt.

Most komolyan arról vitázom magamban, hogy igaz szerelem-e, ami köztünk van? Tudnék pro és kontra is példát mondani. A pszichomókusom szerint viszont ez egyértelműen jelzi, hogy mindössze a vágyai tárgyát látta bennem az az ember, aki én Szívemnek hívok. Mi hát a szerelem, ha nem a vágyink megtestesülése? Miért az, ha nem azért, mert boldognak érezzük magunkat benne? Már az is szégyen, hogy egyáltalán megkérdőjelezem a kapcsolatunk tisztaságát.

Tudják mi volt a kedvenc napom a két év alatt? Már jegyesek voltunk, de persze újból előjött, hogy mit tehetek meg, és mit nem, amire én bedurcáztam. Erre ő levitt a kalitkámba. Azt hittem, hogy megint le akar zárni, és nem örültem neki. De nem ez történt. Elővette a festékeket, és levetkőzött. „Most én leszek a vásznad. Oda, és azt festesz, amit akarsz.” Tetőtől talpig lefestettem. Komolyan! Mindent. A férfiassága hamar ágaskodni kezdett, de én csak a legvégén foglalkoztam vele. A zacskót és a tövét festettem, a végét, ami nem volt festékes, azt pedig elkezdtem nyalogatni, majd bekaptam, és a nyelvemmel izgattam. Olyan gyorsan ment el, hogy alig volt időm elkapni a fejem. Végül az egyre töpörödő vessző végét is befestettem. És ez még mind 10 óra előtt volt.

Utána együtt főztünk, majd ettünk és utána ő akart játszani velem. Fogott egy egész tubus síkosítót, és szétkente rajtam. Aztán letett egy nagy fóliát, és azon próbált meg először kézzel, majd egy fokkal hatékonyabb eszközzel kielégíteni. Persze vicces volt, hogy csúszkáltam mindenfelé, és ő is, de pont ez volt a szitu lényege is, hogy csak a testünk egymásnak feszülésével voltunk képesek együtt mozogni. Érdekes élmény, az biztos.

A nap további részében társasoztunk, azt hiszem monopoliztunk, és aki vesztett, annak kellett büntetést adni a másiknak. Kétszer ő nyert, az mindkettő szex volt, egyszer pedig én… és bevallom… én is szexet kértem.

A napot pedig egy kiadós vacsival, egy közepesen jó filmmel, és természetesen egy kis szexszel zártuk.

Persze mindenki gondolhatná azt, hogy minket a szex tartott össze. Ez nem igaz. Bár azt el kell ismernem az egyéb tevékenységek igen jó kiegészítője volt.

De remélem nem sértettem meg senkinek a szerelembe vetett hitét ezzel.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés