A pszichológusom szerint tehát ez a törtéspont vezetett mindkettőnk belső változásához. Kornél válasza erre az volt, hogy házat vett, ahol megálmodta a kalitkámat, én pedig a kudarcra válaszul összejöttem Gézával.

Géza évek óta csapta nekem a szelet, de mindig undorodtam tőle és lenéztem őt. A szerelemnek nyoma nem volt bennem. Csak egy lúzer volt, akit eszközként használtam, már nem is tudom mire. Hagytam, hogy nálam aludjon, hogy csókolgasson, hogy megdugjon, és mindeközben önmagamat ostoroztam, hogy miért vagyok olyan ostoba, hogy már megint olyan férfit szemeltem ki, akinek nem kellek. Igen, a kulcsszó a megint. Az életemben nem először kerültem ilyen helyzetbe, a valós érzelmeket elnyomtam magamban és játszottam az érinthetetlent, míg nem az érzelmek megkérdőjeleződtek, és a végén már azt sem lehetett tudni, hogy léteztek-e egyáltalán. Hát Gézának engedtem. Megpróbált boldoggá tenni, de hogyan is tehetett volna. Büntettem magam Gézával, igen. Elszalasztottam a boldogság lehetőségét oly sokszor, hogy azt mondtam magamnak: „Nem kell a jó pasi, a szép szem, az izgalmas ígértek a szemeikben? Akkor nem is érdemlem meg. Csak egy lúzer illik hozzám, aki belém ereszti a tárat, és azt hiszi attól én is boldog leszek. Ennyit érdemlek csak.”

Már novemberben Géza arról beszélt, hogy miért nincs bennem semmi kedvesség iránta, pedig én vagyok neki élete szerelme. Csak annyit mondtam neki, hogy túl gyors a tempó. Nem értette meg. A lagymatag szexek tovább romlottak. Már mindent megtett, azért, hogy élvezzem, de ezzel csak tovább nőtt a szememben a szánalmassági skálán, és még annyira sem tudtam beindulni tőle, mint addig. Erre elvitt a családjához. Utáltam őket. Az öccsén, az anyját, az apját, a nagypapáját is. És sikerült úgy viselkednem, hogy mindannyian lássák Gézán kívül, hogy ő nekem nem kell. Amikor megpróbálták ezt szóvá tenni Géza kiborult, és fejükhöz vágta, hogy nem fogadják el sosem az ő választásait, mindent megtesznek, hogy boldogtalan legyen.

Az év munkahelyi eseménye a karácsonyi munkavacsora. Beszédek sokasága, aztán hidegtálak, végül beszélgetés. A jófej munkatársakkal ilyenkor tovább szoktunk menni bulizni. Az afterpartyra meghívva lenni megtiszteltetés, és aki egyszer is visszautasítja, az kegyvesztetté válik, és már nem lesz többé jó fej. Csak 10- 15 ember tartozik bele ebbe a körbe, és nekem feltett szándékom volt ott is maradni. De aznapra Géza készült valamire, megpróbált rávenni arra, hogy menjek haza a beszélgetés után. Összevesztem vele, szó szerint elküldtem a picsába. Erre ő könnyes szemmel letérdelt, és azt mondta, hogy szerette volna ezt szebben és jobban csinálni, de nem talál rá módot. A lánykérésre nagyon ideges lettem. Kiborultam, és üvölteni kezdtem. Elmondtam neki, hogy ő csak egy szánalmas féreg, akit minden nappal egyre inkább gyűlölök, és hogy idióta, amit mit sem bizonyít jobban, minthogy három hónap járás után megkéri a kezemet, meg hogy egy nagy nulla mindenben, nem férfi sem a kapcsolatunkban sem az ágyban. Ő teljesen ledermedt a szavaimra. Tudtam, hogy nincs visszaút, hogy most még ezt is elbasztam és hogy életem végéig egyedül leszek, de ez volt minden bánatom forrása. Természetesen Gézával való kapcsolatom is megér egy misét a pszichológusom szerint, és szerinte nem őt tekintettem lúzernek, hanem magamat, de ezt én nem tudtam értelmezni, szerintem hülyeség.

Feszült csend volt, míg befejeztem a készülődést, és köszönés nélkül elmentem a karácsonyi vacsorára, és azt hiszem mind a ketten tudtuk, hogy én oda már soha többé nem megyek vissza. Pedig az én lakásom volt, amibe ő csak úgy pofátlanul betelepedett, ezért nem volt logikus az érzés. Két év alatt persze a szüleim kiadták, mert nem tudták, hogy mi van velem. Persze velük is összevesztem, hiszen utáltam, hogy örülnek a kapcsolatomnak Gézával. Három nappal korábban azt modtam az anyámnak telefonon, hogy egyszer elmegyek innen, és azt sem fogják tudni, hogy hol vagyok, mert nem bírom, hogy mindig mindenbe beleszólnak. Hát el is tűntem. Igaz, nem önszántamból.

Alig vártam az afterpartyt, és már a vacsora alatt felöntöttem a garatra. Ilyenkor a szokásos forgatókönyv, hogy lessük az alkalmat arra, hogy mikor indulhatunk meg „hazafelé”. Az első a hős, aki elkezd öltözködni, és mindannyian rá hivatkozva megyünk tovább. Nem is emlékszem már miről szólt az üres fecsegésünk a mellettem ülőkkel. Eljött az asztalbontás, és megláttam, hogy Kornél is elkezdi összekapkodni a cuccait. Nyugtatni próbáltam magam azzal, hogy ő is csak az alkalmat leste, hogy kislisszanjon, de valójában ekkor szembesültem azzal, hogy a barátnője, az én munkatársam tagja a jófej bandának, így biztosan elhívta magával.

A buliba menet igyekeztem kerülni, aztán a szórakozóhelyen valahogy mégis mellém keveredett, így az első kör pia után táncolni menekültem tőle. Pia piát követett, és az ő barátnője kidőlt. Szó szerint: az asztalra dőlve elaludt. Mint később kiderült, direkt itatta le. Megpróbálta beállítani alkoholistának már egy ideje, hogy a megfelelő alkalomkor elég legyen csak egy búcsúlevelet csúsztatnia a zsebébe, azzal, hogy elege van a piálásából, és máris megszabadult az alibi kapcsolatuktól.

A barátnője pátyolgatása és hazaszállítása helyett ő inkább táncolni jött. A közelemben volt, de kellő távolságban volt ahhoz, hogy ne érezzek menekülési kényszert. Aztán kihívott az egyik munkatársam levegőzni, és ő kéretlenül is jött velünk. Nem nyomult sem addig, sem ott kint, előadta a hős szerelmest, aki megpróbálja szerelmét a piától távol tartani, de folyton elbukik. Senki nem sejtette, hogy a célkeresztben én vagyok, még én sem. Na jó, sejtettem, de a gyanúmat ügyesen elaltatta. Amikor a munkatársam vissza indult a szórakozó helyre természetesen követtem, és ő is mögöttem haladt. Ám amikor a munkatársunk az ajtón belépett, Kornél megragadta a karom, és a fülembe súgta: „Szeretnék beszélni veled. Maradj még egy kicsit.”

Modortalan akartam lenni vele, mert úgy éreztem ő is az volt, de annyira szerettem volna hallani, hogy mit akar mondani… Végül a vágyam győzött a felháborodásom ellen. Egyikünk sem akarta, hogy meglássanak minket, ezért szavak nélkül is megbeszéltük, hogy elmegyünk sétálni. Olyan szánalmas volt, ahogy nekem is megpróbálta előadni, hogy milyen rossz neki, hogy a szerelme a vesztébe rohan, és nem tudja megakadályozni. Nem bírtam tovább magammal. Megálltam, és ő még tett egy-két lépést előre, majd visszafordult hozzám. Én ekkor átöleltem a nyakát és megfontoltan, de ellenállást nem tűrve közeledtem a szájához. Amikor a szánk összeforrt olyan vágyat éreztem, hogy az egész testem felizzott miatta. Akartam őt, vágytam rá.

A csókból kiszabadulva furcsa tekintettel nézett rám, kérdezett tőlem némát valamit vagy eldöntött valamit, akkor még nem tudtam. Csak utólag tudtam meg, hogy ez a csók volt az, ami megadta neki a végső lökést arra, hogy megtegye, amit régóta tervezett: Hogy elraboljon.

Elhiszik ezt? Az én biztatásom adott neki erőt? Az ember sosem tudja, hogy mikor csinál jót, vagy rosszat. Én csak a vágyaimat követtem, mégis aláírtam vele a halálos ítéletemet. Persze Kornél személyiségtorzulásáról, amit gyerekkorából hozott és az addigi kapcsolatai csak tovább mélyítettek, honnan tudhattam volna.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés