Amikor felébredtem, azonnal a táskám után kezdtem kutatni. Akkor persze megébredt Kornél is. „Mit csinálsz?” Érdeklődött naivnak tűnve. „Kornél, mennem kell. Hol a táskám?” „Őszintén tedd a kezedre a szíved. Ha most hagylak kilépni azon az ajtón, visszajössz valaha?” Nem akartam neki hazudni, és az előző este hangulata után a legkisebb kedvem nem volt ahhoz, hogy ennek esélyt adjak. Persze mindenkinek jár egy második esély, és ezt nem állt szándékomban megtagadni tőle, annál is inkább, mert szerettem volna, ha sikerrel jár. „Ha komolyan vesszük egymást, talán minden más lesz. De akkor mindkettőnknek le kell tisztáznia az előző kapcsolatát.” „Nekem nincs időm és energiám megvárni, amíg tisztázgatunk. Én most akarlak, és félek téged elengedni.” Erre teljesen értetlenül néztem rá. Mit is lehet erre mondani. Főleg, hogy gyanútlanul tekintettem a kijelentésére. Bizony nem olyan egyszerű átlátni egy ember szavain, ha nem értjük a mögöttes tartalmat.

Megkérdezte a pszichológusom, hogy szerintem mit éreztem ekkor. Sajnáltam őt, és át akartam ölelni. Gyengédséget éreztem. Kötődést éreztem. De azt is, hogy ez a pasi engem nem tenne boldoggá. Bizonytalan volt. Az elvárásom az volt, hogy hazai pályán lehengerel majd, és ez lényegében nem történt meg. A kritikus pillanatban bizonytalan lett, ezért csalódtam benne. Milyen érdekes az élet. Azt hinnénk, hogy azért menekültem, mert féltem az ágyban nyújtott siralmas teljesítménye miatt, de nem. Azért féltem, mert azt hittem, hogy nekem kell majd az önbizalmát felépíteni, és ehhez semmi kedvem nem volt, hisz nekem is alig jutott belőle magamnak. Végül mégiscsak rákényszeredtem, hogy ezt tegyem.

„Kérsz kávét?” Pattant ki az ágyból. Kértem. Amikor a forró bögrét a kezembe fogtam, azt kérte, hogy nézzem meg a lakást vele. Felvitt a felső szintre, ami még annyira sem volt kész, mint a többi, én meg úgy tettem, mint akit érdekel. Aztán levitt az alsó szintre, megmutatott ott is minden helyiséget, mert addig csak a nappali- konyhát láttam Végül levitt a legalsó szintre, a pince szintjére. Csak egy húsz centire emelkedett ki a földből, amit a hosszúkás ablakok mutattak meg tompán. Furcsa, aranyságra fényben tündökölt, valami bevonat lehetett rajta.

Furcsa volt odalenn is szobát látni. Le volt kerítve a helyiségnek több, mint a fele e célra. Ráadásul a falait ablakok díszítették. Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá. „Minek van itt benn ablak. Ráadásul nagyobb, mint külső?” „Azért, mert különben elveszne a fény. Ha nem lennének a szobán ablakok, akkor a folyosóra és a lépcsőházra nem jutna el a fény.” „Na, de így mire használod ezt a szobát?” Teljesen belátni. Dolgozószoba, vagy ilyesmi?” Besétált a szobába, amiben még a padló sem volt letéve, és a falak sem voltak kifestve. Utána sétáltam én is. „Az ablakok nyithatatlanok, és törhetetlenek. Belátni rajtuk semmilyen fényviszont esetén nem lehet. A falak hangszigeteltek. A zárak feltörhetetlenek. A fal vastag tégla, mindennek ellenáll.” „Szóval mégiscsak valami munka folyik majd itt. Valami értékes dolgot akarsz létrehozni benne.” „Pontosan.” Felém fordult. „A számból vetted ki a szót. Valami nagyon értékeset kívánok itt alkotni.” „És szabad tudnom mi az?”

A pszichológusom szerint Kornél személyiségtorzulása miatt itt már elkerülhetetlen volt a folyamat. Szerencsém van, hogy rátaláltam a megfelelő szavakra, hogy neki megkönnyítsem az elhatározását, mert itt könnyen erőszakba torkolhatott volna a viszonyunk, ami alapvetően meghatározta volna a fogva tartásom körülményeit. Szerencsém volt… annyiszor hallottam ezt. Miben volt szerencsém? Hogy nem lett rosszabb? De jó nekem, még élek, juhu… Nem vertek, nem vetettek alá válogatott kínzásoknak, na de ettől lett volna nekem jó? Ettől leszek szerencsés? Szerencsés akkor lettem volna, ha egy normális pasival hoz össze a sors, aki boldoggá akart volna tenni, társam lenni a kiteljesedésben, az önkifejezésben. Szóval nem akarom hallani a szerencsés vagyok kifejezést még egyszer, mert biz isten elszakad az a bizonyos cérna.

Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor kilép az ajtón, és becsukja maga mögött. A kezemben a kávéval gyanakodva nézem, hogy miért fordult felém és vizslat az ablakon keresztül, és miért olyan modortalan, hogy becsukja az orrom előtt az ajtót. Aztán megpróbáltam kinyitni. A kilincs lenyomódott ugyan, de az zárnyelv nem engedett. Felpillantottam rá, és már majdnem megkértem, hogy engedjen ki, amikor megláttam azt a furcsa fényt a tekintetében. Megéreztem, hogy csapdába estem. „Azt hiszem beragadt.” Próbáltam még felmenteni őt, de már nem volt visszaút. Lassan ingatni kezdte a fejét. „Mi az, hogy nem? Hívj egy szerelőt! Ki akarok innen jutni!” Bűntudattal terhelve kerülni kezdte a tekintetemet, majd megszólalt. Hangja az üvegen keresztül tompának hatott, idegennek, személytelennek. „Ha innen kilépsz, akkor elveszítelek. Tudom, mert sokszor átéltem már. A nők nem találják bennem meg a számításaikat. Nem vagyok elég jó alternatíva. Se pénzem, se sármom, se az ágyban nyújtott teljesítményem nem nyűgözi le őket.” Könnybe lábadt a szeme, és úgy folytatta. „Amikor megismertelek, már tudtam, hogy te is ilyen lány leszel. De én minél többet beszéltem veled, annál inkább biztosra vettem, hogy kellesz nekem. Tudtam, hogy megtaláltam azt a nőt, akit kerestem. Nem akartam elszalasztani a lehetőséget, ezért vártam. Aztán addig vártam, amíg késő nem lett. Már nem érdekeltelek. Majdnem belepusztultam, hogy esélyt sem adsz nekem.” Szipogott párat, és én tovább hallgattam, egyre keserűbb szájízzel. „Kellett egy B-terv. De a végén csak a B-terv volt működőképes. Amikor megvettem ezt a házat, még arra is gondoltam, hogy te magad akarsz majd itt maradni. De tegnap éjjel láttam, hogy erre esély sincs. Menekülni akartál. És ha hagylak elmenni, akkor sosem jössz már vissza.” Alig tudtam kipréselni a számon a kérdést: „És akkor most mit fogsz csinálni? Bezársz ide, hogy ne tudjak elmenni innen?” Először csak épp, hogy észrevétlenül bólintott, majd egyre határozottabban ingatta a fejét fel le, végül a szemembe nézett, és állta könnyes szemével az én üvegtekintetemet. „Elrabolsz? Bezársz, mint egy vadállatot?” „Ez a terv. Így gyönyörködhetem benned mindig, mégsem tudsz ártani nekem. És talán egyszer megszelídítelek.” A tenyerét az üvegre tapasztotta. „Hidd el nálam jobban senki nem kívánja azt, hogy bárcsak ne lenne szükség erre.” Kitört belőlem az első döbbenet, miközben az ajtót rángattam. „Azt hiszed ezt megúszod? Ez bűncselekmény! Pillanatok alatt lebuksz. Még kettőt nem pislantottál, már rád törik a feltörhetetlen ajtódat a TEK-esek. Keresni fognak a szüleim, a családom, a barátaim, a munkatársaim, a főnökeim. Azt hiszed, hogy nem jönnek rá pillanatok alatt, hogy hol vagyok?” Őrjöngtem. A kezemben lévő bögrét vágtam az ablaknak, ami perse ripityára tört, és megsértette a hüvelykujjam. Aztán, mivel nem volt semmi más a szobába, ami az ablaknak vághatnék, ezért ököllel kezdtem ütni. Kornél a könnyeit nyelte vissza, és amikor már nem sikerült a szája elé tette a kezét, hogy ezzel leplezze. „Te mi a faszomat bőgsz? Nem téged zárt be egy elmeroggyant a pincéjébe étlen, szomjan, Wc nélkül, ágy nélkül. Kurvára nem értem, hogy neked mi a picsa bajod van!” A dühöm a csapkodásról inkább a szavakra terelődött, hiszen meggyőződtem róla, hogy nincs számomra elérhető kiút. Az ajtózár kulcsa nem tárgy volt, hanem egy személy. „És mit vársz attól, hogy bezársz? Azt hiszed, hogy egy nap kedves leszek veled? Vagy, hogy egy nap megkívánlak? Hm? Esetlen meg akarsz erőszakolni. Áh, már értem! Szexrabszolga leszek. Gratulálok! Igen, ezt így kell! Ennél jobb módot arra, hogy végleg elbassz egy kapcsolatot nem is találhattál volna. Hát jól vésd az eszedbe…” Olyan undorral mondtam a következő szavakat, hogy szinte kiadtam a taccsot. „… akármit tehetsz velem, akárhogy kínozhatsz, akárhányszor teszel magadévá akaratom ellenére, soha nem leszel több nálam. Egy senki vagy! Egy büdös csótány, aki azt hiszi, hogy ér valamit. Pedig neeeem… Te csak arra való vagy, hogy eltapossanak. És én el is foglak taposni. Ha lejön a perc, akkor könyörtelenül szétroppantom a testedet. Élvezettel hallgatom majd a roppanást a cipőtalpam alatt.” Kornél megfordult, és ki akart menekülni. „Jól vésd az eszedbe! Bármi történik itt, bármit képelsz magadról, hogy megteheted, számolj a bosszúmmal, ami sokkal fájdalmasabb és kegyetlenebb lesz annál, mint amit te tervezel. Hallod, te szemétláda?” Ekkor Kornél kimenekült az ajtón. Dühöngeni, csapkodni kezdtem, majd ordítottam, és káromkodtam, ahogy a csövön kifért. Ahogy lenyugodtam, akkor tudatosult bennem, hogy alkudoznom kellett volna fenyegetőzés helyett. Elbasztam… Összegörnyedtem, és sírni kezdtem.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés