Az első órák voltak igazán nehezek, amíg fel nem fogtam, hogy mivel is állok szemben. Akkor még küzdeni próbáltam. Ablakot törni, falat bontani, padlót feszíteni, tombolni. Annyi sebet szereztem tombolás közben, hogy az már nem normális. Kétségbe estem… előfordul…. Aztán azt képzeltem, hogy ez most valami vicc. Mondtam is neki, amikor jött felszerelni a WC melletti vastag láncot a falra, hogy jó szivatás volt, sosem felejtem el, de mostmár kinevettük magunkat, engedjen ki. A dolga befejeztével fordult csak oda hozzám, és bánatos mosollyal annyit mondott, hogy „Annyira cuki vagy.” A szemében ekkor láttam meg a szabadulásom kulcsát, csak még nem tudatosult bennem igazán.

Persze hamar eljött a perc, amikor inni szerettem volna, hiszen az előző este elfogyasztott alkoholmennyiség miatt ki voltam száradva. Ezzel párhuzamosan a salakanyagaim is távozni szerettek volna. Leginkább a kettes, méghozzá a bor hatására igen hevesen. Szóval megalázóan hamar könyörögni kezdtem, hogy legalább mosdóba engedjen ki. Ő valódi aggodalommal azt felelte, hogy még egy kicsit bírjam ki, mert nem tudja még biztosítani a szökésmentes mosdót számomra, és tovább ügyködött. Én összegörnyedve sírtam, hogy nem bírom tovább, és nem tarthat úgy, mint egy állatot, aki maga alá csinál. Tudják mit felelt? „A szemembe akkor is te leszel a legszebb és a legértékesebb kincs, ha nem bírod tartani. Ne aggódj emiatt. És természetesen feltakarítom.” Nem hittem a fülemnek. A testem verítékezett a belső küzdelemtől, és próbáltam mentálisan erősíteni magam, hátha az agyammal befolyásolni tudom a szükségleteimet. Annyira koncentráltam erre, hogy nem jutott figyelmem az ő tevékenységeire.

Csak akkor kezdtem felfogni, hogy mi mindent csinál, amikor az ajtóm előtt azt mondta: „Most ne nézz ide, légyszi, mert megvakulhatsz.” Élesen visító hangot hallottam, és szikrákat láttam pattogni. Igyekeztem nem odanézni, de a kíváncsi aggodalmam miatt azért oda- oda pillantottam. Végül abbamaradt az ügyködés, és az ajtómon egy téglalap alakú lyuk tátongott mellmagasságban. Megszólalt: „Tedd ide a kezeidet.” Persze vitatkoztam vele, hogy nem, meg mit akar, de gyorsan végigjátszottuk a lehetséges opciókat, mert nem akartam állatként végezni. Igyekeztem szorítani a dolgokat, ahogy csak lehet, de már többször eljutottam a mélypontra, így hagytam, hogy a csuklóimra bilincs kattanjon. Ekkor kinyitotta nekem az ajtót, és megtettük együtt azt a pár lését a mosdóig. Ledöbbenve vettem tudomásul, hogy már levette az ajtót a fürdőről és a Wc-ről is. A csuklómra egy láncot rögzített, aminek a másik végét odarögzítette a falhoz a WC és a fürdő közé. Nem tudtam a döbbenettől mit mondani, ő meg csak annyit mondott: „Leveszem a bilincset, ha rendes leszel. Nyugi, nem fogom nézni, nem vagyok erre kíváncsi, de sajnos ezt átmenetileg nem tudom megoldani máshogy.” Nem volt időm sokáig morális vitát folytatni magammal, hamar meggyőztem magam, hogy jobb még így is itt, mint bent a padlón. Nem volt sem csendes, sem elegáns, de elment a közelemből. A kalitkámban volt, és a padlón matatott.

Amikor végeztem, akkor sem nézett rám. Egy darabig tébláboltam, majd benéztem a fürdőbe. Zuhanyfüggöny volt benne, ami megnyugtató gondolat volt jelen körülmények között, friss törölköző, női tusfürdő, és egy váltásruha, melegítőnadrág, póló, zokni, pulcsi. Az ő cuccai lehettek. Egész emberi körülmény az eddigiekhez képest. Csak a lánc ne lett volna a csuklómon, no meg a zár az ajtón. Erről jutott eszembe, hogy a fürdés még ráér, meg kellett tudnom, hogy meddig ér a lánc. A pinceajtó felé araszoltam, de a láncom zörgése elárult. Erre kidugta a fejét a kalitka ajtaján, és könnyedén odavetette. „Tudom, hogy a láncod elér az ajtóig, csak így lehetett elég hosszú ahhoz, hogy fürödni tudj, de azt azért tudnod kell, hogy az ajtóba is azt a biztonsági zárat szereltem, mint ide fogok. Tudnod kell, hogy nyithatatlan, és biztonsági okokból bármilyen túlfeszültségre, behatásra áramütéssel reagál. Nem halsz bele, de a szívednek nem tesz jót. Szóval csak óvatosan!” Fenyegetés és aggódás furcsa elegye ez. Figyelmeztetlek, hogy nincs menekvés, bezártalak végérvényesen, de törődöm is a testi épségeddel. Olyan kettős üzenet ez, amire nem lehet tisztán gyűlölettel reagálni. Persze akkor még a harag és a gyűlölet dominált bennem. Gyűlölettel néztem rá, megvetéssel reagáltam erre a kijelentésre.

Átöltözve, tisztán vártam a következő lépést. Tekintve, hogy ülő alkalmatosságot nem kaptam, és nem akartam ácsorogni egész nap, lehajtottam a WC ülőkét és azt használtam széknek. Próbáltam kitalálni, hogy mi csinál, és miben alakítja ez az én sorsomat. Rájöttem, hogy leteszi a padlót, ami leginkább a hajópadlóhoz hasonlít. Amikor végzett, koszosan, fáradtan, odajött hozzám. „ Belátom mindkettőnknek kényelmesebb lett volna, ha akkor hozlak ide, amikor már befejeztem az egészet, de az is igaz, hogy nem derült volna fény jó pár hibás gondolatra, amit befejezett állapotban nehezebb lett volna korrigálni. Nem gondoltam végig, hogy hogyan fogsz mosdóba jutni. Nem leszek mindig itthon, dolgozni kell járnom, és rájöttem, hogy nem akarlak folyton bilincsbe verni, és úgy vezetgetni. Úgy lesz, hogy folytatóm a falat végig, eddig a falig, és ha elkészül, a válaszfalra ütök egy lyukat, hogy át tudj jönni ide. Ennyivel nagyobb lesz a birodalmad. Csak bízni tudok abban, hogy ezzel nem könnyítem meg a dolgodat a szökésben, vagy abban, hogy kárt tégy magadban. Persze az lenne a legjobb, ha itt is, meg a válaszfalon is lenne még egy ajtó, hogy ne kelljen attól félnem, hogy amíg a fürdőt takarítom, vagy valamit a hozok- viszek, addig próbálkozom valamivel.” Egy kis csendes „sóhajtva-kommunikálás” után még hozzátette. „Tudom, hogy ártani akarsz majd nekem. Nem haragszom érte, ez természetes emberi reakció. Csalódnék is benned, ha egy kicsit sem küzdenél a szabadságodért, és biztos hogy fel is fogsz ezzel bosszantani. De eljön majd az a pont, amikor felfedezed a bezártság biztonságának felszabadultságát, és hálás leszel nekem azért, amiért ezt a nyugalmat megadtam neked. A legtöbb ember azt hiszi, hogy attól szabad, hogy bárhova eljut, viszont rabja egy csomó dolognak, csapdába sétál, ami miatt önmagát teszi rabbá. Én felszabadítalak ezekből és eldöntheted ki akarsz lenni valójában.”

Az ördög persze bujkált bennem. Megint átkokat szórtam a fejéhez, szidtam, tomboltam, elszidtam mindennek őt és a felmenőit, ami később kiderült, hogy mennyire fájt neki, hiszen az apja elhagyta gyerekként, az anyja meg rákban meghalt 13 éves korában, a nagyapja nevelte fel, aki pár éve szintén elhunyt. Senkije nem volt, aki szeretné, és akinek erre esélyt adott vissza is élt vele. Így jutottunk oda, hogy nem bírt, nem akart és nem is tudott elengedni az életéből. Ennek ellenére mégis ennek a „beszélgetésnek” a végén azt mondta: „El foglak engedni. Megígérem. Csak egy kis időt kérek. Minden nő beskatulyázott, hol anyámasszonykatonájának, hogy agresszívnek, hol türelmetlennek, hol nyálasnak, hol erőszakosnak, hol túl tesze- toszának, és mindegyik lelépett, még mielőtt rácáfolhattam volna a vádakra. Egyik sem vagyok. Normális vagyok, csak senki nem adott lehetőséget, és időt.” Nem hallottam meg semmi mást, csak az el foglak engedni sort, pedig már akkor megérthettem volna a sorok közti üzenetet, már akkor megtehettem volna azokat a lépéseket, amitől szabadulhatok. De én undorodva csak annyit kérdeztem, hogy mikor enged el. Érdekes az ember. Ha kizártam volna az érzelmeimet azzal kapcsolatosan, hogy bezártak, és veszélyben érzem magam, akkor a józan eszemet használva könnyedén szabaddá válok, akár hónapokon, heteken belül. Beleszorultam a saját kétségbeesésembe, és talán ezért senki nem kövezhet meg, hiszen kevés olyan ember van, aki ne esne bele ugyanebbe a hibába.

Tudják mit felelt a kérdésemre? Azt, hogy legfeljebb 3 évet ad nekünk. Ha annyi idő alatt nem tud bizonyítani, akkor belátja, hogy megbukott. Én összeomlottam a 3 év bezártság gondolata alatt, ahelyett, hogy meghallottam volna a lényeget, amit nem mondott ki, de így hangzott volna, ha kimondja: „Ha meglátod bennem a lehetőséget, akkor szabad vagy.” Így belegondolva ostobaságnak hat a viselkedésem, de talán újra ugyanúgy reagálnék a szituációra, mint akkor, hiszen ahhoz, hogy meglássam a lehetőségeimet, fel kellett tárnom az okokat, és a lehetőségeket, amihez idő kellett.

Aznap este megkérdezte, hogy hova vigye az átmeneti ágyamat. Egy tiszta, majdnem új, kétszemélyes matrac volt, vadonatúj ágynemű, gyapjúpárnán és takarón. Már akkor megígérte, hogy amint végez a felújítással, vesz nekem egy kényelmes ágyat is, csak most nem tudja mivel elhozni, a házhoz szállítás pedig kizárva. Úgy döntöttem, hogy inkább a Wc mellett alszom láncon, mint mindentől elzárva lánc nélkül.

Persze nem tudtam aludni, az ajtó elé somfordáltam, és megnéztem mit tud. A zárhoz egy tenyérlenyomat olvasó volt kötve, ami persze csak Kornél érintésére nyílt ki. Azt hittem blöfföl az áramütés kapcsán, hogy ne jöjjek rá valami gyengepontra. Amint elkezdtem feszegetni az ajtót, akkora áramütés ért, hogy elájultam.

A karjai között ébredtem fel, az aggódó tekintete volt az első, amit megláttam. A lánc még mindig a csuklómon volt, én meg a földre fektetett matracon feküdtem. Kába voltam, nem tudtam érdemben ellenkezni az érintése ellen, amit ő nem használt ki, óvatosan és csak a valóban szükséges helyeken érintett meg, nagyon vigyázva, hogy semmilyen határt ne lépjen át. Amikor megkérdeztem, hogy honnan tudta, hogy baj van, azt felelte, hogy az ajtóra szerelt kütyü is küld neki egy smst meg a kamerán keresztül is látta, hogy baj van. Ekkor tudtam meg, hogy a szobában három kamera is folyamatosan lesi minden mozdulatomat. De ez a kiütés lehetőséget adott neki arra, hogy ellássa a sebeimet, bekenje és bekösse a karomat, amit kék zöldre vertem az ablakon, a lábamat, amit kis híján beletörtem az ajtóba, akkorát rúgtam bele. A homlokomra adott puszival hagyott ott félkábán.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés