A következő nap sok minden megváltozott. Elérkezett karácsony estéje. A napot azzal kezdte, hogy bilincset tett a kezemre, és bezárt a saját félkész fürdőjébe, míg az új fal első vázát felállította, aztán a konyhájába vitt, és figyelmeztetett, hogyha valamivel próbálkozok, lezár a kalitkámba, és nem foglalkozik velem, amíg nincs kész a kaja. Tudják, már ekkor feltűnt, hogy elég határozott volt hogy érezzem ki a főnök, amikor vezetgetett ide- oda, de sosem volt durva, sosem lökdösött, és sosem szorított meg. Pedig adtam rá elég alkalmat neki, és később elég indulatot is gerjesztettem benne ehhez. Mégsem lépte át sosem a határt, ami miatt tisztelem őt. Én nem tudtam volna ilyen jó lenni a rabomhoz.

Amíg ő sütött- főzött nézhettem tévét, és amikor meguntam, zenét kapcsolt, és folyton engem kérdezgetett, hogy mit szeretnék hallani. Végig dacos és goromba voltam vele, mégis mindig megkérdezte. Tudatosította magában, hogy a bezártság miatt viselkedem így, mondjuk úgy, beteg lettem, és bízott abban, hogy meggyógyulok előbb- utóbb.

Szomorú voltam, hogy a karácsonyt nem tölthetem azokkal, akikkel akarom, a családommal. De az a tudat vígasztalt, hogy így nem kell kerülgetnem Gézát, akire még ebben a szituációban sem vágytam. Be kellett vallanom magamnak, hogy inkább vagyok Kornél mellett bármilyen sanyarúságban, mint Géza mellett a legnagyobb pompában. Kornél arca, szemei hajlamosan voltak megbabonázni, még úgy is, hogy azt akartam magammal elhitetni, hogy gyűlölöm.

A vacsora elkészülése közben ünnepi díszbe öltöztette a félkész lakot, ami igazság szerint nagyon is tetszett a műfenyő és az otthonos hangulatot árasztó díszek pompájában. Aztán felöltözött ingbe és fekete nadrágba, kellemes parfümmel fújta be magát, selymes haját kicsit oldalra fésülte, és feltette a legjobb óráját is. El akart varázsolni. Csinos akart lenni nekem.

A vacsora előtt én választhattam ki a ruhatárából, hogy mit akarok felvenni, és a választásom egy lilás mintájú pólóra esett és a nyári futónadrágjára, amiben mindössze egy fehér csík futott végig, egyébként mélyfekete volt. Bár a fürdés az ő társaságában nem volt túl kellemes, bár valahogy átjárt a tudat, hogy látott meztelenül, és az elégedett csillogás a szemében megnyugtatott, hogy nincs mit takargatnom. Fürdés után felvéve a ruhákat valamiért kifejezetten jól éreztem magam. A ruha, amit választottam, érdekes módon elég jól állt, amit szintén felfedeztem a tekintetében. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy ne érezzem magam nyomorultul, meggyötörten, rabnak, elveszettnek.

Vacsora meglepetések sora volt. Az asztalhoz ültem, mikor megfogta a kezemet és a zárba helyezte a bilincs kulcsát. „Bár egy napja vagy csak itt, de szeretném, ha ez az este különleges lenne. Amíg jól viselkedsz, addig nem kerül vissza rád a bilincs. Persze az ajtó zárva, a házból nem juthatsz ki, de azon belül most átmenetileg visszakapod a szabadságodat. Elvégre karácsony van. A szeretet ünnepe. A megbocsátás ünnepe. Én szeretlek, és remélem te megbocsátod, hogy így ragaszkodom hozzád.” Valami olyasmit morogtam, hogy azt lesheted, ami miatt az arcára egy másodpercre komorság ült, de megerősítve magában, hogy ez így normális, újra erőt gyűjtött magában a mosolyra.

A vacsora isteni volt. Komolyan! Életemben nem főzött nekem férfi, főleg nem ilyen finomat. Talán a krumpli kicsit sósra sikeredett, de nem győztem betelni az ízekkel, ami nagyon nagy pozitív csalódás volt. A desszert előtt csillogó szemekkel beszélt hozzám. „Ez a karácsony 14 éve az első szép karácsonyom. Végre nem érzem magam magányosnak és végtelenül csalódottnak. Tudom, hogy önzőségnek hangzik, de nagyon köszönöm, hogy itt vagy velem ma. Nem is tudom mit csináltam volna idén karácsonykor, ha nem vagy. Talán ez lett volna az utolsó karácsonyom. Tavaly még velem volt Loki, a kiskutyám. De idén valóban olyan magányos lettem volna, mint egy remete. Sajnálom, hogy ennek így kell lennie. Komolyan. Ha tudnék más módot arra, hogy szerethesselek, akkor eszembe sem jutott volna ilyesmi.”

Én meg erre a vallomásra hogyan reagáltam? Menekülési utat kerestem. Azt lestem, hogy hol lehetne valahogy elmenekülni innen. Valóban túl korán jött ez a nap, túl kevés ideje voltam még itt. Nem értettem meg a szavait. Túl erős volt bennem a menekülési kényszer. Ottfelejtette a kalapácsot, amivel a szeget rögzítette a műfenyő lábánál, én meg csak az alkalmat kerestem órák óta, hogy használjam. A desszerten meggydarabok voltak, és amikor megkérdezte, hogy kérek-e még rá, megragadtam az alkalmat. Ő elégedett mosollyal indult a meggyes üveg felé, hogy a kedvembe járhasson. Én meg erre odafutottam a kalapácsért, és mire felfoghatta volna, hogy mi történik, már csak tompítani tudta a becsapódást. A homloka felett jobb oldalon ömleni kezdett a fejéből a vér, ő pedig megtántorodott. A pultba kapaszkodott, hogy ne rogyjon össze, majd óvatosan a földre ereszkedett, amiből arra következtetek, hogy elhomályosodott előtte a világ. Én persze a lakáskulcs után kezdtem kutatni, de hamar feladtam, és a kalapáccsal akartam kitörni az ajtót. Jó pár horpadást tettem az ajtóra, de betörni nem sikerült. A zár letörésével próbálkoztam. A harmadik csapásnál tartottam, amikor meghallottam a kétségbeesett nyöszörgését. Rávágtam a negyediket is, de a zár nem adta magát. Viszont rádöbbentem, hogy mit tettem vele. Tönkre tettem a szép karácsonyát, elrontottam az örömét, semmibe vettem a figyelmességét, és mivel szabadulni sem tudok, ezért szembe kell néznem a haragjával.

A pszichológusom szerint ez volt az a pillanat, amikor elfogadtam a helyzetemet, és a megoldáson gondolkodtam, nem pedig a tagadás, meg a siránkozás dominált. Meg is dicsért, hogy milyen hamar sikerült feldolgoznom a dolgokat. Persze ezután még sokszor kétkedtem és kétségbeestem, de valóban ez volt az első motívuma annak, amikor a dühön és a haragon kívül mást is láttam. Elsősorban magamat: szörnyetegként. Hiszen ki más hagyna ott egy ilyen kétségbeesett embert karácsonykor, vérző fejjel? Neki volt szüksége segítségre, elsősorban szeretetre, gondoskodásra, figyelemre, gyengédségre.

Amikor ezeket átgondolom, mindig az jár a fejemben, hogy mit tettem a vele. Az esküvő után feljelenteni legalább akkora árulás volt, mint karácsony este fejbe vágni azzal a kalapáccsal. Gyengeség volt- e az, hogy akkor este odamentem, és lefertőtlenítettem a fejsebét? Gyengeség lenne-e, ha ejteném a vádakat ellene?

Amikor a sebét kitisztítottam, és végig simítottam az arcát, akkor zokogásban tört ki. Tudtam, hogy jól esne neki, hogyha át is ölelném, de arra még nem voltam készen. Adtam neki egy zsebkendőt, és amikor összeszedte magát, akkor csak annyit kérdezett. „Kéred az ajándékodat?”

Egy festő készlet volt az. Nem értettem őt. Közöltem, hogy én nem festek, nincs is hozzá tehetségem. Mire ő csak szégyenlősen elmosolyodott, és annyit mondott, hogy nem baj. Olyan hobbit keresett nekem, amitől jobban érzem magam, és nem tudok kárt tenni magamban sem vele, valamint nem tudok vele szabadulni sem. Ezt viszonylag hamar megértettem. De azt csak sokkal később értettem, hogy ezzel egy újfajta szabadságot adott nekem. Az elme szabadságát. Az önmagam megismerésének és megélésének szabadságát. A lélek valódi szabadságát.

Rohadt hálátlannak érzem magam ilyenkor…

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés