Lassan itt a tárgyalás, és én kezdek kétségbeesni, hogy nem fogom tudni alátámasztani a saját vádamat, mert nosztalgiázom, a jót keresem, ahelyett, hogy a hibát keresném. Erre a pszichológusom azt mondta, hogy nyugodjak meg, mire a tárgyalóterembe jutok, pontosan tudni fogom, hogy mit kell mondanom, vagy tennem. Azt mondta, hogy nem azért kerestem fel őt, hogy erősítsem a bűntudatomat, hanem, hogy megértsem, hogy miért tettem. Rám nézett szúrós tekintettel, és azt mondta: „Ilyet nekem nem szabad mondanom, de… higgye el nekem jól tette, hogy rács mögé jutatta. Maga is tudja, hogy jól tette. A baj ott van, hogy az elmúlt két évet idealizálja, elfogadta, hogy ő a börtönőre, és tőle függ a jóléte. Amint ezt feldolgozza, elkezdi a dolgokat reálisan látni.”

Hogy mondhat olyat egy pszichológus, hogy idealizálom az elmúlt két évet, azok után, amit meséltem neki? Szörnyűségeket tettem vele, és a java még csak most jön. Az igazi szökési kísérleteknek se vége se hossza. 48 alkalommal próbáltam meg elhagyni a fogságom színhelyét, mire megértettem, hogy milyen ostoba vagyok. Amikor ezt elmondtam a pszichológusomnak azt mondta, hogy amikor 48 alkalom után megláttam a szabadulásom kulcsát, tudtam, hogy színészkedéssel nem megyek semmire, tudtam, hogy már nem ronthatom el. El kellett hinnem, amit tettem és mondtam neki, hogy valódinak hasson a szerelmem. A szabadulás sikerült, de elfelejtettem, hogy minden érzelem, amit iránta érzek, minden szeretet, amivel őt táplálom csupán illúzió, csupán eszköz a sikeres szökéshez. Én most ezt nem érzem. Azt érzem, hogy beleszerettem az első pillanattól kezdve, ahogy megláttam, szerettem, miközben a rabja voltam, és szeretem még most is, hogy rács mögött van.

Arra kért az agydokim, hogy most írjam le a legfontosabb szökési kísérleteimet. Tépjem fel a saját sebeimet? Hiszen mint fáj, olyan kegyetlen voltam vele, olyan aljas módokon próbáltam meg visszanyerni a szabadságomat. Ártottam magamnak és neki is velük.

Amikor lezárt, már akkor mondogattam neki, hogy meg fogok halni idelenn mozgás nélkül. Egy ideig bírtam, talán két napig, hogy nincs az életemben semmi mozgás, aztán már muszáj volt valamit csinálnom, mert attól féltem, hogy nem tudok majd lábra sem állni, ha hagyom, hogy az izmaim elsorvadjanak. Edzettem odabent. Felülések, helyben futás, stb… Aztán rá is jöttem, hogy a jó kondi elengedhetetlen része lehet a szökésnek, hiszen, ha kijutok a ház bejárati ajtaján, futnom kell, ahogy bírok. Hát erre edzettem. Amikor észrevette, hogy mennyit edzek, megkérdezte, hogy minden rendben van- e. Én abszolút minden hátsó szándék nélkül pityeregni kezdtem, hogy nem bírom a bezártságot, hogy hiányoznak az esti kocogások, ahogy a nyakamba veszem a várost, fülest berakom, és csak megyek, amíg bírok a zene lüktetésére. Nem reagált erre semmit akkor, de hetekkel később, mikor már épp egy másik szökési kísérlet megalapozásánál tartottam, megfogta a kezem, és kivezetett a kalitkámból, fel a pincéből, és ki a bejárati ajtón. A szívem olyan vadul vert, hogy kijutottam onnan, hogy majdnem elájultam. Azt mondta, hogy fussunk egy pár bemelegítő kört, aztán versenyezzünk egyet. Sötét volt, az utcai világítás gyér, az időjárás kellemesen hűvös volt, nem olyan csípős hideg. Rám adott egy kapucnis pulcsit, amin volt ez fényvisszaverő csík, és ő is olyat vett fel, nyilván ez is valami futócucc. Működött, mert egy cseppet sem fáztam benne. A torkomban dobogott a szívem, és azon gondolkodtam, hogy vajon ő mennyire gyors hozzám képest. Kijöttem a formámból, ő meg a cuccaiból kiindulva nem most kezdett el futni. Megtette az első lépéseket, én meg követtem. Kezdetben lassú voltam, bemelegítettem. Aztán felélesztettem a tüzet a szívemben, harcra izzítottam, és pár mély lélegzetvétel után elkezdtem úgy futni, ahogy csak a csövön kifért. Nem tudom megpróbált-e utolérni, de nem is érdekelt. Úgy voltam vele, hogy ennél jobb lehetőségem nem lesz eltűnni. Nem néztem, hogy hova, csak futottam. Nem néztem hátra, mert tudtam, hogy ha itt van a nyomomban, megriadok.

Egyszer csak felderengett a sötétben valami nagy épület. Nem álltam neki gondolkodni, nem tántorodtam meg, elszántan futottam a szabadságomért. Több, mint 3 kilométert futottam már, mikor megláttam a drótkerítést. Az utat elzárta. Lassítottam, és végigfutottam a szememmel a kerítés mentén. Nem láttam semmilyen rést a kerítésen. Lihegve megálltam, és hitetlenkedve még közelebb lépdeltem a kerítéshez. Mindenféle feliratok voltak rajta, pl: hogy a kerítésben áram fut, meg hogy magánterület. Annyira elkeseredtem, hogy már azon gondolkodtam, hogy inkább agyonvágatom magam a kerítéssel, mintsem elismerjem, hogy nincs kiút. Aztán meghallottam Kornél lihegő hangját. „Nagyon gyors vagy, elismerésem. Az üzemig én még sosem értem el olyan gyorsan, mint te, pedig beleadtam mindent.” Abbahagyta a futást, és levegőért kapkodva mellém sétált. „Ugye nem vagy nagyon csalódott?” Sötét tekintettel ránéztem. „Ugye nem gondoltad komolyan, hogy olyan helyre engedlek futni, ahonnan elveszíthetlek. Ez a város utolsó utcája, és csak azért épült, hogy az üzemhez elvezessen. A másik irányba is nagyjából ilyen hosszú, de ott már egy négysávos fogadna. Szóval, ha egyszer kijutsz innen, akkor a másik irányba indulj el. Én kipihentem magam, indulok vissza. Jössz?” Elhatároztam, ha visszaértünk, akkor megpróbálom a másik irányt is, akármit is csinál velem.

Mire elértünk a házhoz, addigra hulla voltam. Sétáltam pár lépést pihenés gyanánt, majd az erőtartalékaimat latba véve ismét futni kezdtem. Hallottam, ahogy liheg a nyomomban, de nem tántorodtam el, szedtem a lábaimat. Talán egy kilométert bírtam még csiga tempóban futni, amikor a lábaim feladták a küzdelmet. Elvégre lefutottam már 6 kilométert, én meg legfeljebb 4-5-re vagyok állítva. Amikor megálltam, mellém sétált, és megkérdezte, hogy visszajövök vele, vagy hozza a kocsit, és a hátsó ülésen, bilincsben kell hazavinnie. Sétáltam tovább elszántan, válaszra sem méltatva. Amikor az autóval visszaért, én megpróbáltam elbújni az árokba. Belehasaltam a lucskos hóba, és reménykedtem benne, hogy így megúszom. El is haladt mellettem. Reménnyel telve lépdeltem tovább, de tudtam, hogy egyszer visszafordul, ezért találnom kellett egy másik tervet. Odamentem egy házhoz, és arra gondoltam, hogy talán ezt kellett volna legelőször megpróbálnom, de jobb később, mint soha. Valami későhajnali órán, talán 2-3 óra magasságában lehettünk, amikor én becsengettem, és csodálkoztam, hogy nem akartak ajtót nyitni. Újra és újra csengettem, mire valaki kikiabált, hogy mi van. Üvölteni kezdtem, hogy segítsen, mert elraboltak, és mindjárt megtalál a fogva tartóm. Elzavart. Bosszankodtam, de nem adtam fel, rohantam a szomszédba. Ott is csöngettem, és könyörögtem: kérem, hívják a rendőrséget, mert fogva tartanak. Ott már kijött a néni, de mire odaért, már hallottam, ahogy Kornél autója visszatér. Gyorsan eldaráltam a felém közeledő néninek a nevemet, a telefonszámunkat, és Kornél nevét, és kértem, hogy szóljon a rendőröknek. Ekkor megállt Kornél, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. A néni pedig elkezdett visszakérdezni, hogy mit mondtam, mert hogy a füle már nem a régi, és éjszakára mindig kiveszi a hallókészülékét. Összetörtem. Kornél megfogta a két karomat a hátam mögött állva, én meg kirántottam magam, és a következő szomszédig futottam. Nem nyitotta ki senki. „Ez a ház üres, szívem. Évek óta nem lakik itt senki.” Tovább akartam futni, de elkapott, és közre fogott, majd a bilincset rácsapta a csuklómra. Üvöltöttem, hogy segítsék, meg neki, hogy engedj el, de senki nem reagált rá.  Amikor visszatett a kocsiba még hozzá is tette, hogy nagyon ügyes kísérlet volt. Egy pillanatra még ő is megijedt, hogy nem talál. Büszke rám, mert nem gondolta, hogy ilyen okos vagyok.

Hát nem agyrém?

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés