A következő reménységem az volt, hogy a munkahelyemen, ahova Kornél minden zokszó nélkül bejárt, elkezdenek keresni, és értesítik a rendőrséget. Abban bíztam, hogy valaki látott, hallott vagy megérzett valamit, és a nyomomba eredt. De napokig nem történt semmi. Kiláncolva ültem a WC tetején, vagy feküdtem a matracon, és azon töprengtem, hogy vajon miért nem jönnek már rá, hogy itt vagyok.

Egy héttel később már inkább a szüleim rátartiságában bíztam, hogy egyszer csak a mindig tettre kész anyám fog szimatot, vagy a folyton mindenben összeesküvést látó apám rájön valamire, de nem így lett. Mint később kiderült, mindenki elhitte, hogy az összeveszésem a szüleimmel és Gézával épp elég volt ahhoz, hogy mindent hátra hagyva új életet kezdjek. Tudják mi volt az érdekes? Hogy Gézában egy percig sem reménykedtem. Ő az a típus, aki krízis helyzetben hátradől, és megvárja, míg vége nem lesz, végül utólag okoskodik, hogy mit hogyan kellett volna csinálni. Talán ezért is untam őt annyira.

Aztán magamat hibáztattam, hogy miért nem pletykáltam ki egy kollégámnak sem, hogy mi van köztünk Kornéllal. De hát nem volt semmi, nem volt mit kipletykálni. Olyan ügyesen elintéztem az életem minden szálát, hogy tálcán kínáltam magam Kornélnak, sosem keveredett volna gyanúba, főleg, hogy azóta is minden nap bement dolgozni, hiszen így nem keltett gyanút.

Két hónapig vártam a reményt, hogy valaki kívülről ment meg. Kornéllal hűvös voltam, szótlanul üldögéltem, amíg ő dolgozott utána pedig szótlanul néztem, ahogy otthon dolgozik, a kalitkámon. Végül elkészült a külső fal, és lekerültek rólam a láncok.

Pár nappal később beállított a dobozokban lévő ágyammal. Arra az időre, amíg odabent összeszerelte, megint kiláncolt, ahogy ő mondta, „mindkettőnk testi épsége érdekében”. Gyönyörű ágy volt, vastag matraccal, a fejtámláján berakással. És hihetetlenül kényelmes volt, úgy éreztem magam benne, mint egy hercegnő. Kornél utalt rá, hogy nem volt olcsó, de minden bizonnyal tényleg drága mulattság lehetett.

Ekkor kezdtem el gyanakodni. Egy értelmes srác, aki tényleg mindig egy lépéssel előttem jár, remek érzéke van az elektromos kütyükhöz, igazán ügyes a kétkezi munkákban is, feltűnően sok pénzzel rendelkezik, és csak egy fuvarozócég sofőrje? Valami nem stimmelt. Rákérdeztem, hogy mennyit keres. Komorrá vált az arca, és szó nélkül elmenekült a közelemből. Valami volt itt a háttérben, csak még nem tudtam, hogy mi.

A teljes alsó szint kész volt már, csak a falak nem voltak még beburkolva. Megkérdezte, hogy milyen legyen. Felvetette a tapéta ötletét, a festék színeket, amik neki tetszettek, az esetleges falmintákat, én meg csak ültem ott és hallgattam elképedve. Olyan áhítattal beszélt, annyira fontosnak érezte, hogy nekem tetsszen a börtönöm, hogy egy pillanatra megfeledkeztem a felállásunkról, és ráeszmélve teljes súlyával csapott le rám. „Mi közöm nekem ehhez?” Tört ki belőlem dühösen. Ez a mondat a kiábrándultságomból fakadt, a reménytelenségből, a tudatosulása volt annak, hogy ezt nekem kell megoldanom innen belülről, és csak magamra számíthatok. Vitáztunk. Már nem is emlékszem, hogy pontosan min, pedig ez volt az első olyan vita, amibe tényleg belelovallta magát. Talán azon, hogy kinek tetszett meg először a másik, vagy hogy kinek ki tetszett jobban. Végül kibukott belőlem: „Minek tartasz itt? Bútordarabnak? Állatnak? Azt hittem nőként tetszek, nem azért, mert illek a szoba berendezési tárgyaihoz. De te meg sem próbálsz közeledni, te hozzám sem érsz. Legalább basznál meg, annak is több értelme lenne, mint itt beszélgetni a fal színéről, miközben én nem akarok itt lenni.”

Én azt gondoltam végig, hogy ezt azért mondtam, mert tudat alatt már szerettem volna lefeküdni vele. De tény, hogy őszintén nem éreztem akkor semmilyen indíttatást arra, hogy megtegyem, mégis kimondtam, mintha akarnám, és nem értettem magam. A pszichológusom szerint ez a mondat nem annak a kivetülése volt. Rávilágított arra, hogy kezdtem megszánni őt, megkedvelni, majdhogynem elgondolkodtam azon, hogy nem is olyan szörnyű itt, ezért keresni akartam valamit, ami miatt újra fellobbanhat a gyúűlöletem. Egy veszekedés kiprovokálása, egy testi kontaktus kiprovokálása, amit én nem akarok, amire hivatkozva újra meggyűlölhetem jól jött volna. De ő rám nézett megenyhülve, és lágy hangon megkérdezte: „Szeretnéd?” Dühösen hozzávágtam, hogy nem. Úgy csukta be a szemét, mintha egy balhorgot nyomtam volna be neki. De aztán összeszedte magát, rám nézett, és bíztató mosollyal azt felelte, hogy „Látod, ezért nem érek hozzád.”

Ekkor végérvényesen elkezdtem tisztelni, már nem volt, ami megállítson. Gyűlölni akartam, de nem ment. Mindenre találtam egy meggyőző magyarázatot, hogy miért csinálja, az anyja, az apja, vagy a kutyája miatt. Én voltam a vádló és a védő is ezen a magamban vívott tárgyaláson, és végül mindig a védő nyert. Persze akkor még nem szerettem szerelemmel, elvakultan, csak megérett bennem az első gondolat, hogy talán ezt az embert egy kicsit szeretni is lehetne, nem csak hibáztatni mindenért.

Másnap kiválasztottam a fal színét, és a mintát rá. Két napra rá kértem, hogy had segítsek neki festeni, amibe bár belement, de azért bezárta a kalitka ajtaját, hogyha benne kárt teszek, legalább kimenni ne tudjak. Végül egész kellemes hangulata volt a festésnek, dúdolgattunk közben és mesélt pár gyerekkori emlékéről, amiben a nagyapjával épített magának egy kis bungit.

És tudják mi volt még az érdekes? Onnantól kezdve kisebb munkákért könyörögtem, hogy elfoglaljam magam, és ő belement abba is. Igaz, hogy szinte mindig ki volt kötve legalább a lában, vagy be voltam zárva az adott helyisége, de megengedte. Így gyorsabban telt az idő. Nekem pedig elkezdett körvonalazódni egy szökési terv…

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés