Az osztály minden tagja ideges volt. Szerették volna, ha S. Gábor előugrik az előttük álló ajtó valamelyike mögül, és közli velük, hogy mindez csak egy ostoba tréfa volt.

  • Az első feladathoz érkeztünk. A legtöbb feladat előtt valakit ki kell választanotok. Ehhez, mint említettem segítséget kaptok. Fontos, hogy jó ember válasszatok, mert a feladat sikerességén múlik a ti sorsotok is. A kiválasztott ember testi épsége és élete veszélybe fog kerülni, és bukása szankciókhoz vezet. Íme a segítség!

A képernyőn egy szöveg jelent meg.

„Ha már úgy is a pokolba kell mennem, akkor csináljam rendesen.”

Stephenie Meyer

  • Pontosan tudnia kellene mindenkinek, hogy az idézet kire vonatkozik. És most szavazzunk!

A képernyőn megjelent mindegyikük arcképe. Az osztályfőnök egyesével szólította a gyerekeket, akik a képernyőhöz lépve megérintették annak a képét, akit a próbára küldenének. Az idézet Katára vonatkozott, aki egyszer ezzel a felirattal ellátott pólóban jött iskolába, amiből a fiúk, pontosabban a Gáborok gúnyt űztek, hónapokig szívatták mindenfélével, míg nem az osztályfőnöknek kellett beavatkozni.

  • Az eredmény a következő. 4 szavazat érkezett Katára, 16 pedig Líviára. Nem tudom milyen megfontolásból döntöttetek így, de ám legyen. Lívia! Válaszd ki a megfelelő ajtót. A bal oldali ajtón akkor lépj be, ha a válaszod az, hogy én. A jobb oldali ajtón pedig akkor, ha a válaszod az, hogy valaki más. A kérdés pedig így hangzik: Ki fogja túlélni az egész tesztrendszert. A döntéshez kapsz egy percet.

Lívia reszketett, mint a nyárfalevél. Pontosan tudta, hogy a társai azért őt küldték a megmérettetésre, mert Kata népszerű, csinos lány, érte kár lenne, míg neki egy barátja sincs. Dühös volt és csalódott. Hogy fogja ő a mindig gyors döntéseket hozó, örökmozgó lányt helyettesíteni a próbákon. Gyorsnak és határozottnak kell lennie. Hogy döntene Kata? Neki íródott a feladat, az ő fejével kell gondolkodnia. Kata önhitt, beképzelt és tojik mások fejére. Még mielőtt elbizonytalanodott volna, belépett a bal oldali ajtón. Az ajtó becsukódott mögötte, ő pedig rá sem nézett a mögöttük eltűnő osztálytársakra. Mindnek azt kívánta, hogy pusztuljanak bele a próbába. Elhatározta, hogyha lesz alkalma cserben hagyni őket, bizony megteszi.

A többiek a képernyőn követték tovább az eseményeket. Lívia két nagyon szűk csőalagút előtt állt, amin a mozgékony lány  könnyedén átsuhanna, de neki nem sok esélye van.

  • Lívia! A jobb oldali cső válasza igen, a bal oldalié nem. Az választásra és az átjutásra is összesen egy perced van. Ha rossz cső végén nincs kiút, és visszafordulni nem lesz időd! Az óra indul! Jobb, ha te könyörülsz meg valakin, mint, hogy neked kelljen könyörögni valakinek?

Lívia megtorpant. A kérdést is nehezen értelmezte. Jobb valamin megkönyörülni? Hát Kata erről nem híres. Könyörögni másnak? Kata azt sem tenné. Mit választana? Könyörülni esne neki nehezére vagy könyörögni? Legszívesebben itt megállna, és várná a végzetét, aztán úgy döntött, hogy nem adja meg a társainak azt az örömöt, hogy lássák elvérezni. Azonnal beugrott az igen csőbe, és minden erejét beleadva tolta magát a csőben előre. Nagyon lassan haladt. Már hallotta, hogy az időt jelző pityegés felgyorsul, amikor a keze elérte a cső szélét, onnantól két nagy lökéssel sikerül kivetődnie a földre. Ahogy felállt, a félhomályban látta, hogy a cső falai összecsukódtak, a másik csőnek pedig csak a körvonala látszódik, tehát valóban le van zárva. Remegve állt újra lábra, és nézett szembe az előtte lévő szűk réssel, amin még oldalazva is alig tudja átpréselni magát.

  • Lívia, a falon való átjutásra egy perced van. Óra indul!

Az óra megint ketyegni kezdett, mire Lívia bepréselte magát a kis lyukon. Hamar rádöbbent, hogy nem csak végigevickélnie kell, hanem akadályokon is át kell jutnia, mert a lába meg akadt valamiben. Alig tudta úgy kifordítani a térdét, hogy elférjen. Aztán a feje ütközött keményen a következő akadályba, még bele is szédült. Hallotta, hogy az óra gyorsabban kezd ketyegni, így igyekezett a lábát ismét természetellenesen kifordítani. Megérezte a járat szélét, megint rásegített a kezével, de az idő lejárt, a járat fala szűkülni kezdett. A földre lökte magát a kezével, de a lábfeje az ujjainál beszorult a gyorsan záródó résbe, és érezte, ahogy a csontjai összeroppannak. Még az utolsó pillanatban lett annyi lélekjelenléte, hogy két kézzel kirántsa onnan lába roncsait.

  • Gratulálok Lívia! Első feladat teljesítve!

 

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés