„… A hűség azt jeleni, hogy innen, a mozdulatlan középből látod és éled az életedet. Ha kijjebb lépsz, máris elsodor az örvény.”

Müller Péter

–          Gyere már velünk!

–          Ívi lehet, hogy te elég gazdag vagy ahhoz, hogy korlátlan félévet fizess az egyetemen, ha nem mész el mindenből vizsgázni, és mindeközben a mindennapi élet sem okoz gondot, sőt jut idő utazásra is, de nekem nincs pénzem erre! Most rúgtak ki! Elkúrtam, megint!

–          Egy seggfej volt az a nő… nehogy, már a szívedre vedd, hogy három óra alvás után nem ugrottál neki azonnal.

–          Nézd, ma Magyarországon ezt jelenti munkásnak lenni. Alárendelni magad teljesen a munkának, és amit a főnök mond, azt mindent megtenni, akkor is, ha a szabadidőd, a szükségleteid, a személyes dolgaid, a magánéleted, a mentálhigiénéd kárára teszed azt. Mindezt egy olyan havi összegért, amit azok a főnökök, akik csicskáztatnak téged, nevetve tapsolnak el egy nap alatt, és meg sem kottyan nekik. Nem jó ez a rendszer, de ha nem hajtasz ennek fejet, akkor éhen halsz.  Addig jársz be dolgozni, amíg bele nem halsz, és kész. Ezt el kell fogadni.

–          Úgy beszélsz, mint aki nem szerette ezt a munkát! Akkor meg mit sajnálod?

–          Szerettem, komolyan! Örültem, hogy megkaptam, sőt imádtam. Évekig csináltam volna még!  De nehéz egy munkát csinálni, bármennyire szereted, ha úgy érzed, hogy a legutolsó erőket is ki akarják belőled sajtolni.  Rabszolgák vagyunk. A pénz rabszolgái.

–          Én kifizetek neked mindent! Na, gyere! Rád fér a pihenés!

–          Nem! Munkát kell találnom. Nekem kell ez a lakás, és csak annyi időm van megtermelni az árát, amíg tanulsz. Ne értsd félre, amit most mondok, de ebben az esetben nem bánom, hogy meg fogsz idén bukni, kapok még egy félévet.

–          Nem fogok megbukni! Majdnem a lakás fele már így is a tiéd. Nem is tudnánk eladni a beleegyezésed nélkül.

–          De még így is kb. 5 millió kéne, hogy az enyém legyen. És ha most nem kivásárolni akarnálak titeket, hanem kölcsönt vettem volna fel, hogy ezt a lakást megvehessem, bukom az egészet ezzel a munkanélküliséggel. Túl koros vagyok én ahhoz, hogy olyan felelőtlen legyek, mint te. Sajnálom, bármennyire is húz a szívem, hogy meglátogassam a Fertő tavat, mert még sosem láttam, vérző szívvel nemet kell mondanom, ideszegeznem a seggem a gép elé, és beizzítani a mobilomat. Dolgoznom kell!

–          Ez nem élet! Ez tényleg rabszolgaság, amit csinálsz.

–          Talán ha olyan gazdag családba születek, mint te, akkor nem kéne ezt csinálnom.

–          Vagy ha egy gazdag pasid lenne. Mint Josh. – Valamiért elöntött a harag, pedig eddig sem voltam kedves és nyugodt, most elszakadt a cérna. Felpattantam, és Ívihez közeledtem fenyegető ujjtartással, vörös fejjel ordítva.

–          Na, idefigyelj, te kis elkényeztetett liba. Nem gondolod, hogy ilyeneket mondhatsz nekem. Nem én vagyok az, aki minden jött- ment kúrógépnek szétteszi a lábát, mégis mindenkit méltóságán alulinak tart, ahhoz hogy járjon vele. Te amúgy sem fogod többre vinni, csak egy gazdag pasit fogsz annyiszor leszopni, hogy elájul, és mire felébred már a férjed. Nem fogod te elvégezni ezt az egyetemet, nem fogsz te dolgozni életedben egy percet sem. Majd azt csinálod, mint annak a gazdag gépész gyereknek! Seggbekúrhat életében először valakit és máris mozi, vacsi, beváráslás korlátlan mennyiségben. De az ilyenekkel az a baj, hogy mindig van egy másik, aki olcsóbban is vállalja, hogy seggbekúrják. Ezért dobott ki. Minek kellenek neked a csóró kúrópajtások, nem is tudom. Hogy nehogy kijöjj a formádból? Hogyha meglátsz egy nagyhalat, már könnyen menjenek majd a dolgok akkor is, ha olyan gusztustalan lesz, hogy be sem nedvesedsz tőle? Vagy előre kiéled magad, hogy a kényszerházasságban ne kapjanak rajta a medencetisztítóval? Én nem leszek olyan, mint te! Akkor inkább éhbérért gürizek!

–          Hogy te mekkora szemét vagy! – Ívi felkapta a hátizsákját és a hasi- tasiját és kivágtatott az ajtón, majd úgy bevágta, hogy azt hittem rám dől a rezgéstől az egész paneltömb.

 

–          Jó napot! Szabó Ajándék! – Amikor kezet fogok vele, megcsap valami olcsó parfümszag, és jól mondom, nem illat, ez határozottan szag…

–          Jó napot! Zerkó Annamária! Tessék helyet foglalni!

–          Köszönöm!

–          Mit tudna elmondani magáról pár szóban?- Szívesen elmondanám, hogy hogyan basznám szét a fejem ezzel a kurva székkel, amin ülök…, de még inkább megmutatnám.

–          Azért tartom alkalmasnak magam a munkára, mert kereskedelmi végzettségem van, és több évnyi gyakorlatom. Ahogy az önéletrajzomon is látja, már az iskolai gyakorlati helyemen is tovább alkalmaztak, mint amennyi ideig kötelesek lettek volna, mert meg voltak velem elégedve. Aztán egy idős úr vegyesboltjában voltam egyedüli alkalmazott, aki nem tudott már sokat dolgozni, ezért 14-16 órákat dolgoztam folyamatosan, egyedül standoltam, pakoltam, rendeltem, tehát viszonylag sok dolgot tanultam meg. Mondhatni, beleugrottam a mély vízbe. – enyhén elmosolyodtam, de a nő nem viszonozta, úgyhogy komolyan folytattam. – Utána ugyan nehéz időszak következett, mert itthon nem találtam munkát, ezért külföldön próbáltam szerencsét. Egy benzinkúton voltam pénztáros…

–          Jól látom, hogy Amerikai Egyesült Államok?

–          Igen, egy éjjel nappali…

–          Kapott zöldkártyát?

–          Csak egy hónap volt…

–          És miért nem maradt kinn?

–          Mert lejárt a látogató vízumom!

–          És miért nem fogott magának egy férjet? Elég csinos hölgy maga, nem gondolnám, hogy ezzel gondjai lennének.

–          Mert én inkább itthon szeretnék élni, és magyarként Magyarországon dolgozni, hogy a hazai életet tegyem könnyebbé a munkámmal.

–          Hát akkor el kell, hogy keserítsem, de a cégünk a vezetői mind külföldiek, és a cég is külföldön van bejegyezve. – Mekkora seggfej…

–          Persze, ezt értem, de fizetik az adót, és a magyar emberek asztalára teszik le a termékeket és az ételt. Én magyarként a magyar államnak fizetem a jövedelemadót, amiből az állam ránk költ majd.

–          Ó édesem… – olyan lesajnálóan nézett rám, hogy az már szinte fájt.

–          Aztán itthon dolgoztam egy kis ideig a plázában, nem bolt volt, hanem olyan stand középen, tudja. Ajándéktárgyakat árultam.

–          Értékesített! – javított ki fellengzősen. Nem mindegy bazd meg?

–          Elnézést, értékesítettem, amikor egy pályázatra lettem figyelmes, ahogy anyagbeszerzőnek alkalmas eladókat kerestek, tanfolyammal. Amikor az elbeszélgetésen kiderült, hogy érdeklem a céget, azonnal belevágtam a tanfolyamba, és a tanfolyam miatt már nem tudtam volna csak részmunkaidőben dolgozni, ezért közös megegyezéssel elváltunk. Az anyagbeszerzési referens elég érdekes területe volt a pályámnak, de úgy érzem meghaladta már a képességeimet, talán nem álltam még készen egy ilyen jelentős beosztásra, a túl nagy felelősségre, az egész bolt jövője a vállamon volt, ezért most inkább szeretnék újra eladóként dolgozni, és remélem ezt önöknél tehetem.

–          Árubeszerzéssel ebben a munkakőrben is foglalkozni kell. – Ez a nő nem akar felvenni ide, csak kőkeményen megszopat. És én sem akarok idejönni, ilyen fapinák közé.

–          Remek, és úgy érzem, hogy ahogy annyi éven keresztül most is el tudnám látni ezt a feladatot. Az anyagbeszerzői referens – gyerünk, hazudj valami hihetőt – feladatkör komplexen nem volt az erősségem, és ezen a munkahelyen naponta több millió forintnyi rendelést kellett lebonyolítani, marketinggel, piackutatással foglalkozni, amire képesnek érzem magam, de túl sokáig csináltam megállás nélkül ahhoz, hogy ne éreztem volna szükségét egy kényszerpihenőnek. De mára kipihentem magam! – Újabb mosoly maradt viszonzatlanul.

–          És ha alkalmaznám, mennyi idő múlva kellene ilyen kényszerpihenőre mennie. – Anyád!

–          Mivel ebben a munkakörben már koromhoz képest nagy tapasztalatom van, azt hiszem nem lenne szükségem kényszerszabadságra.

–          Mennyi idős is pontosan?

–          26.

–          Férj, család, gyerek? Mikor várható?

–          Hát… jelenleg nincs férjjelöltem, így a másik kettő sem aktuális.

–          De szeretne?

–          Természetesen egyszer, ha lehetőségem lesz rá. De ez sajnos még nagyon távoli jövő! Évek!

–          Ó, mondta már ezt más kollega is, és pár hónap múlva terhes volt férj nélkül is.

–          Én nem szándékozom férj nélkül gyereket vállalni. A váratlan helyzetekre meg nyílván megérti ön is, hogy nem lehet felkészülni. – Ezért váratlanok, te hülye picsa!

–          És mikor tudna kezdeni?

–          Akár azonnal is! Csak hazaugrom átöltözni! – Minek erőltetem a mosolygást? Ez a nő egyáltalán nem vevő rá.

–          Nem kell átöltöznie! Jöjjön, bemutatom a műszakvezetőnek.

–          Komolyan munkába állhatok azonnal? – nem válaszol.

 

–          Hol nézzük meg először? – kérdezte a műszakvezető-

–          Én a raktárt javaslom.

–          Kaphatnék valamilyen ruhát, vagy egy kötényt? Mint említettem nem készültem próbanapra.

–          A vékához nem kell védőfelszerelés. Tudja kezelni nem? – Ó, hogy basznátok meg.

–          Természetesen. Egy óra alatt megfordulok. Tudják mit, legyen 50 perc. Annyi idő alatt hazaugrok, átöltözök, és visszajövök. Rendben?

–          Hát akkor, szerintem ne húzzuk egymás idejét… – nyújtotta a kezét a nő, hogy elköszönjön.

–          Rendben. Mit kell csinálnom? – Hogy basznád meg te retkes ribanc!

–          Ezt az ásványvizet kell bevinni az eladótérbe, és lepakolni. – Megcsináltam nekik. A húspulthoz cibáltak.

–          Mutassa meg melyik a tarja! A comb. A lapocka. Jó. Most próbáljuk ki! Vendég vagyok, és kérek 30 dkg oldalast.

–          Először is kötényt, sapkát, és kesztyűt húzok.

–          Ezt a lépést most kihagyjuk.

–          Akkor kezet mosok…

–          Nem szükséges!

–          Akkor kézbe veszem az oldalast, és nagyjából itt levágom, és megmérem. – Rám nézett, hogy csináljam. Csináltam. Több volt. Picsába. – Megmérem a másik oldalt is. – Az is több volt, bár az már nem olyan sokkal.

–          Erre voltam kíváncsi. Hogy tanulta az iskolában?

–          Hogy nem tapicskolom össze a húst- muszáj volt megjegyeznem neki még egyszer, a tanáraim ezért már nem csak ordítottak volna velem, meg is vertek volna. – Azt tanultam, hogy ezek után megkérdezem, hogy 45, maradhat? Ha azt mondja, hogy nem, levágok belőle. Elméletből mintha vettük volna, hogy először lemérem a teljes súlyt, és kiszámolom az arányt, a gyakorlatban azonban ezzel az a gond, hogy nem mindenhol azonos súlyú a hús, ezért nem tekinthetem homogén egységnek, rá kell számolnom azt is, hogy a két vége között akár 20 dkg súlykülönbség is lehet, úgyhogy épp annyira ronthatom el méréssel, mint szemmértékre a vágást, ezt a gyakorlat hozza meg. Ha nem kérné a felesleget a vevő, akkor a nagyobból vágnék le, hogy a későbbiekben még árusítható legyen a fennmaradó mennyiség?

–          És kinek kell 12 dkg oldalas?

–          Tapasztalatom szerint, ami valóban kevés pont ezen a téren, az emberek szeletre veszik az oldalast inkább, nem súlyra. – Észrevettem, hogy a blúzom széle húsleves lett, amitől nagyon mérges lettem.

–          Rendben, köszönjük szépen! Majd telefonálunk, ha döntöttünk.

–          Én köszönöm. – Húsleves kézzel fogtam vele kezet, utána léptem hátra leöblíteni.

–          Viszont látásra!

 

Ívi nélkül üres volt a lakás. Bántott, hogy olyanokat mondtam neki, de elegem volt már, hogy folyton megkérdőjelezik a szerelmünket csak azért, mert neki pénze van. Épp ez áll közénk talán a legnagyobb mértékben. Eldöntöttem, hogy felhívom. Nem vette fel. Egy negyed óra múlva újra próbáltam.

–          Hi! I’m Nolan! Ívi Does’n want to talk! (Szia! Nolan vagyok! Ívi nem akar beszélni!)

–          Oh… great! (O… remek!) Tell her: I’m sorry! Ok? (Mondd neki: Sajnálom! Oké?)

–          Later call you back! (Később visszahív!)

–          Thanks! (Kösz!)

–          Why are you mad at me? (Miért haragszol rám?)

–          I’m don’t agry at you! (Nem vagyok mérges rád!) I agry at Josh! (Joshra vagyok mérges!)

–          Okay! Byebye! – ennyi? Ne már!

–          Hi!

Rauf nem ért rá aznap sem, mint ahogy szinte sosem. Ívi nem hívott vissza.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés