/Marcus Aurelius/

Sosem volt még bennem olyan erős a késztetés, hogy a magam kezébe vegyem az életemet. Hogy Josht teljesen kizárjam belőle, és egy teljesen új fejezetet nyissak életem naplójában. Végre úgy éreztem a bennem lévő düh elég erőt ad ehhez.

–          Tessék?

–          Úgy értem, hogy kilépek, felmondok. Köszönöm a lehetőséget, de szeretnék tovább élni vele!

–          Phm… Hát… maga tudja. Jöjjön velem, papírozzuk le.

–          Mennyit kell még dolgoznom?

–          Próbaidőn van, nincs felmondási idő.

–          Akkor a műszak vége után pakoljak?

–          Áh… felesleges, vannak elegen.

–          Most?

–          Igen! Aláír, összepakol, aztán viszlát. Nem hiába, a mai fiataloknak büdös a munka. Aztán sírnak, hogy nincs pénzük, és külföldre mennek, mosogatni.

–          Vagy talán tudják, hogy csak addig van lehetőségük az életben, amíg fiatalok. Minél idősebbek vagyunk, minél nagyobb a család, annál kevésbé van mozgásterünk. Meg kell adnunk magunknak az esélyt, hogy a lehető legjobb helyre kerüljünk.

–          Azért azt elmondom, hogy ide többet nem várjuk vissza. Legalábbis amíg én itt vagyok, addig nem. És én még, ha csak agyon nem csap valami, akkor még egy jó tíz évet itt leszek.

–          Legyen úgy! Ha csak tíz évem lenne vissza a nyugdíjig én is nyugodtabb lennék egy ilyen beosztással. Megértem magát. Nem várom, hogy megértsen, csak ne ítéljen el azért, mert még adom magamnak egy utolsó esélyt.

 

–          Még nem telt le a három hónap! – Jelentette ki Rauf feszülten.

–          Attól én még elmegyek!

–          De most akkor nem szakítasz?

–          Nem tudom. Függesszük fel ezt az egészet kettőnk között. Nem akarlak megbántani, de most nem tudom, hogy tudok-e esélyt adni neked. Vagy le akarom zárni. Te döntesz. Időt adsz, vagy zárjuk le?

–          Időt adok… Nem értelek, olyan jól meg voltunk.

–          Nem tudom, erre mit mondjak. Én most sem érzem, hogy van jövőnk. Lehet, hogy ez megváltozik, de lehet, hogy nem. Mire megszoknám, hogy velem vagy, eltűnsz. Minden más fontosabb az életedben, mint én. És én ennél többet várok egy pasitól. Voltak szép pillanataink, jó fej vagy, értékes férfi, de nekem vagy 100% -ot adsz, vagy 0%-ot.

–          És hova mész tulajdonképpen?

–          Haza. Anyukámhoz.

–          Mennyi időre?

–          Nem tudom! Anyut ismerve nem sokáig maradok. De most haza kell mennem, úgy érzem. Át kell gondolnom az életem, mert ami most van, az inkább katasztrófára hasonlít, mint életre.

 

–          Ívi, ne haragudj!

–          Nem haragszom, úgy is tanulnom kell. Meg kell csinálnom a vizsgáimat, hogy bebizonyíthassam a barátnőmnek, hogy nem vagyok buta.

–          Hehe! Úgy sem fog sikerülni. – ugrattam erőtlen mosollyal.

–          Kabbe! – arcán bánatos mosoly ült.

–          Jó, majd ha visszajövök! De ha megbuktál te kapod be!

–          Rendben!

–          Vigyázz magadra!

–          Gyere vissza minél előbb! – megölelt, amihez én nem szoktam hozzá, de visszaöleltem. Nem tudja mennyit jelent nekem. De szerintem én is sokat jelentek neki.

–          Majd jövök, nyugi.

–          Nem értem, mi a bajod, amúgy…

–          Nem tudom… A zsigereimben érzek valamit… és félek tőle. Mintha megéreznék egy földrengést, vagy ilyesmi. Nem tudom ezt neked megmondani.

–          De mit?

–          Fogalmam sincs… Valamit. Azt hiszem valami rosszat. Nem akarlak belerángatni a zűrjeimbe, elég bajod van neked anélkül is.

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés