/Abraham Lincoln/

Ívi hívott, hogy menjek Nolannal és vele Pestre, ami jó lehetőséget adhatott volna arra, hogy Olíviával találkozzak, de nem volt kedvem sehova sem menni, így visszautasítottam az ajánlatot. Azt nem értem, hogy Ívit miért akartam lebeszélni róla, valahogy rossz érzésem volt. Azzal búcsúztam el tőle, hogy legyen nagyon óvatos.

Az utazása alatt többször felhívott, hogy iszonyatosan jól érzik magukat, egy előkelő szállodába laknak, rengeteget buliznak, és az ügyintézés is elég jól halad. A film szponzorai és a rendező is áldását adta a helyszínre és belement az egyezkedésbe, így Ívi nagykövetet játszik a magyar természetvédelmi egyesület, és az amerikai filmipar között, és Nolan élvezi ennek minden előnyét.

Az egyik hívása alatt arról beszélt, hogy rájött, hogy érzelmei Nolan iránt sokkal komolyabbak, már ki is mondta halkan, hogy szerelmes, és nem tudja, mit tegyen most. Hiszen az elején ő mondta, hogy az érzelmek ki vannak zárva, amihez Nolan következetesen tartja is magát. Az én tanácsom az volt, hogy mondja meg neki, hogy mit érez, és kész. Vagy elutasítja, és akkor tudja, hogy felesleges érzelmeket pazarolnia rá, vagy viszonozza, és akkor meg nem kell szenvedni. Ívi azt hajtogatta, hogy fél, hogy elveszíti, ha színt vall, mert most barátként tökéletes összhangban vannak, és ezt ő nem akarná lecserélni semmiért. Visszakérdeztem, hogy melyik barátság szól arról, hogy a felek lefekszenek egymással rendszeresen, mire csak annyit mondott, amire csak annyit mondott, hogy ez hiányozna neki a legjobban. Ő is és Nolan is azzal ismerkedik, akivel akar, és ha egyikkőjüknek sem jön össze semmi, akkor szabad az út. Persze őt már más nem érdekel, Nolannak meg a nyelvi akadályok miatt eddig egy lány jött össze, így legtöbbször egymás karjaiban kötnek ki. Egy kicsit irigyeltem őket, bevallom, bár annak ellenére, hogy egy nyelvet beszélnek még nem értik meg egymást. Szerintem Nolan érzelmei már az elejétől fogva egyértelműek, az egészet Ívi kavarta meg. Most, hogy így belegondolok, már amikor Nolan feljött Ívi lakásába, már akkor volt egy két olyan pillanat, amikor láttam Nolan szemét megakadni Ívin, de hát akkor egy kicsit másról szólt a beszélgetés, és valószínűleg Nolan szégyellte magát, azért amit tett, és azért még jobban, hogy Ívinek el kell mesélnie, ami vele történt. Nem éppen egy csajozós szituáció, hogy „Helló szépségem, nemrég meg volt egy buzi, jössz egy kolára?” A férfiasságán esett csorba megviselte őt, ahogy Josht is, de hát „aki kurvának áll, ne csodálkozzon, ha megbasszák” tartja a mondás. Benne volt a pakliban, mondjuk így. Aki bármit képes megtenni a hírnévért és a pénzért, az miért lepődik meg, ha tényleg be kell mocskolnia magát?

Elhatároztam, hogy elég volt az otthon töltött időből, anyu kezdett megint morcos lenni, hogy az ő „aggleány lakásában” valaki otthon érzi magát, és igaza van. Én elköltöztem innen évekkel ezelőtt Veszprémmel, ő berendezkedett a magányra és hogy nem kell alkalmazkodnia senkihez. Maximálisan megértem! Én is nyűgös lennék, ha anya feljönne hozzám, és túl sokáig maradna, bármennyire szeretem. Vissza kell térnem az élet körforgásába, nem tudok elfutni a kötelességeim elől, bármennyire szeretnék. És aki élni akar, annak kötelessége megtenni mindent az életben maradásért, eljárnia dolgozni, hogy az életfeltételeihez szükséges dolgokat megvásárolhassa, ételt, szállást, és némi luxust, hogy ne lézetten, hanem éljen is némiképp.

Hazafelé tartottam a vonaton, épp olvastam, amikor a kezemben megcsörrent a telefonom, és én majdnem szívinfarktust kaptam az ijedtségtől, annyira, hogy a telefont is leejtettem, ami a mozgó vonaton az ülés alá csúszott. Levetettem hát magam a vonatfülke koszos padlójára, hogy kihalásszam a telefonomat, és szinte biztos voltam benne, hogy mire kihalászom, le fogják tenni. Nem így lett, a telefonom talán minden eddiginél tovább csörgött, mintha tudta volna, hogy ezt a telefont fel kell vennem. Nagyon nyögve húztam az ujjam át a telefon képernyőjén, hogy fogadjam a hívást, ami egy számomra ismeretlen mobiltelefontról érkezett. Egy levegőért kapkodó női pityergés volt a túlsó vonalon.

–          Halló!

–          Ajándék szívem… Maria vagyok. – hitelen nem tudtam mit mondjak, zavarban voltam az udvariassági formákat illetően.

–          Jó napot!

–          Valami nagyon fontosat kell mondanom… nem is tudom, hogy mondjam…  – fontosat? A gyomrom görcsbe rándul, a szívem felcsúszott a torkomba, pedig fogalmam sem volt miről van szó. Feltápászkodtam az ülésbe, miközben azért szorítottam, hogy nehogy már Ívivel történjen valami.

–          Igen? – nyögtem ki végül. Maria nagyot sóhajtott.

–          Nagyon nehéz ezt közölni… – egyszerre gondoltam azt, hogy essünk túl rajta, meg azt, hogy nem akarom tudni. – Ívit… – megdobbant az amúgy is hevesen zakatoló szívem – és Nolant egy szórakozóhelyről a szálloda felé tartva megtámadták.

–          Ne… – becsuktam a szemem, és ökölbe szorítottam a szabad kézfejemet.

–          Sajnos,… Nolan Ívit próbálta megvédeni, amikor… – nagyot sóhajtott, érezni lehetett, hogy össze kell szednie magát – a támadó több késszúrással – apró levegővétel – megölte. – Ez a szó úgy hasított belém, mintha engem is épp most szúrtak volna mellkason. Bár nagy bajra készültem, de ez… ez több mint baj… amikor bajra gondol az ember, még azt hiszi, hogy olyasmiről van szó, amiért tud valamit tenni. Percekig nem tudtam megszólalni. Nolan halott? Az életvidám, fiatal, a sztárság kapujában álló fiú? Nem, ez nem történhetett meg! Aztán csak kinyögtem a következő kérdést, amire Maria türelmesen várt.

–          Mi van Ívivel?

–          Ő is kapott egy hasi szúrást, nagyon csúnyán meg is ütötték párszor, de csodával határos módon nincs életveszélyes sérülése. Nincs jól, de életben marad. Attól félünk, ha megtudja mi történt Nolannal, akkor kétségbeesetten fog reagálni, és könnyen lehet, hogy kárt tesz magában. Nyugtatót kapott, most pihen. – Úr isten… Nem tudtam még azt sem kinyögni, hogy jó, hogy Ívi jobban van. Arra gondoltam, hogy ott kellett volna lennem. Miért nem mentem velük?

–          Melyik kórházban vannak? – Azonnal a Pestre vezető legrövidebb út lehetősége futott át az agyamon. Velük kellett volna mennem!

Hogy tetszett?

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés