/Márai Sándor/

 

                A szombat esti programom, hogy az ásványvizemben felbukkanó buborékokat bámulom. Azt hiszem ez az abszolút mélypont. Minden álmomnak vége volt abban a pillanatban, amikor végeztek a boncolással, hazaszállították a testét a szülőknek. Ívit nem akarták kiengedni a kórházból sem, de sokkal inkább az országból, ami mindenkit megdöbbentett. Egyáltalán nem áldozatként kezelték őt viszont megvádolni nem merték még burkoltan sem. Aztán az ügyvéd bátyja elintézte a dolgot valahogy, így tolókocsistól, életmentő felszerelésestől együtt hazavittük őt, mindnyájan. Én is. Engedélyért folyamodtunk, hogy beléphessek az országba, hogy részt vehessek a temetésen. Nem tudom hogyan (a priuszommal), de sikerült megkapnom az engedélyt. Viszont nem voltak túl bőkezűek az idővel: Összesen három nap telhetett el onnantól számítva, hogy betettem a lábam az országhatáron, addig, amit át nem léptem az országhatárt kifelé menet. Csak úgy engedtek jegyet venni, hogy oda-vissza megvettem a jegyet az erre célra kijelölt repülőkön.  Ez szűken elég a temetésre és a torra, aztán mehetek amerre látok. Kedves egy ország, mondhatom. Nem akarnék senki nyakán élni napokig, de azért ez akkor is megalázó.

Hoppá, elkalandoztam. Ez mostanában egyre gyakrabban előfordul velem. Szóval azért ért véget az életem összes reménye ezen az eseménysoron, mert Ívi apja az oda úton kijelentette, hogy Ívi soha többet nem jöhet vissza Magyarországra. Már tudtam, hogy ez sok jót nem jelent rám nézve, de még reménykedtem. Az utolsó reményem is elszállt akkor, amikor észrevettem, hogy Ívi nem alszik, hanem elájult, és erősen vérzik a hasa tájékán. Elég nagy zűrzavar támadt. Már bőven átértünk az óceán felén, a levegőben, távol minden kontinenstől nem sok esélyünk volt bármit is tenni. Mindenki próbálta a tanult dolgokat alkalmazva ápolni Ívit, amíg pár órával később a repülő kényszerleszállást hajtott végre Massachusetts államban a Boston Logan International Airportnál. Itt már mentő várta Ívit, és bevitték a legközelebbi kórházba. Ívi már nagyon rossz állapotban volt ekkor, és mindenki kétségbe volt esve. Reggeledett, mire Ívi jobban lett. Azt hittük nem fogunk már odaérni a temetésre, így Maria telefonálni kezdett, hogy elmondja a rossz hírt. Nolan szülei viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy Ívi jelen legyen. A temetést három órával elcsúsztatták, ami jobb hír volt, mint a semmi, de az én időm is fogytán volt. Eddig sem sok minden fogtam fel a dolgok közül, ami történik körülöttem, de attól a pillanattól, hogy leszállt a gép úgy éreztem magam, mintha levegőben úszó porszemként Vivaldi Négy évszakjának L’Estate tételébe csöppentem volna. Fogalmam sem volt mi történik, és hogy gondol-e valaki rám is. Semmit nem értettem ebből a zűrzavarból, nem tudtam mi lesz velem, hogyan jutok el arra a reptérre, ahonnan indul a gépem, amire kifizettem a jegyet, mert a temetésre már biztos voltam benne, hogy én már nem érek oda. Amikor tudattam a családdal, hogy a repülőjegyem Bostonban mit sem ért, úgy néztek rám, mintha azt közöltem volna velük, hogy az amcsi elnök fekete. Majd rohangálni, telefonálni kezdtek, ahányan voltak. Ez az ország hatalmas, és amikor belegondoltam, hogy hány Magyarországnyi hosszúságra vagyok otthonról, beleremegtem. Olyan nagy a távolság a két világ között, hogy úgy éreztem végleg elvesztem. Ha ők nem lettek volna itt, fogalmam sem lett volna, hogyan tovább.

Aztán egyszer csak megindultunk Ívivel egy a tolószékben valamerre, de akkora volt a rohanás, hogy nem mertem kérdezősködni, inkább tettem, amit ők. Egy kisebb repülőtérre mentünk és egy kisebb repülővel mentünk tovább, ami, mint útközben megtudtam alacsonyan repülhet, ami nélkülözhetetlen Ívi állapotát tekintve. A zűrzavar nagy volt, és mindenki feszült volt, ezért csendben hallgattam csak a forgatagot. Feleslegesnek, nyűgnek éreztem magam, ami csak tovább rontott az amúgy is „remek közérzetemen”.

Amikor leszálltunk, rá döbbentem, hogy a gépet Josh intézte, mert személyesen fogadott minket és már mentünk is az autójához, egy kisbuszhoz. Az érzések olyan széles spektruma tombolt bennem onnantól kezdve, amint a közelemben tudtam, ami teljesen leszedált. Eddig is tehetetlen, csendes, és felesleges voltam, de mostmár egyenesen nem kívánatos személynek éreztem magam. Ha tudtam volna mit kezdjek magammal egyedül, akkor be sem szálltam volna az autóba.

Azóta ez a leszedált zombi vagyok én. Megbénít az a sok minden, ami körülöttem történt, és már nem is érdekel, hogy milyen sorscsapás vár rám. Két órája a buborékokat bámulom. Azt hiszem inkább alszom.

Hozzászólások

komment

Olyan írónő vagyok, aki nem szereti betartani a korlátokat és a szabályokat, kísérletezik (néha szélsőségekig), arcpirító kérdéseket sem fél feszegetni, emellett fogékony a szépre, a jóra, az értékesre. Az írásaim ebben a szellemben születnek, mégha ez elsőre nem is szembetűnő.

Előző bejegyzés